013 (18+) /JiKook

|31|

-Hova megyünk? - csodálom hogy kibírta a belvárosig a kérdést. Határozottan fejlődik.

-A bíróságra. Míg fírkáltál elintéztem a papírokat.

-És nem tudtam volna valahogy segíteni?

-Majd a tárgyaláson segíthetsz.

Hümmögött, gondoltam itt kimerül a kommunikáció. De rövid időn belül ismét felém fordult.

-Jungkook!

-Mondjad - álltam meg pont a piros lámpánál, és így felé is tudtam fordulni.

-Mondtam...mondtam már hogy köszönöm?

-Asszem. - ráncoltam szemöldököm.

-Akkor most mondom megint! - mosolyodott el - Köszönöm hogy elhoztál, és hogy emberként kezelsz.

-Mondtam hogy ez az alap. Nem kell megköszönni.

-Biztos?

-Teljesen - dőltem hátra a lámpára nézve.

-Pedig adni akartam valamit...

Fél szemmel néztem rá ahogy kecmeregni kezdett. Aztán láttam hogy a szeme sarkáből felén pillant. De ahogy találkozott tekintetünk ismét előre nézett.

-Mit?

-Hm? - nézett rám.

-Mit akartál adni?  - fordítottam felé fejemet.

Egy pillanat volt. Gyorsabb volt mint én mikor elintézek valakit. Csak idehajolt, éppen a számhoz nyomta a sajátját, és már vissza is ült. Mintha semmi nem történt volna. Mégis nagy durranás volt.

Habár nem akartam, elmosolyodtam. Aranyos volt.
Fejem rázva próbáltam eltűntetni a félmosolyt a képemről miközben ismét zöldre váltott a lámpa.

Innen már nem volt messze a bíróság, néhany perc múlva a papírokkal a kezemben pattantam ki.

-Várj meg itt. Bedobom ezeket aztán elmegyünk kajálni. Addig agyalj hogy mivel akarod tömni a fejed.

-Igenis kapitány! - szalutált vigyorogva.

Ismét csak a fejem bírtam ingatni a túlzott gyerekességére miközben becsuktam az ajtót.

Az épületet bámulva mindig rájövök hogy mennyire utálok ide jönni. Teljesen mindegy milyen célból kell betennem a lábam. Még az én hátamon is feláll a szőr! Oh hogy nekem hány emberem kellett kihúznom innen. Meg hányat csukattam le.
Mondanám hogy régi szép idők de jelenleg is ez a helyzet.

Megemberelve magam indultam el fel a lépcsőn, majd az épületben egyenesen az illetékes osztályra.
Csak beadtam a papírokat és már jöttem is. Egy perccel sem akarok többet eltölteni itt mint amennyit muszáj.

-A jó büdös kurva életbe!

Soha életemben nem voltam még olyan felbaszott idegi állapptban mint mikor a lépcső tetejéről megláttam a feltört kocsit. Jimin nyitott ajtaját. És Jimin üres helyét.
Hármasával szedtem a lépcsőfokokat mire végre az autóhozz értem. - A méregdrága autóhoz aminek most fizethetem majd a javítását.

-JIMIN! - kiáltottam körbenézve, de se válasz nem jött, senem láttam a szőkeséget.

Ismét a kocsiba néztem, és a helyemen vettem észre egy cetlit.
Bevágtam Jimin ajtaját, és átsétálva rántottam fel az enyémet.

Ha lehetne a szememmel égetni, az a cetli már lángokban állna.
Nagyon is ismerem a kézírást. El sem kell olvasnom mit írtak a szemetek.
Elvitték. Jimint elrabolták. Túl sokat tudott szerencsétlen. És naívan azt hitték annyiban fogom hagyni. Csak mert ods írták hogy kifizetik. De Jimint nem fizethetik ki.