Phoenix |Sakusa × Reader - Befejezett|

twenty-four

 Nem akartunk úgy elmenni a táborból, hogy azon búslakodunk, miszerint vége van. Az ötödik szinten, ahol mi, Itachiyamasok voltunk, minden szobában nyitva hagytuk az ajtót és Komori rácsatlakoztatta a telefonjára a JBL hangszóróját és a folyosóra kitéve, hallgattuk a zenét, miközben a szobáinkban pakoltunk. Egész héten mi voltunk az a csapat, akik nem szórakoztak, mert senkivel sem voltak annyira jóban, hogy a többi csapattal lógjanak. Azonban nem vettük észre közben, hogy együtt is szórakozhattunk volna. Későn jöttünk rá, azonban nem volt késő. Hiszen sose késő változtatni a dolgokon. Kiélvezhetjük még az utolsó órákat, vagy talán csak perceket, amiket itt töltünk. Így nem érdekelve, hogy mások mit gondolnak, most mi szerettük volna jól érezni magunkat.
  Bent a saját szobánkban, Kiyoomival nevettünk, miközben egymásnak meséltünk, illetve mondtunk dolgokat. Tényleg nem szerettem volna hazamenni, ugyanis elértem végre arra a pontra, hogy én is élvezhessem az itt eltöltött időt. Viszont megértettem azt, hogy miért is kell hazamennünk. Így nem igen hangoztattam, hogy nem akarok elmenni.
  Közel fél órás pakolás után, mindent összetudtunk pakolni és rendbe is tettük a szobát, melyben egy hétig élhettünk. Miután körbe néztem és láttam az üres, már szinte alap szállodai szobára hasonlító helységet, elszomorodtam.

  – Jó lett volna még maradni, igaz? – nézett le rám.

  – Igen – vallottam be.

  – Jövőre is lesz lehetőségünk jönni.

  – Jövőre te végzős leszel...

  – De itt leszek még. Ez a fontos.

  – Ez igaz, csak rossz belegondolni, hogy mennyire hamar elfog telni az idő – néztem az üres szobára, melyben pár napja még ott volt az élet.

  – Egyszer minden véget ér – hajolt le Kiyoomi, majd felvette az utazótáskáját.

  – Tudom, mégse szeretném. Jól éreztem itt magamat. Végre kezdtem úgy érezni, hogy én is csak egy lány vagyok. Egy lány, aki egy röplabda csapatnak a menedzsere, és jól éri magát a többiekkel. Azért jöttem ebbe a táborba, hogy feldolgozzam azt, hogy apa megerőszakolt. És akárhogy is alakultak a dolgok, képes voltam arra, hogy túltudjak lépni és tegyek azért, hogy jobban legyek. Most viszont el kell hagynom ezt a helyet...

  – Ennyire sokat jelentett neked? – nézett el rám.

  – Ez nem csak egy sima edzőtábor, Kiyoomi – szóltam magam elé – Ennek az edzőtábornak szíve van. A barátok találkozhatnak egymással, együtt lehetnek. Nevetés hasítja át a légteret, miközben jól érezzük magunkat. Új barátságokra tehetünk szert és még ha folyamatos edzés is van, szabadnak érezhettük magunkat.

  – Szabadnak? – kérdezett vissza barátom.

  – Szabad voltam, az ittlétem alatt. Magam mögött hagytam az otthoni életemet, ahogy mások is. Itt mindenki egyenlő. Mindenki csak egyet akar: jól érezni magát. A röplabda az, amit összeköti az itteni embereket. Illetve, ez az edzőtábor is. Ide minden évben eljönnek a játékosok, hogy elszakadhassanak a szürke hétköznapokból és újra gyerekek lehessenek. Újra szabadak lehessenek, és minden gátlás nélkül nevessenek.

  – Sose tudtam edzőtáborként tekintenie rre a helyre – suttogta Kiyoomi – Inkább hasonlít egy nyári táborra. Egy olyan nyári táborra, ahova elmenekülhet az ember, a problémái elől.

  – Egy otthon, amely mindig itt lesz számodra. Olyan emberekkel, akik ugyanolyanok, mint te – szóltam kedvesen.

