Phoenix |Sakusa × Reader - Befejezett|

twenty-five

Miután a liftajtó kinyílt, szembesültem azzal, hogy a legtöbb fiatal mozgolódik és távozni készül az edzőtáborból. Kellemetlen érzést éreztem a mellkasomban. Ez az érzés pedig rosszabb volt, mint az, amikor idejöttem. Nem akartam idejönni, és emiatt folyamatosan görcsölt a hasam. De ez rosszabb volt. Megszoktam azt, hogy egy héten keresztül itt vagyok és most hirtelen vége lesz. Ez pedig fájó érzés, de nagyon.

  – Lev! – kiabáltam oda a fiúnak, ahogy megláttam őt.

Ő egyből odakapta a tekintetét, ahol én voltam, és egy nagy mosoly mellett odasietett hozzám.

  – Baj van? – kérdezte, miközben az arcomra nézett, mely kicsit piros volt a sírás miatt.

  – Nincs baj, csupán búcsúzkodtam – magyaráztam.

  – Hála istennek – könnyebbült meg – Mi még maradunk kicsi, segítünk Kuroo–san apukájának. remélem néha azért összefutunk és találkozunk! – mosolygott le rám.

  – Szeretnél?

  – Nagyon is!

  – Akkor megbeszéljük még! – mosolyogtam, miközben felnéztem rá.

  – Jó utat nektek! – intett, majd magunkra hagyott.

  – Nagyon nagy szociális életre tettél szert – szólt Kiyoomi, miközben magára tette a maszkját.

  – Boldog vagyok emiatt – szóltam mosolyogva – Basszus! – kerekedett el a szemem, és ahogy megláttam a két lányt az ajtóban, ahogy a fiúknak segítenek még pakolni, ledobtam a táskámat, majd elkezdtem szaladni feléjük.

Ahogy odaértem, nem érdekelt semmi, hirtelen megöleltem mind a kettőjüket.

  – Vigyázzatok hazafelé! – szorítottam a Karasunos lányokat.

  – Majd látogass meg minket – ölelt vissza Kiyoko–san.

  – Mindenképpen megyek! – szóltam elérzékenyülve – Örülök Hitoka, hogy téged is megismerhettelek jobban!

  – Én is! – mosolygott a lány – Minden rendben van egyébként?

  – Igen – bólintottam.

  – Indulunk! – lépett el mellettünk a Karasuno edzője.

Még gyorsan megöleltem a lányokat külön–külön, majd ezt követően visszasiettem Kiyoomiékhoz.

  – Szépen lecsaptad a táskád – jegyezte meg Kiyoomi.

  – Bocsánat, csak nem engedhettem el úgy őket, hogy nem köszöntem el – szabadkoztam.

  – Hol az edző? – nézelődött Kiyoomi.

  – Iizuna–sannal viaskodik a fürdőben – szólt Komori.

  – Tessék? – illetődtem meg.

  – Elhagyta a töltőfejét és azt keresi – magyarázta a barna hajú, miközben letette a cuccát, majd az automatához lépett.

  – És a fürdőben keresik? – vonta fel a szemöldökét barátom.

  – Ne kérdezd – vont vállat Komori, majd bedobta az aprót, így kapott egy szelet csokit – Kértek valamit?

  – Olyan banános csokit kaphatok? – kérdeztem egyből.

  – Persze – kereste a megfelelő aprómennyiséget a kezében – Sakusa? Akarsz valamit?

  – Emberek nélküli előteret – húzta össze a szemét.

  – Mit akarsz, mit csináljak? Dobjak bombát közéjük? – vonta fel a szemöldökét Komori.

  – Minimum.

  – Kiyoomi, istenem – sóhajtottam fel.

  – Tessék – adta nekem a csokit Komori, miután kiadta az automata.

  – Köszönöm - vettem el tőle hálásan.

  – Anyuuu, segíts! – hallottunk meg egy ismerős hangot, majd a következő pillanatban Iizuna–san sprintelt le a lépcsőn, miközben a vállán lógott az utazótáskája.

Elképedve néztem, ahogy a telipakolt utazóval sprintelt le nagy iramban, miközben röhögött és az egyik kezében a telefonja volt, míg a másikban a szobakulcs, amit futás közben lecsapott a recepciós pultra, majd eszeveszettül sprintelt tovább, kifelé az udvarra.
  Közvetlen Iizuna–san után valaki még futott le mögötte. Az a valaki az edző volt, akiről azt hittük, hogy annyira ideges a csapatkapitányra, hogy mérgében üldözi. Azonban ez nem így volt. Ahogy az edző is a fölszintre ért teljesen, láthattuk, ahogy szája felfelé görbül és ő is nevet fo9lyamatosan. A szigorú edzőnk, akinek mindig szívták a fiúk a vérét, végre nevetett és jól érezte magát ő is. A baj csak az volt, hogy ez pont akkor történt meg, amikor mentünk haza.

  – Gyerünk edző bá', kapjon el! – nézett vissza hirtelen Iizuna–san nevetve, nekem pedig leesett, hogy mit is csinálnak pontosan. Fogócskáztak.

  Egy gyors gondolat futott tát az agyamon és hirtelen dobtam le a táskámat a vállamról, majd léptem oda az edzőhöz és csaptam meg a vállát, majd kifelé kezdtem el szaladni az épületből.
  Nem érdekelt, hogy a többi ember mit gondolt. Nem érdekelt, hogy miképp néztek rám, vagy a csapattársaimra. Nem érdekelt semmi csak az, hogy azokkal az emberekkel szórakozzak, akik számítottak. Csak egy kicsit akartam, semmi többet. Csak egy kicsit akartam még kiélvezni ezt a pillanatot és gyereknek lenni, hiszen az élet ott fog folytatódni, ahol abbamaradt, mihelyst kilépünk a tábor kapuján. Nem szerettem volna mást, csak kicsit önző lenni és kiélvezni a tábornak az utolsó pillanatait. Megfulladni a nevetésben, sárosnak lenni és olyan dolgot csinálni, ami teljesen butaságnak tűnhet, nekünk azonban sokat jelentett.
  Ha nincs ez a tábor, akkor nem vagyok képes változtatni a saját magam hozzáállásán és nem tudom elkezdeni feldolgozni azt, ami történt. Annyi mindent adott nekem ez a hely, ezalatt az egy hét alatt, mely szervesen beleépült az életembe és tudom, hogy nem is fog eltűnni. Új embereket ismertem meg, új kapcsolatokat alakítottam ki, miközben erősítettem a meglévőket. Nevettem, sokszor már sírásig. Küzdöttem, és lenyomtam az akadályokat. Segítettem másoknak, hogy ezáltal én is fejlődhessek. Szeretve voltam, ezáltal pedig én is szeretni tudtam.

És nem csak az embereket szerettem borzalmasan, hanem ezt a helyet. Ezt az edzőtábort, mely újra szabaddá tett engem.