Viharmadár [SZÜNETEL]

Egérkirály

Hatalmas pelyhekben hullott a hó, amely beborította a karácsonyi vásár apraja-nagyját. A középkorias utcákban és tereken kivilágított standok árulták színes portékáikat, a levegőben forraltbor és mézeskalács illata terjengett. Vidám beszélgetés és gyereknevetés dallama szállt együtt a széllel. Az éjszakát szánok csilingelése és patkók dobogása töltötte be, a városka főterén hatalmas, feldíszített karácsonyfa állt, az árnyékában kórus énekelt. Az egyik sarkon egy kisfiú nagyot markolt a hatalmas kupac hóból, hogy aztán szénporos arcát ledörgölje vele. Amikor ujjai közül lepergett a hó, újabb adagért hajolt le, amit ezúttal labdává gyúrt és a főtéren játszó hógolyózó gyerekeket célozta meg vele. Az egyik kislányt sikerült hátba dobnia, így a copfos vöröske egy sértődött grimasz kíséretében pördült meg, hogy aztán a toprongyos, vigyorgó fiút megdobja a saját labdájával. A csapat hamar befogadta az újonnan jött tagot, senkit nem zavart, hogy a szőke kisfiú koszos és szakadt ruhákban jelent meg köztük. Csupán a felnőttek nézték rosszallóan a csavargót, aki részt vett a játékban.

– Ez a tied, kéményseprő! – kiáltotta a vörös hajú kislány, majd egy jól irányzott dobással fejbe találta a szőkét, aki csupán kacagott és viszonozta a gesztust.

A gyerekek akkor sem hagyták abba a csatározást, amikor a városka jól ismert bárójának éjkék, címeres lovaskocsija hajtott el mellettük. Valaki véletlenül, vagy talán szándékosan megdobta a fiáker ajtaját díszítő oroszlán címert. A hang hallatán a kocsiban ülő középkorú inas ijedten összerezzent, majd rosszallóan a fejét csóválta, miközben megigazította kerek szemüvegét és kinézett az ablakon. Vele szemben a nyolc éves Braunfels úrficska csillogó szemekkel figyelte a kint folyó háborút. Szíve szerint kipattant volna a kocsiból, hogy maga is beszálljon a játékba, esetleg a könyveiben olvasott hős lovag módjára megmentse az egyik kisasszonyt az ádáz hógolyók veszélyétől. Talán kölcsön is venné az egyik szürkét a fogatból, hogy valódi lovag módjára jelenlen meg.

Halkan felkuncogott, amikor a rongyos fiúcska – aki igencsak kitűnt a jobb módú gyerekek közt – az arcát ért támadás miatt a földre zuhant. Nem is azon mosolygott, hogy a talán vele egykorú gyerek a földön kötött ki, hanem azon, hogy a szőke milyen ádáz tekintettel és felfújt arccal pattant fel, hogy egy csatakiáltás közben nekirontson egy nála jóval magasabb és idősebb fiúnak. Ezúttal az inas is elfojtott magában egy mosolyt, amikor a fiatal megfutamodott a kisgyerek elől.

– Ha szabad ilyet mondanom, az a fiú emlékeztet Wechsler nénikéje szobapincsiére – jegyezte meg végül, amin az úrfi elmosolyodott. Eszébe jutott a kis fehér hógolyóra emlékeztető kutya, aki sokszor abban találja örömét, hogy megkergeti a szegény inasokat. Viharszürke szemei csillagokat meghazudtoló módon ragyogtak fel és arcán széles mosoly tündökölt, miközben a hógolyózó gyerekeket figyelte. A férfi lágyan elmosolyodott, még sosem látta ilyen boldognak a kis bárót.

– Nézze, Herr Holzmann, diótörők! – szólalt meg izgatottan, és közelebb húzódott az ablakhoz, hogy jobban szemügyre tudja venni az egyik bódéra állított színes figurák seregét. A férfi ismét mosolygott, sétapálcájával kettőt koppintott a kocsi plafonjára, a hajtó megállította a lovakat a jelzésre.

– Ha az úrfi is úgy óhajtja, vegyük szemügyre őket – szólt halkan, amire a fekete hajú gyerek ismét széles mosollyal felelt.

Amennyire tőle tellett, megpróbálta nem kapkodva magára venni mélykék vászonkabátját és fekete usánka szőrmesapkáját, amit Straub bácsikája hozott neki Oroszországból. A sálat hanyagul a nyakára csavarta csak volna, de Holzmann figyelmeztető köhintésére mégis megigazította. Vele ellentétben a magas, szikár középkorú férfi egy cilindert húzott a fejére, ami eltakarta rövid barna tincseit, majd egy bélelt bőrkesztyűt vett fel, mielőtt sétapálcáját a hóna alá csapva ki nem szállt volna a kocsiból, hogy utána lesegítse a lépcsőn az úrfit is.