  – Pontosan – mosolygott halványan a fiú.

  – Kész vagytok? – lépett a szoba elé Komori.

  – Igen – hajoltam le a cuccomért, majd felvettem a földről az utazótáskámat.

  – Ahj, nem akarok hazamenni! – sóhajtott búsan Komori – Most minden megint monoton lesz.

  – Majd valamit kitalálunk – bíztattam a barna hajút.

Kiyoomival kiléptünk a szobából, majd nyitva hagytuk az ajtót, hiszen így kértek meg minket rá. Ebből tudták, hogy abban a szobában már nincs senki.

  – A többiek kész vannak? – kérdezte Kiyoomi.

  – Még páran pakolnak, de lassan megleszünk. Sajnálom a vidéki csapatokat. Hosszú órákat kell majd utazniuk, mi pedig fél óra alatt otthon leszünk. Bár előtte a busszal elmegyünk a sulihoz, és megbeszéljük a hetet – magyarázta Komori.

  – Hazamegyek alszom – sóhajtott Kiyoomi, majd elindult a lépcső felé.

  – Szerintem én is – lépkedett Komori, majd, amikor a szobájához ért, befordult, hogy kihozza a cuccát.

Habár Kiyoomi a lépcső felé indult meg, végül mégis a liftnél állt meg. Megnyomtuk a gombot, ám sokat kellett várni, ugyanis nem mi voltunk az egyetlenek, akik használni akarták.

  – [Név]! – hallottam meg a nevemet, várakozás közben.

Hátrapillantottam, ahol Yuu, valamint Kageyama futottak fel a lépcsőn. Ahogy felértek, Yuu odarohant hozzám, és szorosan megölelt.

  – Mi indulunk, de nem akartalak itt hagyni búcsú nélkül! – kapkodta a levegőt az unokatestvérem.

  – Hiányozni fogsz – szóltam rekedt hangon.

  – Amíg tart a nyár, gyere el hozzánk, kérlek – szorított magához.

  – Elmegyek, mindenképpen – suttogtam könnyes hangon – Olyan jó volt látni és veled lenni – fogtam őt szorosabban.

  – Téged is! – adott nagy puszit az arcomra.

  – Írj, ha otthon vagy. Jó?

  – Írok mindenképpen – szorított rajtam egyet, majd távolabb állt tőlem.

  – Én is szerettem volna elköszönni – lépett elém Kageyama.

  – Örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogtam fel rá – Ugye...tartjuk a kapcsolatot, – kérdeztem zavartan.

  – Persze – biccentett rá.

Kageyama kissé félénken, valószínűleg azért, mert Kiyoomi is ott volt, de széttárta a karját. Emiatt a tette miatt éreztem, hogy a szemeim könnyesek lesznek és egyszerűen nem akartam hazamenni.

  – Annyira fogtok hiányozni – sírtam el magam halkan, miközben közelebb léptem Kageyamahoz, majd megöleltem őt szorosan.

  – Mindjárt elsírom magam – kezdett el szipogni Yuu.

  – Úgyis látjátok még egymást – szólt Kiyoomi.

  – Te mindig láthatod őt, ezért nem érzed át, hogy milyen érzés távol lenni tőle – jegyezte meg Yuu, mire Kiyoomi nem válaszolt.

  – Nishinoya, Kageyama, gyertek, indulunk! – jelent meg a lépcsőn Sugawara–san.

  – Vigyázzatok magatokra és jó utat! – engedtem el Kageyamat.

  – Nektek is – szólt Kageyama, majd a harmadéves fiú után mentek és eltűntek a lépcsőn.

Közben a lift is megérkezett, amin msot, utoljára fogunk utazni. Gombóccal a torkomban töröltem meg a szememet, majd beléptem a liftbe, és közben már Komori is csatlakozott hozzánk. Bent állva, Kiyoomi meg nyomta a földszintnek a gombját, mire a liftajtó lekezdett bezáródni, ezzel egyre kisebbé téve a látványát annak a szintnek, ahol egy teljes hétig élhettem és otthonomnak tudhattam, ahova elmenekülhettem a bánatom elől.