Viharmadár [SZÜNETEL]

Mákvirág

– A mama nem szeretné, ha bajba keverednénk, így azt mondta, elköltözünk. Ezért én eljöttem, hogy ne a délelőtt kelljen a semmiből elköszönni. De út közben akadtak komplikációk, és így késve tudtam csak ideérni.

– És ki ez az alak, akitől fél a nagymamád? Bandita? Gyilkos netán?

– Én azt nem tudhatom – rázta a fejét Arnfried. – A mama nem mondta, a papus pedig csupán a mamától tud dolgokat, de őneki egy arctalan mumus csupán. Azt tudom, Totenkopf a neve. Többet nem.

– Nem tetszik a neve – jegyezte meg Sieghard, amikor hideg borzongás futott végig a hátán. Ebben a barátja is egyetértett vele. Az úrfi elgondolkozva a parkettát és a kopott szőnyeget kezdte fixírozni, eközben Arnfried csendben várta, mit fog a fiú mondani, hiszen ha Sieghard nagyon ráncolta a szemöldökét, akkor komoly dolgokról gondolkozott. Az úrfi végül ismét feléje fordult.

– Nincs esély arra, hogy a te félszemű barátod az az alak, akitől a nagymamád is fél? Te ismersz a városból mindenkit, de úgy hiszem, ez az idegen még sosem járt errefelé, és pont olyan furcsa személy, mint amilyenekkel neked mindig gondod akad.

– Pedig én igazán nem keresem magamnak a bajt – jegyezte meg Arnfried, de barátja szemöldökfelvonása láttán inkább csak fancsalin vigyorgott.

– Véletlenül sem indultál útnak egy borzalmas vihar közepette – jegyezte meg Sieghard cinikusan.

– Egyszeri eset volt.

– És a múltkoriban az eset az öreg szenesemberrel? – kérdezte immáron pimaszul. Arnfried eleinte az orrát felhúzva grimaszolt, majd kacagni kezdett. Sieghard pedig vele nevetett. Sokat tanultak ám egymástól, habár az úrfi nagyrészt megtartotta magának azokat a csibészes dolgokat, amik a barátja miatt ráragadtak. Végül Sieghard inkább csak legyintett egyet. – Öltözz át, nehogy megfázz.

– Legyen... – sóhajtott fel megadóan, majd pimasz vigyor villant fel az arcán, és kezében a ruhákkal, színpadias, akár egy udvaribolond meghajolt. – Ahogyan az úrficska óhajtja!

Sieghard felkuncogott, majd visszamászott az ágy végébe, és ismét fellapozta könyvét, míg barátja öltözködött.

– Eljutottam a műmoháig – jelentette be a szőke fiúcska vidáman, amin az úrfi boldogan mosolygott, de nem pillantott feléje, nem illett volna leskelődnie.

– És? Mit gondolsz eddig a történetről? – kérdezte kíváncsian, miközben ide-oda lapozgatott a kötetben, de nem mélyült bele abba, hogy valóban megtalálja azt az oldalt, amelyet azelőtt olvasott.

– Felettébb izgalmasnak ígérkezik – jegyezte meg, amivel ismét mosolyt csalt barátja arcára, hiszen az úrfi szavajárásába tartozott ez a mondat. – Te sem tudtál aludni?

– Az égzengés éberen tartott – sóhajtott fel Sieghard. – Úgy véltem, hasznosan töltöm el az éjszakát. Esetleg volt szerencséd már Dostoyevskiy írásaihoz?

– Dosztoj ki? – fordult feléje Arnfried zavarodottan, miközben grimaszolt egyet. Sieghard elmosolyodott. – Mégis milyen név ez?

– Orosz. Neves mestere az orosz irodalomnak. Egy könnyedebb történetét olvastam az imént. Egy hozzánk korban hasonló fiúcska szerepel benne, aki ha feltételezéseim nem csalnak, szerelmes.

– Már ez is? Nem elég nekem a Kóbor, aki állandóan a pék lányának két szép szeme és telt ajkai után sóvárog? – rebegtette meg pilláit a szőke fiúcska, majd behuppant a széles ágyba a barátja mellé.

– Ezek szerint a te szívedet még sosem dobogtatta meg egy hölgy sem – mosolygott rajta az úrfi. Arnfried ismételten csak fintorgott, és a fejét rázta. – Az orcád sem lett oly piros, mint a mákvirág, ha a tekinteted találkozott egy kisasszonyéval.