A U R O R A
____________________
Betűrtem tőlem bőven nagyobb sárga pólómat kék farmeromba, majd felhajtottam azt a bokámnál és felhúztam hozzá a szamócás zoknimat péntek napján, reggel. A hajamat egy olcsó kontyba fogtam hátul a nyakamnál, aztán fülbevalót raktam a fülembe; karikát az első lyukba, és két pontot a másik kettőbe. Még időben voltam, mikor lesétáltam a lépcsőn a földszintre, aztán meg újra fel, mert rájöttem, hogy fent hagytam a szobámban a vászontáskámat. Tipikus. Hol van a fejem? Jaj.
- Jó reggelt - köszöntött anya, mikor végre odaértem a konyhába hozzá. Mostanában szokása minden reggel a pult mögött sürögni-forogni és csomagot csinálni nekünk, amit elvihetünk magunkkal. Nem mondom azt, hogy nem kényelmes azért. Sokkal jobban beleférek az időmbe és elég később kelnem. - Keresd ki a csomagod. És itt ne felejtsd Davidét most!
Ja, igen. Amióta nekem csomagol, azóta Davidnek is, mert nem érti, hogy az az ember milyen ételeken él egyedül. Nem volt eddig szívem megmondani neki, hogy Olga valószínűleg mindig csomagol neki, de amúgy meg David nem is bánja. Azóta ezt csinálja, hogy itt vacsorázott velünk a két fiú - már vagy két hete.
- Ma későn jövök - mondtam, miközben elraktam a két papírcsomagba pakolt kaját a táskámba. - Olyan tizenegy, éjfél körül.
Lena kitalálta, hogy meghív pár embert magához estére iszogatni - őszintén, fogalmam sincs, kik azok, annyit tudok, hogy én ott leszek és Xavier is.
- Vigyázz magadra, kérlek - sóhajtott anya, én pedig rámosolyogtam és bólintottam egyet, hogy fogok.
Alex közben leviharzott az emeletről és anélkül, hogy eltette volna a csomagját, elköszönt tőlem egy arcomra adott puszival és ott is hagyott minket. Intettem anyának mutatóujjammal, hogy várjon, aztán felkapva az öcsém adagját, utána futottam és a nevén szólítva megállítottam. Annyira eltávolodtunk mi ketten, hogy azt fel sem tudom már fogni.
- Ezt tedd el - mutattam fel a mai ételét, mire ő nemet intett a fejével és tovább ment az utcán. Ja, persze. Majd faképnél hagy. - Álljál meg, kérlek és gyere vissza egy másodpercre! - biztosan van bennem valami anyai, ha nem is másnak, neki biztosan, mert Alex megállt és fújtatva visszasétált hozzám. Titkon mosolyogtam, amiért még mindig csak rám hallgat, de azért zavar, hogy ennyire nem foglalkozik anyával. Persze, nincs jogom neki azt mondani, hogy foglalkozzon vele, elvégre én sem foglalkoztam jó sok ideig, de most nagyon próbálkozik. - Ezt tedd el - neki szóltam, de én tettem bele a táskájába a csomagot -, és próbálj meg egy picit kedvesebb lenni, okés?
- Jaj, Aurora, hagyjál már - nyöszörgött Alex, miközben megcsóválta a fejét. Bőven felém magasodott már, de azt hiszem, ezzel kicsit azt hitte, hogy már idősebb is lett, vagy nem tudom. Vicces.
- Tudom, hogy nehéz, és teljesen megértem a haragodat, de úgy neked is sokkal könnyebb, ha adsz neki egy esélyt. Saját tapasztalatból mondom - tényleg így gondoltam. Nem tudom, mit fog hozni a jövő anyával kapcsolatban, de jelenleg itt van és igen szépen gondoskodik mindannyiunkról.
- Jó, majd átbeszéljük - mondta az öcsém, aztán adott egy gyors puszit a homlokomra és elindult a buszmegálló felé.
Bementem a házba anyához, aztán rá és az időközben leérkező Judyra mosolyogtam, az utóbbi serényen elrakta rózsaszín táskájába az ennivalóját és megkérdezte, hogy leülhet-e addig tévézni, amíg nem indulnak. Anya és én is megengedtük neki, aztán mikor ketten maradtunk, nyeltem egyet és a nőre néztem. Nagyon rosszul esik neki Alex bánásmódja, de inkább magára mérges, azt hiszem.
- Adj neki időt - tanácsoltam, ő pedig bólintott egyet és felvette pultra hajtogatott blézerét. - Izgulsz?
Állásinterjúra készül. Meglepődtem, mikor tegnap bejelentette, hogy nézett egy óvodát a szomszédvárosban, ahová óvónőket keresnek, akkor meg még jobban, mikor elmondta nekünk, hogy jelentkezett is rá. Pozitívan csalódtam benne, és iszonyúan jól esett, amiért tényleg ennyire érdekli, hogy mi lesz velünk és saját magával.
- Egy kicsit - vallotta be azt, amit már amúgy is láttam az arcán. - De jó lesz, meg fogom kapni az állást!
- Így kell hozzá állni! - bátorítottam anyát, mire ő elnevette magát zavarában és berakta fülébe a tőlem elkért fülbevalót, ami eddig a blézere mellett a pulton pihent.
- Biztos ne vigyelek el az egyetemre? Judyt úgy is kidobom a sulijában, tehetek egy kitérőt - ajánlotta fel újra anya, abban a pillanatban pedig meg is hallottam a már jól ismert dudát, amit személyes sofőröm művelt kintről, jelezve csakis kizárólag nekem, hogy megérkezett értem. - Ne is válaszolj.
