Phoenix |Sakusa × Reader - Befejezett|

twenty-three

Hétfő reggel, amikor felébredtem, kicsit fáztam, így próbáltam magamra húzni a takarót, azonban nem tudtam. A torkom kicsit fájt, és álmos is voltam rendesen. Nehezen, de felültem és álmosan vettem észre, hogy Kiyoomi teljesen maga alá gyűrte a takarót. Mivel tudtam, hogy esélyem nincs kihúzni alóla, az ablak felé vezettem a tekintetemet, ahol nem volt túl világos. Nem tudtam mennyi idő az idő, ezért a telefonomon néztem meg. Fél hét múlott pár perce, így eléggé meglepett, hogy a nap nem sütött be az ablakon. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kiyoomi telefonján megszólalt az ébresztő, és a fiú szinte azonnal nyúlt és lenyomta. Ezt követően ásított egyet, majd magára húzta a takarót maga alól.

  – Jó reggelt – szólaltam meg rekedt hangon.

Barátom lassan kinyitotta látókáit, majd felém nézett. Nem köszönt helyette, visszacsukta a szemet és az egyik kezét felemelte, míg a másikkal kiszedte maga alól a takarót.
Miután ezt megtette, visszafeküdtem az ágyba, majd bebújtam a takaró alá, és az arcomat a mellkasába fúrtam. Kiyoomi magához ölelt és adott egy puszit a fejemre. A meleg és kellemes érzés miatt kezdtem ismét álmosodni, viszont nem akartam elaludni.

  – Hűvös van – szólt suttogva.

  – Igen – suttogtam.

Kiyoomi a hátamat simogatta, miközben hagyta, hogy hozzábújjak szorosan.
Olyan negyedórát pihenhettünk még, amikor végre kimásztunk az ágyból. Kicsit melegebb ruhába öltöztünk és miután ezzel megvoltunk, elindultunk kifelé a szobából. Kilépve Komori láttuk meg, ahogy kijött az egyik elsőéves szobából.

  – Sziasztok – intett nekünk.

  – Jó reggelt – köszöntem.

  – Látom nem csak én fázom – szólt berekedt hangon a barna hajú – Felébredtem hajnali négykor, és még akkor is esett.

  – Jössz velünk reggelizni? – kérdezett rá Kiyoomi.

  – Igen, megyek. Oda indultam én is, csak előtte még volt egy kis dolgom – magyarázta.

Immáron hárman indultunk lefelé a lépcsőn, hogy lemehessünk reggelizni. Az előtérbe érve azonban nem tudtunk kimenni az udvarra, ugyanis Monoma–san megakadályozott minket ebben.

  – Jó reggelt gyerekek – köszönt nekünk, mi pedig mindannyian visszaköszöntünk neki – Tessék, ezt húzzátok fel a cipőitekre – adott nekünk kis belebújható, cipővédő lábzsákokat – Kint nagy a sár, vigyázzatok majd.

  – Köszönjük – vettem el tőle az egyiket.

Mind a hárman belebújtunk a kis lábzsákba, majd kiléptünk a szabadba. A levegő nagyon durván lehűlt és az egész udvar sáros volt és pocsolyás. Körbe néztem, és katasztrófa volt, ami az udvaron volt. Tele volt faágakkal, szeméttel és törmelékkel.
Próbáltam úgy lépkedni, hogy ne essek el és Kiyoomi fogott is erősen, hogy ez ne következzen be.
  Az étkezőbe érve, egyből levettük a lábzsákokat és az egyik szervező melletti kukába dobtuk. Ezt követően odaléptünk a pultokhoz és vettünk magunknak reggelit. Nem igen beszéltük, míg elfogyasztottuk, és akkor sem, amikor már végeztük. Visszavittük a tálcáinkat és az ajtóhoz mentünk, ott azonban nem mehettünk ki.

  – Kérlek maradjatok. A többiek is hamarosan jönnek, addig pedig kérlek várjatok az egyik asztalnál ülve – kért minket a hölgy.

Nem értettük, hogy mi történik, mégis visszaültünk ahhoz az asztalhoz, ahonnan felálltunk. Közel negyedórát vártunk arra, míg az összes fiatal bent nem tartózkodott az étkezőben, ahol bőven elfértünk. A többi Itachiyamas is odajött hozzánk, hogy egy helyen lehessünk. Azonban nem volt elég szék, így én Kiyoomi ölében ültem, hogy eggyel több ember leülhessen.
Miután az utolsó edző is belépett, Monoma–san belekezdett a mondanivalójában.

  – Jó reggelt mindenkinek! – köszöntött minket, majd megköszörülte a torkát – Nem is tudom, hogy miképp mondjam el a legegyszerűbben. A tábor a mai napon véget ér – mondta ki.

  – Mi? – kiabált fel Kuroo–san.

  – Mint ti is hallhattátok, illetve láthattátok, tegnap nagy vihar volt. Sajnálatos módon, a medence kiöntött a nagy esőzés miatt és beáztak a tornatermek, valamint a tetőszerkezetük meghibásodott a vihar miatt. Nem szívesen küldelek el titeket, de minél előbb orvosolnunk kell a hibát, mielőtt komolyabb károk lennének. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtátok végig vinni a tábort – szólt csalódottsággal a hangjában – A reggelit követően, kérlek titeket, menjetek fel és pakoljatok össze. Még egyszer nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok! Azonban remélem megértitek, hogy miért döntöttünk így.

  – Basszus – haraptam az ajkamba.

Nagyok voltak a csarnokon, és biztosan nagy kárt okozott a vihar bennük. Nem tudtunk volna hol röplabdázni, így teljesen érthető a döntés. Azonban borzalmasan sajnálom Monoma–sant. Biztos nem lehet neki könnyű, hogy a saját munkáját tönkretette egy vihar.

  – Akik még nem ettek, egyenek nyugodtan, és tényleg köszönöm a megértéseteket! – hajolt meg, majd a többi szervezőhöz fordult.

Kuroo–san egyből felpattant, majd az apukájához sietett.

  – Aki még nem reggelizett, azzal itt maradok reggelizni. A többiek menjenek fel és pakolnak össze.

  – Jó – szólt egyszerre a csapat.

Nem hittem volna, hogy így ér véget a tábor és ilyen hirtelen. Pont akkor, amikor kezdtem jól érezni magamat százszázalékosan is, és akkor ott, amikor visszafelé mentünk a szobánkba úgy éreztem, hogy egyszerűen nem akarok hazamenni.