Phoenix |Sakusa × Reader - Befejezett|

twenty-two

Kiyoomi, Komori, Yuu, Hinata, Kageyama és én éppen az előtérből léptünk ki az udvarra, hogy átmehessünk az egyik csarnokba játszani, amikor legnagyobb meglepetésünkre, az ajtón kilépve, egy orbitálisan nagy szél csapott arcon minket. A mosoly és nevetés, mely pár másodperce még az arcunkon volt, hirtelen ledermedt, és jómagam hirtelen kaptam a két karomhoz, majd kezdtem el dörzsölni azt.

  – Öt percre mentünk be, mi a jó tosz történt itt? – kerekedett el Yuu szeme.

Kint teljesen be volt borulva, a szél süvített és a fákat erősen fújta, melynek következtében azok eléggé elhajoltak az eredeti pozíciójukból.

  – Anyád, milyet villámlott – csúszott ki Kiyoomi száján, mi pedig mindannyian láttuk azt a brutálisan nagy villámot, ami átszántott az égen. Ezt követően rögtön egy hatalmat dörgött, melybe még a mellkasom is beleremegett.

  – Ugyan, ez csak egy kis szél – indult el Hinata mosolyogva kifelé, azonban én hirtelen visszarántottam, ugyanis, ha nem teszem, akkor a szél nekicsapja az egyik kinti kukát, amit magával ragadott.

  – Jesszum pepi – kerekedett el Komori szeme.

  – Mekkora por van – állapította meg Kageyama.

  – Mint az Ózban! Jajj, de izgalmas! – szólt Yuu felpörögve.

  – Hinatat majdnem megölte egy kuka, dehogy izgalmas! – néztem elképedve Yuura.

  – Hé, maradjatok az épületben! – kiabált oda nekünk Monoma–san, miközben a középső csarnokból jött ki. Mellette volt pár segéd, akik itt dolgoztak a táborban – Vörös riasztás van, nem akarok senkit se látni a szálláson kívül! – kiabálta túl a süvítő szelet.

A kinti zajok ellenére, bentről hangzavar ütötte meg a fülemet és a következő pillanatban Bokuto–san kirohant az épületből, és utána Kuroo–san futott. Bokuto–sanon egy póló volt és egy alsónadrág, míg Kuroo–sanon csak egy alsónadrág. Mind a ketten mezítláb voltak.

  – Bokuto, megcsapkodlak, csak kapjalak el! – kiabált a fekete hajú a Fukurodani kapitányával, miközben ő a hasát fogva rohant az udvaron.

Közben a szél egyre csak erősödött, és az eget villámok szántották fel, a környék pedig visszhangzott a hatalmas dörgésektől.

  – Tetsurou, mit műveltek?! – ordított oda Kuroo–san apukája a fiúhoz elkerekedett szemekkel.

  – Valaki segítsen! – visított fel röhögve Bokuto–san, miközben Kuroo–san elől futott.

  – Tetsurou! – üvöltött a nagy szélben Monoma–san.

  – Mi az? – állt meg hirtelen Kuroo–san, és lazán elhajolt egy pulcsi elől, amit a szél magával vitt.

  – Azonnal menjetek be! Azt akarod, hogy beléd csapjon a villám?! – indult meg Monoma–san a fia felé.

  – Bokuto, ugorj a medencébe, aztán állj ki az udvar közepére! – fordult Kuroo–san a szürke hajú felé.

  – Ne őt használd villámhárítónak! – ért Monoma–san a fiához.

  – Kuroo! – kiabált Bokuto, majd a kezében lévő telefont maga felé tartotta és szemmel láthatóan láttuk, ahogy elküld egy üzenetet.

  – Hallod, én kitépem az összes szál hajad, te kretén! – kerekedett el Kuroo–san szeme, miközben Bokuto–san felé kezdett el futni.

  – Úgysem kapsz el! – nevetett kisfiúsan Bokuto–san, majd visszarohant az épületbe.

Kuroo–san pedig elkezdett sprintelni Bokuto–san után, miközben kikerült minket. Az épületben lehetett hallani, ahogy a lábukat a földre csapják és ahogy hangoskodnak.