Elvigyorodtam, miközben az ajtóhoz futva felhúztam a bakancsomat és magamra kaptam a kabátomat.
- Majd jövök! - már fogtam a kilincset, mikor a nagy hevességben megálltam egy percre és elgondolkoztam. Hátrafordultam anyám felé és egy újabb, sokkal biztatóbb mosolyt adtam neki. Akaratomon kívül indultam meg felé, és mielőtt átgondolhattam volna bármit is, már olyan szorosan öleltem magamhoz, mint még senki mást. A könny is kicsordult a szemeimből, mikor éreztem, ahogyan visszaölel, a nyugalom átjárta a testem minden pontját és még mindig ott volt az a mosoly az arcomon, pedig nem is látta. - Menni fog! Büszke vagyok rád, anya.
A mosoly lehervadt az arcomról, de ez nem jelentette azt, hogy boldogtalanná váltam. Úgy éreztem magam, mint aki évek után végre hazatalált; pár könnycsepp megtalálta anya szép blézerét, mikor lehunytam a pilláimat és beletemetkeztem a legjobb ölelésbe a világon. Nem tudom pontosan, mi ütött belém - egyszerűen csak meg akartam ölelni anyát és az elmém semmit sem tehetett ellene.
- Én is büszke vagyok rád, kicsim, nagyon nagyon - nyeltem egyet, mikor meghallottam a mondatot, aztán anya kibontakozott az ölelésből, két arcomat közrefogta és hüvelykujjával letörölte azt a kósza könnycseppet az államnál. - És nagyon szeretlek - nem tudom, mi lett volna erre a helyes reakció, én csak teljesen elsírtam magam és bólintottam. Suttogni tudtam csak azt, hogy én is, mert nem jött ki hang a torkomon. Zavaromban nevettem anyukám kezei között, ő pedig velem együtt nevetett és azt hiszem, ez volt a legeslegjobb reggelem hosszú-hosszú évek óta. Még egy dudát kaptam, anya pedig az ajtó felé nézett úgy is, hogy nem állt ott senki sem. - Na, menjél, mert elkéstek!
- Majd írj, hogy megkaptad-e az állást - mondtam, anya pedig mélyen bólintott egyet, hogy így lesz, aztán kiszaladtam a házból egyenesen a kék Mustanghoz, aminek ablakán úgy könyökölt ki Xavier Holt, hogy odaléptem elé, lehajoltam és hirtelen csókot adtam az ajkaira. - Szia - köszöntem neki az ablakot fogva, aztán átugráltam a másik oldalra és beültem mellé az autóba.
- Most nem tudom eldönteni, hogy jó kedved, vagy rossz kedved van-e, Csipkerózsika - szólalt meg a fiú könnyes arcomat nézve, én meg elnevettem magam és az ajtónak dőltem, mikor elindultunk.
- Nem tudom én sem - húztam fel a vállamat, aztán elmeséltem neki, hogy mi volt anyával, elmeséltem neki azt az igen lehetetlen érzést, amit éreztem, mielőtt a karjaiba vetettem magam, és kifejtettem neki azt is, hogy ha még nincs is minden rendben, most már bőven el tudom hinni, hogy majd lesz.
Mivel Xavier ragaszkodott hozzá, hogy álljunk meg a pékségnél, így természetesen pont láttam az egyetem kapuján belépve Mr Douglast, ahogyan eltűnik a G épület ajtaja mögött, úgyhogy még véletlenül sem tudtam odaadni Davidnek a reggelijét, mert olyan gyorsan sprinteltem, amilyen gyorsan még életemben nem, szerintem. Komolyan, ez az ember mindig késik, csak ma nem!
Végigszenvedtem Lenaval az órákat, és körülbelül mindegyiken amőbáztam vele, kivéve Ms El portrézásán. Azon muszáj volt figyelnem, mert hát, na, festettem, szóval fura lett volna, ha nem figyelek. Igazából az volt az egyetlen szeminárium, amit élveztem a napomban.
- Akkor jöttök ma este? - kérdezte tőlem Lena, de helyettem az ikrek válaszoltak, nagy hangnemmel helyeseltek és megbeszélték maguk között, hogy leitatnak mindenkit, mert kíváncsiak arra, hogy az emberek, akiket nem láttak még részegen, hogyan reagálnak az alkoholra. Csodás.
- Igen, de amúgy kik mennek még?
- Nem sokan, csak pár hallgató. Az installációs csoportból is páran - akárhogy számoltam, tekintve, hogy mi és Xavier kiütöttünk a nyolcból öt installációs emberkét, csak a pszichológia és az irodalom szakos hallgató maradt, plusz Maeve, akire nagy eséllyel gondolt Lena. - Baj?
- Dehogy is - semmi gondom nincs Maevevel. Az elmúlt hétben elég sokszor találkoztunk, többször jött oda Benhez az alkotásuk miatt, és Xavierrel mindig jól elbeszélgettek annyira, hogy maradt is. Apropó, Xavier és David mostanában velünk lóg inkább, mint a barátaikkal. Xaviert értem, ő szerintem Wilde miatt is, David meg annyira kegyetlenül próbálta elcsábítani Lenat, hogy az valami brutális. - Davidet meghívtad?
- Meg - kitört belőlem a nevetés barátnőm a válaszára, de olyan igen hangos, jóízű nevetés, amit nem tudsz megállítani. Annyira vicces volt számomra az ő furcsaságuk, hogy nem tudtam rendesen kifejezni. Már az is haláli fantasztikus, ahogyan David flörtöl, Lena zavara meg csak pluszpont. - Hát, most hagyjam ki?
