~Két oldal között~ /My Hero Academia ff./

▫️9. rész▫️

-Fejezd be! -kiáltottam a gardrób felé, de az a szemétláda csak tovább folytatta. Idegesen keltem fel a dolgozatok elől, amit Aizawa nyomott a kezembe, hogy segítsek a javításukban. De ilyen zajban mégis, hogy csináljam?

-Nagyon felnyomtál ma vénember. -löktem ki az ajtót, majd a bent megkötözött férfihoz léptem. Nem volt valami jó lakótárs. Zajongott a lábával, mire lekötöttem. Utána a fejével kopogtatott a falba.
Nem csak kellemetlen volt mosdóba vinni, etetni és nem kinyiffantani, de nem igazán volt nekem hálás sem.

-Még egy kopogás és esküszöm neked akkorát bemosok, hogy abból egy ideig nem ébredsz fel! -mondjuk, ez nem is rossz ötlet. Ha már nem sok hasznát látom neki, akkor csöndben maradna. Úgy is szeret hallgatni.

Sok kérdést feltettem már neki.
Életben vannak-e az anyámnak szülei?
Van bárki a családból, aki még élhet?
Szándékos volt az a tűz amiben anyám meghalt, vagy ahogy a rendőrség is mondta, csak a véletlen műve?
Semmi.
Egy árva hangot sem adott ki, amikor kellett volna.

Persze feleslegesen imád csevegni. Most is kezdi.

-Hallgass meg, Asteria! -szólt nyomban, amikor levettem róla a maszkot.

-A nevem Lilith, felfogtad? Nem Asteria!

-Ezt a nevet adtuk neked anyáddal! -szállt velem vitába. Egek, milyen egy borzalmas fogvatartó vagyok. Nem tudom megregulázni a saját foglyom. Már kötekszik is velem.

-Épp ezért nem használom! Mert közöd van hozzá! -mérgesen csatoltam vissza a maszkot, és nyomban a némítás gombra kapcsoltam.

-Oh várj, mondani akarsz valamit? -hajoltam felé érdeklődést tettetve -Tudod sajnos nem hallak!

Kicsi diadalt éreztem, majd ismét bekapcsoltam a hangerőt.

-Tudom hol van anyád sírja.

-Miért nem ezzel kezdted, hősök gyöngye, ha? Ennyire nehéz lett volna valamit köpni? -hajoltam dühösen az arcához. Sötétszürke szemei teli voltak.. Fájdalommal.

-Oh ne, ne tettesd nekem, hogy fáj! Nem tudod mi az igazi fájdalom! A tudat, hogy anyád halála után az apádnak sem kellesz! -igyekeztem visszafogni a hangom, de legszívesebben ordítottam volna.

-Nem akartalak eldobni, Asteria. -könyörög. Hirtelen mennyire más arcát tudja mutatni. Hiszek e neki? Ugyan dehogy, meg a halál!

-Mégis megtetted! És te szépen örökké együtt fogsz élni ezzel a tudattal, apám! -az utolsó szót szinte köptem, majd kiviharzottam a szobából, miután elmélyéből megszereztem a temető pontos címét.

Nem sok emlékem maradt anyámból.
Talán csak a tűz, ahogy körbevesz minket, és ahogy saját testével ölel. Majd Edgeshot, ahogy karjaiba kap és kiment a házból. De anyámat már nem. A ház ráomlott, és ezzel elveszett minden jó az életemből.

Ismét egy kopogás zavar meg, de most nem a gardrób felől.

Hirtelen nyitom ki az ajtót, és Aizawával találom magam.

-Te mégis mit keresel itt?

-Öhm, itt lakom. -felelte egyszerűen, majd intett a fejével, hogy kövessem.

-Tényleg, el is felejtettem. Hol is van a szobád?

-Földszint. Balra a második ajtó. -felelte kelletlenül, mire egy kis mosolyt engedtem meg magamnak.

-Tehát ha valami panaszom lenne, téged keresselek?

-Old meg magad. Felnőtt vagy.

-Au. Mindig kegyetlenek a szavaid. -kaptam szívemhez, mire rajta is feltűnt egy kis vidámság. Persze csak egy icuri picuri. Nem valami nagy mókamester, de a szeme sokat elárul.