~Két oldal között~ /My Hero Academia ff./

▫️20. rész▫️

-Ez nem volt megbeszélve!

-Én se tudtam róla! -tette fel védekezőleg a kezeit Hawks, majd a vállamra helyezte tenyerét. -Nyugi! Amíg nem látják meg az arcod, addig nem buksz le. A kamerákat lekapcsolom, amint belépünk. Nincs több tanú, csak én. A többiek kint nem fognak hallani semmit. Azt hiszik majd, hogy én beszélek, te pedig a segédem vagy. Jó így?

-Pff, miért pont segéd?

-A titkárnő szerepe nem passzol hozzád. -mielőtt szólni tudtam volna, Aizawa kilépett a kihallgatóból, így csak oldalba könyököltem a szárnyast.

-Üdv, Eraserhead!

-Te mit keresel itt? -barátságos, mint mindig. Szemei bánatban úsztak. Ismerte Kurogirit, jöttem rá nyomban, mire szemeim kétszeresére nyíltak, így inkább fejemet lehajtva hallgattam.
Olyan közel volt, hogy kétes érzéseket váltott ki belőlem.

Látni akartam, és egyben soha többé nem találkozni vele.
Megcsókolni, és jó messzire lökni magamtól.
Érzelmet kiváltani belőle, vagy hagyni, hogy érzéketlenül nézzen rám, hátha attól az én érzéseim is elhalványulnak.

-Felsőbb parancs! -nyújtott az orra elé egy papírt Hawks, majd felkaromat megragadva behúzott Kurogiri magánzárkájába.

Ami azt illeti, nem tetszett az, amit láttam.
Egyáltalán nem!
Lefogadom, én is így nézhettem ki, amikor az ő helyében voltam.

-Kurogira, avagy Oboro Shirakumo, volt UA diák, és egykori hőstanonc. -sorolta az adatokat, miközben én a portálos reakcióit figyeltem. Ő is engem nézett, de nem szólt semmit. Próbáltam megérinteni érzéseit, gondolkodását, de nem tudtam. Olyan volt, mintha egyszerre lenne több énje, és egysem. Mintha szét lenne szakadva, de mégis eggyé gyúrták. Akár azok a szörnyek, amiknek Shigaraki parancsolt. Akár egy nomu.

Hawks rám nézett, és hagyta, én folytassam.

-Emlékszel, amikor elsőnek találkoztunk? -szóltam halkan, Kurogirire nézve -Olyan jó voltál hozzám. Amikor a csapat többi tagja ellenségesen méregetett, te egyszerűen csak adtál nekem egy italt, és közben udvarias voltál velem. Pedig meg sem érdemeltem.

-Aztán második alkalommal, már whiskey helyett vizet szolgáltál fel. És azután is. -szórakoztató volt, ahogy mindenki más azt hitte, hogy akkora nagy whiskey fogyasztó vagyok, pedig igazából Kurogiri mindig vízzel látott el. Mint valami aggódó szülő.

-Aztán öszevesztünk Shigarakival, te pedig utánnam küldted őt. Azt hiszed nem tudtam róla? Hisz rájöttem a gondolataiból. -éreztem, hogy elérzékenyülök. Basszus, annyi emlék köt hozzájuk. -Te mindig figyeltél rám. És kedves voltál. Kérlek, hadd segítsek most én neked. Beszélj a múltadról! Te tudod az enyémet.

-Túl sok poharamat törted össze. -az ő hangja olyannak tűnt, akár egy szakadozó lemez. Megszólalt, majd utánna végleg elhallgatott. Mintha ismét érzelemmentes lenne. Többé már nem érhettem el, akármit is mondtam neki.

Csalódottan battyogva akartam kimenni a szobából, de az ajtóban valaki meggátolt.

Egyik kezével megragadta az enyéimet, a másikkal pedig a derekamnál fogva rántott magához, és nyomott a falnak fájdalmasan. A mozdulataiban nem volt semmi finomság, csak düh.

-Mit keresel itt? Nem szabadna itt lenned! -tudtam, igaza van, nem ehhez a világhoz tartozom. Nincs közöm hozzájuk, csak bajt okozok. Egy nincstelen helyen foglalok állást, a két oldal között, és teljesen magányosan, reménytelenül kapaszkodok még beléjük. De olyan nagy baj ez? Hogy szeretnék hozzájuk tartozni? Hogy meg akarom tartani a napot és az éjszakát is? A fényt és az árnyékot. Mert szükségem van rájuk. Ők a családom!