- Ha leitatunk mindkettőtöket ma este, biztos, hogy történni fog köztetek valami - kezdte Ben...
- Mondjuk, lehet, hogy elszöktök Mexikóba -... és fejezte be Theo.
Belőlük is dőlt a röhögés, Ms El pedig ránk szólt, hogy zavarjuk a többieket a dolgozásban és legyünk halkabbak, mert hát ez egy hivatalos óra, az isten szerelmére.
Lena és én ma hamar végeztünk, egyébként - már tizenegykor ott ültünk kint a padoknál, ugyanis felvetette az ötletet a lány, hogy menjünk addig haza hozzá, de az ikrek kiborultak, hogy őket miért nem várjuk meg. Feldobtuk nekik az ötletet, hogy hagyják ki most az egyszer a szitanyomást, de rendíthetetlenek voltak.
Sikeresen csatlakozott hozzánk Xavier és David is - komolyan, ők miért vannak az egyetemen, ha nem járnak be? -, úgyhogy négyen untuk a világot egyszerre.
- Ezt anya küldi neked - halásztam ki a táskámból David kajáját, amit a fiú egyből magához is kapott, kinyitott és a beleszagolt.
- Áh, Elizabeth! - mondta ki anyám nevét ég felé fordulva csukott szemekkel, én meg fejemet csóválva nevettem egyet. - Imádom anyukádat, Aurora. Gondoskodik rólam.
Na, hát ez tényleg így van.
- De bazd meg már, rólad mindenki gondoskodik. Van vagy nyolcféle kajád, mert mindenki csomagol neked! - hitetlenkedett Xavier, David pedig kacsintva bólogatott, akár egy király.
- Mindenki szeret engem, tesó - én nem tudom, mi van Davidben, de nem hazudik; tényleg mindenki szereti. - Uh, jobb lenne, ha húznánk most - mikor David a kapu felé meredt igen vészjósló tekintettel, mind a hárman utána fordultunk. Wildet láttuk meg a csapatát, aminek tagjai amúgy olyanok voltak, mint a kutyái, mert mindenhova követték és minden szavára bólogattak.
- Miért húznánk? - Xavier bátran megfogta a csuklómat és szinte kényszerített arra, hogy közelebb lépjek hozzá, nem mintha bármilyen ellenvetésem is lett volna ezzel kapcsolatban. Átkaroltam a nyakát, mikor ő ugyanezt tette a derekammal, majd felé fordultam Wilderől. Ő eddig sajnos még nem jutott el, árbus szemekkel nézte a fiút. - Nem ártunk mi itt senkinek, nem kell húznunk sehova.
Xavier megkereste az ajkaimat és csókot pecsételt rájuk. Nem tudom pontosan, hogy azért tette-e, hogy lássák a... barátai - barátai? -, vagy mert pont olyan pozícióban álltunk egymás előtt, ami megkívántatta velünk a csókolózást, de igazából ez teljesen lényegtelen is, mert nagy örömmel viszonoztam a tettét.
- Na, csak nem megtaláltátok a nektek való társaságot? - Wilde gúnyosan megállt mellettünk, hol Davidre, hol a számtól elszakadó Xavierre nézett. Éreztem a balhé szagát a levegőben, a barátom nyakáról a kabátja lehajtott kollárjára vezettem az ujjaimat, és erősen rájuk markoltam, mintha félnék, hogy Xavier ugrani fog. Tényleg féltem, az az igazság.
- Na, ezt jól látod, barátom! - válaszolt felhőtlenül David, nagyon is kerülve bármilyen erőszakos történést. Éreztem Xavier megfeszülését, amit a düh váltott ki belőle. - Megtaláltuk, köszi szépen az érdeklődést. Cső - David felemelte mutató-és középső ujját, szélesen vigyorogva jelezte Wildeéknek, hogy haladjanak tovább, teljesen feleslegesen.
Ó, jaj...
- Azért nem gondoltam volna, Xavier - kezdte a fő idióta -, hogy ennyire lesüllyedsz. Mármint, tényleg nem sikerült jobbat megfektetned?
- Te élvezed, hogy kevered a szart, mi? - költői kérdés volt ez, amit Xavier feltett, és nem várt rá választ. Olyan ideges volt, hogy láttam az állkapcsát kiélesedni, miközben összeszorította a fogait saját maga nyugalmának érdekében. - Nagy embernek hiszed ettől magad, hm?
- Hát - Wilde elnevette magát, miközben hátrafelé sétált tőlünk. - Nagyobb vagyok egy olyan embertől, aki csóró elvontakat kettyintget.
Alig fejezte be Wilde a mondatot, mikor Xavier kiugrott a kezeim közül és Wilde után futva egy az egyben behúzott neki. Wilde a földre került az ütéstől, nekem pedig úgy elkerekedett a szám a szemeimmel együtt, hogy meg sem tutam szólalni - még akkor sem, mikor Xavier pólójánál fogva felállította Wildet és újra, meg újra, meg újra megütötte.
David leugrott a padról, ő volt az egyetlen, aki ép eszénél volt hármunk közül, de mielőtt lefoghatta volna Xaviert, az utóbbi egy akkora ütést kapott a gyomrába, hogy összegörnyedve esett a földre. Láttam a fájdalmat az arcán, szemeit lecsukva vágta grimaszba kifejezését, én meg azt sem tudtam, mit csináljak - hogy szaladjak-e oda, vagy jobb, ha nem.
Jaj, édes istenem! Jaj, jaj, jaj!
