Mikor rád találtam (Taekook ff.)

🦋8. Rész🦋

Jungkook szemszöge

A napok, mint a villámcsapás, úgy teltek. Lassan kettő hónapja, hogy Tae itt van, és látszólag kezdi túl tenni magát a történteken. Bár mondjuk, még mindig vannak sírógörcsei, elég gyakran és nem egyszer nyúlt a pengéhez. Sajnos mikor tegnap be kellett mennem az őrsre, így Taet itthon hagytam egyedül, és pont akkor értem haza mikor a kilencedik vágást ejtette meg a csuklóján. Szerencsére nem lettek olyan mélyek, így itthon is le tudtam kezelni, perszer az egészet végig sírtuk. Én azért mert bele gondoltam, hogy mi van ha később érek haza, Tae meg a történek miatt. Megígértem neki, hogy mostantól itthonról fogok dolgozni, és csak nagyon fontos esetekben hagyom el a házat.

*tegnap*

- Tea, megjöttem. - lépek be az ajtón, majd cipőmet lehúzva léptem beljebb a lakásba. - Tae? - furcsáltam, hogy nem volt a nappaliba. Szipogást és halk sziszegéseket hallottam a fürdő felől, így oda siettem. De mikor beléptem a vér is megfagyott bennem. - Tae, te mi a jó istent csinálsz!? - lépek mellé és a pengét kitépve kezéből dobom a helység másik felébe. A csuklójára néztem, ahol hála a jó istennek nem volt sok vágás.  - Te normális vagy? Mi van ha nem érek haza hamarabb? - könnyesedik be a szemem, miközben fertőtlenítőt és valami ködszert keresek. - Mutasd. - törlöm le könnyeimet amik megállíthatatlanul folynak. - Szerencsére nem olyan mélyek. - törlöm le csuklójából szivárgó vérét mire még jobban sírni kezdek. Tae egyszer nem nézett rám hanem a padlót nézte, ami kicsit aggasztott, de tisztán látszott, hogy ő is sír.

A vágásokat lekezeltem, és be is kötöttem. Nem szóltunk semmit csak némán sírtunk.

- Tae, nézz rám kérlek... - mondom hallkan. Lassan de szemembe néz, mire még jobban össze rándul a szívem. Látszik a tiszta fájdalom a szemébe. - Miért csináltad? - nyelem vissza a feltörő sírásom.

- M-mikor elmentél l-lefeküdtem aludni, mert fájni k-kezdett a fejem. Ú-újra álmodtam azt ami o-ott történt velem... Kook én nem bírom tovább. Véget akarok vetni ennek. Nem akarok tovább szenvedni. - rogy térdre.

- Tae.. - térdelek le mellé. - Ha itt hagynál engem végleg akkor én szenvednék. Elhiszem, hogy nagyon nehéz ezzel együtt élned, de együtt mindent megoldunk, mert rám mindig számíthatsz.  Istenem mi lett volna ha később érek haza? - ölelem magamhoz.

- Annyira sajnálom Kook. Sajnálom, hogy mindig csak gondot okozok neked. - sír nyakamba. - Kérlek ne haragudj rám.

- Rád sosem tudnék haragudni. - húzom magamhoz közelebb.

*Jelen*

A napokban beszéltem egy barátommal, Jinnel aki pszichológus, hogy ha tudja akkor vállalja el Taet. Persze rögtön rá bólintott, és miután elmondtam neki, hogy miért lenne rá szükség még azt is felajánlotta, hogy házhoz jön, ami miatt borzasztóan hálás vagyok neki. Nem szívesen hagynám egyedül Tae, sehol.

- Tae. Mit szeretnél ma csinálni? - kérdem meg mikor átkötöttem a csukóját a tegnapi után. Még mindig nagyon szomorú vagyok amiért ezt tette. Hihetetlenül fáj a tudat, hogy és nem tudok rajta segíteni.

- Nem tudom, Kook. Mit szólnál ha csak feküdnénk egész nap? - néz rám csillogó szemekkel

- Gyere te lustaság. - veszem fel az ölembe majd elindulok vele az emeltre. Óvatosan rakom le az ágyra majd befekszem mellé. - Tényleg ezt akarod csinálni egész nap? - simítok arcára.

- Ühüm. Most mond azt, hogy nem jó egy kicsit pihenni. Egész héten sürögtünk, forogtunk. - Igaza van. Egész héten nem volt megállás. Az őrsön volt egy kis gubanc. Egy rab valahogy kirántotta az ott dolgozó rendőr pisztolyát és majdnem meg is ölte. Szerencsére olyan helyen találta el a golyó ahol nem annyira súlyos. Leginkább ezen dolgoztunk egész héten. Tae minden áron segíteni akart nekem, így ő is eléggé elfáradt. Aztán meg ott van még Jin. Vele is egyeztetni kellet, hogy mikor tud eljönni Tae-hez. Hetente kétszer, kedden és pénteken jön. Tae nagyon ellenezte a dolgot, hisz az ő szavait idézve "Nem kell nekem pszichológus, mert semmi bajom." Emiatt volt egy kisebb vitánk is, de a végén belátta, hogy igenis kell neki az az orvos.

- Tudod.. 

És ismét olyanokat tudtam meg amikre nem számítottam.