~Két oldal között~ /My Hero Academia ff./

▫️11. rész▫️

Ennek elment az esze?
Tutira nem normális. Agyára mentek a kezek!

Shigaraki a fiú nyakát kulcsolta körül fenyegetően, és éreztem gondolataiban a gyűlöletet. All Might fele irányúlt.

Távolról találkozott Deku és az én pillantásom. Félelem volt benne. Az a fiú aki mosolyogva akarja megmenteni az embereket, most rettegett. De nem magáért, hanem az ártatlanokért, akik veszélyben lehetnek Shigaraki miatt. Uraraka állt ott mellettük, ő is érezte, hogy nem stimmel valami.

-Fel kell szólítanom, hogy engedje el a fiút. -hangom kemény volt és rideg, éreztem testemben a feszültséget. Sokszor voltam mérges életem során. De ez egy egészen másfajta düh volt. Magam felé irányúlt, amiért olyan tehetetlen vagyok.

Úgy éreztem, két oldal közt táncolok egy vékony kis cérnaszálon, ami bármikor elszakadhat.
A jó és a rossz nem két külön világ, hanem ugyanannak a dolognak a két oldala, és tényleg minden csak azon múlik, épp milyen megvilágításból nézed.

Túl sokáig fordítottam fejem az árnyék felé. Talán már késő is viszakozni. Talán soha nem is akarok kimenni a napra.
Mert bizonyos dolgok nem változtak.
Mindig lesznek olyan hősök, akiknek sosem fogok megbocsátani. De olyanok is akadnak, akik reményt nyújtanak.

Nekem akkoriban nem volt senki, aki segítséget nyújtott volna. De ezek a fiatalok még adhatnak támaszt a társadalomnak. Még talán..
Van remény.

-Nem fogom megismételni magam. Másodjára már erőszakot fogok alkalmazni. -léptem határozottan egy lépést feléjük. Most nem használhatom a képességem. Shigaraki túl jól ismer, és az ő elméje nagyon szerteágazó. Mire átvenném felette az uralmat, Midoriya már nem élne. Bár nem hiszem, hogy most ez volna a célja, de nem akarom próbára tenni. Tudom milyen az, ha felhúzza magát.

Vigyorogva engedte el a fiút, közben szemei engem figyeltek. Alig idősebb ezeknél a gyerekeknél, mégis sokkal többet élt meg. Nem tehet róla, hogy idáig jutott. A túlélés és a pusztulás közt ő az elsőt választotta. Mindannyian így tennénk. Ezért sem fordíthatok hátat neki.

Nekem csak.. Ő van.
De tényleg így volna?
Nem. Lassan már egyre több a fontos ember a listámon. Különös, mennyi változást hozott ez a kis idő az életemben. De attól még nem fogok lemondani róla.

Shigaraki Tomura, te akiről mindenki lemondott, és én, akinek nem volt senkije, csak egymásban bízhattunk.
Nem vagyok az apám.
Nem vagyok hős.
A könnyebb út az lenne, ha feladnám a gonoszokat, és elmondanék mindent a hősöknek.
De számomra sosem létezett eddig választás. Meghátrálás lenne ha nem a nehezebb utat választanám.

Készen állok arra, hogy táncoljak a vékony kis cérnaszálon a két oldal közt, a magasban. Készen állok arra, hogy ez a törékeny kis életem bármelyik pillanatban összeomolhat.

-Nem áll jól neked a tanár szerep. -suttogta a fülembe Shigaraki mellettem elhaladva, majd beleveszett az emberek sűrűjébe.

-Jól vagy Midoriya? -siettem a fiúhoz, és aggódón szemléltem a nyakát.
Szemei sarkában még látszódtak a könnyek, a fuldoklás okozta lilulás az arcon, a sokk a tekintetében.

-Istenem, Deku! -öleltem magamhoz a remegő gyermeket, aki egy kis idő után viszonozta a gesztust. Úgy szorított, mintha félne elengedni.

-Uraraka, hívd a rendőrséget! Én szólok majd az UA-nek. -néztem a lányra, mire az nyomban teljesítette a kérést.

Nem sokkal utánna az egész plázát lezárták, de Shigarakinak már nem lelték a nyomát. Ezen mondjuk nem lepődtem meg. Ő jobban ismerte a város eldugott részeit mint a hősök bármelyike.

Talán jobb is, hogy az A osztály a táborban kicsit megerősödik. Szükségük lesz rá.
Igen, ekkor még jó ötletnek tartottam, nem is sejtettem, hogy milyen galibák várnak még rám.

-Midoriya?

-Jelen, sensei!

-Todoroki!

-Itt vagyok.

-Bakugo?

-Húzzunk már innen! -csapta meg a mögöttem ülő a székem háttámláját, a nyári nagy melegben pedig a busz állt az iskola parkolójában és olyan volt, akár egy élő sütő.

-Komolyan, csapatszámlálás? Hol vagyunk, az oviban? -morogtam, és közben a legyezőmmel próbáltam egy kis levegőt kapni. Olyan tikkasztó az idő, hogy azt hiszem, leolvad rólam a ruha.

-Lilith? -unottan fordultam felé, mire Aizawa elismételte a nevem.

-Az istenért, igen! Itt vagyok! Nem látsz attól a hatalmas nagy köteg wc-papírtól ami a nyakad köré van csavarva? Egyébként is, hogy nem sülsz meg tőle?

-Remek, indulhatunk! -csapta össze a kezeit, nem is figyelve mondandómra, majd elfoglalta a mellettem lévő ülést, a buszsofőr pedig gázt adott.

-Bakugo, ha még egyszer megrúgod azt a kicseszett ülést, neked rejtélyes okokból nyomod vész a tábor folyamán! Vetted?

-Kussolj banya! -kiabálására Aizawára néztem csikorgatott fogakkal, mire ő szórakozottan méregetett.

-Fogd vissza magad.

-Megölöm! -szisszegtem, de az osztályfőnök csak komolytalanul megpaskolta a fejem, mint egy kiskutyának.

-Ne morogj. Aludni akarok. -előhúzott egy szemfedőt, vagyis alvó maszkot, majd felrakta. -Ha bármi gond lenne..

-Tudom, tudom! Ne ébresszelek fel, hanem oldjam meg magam. -utánoztam unott hangját, mire egy kis mosoly jelent meg arcán.

Hát akkor, irány a tábor!
Úgy érzem magam, mint egy diák aki az első osztálykirándulásán van.

Aizawa feje a vállamra bicsaklott, amin már meg sem lepődtem. Teljesen kiégett.
Mindig igyekszik a maximumot hozni és megvédeni a diákjait, ezért még saját magával sem törődik.
A hatalmas nagy táskámból -amiben főként olyan ruhák pihentek, amiket a plázában rámerőltettek a lányok- kivettem egy bolyhos takarót. Még az elején szúrtam ki az üzletben, és olyan olcsó volt, hogy nyomban megvettem.

Legalább lesz haszna is. -gondoltam, miközben betakartam a mellettem lévőt. Remélem megsül benne.

Jobban megnézve fekete haját, sötét szemeit, amik most csukva vannak, enyhén borostás állát és éles járomcsontját.. Be kell vallanom. Aizawa egész jóképű.