Lena kiabálni kezdett, hogy hagyják abba, David meg nem tudta hogy megfogni Xaviert, a fiú felállt és olyan erővel lökte meg Wildet, hogy mindketten a hideg betonra kerültek. Annyira lesokkolódtam, hogy én fel sem fogtam teljesen, mi történik - mire Davidnek sikerült leszednie Xaviert Wilderől, mindkettejüknek vér díszelgett az arcán. Wildenek az orra alatt, Xaviernek a szájánál és a szemöldökénél, amit inkább egy kő sérthetett fel, mint a másik ökle.
Ahogy Xavier felállt, David úgy fogta le - Wilde úgy esett volna neki, mint egy állat, ha nem kap utána valaki az ő csapatából. Csend volt, de annyira mérgesen nézte egymást a két fiú, hogy egyszerűen üvöltöttek a télben, az agresszió vermet ásott alánk és a lábunkon keresztül mászott fel a fejünk tetejéig.
- Akkor ki akar egy jó kis felfüggesztést? - David torka szakadtából kiabált, de tényleg olyan hangosan és ingerülten, amilyennek még soha az életben nem hallottam. Nagyon durván ideges volt, látszott rajta, meg azon az eren, ami kidudorodott pirosodó homlokán, miközben hol Wildet, hol saját barátját nézte. - Mert én amúgy kurvára nem! Egymásnak estek az egyetem területén? Most őszintén, tényleg ennyire kegyetlen hülyék lennétek?
- Szerintem ezt a kis barátodtól kéne kérdezni, aki egyből ugrik, ha mondok valamit az elvont barátnőjé...
- Hagyd már abba te is ezt a nyomorult elvont dumádat, basszameg! - David teljesen kifordult magából. Biztos vagyok benne, hogy még az egyetemen túl is hallották a hangját, akkora erővel ordibált a többiekkel. - Az általános iskola hanyadik évét járod, hogy így lejársz másokat? Őszintén, tesó, ki a faszomnak képzeled te magad? - a fiú nem ironizált, nem viccelődött, egyszerűen elege lett, és én csak tátott szájjal figyeltem őt. Nem tudtam mást nézni, pedig esküszöm, próbáltam; David Hayes hihetetlen módon megunta a drámát és ezt mindenkivel közölte, mikor ránézett Wilde csapatára. - Ki a faszomnak képzeli itt bármelyikőtök magát amúgy? De tényleg! Mindannyiótok olyan kurva intelligensnek meg okosnak hiszi magát, és úgy viselkedtek, mintha az ókori Rómában lennétek a patríciusok - szép hasonlat, David. - Srácok. Fiúk. Tesóim... NEM VAGYTOK KIBASZOTT PATRÍCIUSOK! - egy picit még én is hátrahőköltem az ismételten nagy hangerőre, amit újra felvett David. Idegesen beletúrt a hajába, mert egyszerűen nem értette azt, hogy hogyan tud valaki úgy viselkedni, ahogyan Wilde, és én teljesen megértettem őt. - Kis senkik vagyunk mindannyian, értitek? Van pénzetek? Azta! Nekem is, képzeljétek - húzta fel a vállát, aztán hátsó zsebébe nyúlt, előhúzott egyetlen darab kulcsot és a földre vágta. - Van egy saját házam, oké? Két kocsim áll egy saját garázsban úgy, hogy nincs is jogosítványom! Kurva gazdag vagyok, basszátok meg! És tudjátok, kit érdekel? Senkit az égvilágon! - miért van két kocsija, ha nincs jogosítványa? - Mert a végén csak az fog számítani, hogy milyen ember voltál. Lehet, hogy aranykoporsóba temetnek majd, de senki nem fog ott állni a temetéseden, ha egy nyomorult szaralak vagy - bólintottam David szavaira, mert annyira bölcsnek hatottak, hogy egyszerűen csak bólintanom kellett. Nagyon értelmes ez a fiú, még ha nem is mutatja. Mire újra ránéztem, már Wildet bámulta, mutató ujját felé irányította és sóhajtott egyet. - Te fogadj meg egy jó tanácsot és kezdj el emberként viselkedni, mielőtt felrobbansz a saját nyomorult, kibaszottul nem jogos egódtól - mondta, aztán Xavier felé fordult. - Te meg most szépen jössz velem, rendbe rakom a képedet, aztán pedig megfogom a nyakadat és addig szorítom, amíg meg nem fojtalak.
Xavier lehajtott fejjel követte Davidet kifelé az egyetemen, az utóbbi hátra fordult és intve nekünk jelezte, hogy menjünk utánuk - nem is mertem ellenkezni, hogy őszinte legyek. Elkezdett parádézni, hogy ha összeszorítjuk magunkat, beférünk négyen a hátsó ülésre, mi meg nem voltunk hajlandóak ezt bevállalni, tekintve, hogy szó szerint nem férünk be annyian. Aztán Maeve valahogyan csapódott hozzánk és miután hozzávágta Davidhez a lakáskulcsát, előhúzta saját kis csomóját, amelyikből az egyik kulcs minden bizonnyal hófehér kocsiját nyitotta. Így Ben és Theo csapódott hozzá, amíg Lenaval beültünk a hátsó ülésre Xavier és David mögé.
- Átérünk Barbie-babához, aztán összevarrjuk az arcodat...
- Soha többet ne hívj Barbie-babának - jegyezte meg csendben Lena, David pedig mélyen bólintott egyet.
- Értettem. Csak vágod, szőke a hajad, meg csinos vagy, és... na, mindegy.
Ennél kínosabb lehetne-e ez az út?
