~Két oldal között~ /My Hero Academia ff./

▫️1. rész▫️

Mondhatnám azt, hogy hideg és sötét éjszaka volt, amibe még a démonok is beleremegtek, de akkor túloznék. Épp olyan átlagosan rossz délutánnak tűnt ez is, mint minden másik.

Idióta emberek körös körülöttem, közben hősök pózolnak a plakátokon, néha egy-egy elszáguld az égen, mint valami cirkuszi mutatványos. Azt játszák, hogy istenek. Pedig nincsenek ott, amikor igazán kellenének.

A kormány három csoportra osztja a társadalmat.
Vannak a birkák, vagyis azok a képesség nélküliek vagy épp képesség használók, akik hagyják, hogy az élet menjen a maga medrében. Behódolnak a szabályoknak, és elnyomják képességeiket, még a legnagyobb bajban is. Arra vannak utalva, hogy megmentsék őket.
Vannak hősök, akik a birkák kedvére mutogatják magukat és héba-hóba életeket mentenek, majd felvágnak vele. Lemegy a hírekben, az újságokban, szájról szájra terjed. Plussz pénzt kapnak érte, hírnevet.

"-Hé, az a hős kimentett egy gyermeket az égő házból."

Oh persze arról senki sem beszél, hogy a gyerek anyja viszont meghalt, mert őt már nem tudta megmenteni. Szükséges veszteség. A jó cél érdekében történt.
Persze ezzel áltatják magukat, hogy aztán aludni tudjanak éjszakánként.
Aztán vannak azok az emberek, akik közé én magam is tartozom.

A társadalom úgy hív minket..
Gonoszok. Bűnözők. Gyilkosok.

Szép becenevek, nem igaz? Bár nem olyan menő mint mondjuk az All Might, de nem is rossz. A saját nevem tetszik a leginkább.
Amivel másokat riogatnak..
Fantom.

Az árnyak közt van a helyem, az éjszaka teremtménye vagyok.
Kegyetlen szörnyeteg.
Így jellemeznek. És már rég elfeledtem, milyen is voltam ez a fajta életmód előtt. Ki voltam évekkel ezelőtt?
Igyekeztem kitörölni még csak a nyomát is.

Halkan dúdoltam, miközben végig sétáltam a sikátoron. Kihalt helynek tűnhet, de tele van férgekkel. Figyelnek most is. De tudják jól, hogy nem érdemes engem kóstolgatni. Mert én is olyan vagyok mint ők. Olyan pszichopata. Ha nem vigyáznak, én leszek az aki megmártózik a vérükben.

Az épület ahova tartottam, romos volt. Reménykedtem, hogy bent jobb az állapota.

Vártak rám.
Nem volt bezárt ajtó, sem bármely más akadály, ami megállíthatott volna. Zsebre tett kézzel sétáltam lefelé az épület lépcsőjén. Lépéseim hangtalanok voltak. Maszkomat megigazítottam arcomon, csuklyám még jobban a fejemre húztam, hogy elrejtsem fekete tincseim.
Amint leértem, egy bárral találtam magam szembe, és sok hozzám hasonló, mocskos kis gonosztevővel.

Elégedett mosolyra húztam ajkaim, bár ők ezt nem láthatták.
Valahogy mindig pezseg a vérem, ha gonoszokat látok, bár ez különös, hisz én magam is az vagyok.

Ha hőssel találkozok, ők nem kihívások a számomra. Kezüket megkötik a szabályok és az olyan baromságok, mint például, hogy mindenkinek kijár egy tárgyalás vagy az élet joga. Nevetséges. Az élet nem olyan dolog, ami mindenkinek jár. Persze mindenki kapja, de akik nem tisztelik és nem jóra használják, azok igazán megdögölhetnek. A társadalom mocskai.

A gonosztevők viszont kiszámíthatatlan játékot játszanak. Mindegyiküket más vezérli, és nincs mi féken tartsa őket.

-Milyen szép kis hely. Igazán.. Otthonos. Bár nekem nem, de valakinek biztos. -hangomat igyekeztem elmélyíteni, miközben könnyed léptekkel sétáltam feléjük, mintha csak otthon járnék, nem egy darázsfészekben.

-Hagyjátok, ismerem. -szólt Shigaraki, amikor a szedett vedett csapata minden lépésemet fenyegetően leste. Persze, szavai után is ugyan így tettek, de legalább a szőke csaj eltette a kését. Jól is teszi. A végén még megsebesül... Én fogom leszúrni, ha nekem hadonászni kezd.