Viharmadár [SZÜNETEL]

A félszemű gróf

– És a mamácska menekülni akar? – kérdezte suttogva, amire csupán egy bólintást kapott válaszul, majd Henning közelebb hajolt hozzá, és puszit nyomott a homlokára.

– Tudom, hogy felkavart most mindez, de... próbálj meg semmi bolondságot kitalálni. Jó?

– Akkor ne másszak ki az ablakon, és ne akarjak elszökni a világ elől? – húzta pimasz vigyorra a száját. Az erdész kuncogott egyet, miközben megsimogatta a szőke tincseket.

– Pontosan, fiacskám, ne csinálj ilyen vagy ehhez hasonló bolondságot. Aludj jól – tette hozzá lágyan, majd játékosan megcsípte a fiú arcát, mielőtt felkelt volna mellőle. Arnfried mosolyogva bebugyolálta magát a takaró alá.

– Jó éjszakát!

Amint ismét becsukódott a szobácska ajtaja, Arnfried a szíve szerint elpityeredett volna. Az éjjeliszekrénye fölött álló ablak felé pillantott, amin hangos robaj közepette zúdult alá az esővíz. Ilyen időben nem fog tudni aludni, így hát magához vette a kölcsönkapott kötetet, és olvasni kezdett. Így már kevésbé érdekelte a vihar és a bosszantó helyzet, amibe keveredtek valami mumus miatt. Elterelte a figyelmét az olvasás, és a kötetben szereplő illusztrációk, amiket hosszasan nézegetett. Éppen a füvészkerti várromnál járt, ahol abbahagyták a történetet, amikor égtelen csattanás rázta meg a környéket. Arnfried ijedten összerezzent, és be is csukta azonnal a könyvet. Hideg borzongás futkosott a hátán, ahogyan kilesett az ablakon. Odakint sötétség honolt, csupán a villámok fénye szakította fel az összefüggő feketeséget. Látta a hegytetőn álló kastély körvonalát felsejleni. A szíve pedig összeszorult a gondolattól, hogy el kell hagynia a barátját. Hiszen ígéretet tettek, hogy sosem válnak el. Mégis hogyan lehetne majd egy rövid búcsúval mindezt elrendezni? Sehogy.

Arnfried visszatette a kötetet a táskába, majd kikászálódott az ágyából, és a fal mellé állított nagyobb ládához lépett, amiben a ruháit tárolta. Csendesen, gyorsan felöltözött, egy kopott térdnadrágot és egy annál is kopottabb szürke inget vett magára, hiszen el fog ázni a viharban. Zoknival, cipővel, sapkával és kabáttal nem is törődött. A táskát sem vette magához, amiben a könyv lapult, vétek lenne a zuhogó esőbe kivinni, na meg aztán, ő reggelre vissza fog térni. Csupán az éjszaka hátralevő részét szeretné a barátja mellett tölteni. Nem akar ő megszökni, az még az ő mércéjével mérve is bolondság lenne. Így hát eloltotta a petróleumlámpát, majd mikor a szeme megszokta a sötétséget, óvatosan kinyitotta az ablakot. A szél besüvített, és hamar eláztatta őt a zuhogó eső. Az ablakkal és a széllel hadakozva végül sikerült kilépnie a párkányra, ahonnan visszahúzta magához a nyekergő ablakszárnyat, és kintről bereteszelte. Mindezek után gyakorlott mozdulatokkal kezdett el a faház vizes, nyálkás gerendáin kapaszkodót keresve mászni, mígnem elérte a tetőt, ahol erősen kellett kapaszkodnia, különben a szél lefújta volna őt onnan. A zuhogó esőben hunyorogva nézett körbe, a ruhája már régen átázott, és a testére tapadt. Megborzongott a hideg szélben. Talán mégsem volt olyan jó ötlet kimászni oda, gyalog meglehet, gyorsabb lenne az út. Egy pillanatra le is nézett, de a villámok fényében csillogó, vízben tocsogó föld látványa elvette a kedvét a gyaloglástól. Akkor már inkább harcot vív a széllel és az esővel. Hátán fel is bukkantak hatalmas szárnyai, melyet már évek óta irigyelt tőle az erdőben lakó, öreg sas is. Amikor Arnfried még fiatalabb volt, versenyeztek Titannal, hogy melyiküknek nagyobb a szárnyfesztávja, vagy melyikük repül gyorsabban. Egy-két éve már abbahagyták a versenyzést, az ifjú erisien már túlnőtt a barátján, ugyanakkor a saját fajtájához képest még mindig csupán egy kis mitugrász volt.

Arnfried lassacskán feltolta magát, a tetőn egyensúlyozott egy rövidebb ideig, mielőtt nekirugaszkodott volna, és a levegőbe lökte magát. A szárnyai egy pillanatra belesajdultak abba, ahogyan a tomboló szél magával ragadta őt, de hamar sikerült úrrá lennie a helyzeten, és egy-két röpke szitkozódás után már a hegytetőn álló kastély irányába indult.