- Tényleg van két kocsid? - muszáj volt rákérdeznem.
- Nem - kezdte David -, három van. Csak nem volt kedvem nagyképűnek lenni.
Okés akkor.
Mikor Lenahoz értünk, elmagyarázta a lány, hogy elutaztak a szülei, de azért nem szeretne nagy rendetlenséget - hozzánk vágta az elsősegély-dobozt, majd miután David rájött, hogy ő nem tudja, mit kezdjen vele, én ültem le Xavier elé és kezdtem el ferfőtleníteni a sebét. Percekkel utánunk megérkeztek Maevék is, és helyet foglaltak mellettünk a nagy kanapén, ami egyébként nagyon is kényelmes volt.
- Soha többet ne csinálj ilyen idiótaságot, jó? - kérdeztem halkan Xaviert, ahogyan lefertőtlenítettem a homlokán keletkezett sebet.
- Csak nem aggódtál értem, Csipkerózsika? - de, nagyon. De túlságosan vigyorgott ahhoz a fiú, hogy ezt elmondjam nei.
- Nem. Csak egy idióta vagy - mondtam, aztán leragasztottam a sérült részét. A száját nem engedte, úgyhogy azt csak lefertőtlenítettem.
- Hogy lehet elrontani a hangulatot azelőtt, hogy elkezdődne maga a hangulat? - huppant le mellénk Lena, majd meggyszínű plafonját bámulva elgondolkozott, miközben Ben és Theo kinyitották a hűtőt, amiben már behűtve álltak a Lena által megvett alkoholok. - Lemondok mindenkit - a lány előhúzta a telefonját és pontosan azt tette, amit kijelentett: lemondott mindenkit.
- Ez az! Több vodka marad nekünk - ujjongott Ben, majd gondolt egyet és kivett a konyhaszekrényből pontosan hét darab kispoharat. - Sosincs túl korán a vodkázáshoz.
- Komolyan tiszta vodkát akarsz inni délben? - Maeve feltette a kérdést, de azért felállt a kanapéról és megfogta a pulton az egyik poharat, várva, hogy tele töltsék.
Én nem is tudom, hogy mi történt, hogy őszinte legyek. Nem lettem részeg, de bőven olyan állapotba kerültem, amiben már minden viccesnek bizonyult és ahol a lehető legboldogabb ember voltam a világon. Olyan délután öt körül Maeve mellett ülve nevettem isten tudja min, ugyanis a többiek annyira felvállalhatatlan állapotba kerültek, hogy igaz, ők is nevettek, de a humoruk szintje körülbelül hat pohár alkohollal feljebb csücsült, mint az enyém és Maevé. Lena bekapcsolt egy kis zenét, sütöttünk mirelit pizzát - igazából én és Maeve, ugyanis Ben és Theo elkezdték, de valahogyan leégették -, és egy teljesen random iszogatósbulit dobtunk össze.
Xavier és Theo kiváncsiak voltak, hogy beletalálnak-e a pénzérmével a vodkázós poharukba, így levették a felsőjüket - nem, nem tudom, miért -, a homlokukra kötötték és úgy koncentráltak, mintha az év dobására készülnének. Egyébként széttörtek két poharat, de ez nem tántorította vissza őket semmitől, és igazából Lenat sem, tekintve, hogy nem volt ott. Hogy hova tűnt, fogalmam sincs, de mivel Davidet sem láttuk sehol, elég biztosak voltunk benne Maevevel a kanapén ücsörögve, hogy biztonságban vannak kettesben.
- Vagy! - üvöltött felénk Ben - Lehet! Hogy! Mexikóba szöktek!
Uramatyám, ez annyira vicces! Örökre rajtuk marad már, úgy érzem.
Olyan nyolc-kilencre már teljesen kijózanodtam, akkor tisztelt meg minket a jelenlétével Lena és David - nem tudom, melyiküknek volt jobban széttúrva a haja, de azt igen, hogy a következő egy óra azzal telt, hogy Xavier, Ben és Theo őket zaklatja.
- Úristen, David, annyira macsó vagy! - ölelte át Xaviert Ben, miközben elvékonyított hanggal Lenat imitálta. - Egy macsó állat vagy!
- Úgy gondolod? - ment bele Xavier is a játékba, amíg David hozzájuk nem dobta a maga mellett lévő díszpárnát.
Tíz óra két percet mutatott a telefonom, mikor a kezeimbe vettem és feloldottam. Üzenetem érkezett anyától órákkal ezelőtt, azonnal elolvastam már az értesítéspanelben:
Anya: Sikerült!😍 Felvettek😉 Vigyázz magadra ma, puszi
- Valami jó hír? - nagyon mosolyoghattam, mert Maeve is észrevette, mennyire jó kedvem lett hirtelen. Bólogattam, miközben visszaírtam anyának, aztán félretettem a mobilomat.
- Anyukámat felvették a munkahelyre, ahova szeretett volna menni - mondtam őszintén, Maeve pedig velem együtt örült, de aztán Ben felhúzta táncolni és annyira idétlenül ugrándozott a lánnyal, amilyet szerintem az utóbbi még sosem tapasztalt.
- Mi a helyzet? - mögém hajolva suttogott a fülembe Xavier, majd mikor felé fordultam, azonnal lekapta az ajkaimat. Vodka, sör, bor... minden keveredett a jóleső csókban. - Figyelj csak, nem akarjuk mi is kipróbálni azt, amit Lena és David csinált?
Csak nevetni tudtam. Idióta.
- Biztos, hogy nem fogok lefeküdni veled egy idegen házban - nevettem, Xavier pedig sóhajtva a vállamra dőlt. Tragikus. - Ne hímringyóskodj!
- Jó - mondta a fiú, aztán átugrott a kanapé háttámláján és lefeküdt a párnákra. Fejét az ölembe hajtotta, zöldszínű, erdőszerű szemeit lecsukta, miközben simogatni kezdtem puha tincseit. - Annyira szerelmes vagyok beléd, hogy azt fel sem tudja fogni az emberiség - mormolta, nekem meg esküszöm, kicsit erősebben dobbant meg a szívem a megszokottnál. - Úgy szeretlek, hogy... - kezdte, aztán széttárta két karját - ilyen nagyon!
Együtt nevettünk a hülyeségein, amíg ő halál részegen, én viszonylag józanon. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam, aztán a füleibe suttogtam, hogy én mennyire de mennyire szeretem őt.
Még csak meg sem próbáltam megkérni, hogy vigyen haza - ilyen állapotban nem ülhet kocsiba -, és szerencsére túlságosan illuminált kedélyű volt ahhoz, hogy erőlködjön ezzel kapcsolatban. Elköszöntem a bandától és szorosan megöleltem mindenkit ebből a jó random társaságból.
- Add át üdvözletem édesanyádnak - szólt utánam David, mire én hátrafordultam az ajtóban és bólintottam jó mélyen és tisztelettudóan.
- Meglesz, mester, átadom üdvözletedet édesanyámnak - intettem egyet, aztán ott hagytam őket a házban.
Elértem az utolsó buszt, ami egy megváltás volt, mert képtelen lettem volna ennyit sétálni ma este. Éjfél után pár perccel értem haza, teljes csend honolt a házban - a telefonom csontig lemerült, mire feltettem a töltőre, kikapcsolva jelezte, hogy újra egy százalékon van, ahogy áramhoz kapcsolódott. Lehúztam a bakancsomat a szobámban és levettem a kabátomat is, már alig vártam, hogy levetkőzzek és elmenjek zuhanyozni, de nem ez történt, mert Judy Jones megjelent az ajtómban falfehérre sápadt arccal.
- Mi a baj, Judy? - kérdeztem a húgomat, aztán lenéztem a kezében lévő telefonjára, amit használtan vettem neki azért, hogy el tudjon érni az iskolában, ha valami baja van.
- Alex az, Aurora - mondta, majd átadta a mobilt, bennem meg megfagyott a vér, mert azt sem tudtam, hogy Alex nincs itthon. Remegtek az ujjaim, mikor a fülemhez tettem a telefont, de magam sem tudom, miért.
- Haló?
- Aurora, fogalmam sincs, hol vagyok - az öcsém nyűtt, összeszedetlen hangja lezsibbasztotta minden végtagomat. Leültem az ágyamra és visszahúztam a bakancsomat. - Figyelj, én... aztakurva, de szédülök!
- Ülj le valahova, jó? - nyugodtan beszéltem, vettem egy mély lélegzetet és lecsuktam a szemeimet, pedig az ereim úgy lüktettek, mintha készek lennének felrobbanni. - Szedd össze, mit látsz, oké?
- Aurora, nagyon sokat ittam, és... és szívtam is, meg, meg... uramatyám, nagyon rosszul vagyok, gyere értem, kérlek - az első másodpercben végigszántottam az arcomat a félelemtől. A másodikban kirázott a hideg, a harmadikban pedig lecsücsültek a könnyek a szemem sarkába. - Kérlek, ne haragudj rám.
- Nem haragszom, Alex, dehogy haragszom - sírni akartam, zokogni, mert nagyon féltem, de két ok miatt nem sírtam és zokogtam: az egyik ok itt állt előttem, a másikkal meg beszéltem telefonon. - Be tudod kapcsolni a GPS-t a telefonodon?
- Be, igen. Igen, be tudom - a saját mobilomért nyúltam és bekapcsoltam. Direkt letöltettem még Judyval és Alexszel ilyen nyomorult alkalmazást, ami megmutatja, hogy hol vannak, ha be van kapcsolva a GPS-ük. - Bekapcsoltam. Aurora, nagyon rosszul vagyok.
- Figyelj, Alex, ülj le, és várj meg ott, ahol vagy. Ne menj sehova, jó? - Alex helyeselt, aztán letette a telefont, én pedig átadtam Judynak a sajátját. Nyolc százalékra töltött fel az enyém, az elég lesz, hogy oda találjak Alexhez.
- Aurora, ne keltsük fel anyát? - kérdezte Judy vékonyka hangon, miközben felvettem a kabátomat és zsebre tettem a telefonomat.
Nem.
Senki nem fogja megkeresni az öcsémet, csakis én. Nincs az a pénz, hogy én rábízzam bárkire is a megtalálását.
- Nem kell, minden okés, Judy - kezdtem, ahogy előhúztam a pénztárcámat és átnéztem az irataimat. - Itt van a jogosítványom, a garázsban áll az autó, egy-kettőre itthon is leszünk Alexszel. Bújj vissza aludni, jó? - kiviharoztam a szobából, de meghallottam a húgom ijedt szipogását; azonnal visszafordultam hozzá, leguggoltam elé és kisímítottam kerek arcocskájából enyémhez hasonló göndör tincseit. - Nem lesz semmi baj, okés? Haza fogom hozni Alexet, megígérem, jó?
- Jó - bólintott a húgom, én pedig lecsuktam a szemem és megcsókoltam a homlokát. Ha én félek, ő mit mondjon? - Siess haza!
- Sietek.
Sietek.
Évek óta nem vezettem, de mikor beültem az autóba és gázt adtam neki, teljesen rutinosan közlekedtem. Nem volt időm azon gondolkozni, hogy mennyire rossz apa kocsijában ülni, vagy azon, hogy mi lesz, ha mégsem találom meg Alexszet - már csak hét százalékon voltam. Tudtam, hogy meg fogom oldani, de azt az érzést, ami táncolt a nyakamon abban a pillanatban, mikor vezettem az öcsém felé, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom.
Káromkodtam, mikor besípolt az autó tankjelzője - komolyan mondom, úgy éreztem, mintha valaki élvezné, hogy gúnyt űz belőlem, de tényleg. A hetes útra fordulva leálltam egy nonstop benzinkútnál, dühöngve kiszálltam a kocsiból és elkezdtem feltölteni a tárat benzinnel. Pontosan a feltöltőnek támaszkodva állt tulajdonképpen mellettem egy idős, hosszú fekete szövetkabátot hordó bácsi. Annyira érdekesen nézett ki, hogy nem tudtam róla levenni a szemeimet - kabátja alól kikandikált halmintájú pólója, gyenge, szőke szakálla és szemöldöke megegyező színben pompázott egykor biztosan göndör tincseivel. Annyira mélynek hatott kékséges szeme, hogy féltem belenézni abba. Tipikusan olyan ember volt, aki túl sok mindent megélt már, és akivel más esetben órákat tudnék beszélni arról, hogy mi is a létünk filozófiája.
- Siessen - szólalt meg, érdes, mégis kedves hangja golflabda méretűre kerekítette szemeimet és ajkaimat is. Kirázott a hideg a szavától, majdnem kiesett a cső a kezemből a meglepődéstől, mégis csak bólintottam egyet, bementem fizetni és beültem a kocsiba.
Sehol nem találtam a bácsit, mikor elhajtottam onnan.
Hat százalékon volt már csak a telefonom - levettem a fényerejét, közben figyeltem a célirányt és az utat, amin haladni kell. Alex nincs annyira messze, de nem tudom, hogy hogyan keveredett oda, ahol van. Sőt azt sem tudom, hogy mi történik vele mostanában - kicsit elveszett, úgy érzem, és egy olyan lejtőn indult meg, amiről sürgősen vissza kell hoznom.
Öt százalék - Xavier Holt hív engem.
- Xavier, nem tudok most beszélni, mert öt százalékon vagyok és nem kapcsolhat ki a telefonom, mert meg kell találnom valamilyen Robin's Bar nevezetű kocsmát, ahol jelenleg Alex van, és vezetek, és...
- Várj, várj, várj egy picit - ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy Xavier egy részeg-hívást intézett felém, de a hadarásommal teljesen kijózanítottam. - Te most vezetsz? Aurora, ittál, és nem vagy hozzászokva a vezetéshez. Állj meg és elmegyek érted.
- Nem vagyok részeg és Alexnek szüksége van rám. És te biztos, hogy nem ülhetsz ma autóba amúgy!
- Aurora, jobb lenne, ha... - szétkapcsolt a telefonom, mielőtt Xavier befejezhette volna a mondatát.
A picsába!
Üvöltöttem egyet a kocsiban, aztán lefékeztem pár másodpercre és vettem egy nagy levegőt. Lecsuktam a szemem, nyeltem egyet, hogy leküzdjem a dühömet, a félelmet és minden más negatív érzelmet, ami ezekhez társult – emlékszem az útvonalra, végig kell mennem a hetes úton, aztán az első vagy a második kereszteződésnél le kell fordulnom. Vagy a harmadik volt az?
Édes istenem!
Újra elindultam, és csak azon agyaltam, hogy hanyadik kereszteződésnél kell lefordulnom ahhoz, hogy elérjek Alexhez. Az első nem lehetett, mert voltak a cél előtt elágazások. Szóval a második, vagy a harmadik. Vagy mégis csak az első? Teljesen elvesztettem az időérzékem. Tíz perce mentem már vagy húsz?
- A kurva életbe! - szakadt ki belőlem minden fájdalom a könnyeimmel együtt, de nem volt időm sírni, a másik sávból átvágó kamion eszement gyorsasággal közeledett felém, a fék helyett a gázt nyomtam meg az adrenalin okozta félelmemtől, miközben kezeim balra húzták a kormányt közvetlenül a becsapódás előtt.
A nagy hangra emlékszem. Meg arra, ahogyan összenyomódik a testem, mielőtt elterít a sötétség.
X A V I E R
____________________
- Xavier, nem!
- Nem indulhatsz el ilyen állapotban!
- Üljél vissza a helyedre - egyszerre ordibáltak rám a többiek, de mintha nem is hallottam volna. Aurora évek óta nem vezetett és szétkapcsolt a hívás ebben a literális másodpercben. Nincs olyan, hogy én most itt maradok.
Kicsit megszédültem, mikor visszavettem a fejemre kötött pólómat magamra, ami valljuk be, nem volt egy jó jel a körülöttem lévőknek. Felhúztam a cipőmet és a zsebembe csúsztattam a kocsikulcsomat. Még a kabátomat sem vettem fel, úgy téptem fel az ajtót a helyéről.
- Xavier! - David futott utánam, megfogta a vállam, én meg egy az egyben leráztam magamról a kezét és beültem a kormány elé. Kettőt fordultam, ez a szerencsétlen már ott ült mellettem az anyósülésen. - Nem mehetsz egyedül, ki van csukva.
Sóhajt. Még egyet.
- Oké. Aurora asszem valami Robin cuccot mondott - jaj, a picsába! Miért ittam ennyit?
- Robin's Bar? - igen!
- Igen! - gyorsan beállítottam a telefonom GPS-ét, aztán el is indultam. Magabiztosan vezettem, ültem én már ennél részegebben is a volán mögé. Nem, mintha ezzel lehetne dicsekedni, de attól még így volt.
- Lassíts - David figyelmeztetésére csak gyorsítottam. Vert a szívem, és véletlenül sem a vodkától. Mikor ráfordultam a hetes útra, a kihalt semmiségben még jobban nyomtam a padlógázt, sóhajtva csúsztattam fel a tenyerem a kormány tetejére, és azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan képességem, amivel mindig meg tudom találni Aurora Jonest. - Ember, Lenaéktól körülbelül tíz percre van a Robin's Bar, nem kell sietned. Mellesleg Aurorának csak szétkapcsolt a telefonja, nem kell... - elakadt David szava, ahogy előttük párszáz méterre egy felborult kamion és egy ronccsá tört autó látványa fogadott minket. A vér kifutott a testemből, rányomtam a fékre olyan erősen, hogy helyettem is sikítottak a kocsi gumijai egy óriásit. - Xavier...
Kilöktem az ajtót, szinte kiestem az autóból, mert annyira kurvára legyengültem, hogy elfelejtettem az olyan alap dolgokat is, hogy hogy kell járni. Csak néztem a gyalog sokkal messzebbnek tűnő helyszínt és a hajamat téptem, mikor beazonosítottam, hogy a tönkrement kocsi kétezer százalékban egy ugyanolyan Mustang, mint az enyém.
Nem, nem, nem, nem, nem!
Nem, ennek kurvára nem így kell történnie.
Az út mellett, úgy igazán a bokrokban egyetlen férfit láttam. Nem ő lehetett a sofőr, mert semmilyen baja nincsen, egy vércsepp, egy seb nincs utcai lámpával megvilágított szőke borostás arcán.
- Siessen - mondta, én pedig abban a pillanatban elkezdtem futni, csak futottam, futottam, és úgy sírtam, mint egy kisfiú.
Ez nem történhet meg most.
- Aurora! - elkiabáltam magam, hátha válaszol a lány; nem válaszolt, de megtaláltam a roncsok között. Még csak be sem kötötte magát, óvatosan húztam az ölembe törékeny testét, de azt sem tudtam, hogy hol fogjam meg vagy hogyan. - Aurora, nyisd ki a szemed, kérlek! - meg fogok őrülni. Biztos vagyok benne, hogy meg fogok őrülni. - Aurora - mikor rám néztek azok a bambiszemek, hangosan zokogni kezdtem.
Mégpedig azért, mert Aurora Jones is pont ezt tette, amíg bírta.
- Az öcsém... - nem, ez nem volt mondható beszédnek. Ez nyögés volt, amit megbugyogtatott a sok-sok vér, amiről már azt sem tudtam, honnan jön. Ó, istenem. Ó, istenem, istenem, segíts, kérlek! - Xavier m-menj el... menj el érte, jó?
- Jó - láttam a saját könnyeimet az ő arcán, de az is lehet, hogy csak képzelődtem az őrülettől. Remegtek az ujjaim, ahogy kisepertem a haját a szeméből, és még jobban sírni kezdtem, mert ha gyengéden próbáltam, nem sikerült a sok vértől, ami odatapasztotta az arcára a tincseket.
- Nagyon fáj, Xavier, annyira fáj! - sírtam Aurora helyett is, ő nem volt képes rá, de bambiszemeiben sokkal több fájdalom látszott, mint amennyinek kellett volna. Abban sem vagyok biztos, hogy fizikai fájdalomra gondolt. De az biztos, hogy valami fájt neki. - El kell menned Alexért, el kell... el kell érte... el kell...
- Aurora, kérlek, ne hagyj itt - a homlokához dőltem és azt gondoltam, hogy ha hangosabban sírok, itt marad velem.
- Apát... - beleköhögött saját szavaiba, hörgött a torkán lévő vértől, én meg nem tudtam mást csinálni, csak nézni azt a gyönyörűséges arcát, amitől nincs szebb a világon. - Szerinted látni fogom, szerinted látni fogom apát? - remélem, igen, ezt válaszoltam volna, ha jött kijött volna a zokogó ordításon kívül más is a torkomon. Istenem, miért? - Nagyon fáj, jaj, Xavier! - mit csináljak? Mit csináljak, mit csináljak, egek? Mit csináljak, miért nem segít valaki fentről? - Xavier...
- Igen? - úgy fogtam Aurorát, hogy biztos voltam benne abban a pillanatban, hogy én nem fogom őt. elengedni soha.
Soha. Soha. Soha. Soha, istenem.
Egy tragédia, egy borzasztó, kurva undorító tragédia közepén ültem két autóval közrevéve, a háttérben David dadogó magyarázatával a telefonban a mentősöknek, a kezeim között pedig Aurora Jonesszal. Valahogy pont úgy esett a felettünk lévő lámpa fénye, hogy megvilágította - nem is, megcsillogtatta - a fülében lévő fülbevalókat. Az egyiken saját vére száradt, a karikán. Egy aprócska csepp rajta, ami örökre ott marad.
- Az élet értelme... - kezdte, aztán kisimult káprázatosan szép arca, miközben gyönge ujjaival az enyém felé nyúlt, de csak a mellkasomig sikerült felérnie; nem volt annyi ereje, hogy kinyújtsa a karját. -... megtaláltam.
[VÉGE]