A U R O R A
____________________
Van egy bizonyos hangulata annak, mikor egy ismerősöd - barátod, szerelmed, bárki - családjával reggelizel. Megpróbálsz szépen enni, tisztelettudóan válaszolni a neked szánt kérdésekre, és az én esetemben az is tök meglepő, hogy nem nekem kell az asztalra raknom a kaját, csak leülni a székre és enni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy picit sem feszülten magam Xavier Holt teljes családjával reggel kilenc órakor, miután az egész éjjelt együtt töltöttük és mindent csináltunk az égvilágon, csak aludni nem aludtunk. Reggeliztem már ebben a házban, de akkor csak Olga és Bianca társult hozzánk. Most egyedül a kislány nincs itt, óvódában van; rajta kívül mindenki megjelent, Mr Holttól kezdve a kicsit sem szimpatikus jegyeséig, Pollyig.
- És, hogy vagy, Aurora? - kérdezett Xavier apukája, én pedig mosolyogva próbáltam minél hamarabb lenyelni a rántottát, hogy meg tudjak szólalni. - Átgondoltad már az ajánlatomat?
Az az igazság, hogy Mr Holt ajánlata, miszerint segít pénzt szerezni a festményeimmel, körülbelül egyszer sem ötlött még a fejembe. Nem azért, mert nem jó az ajánlat, hanem mert nem szeretnék senkitől sem függni. Ha egy bizniszbe belevágok, azt csak magammal akarom tenni, társ vagy tőkei alap nélkül; sosincs jó vége, ha támaszkodsz valakin.
- Nagyon nagylelkű ajánlat, Mr Holt - kezdtem -, de vissza kell, hogy utasítsam. Ha bármikor is publikum elé raknám a festményeimet, azt mindenképpen a saját erőfeszítésemmel tenném meg.
Mr Holt a vártnál megértőbb volt - nem is hozta fel ezután a témát, Olgával beszélgettem és hallgattam Polly néha-néha elsütött beszólásait. Nyilvánvaló, hogy utál engem ez a nő és az is nyilvánvaló, hogy miért; jóval lejjebb ücsörgök nála azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán és pontosan úgy néz le rám, mint a narcisztikus kiskirály a pórnépre: lehetőleg sehogy, de ha mégis, akkor undorral. Szóval igen, ez természetesen nyilvánvaló, mert nem vagyok hülye, de az is elég nyilvánvaló, hogy ez engem a lehető legminimálisabb értékben sem tud meghatni.
- Szüleid mit dolgoznak? - Mr Holt nem tudhatta, milyen kérdést tesz fel, de az biztos, hogy mellbe vágott vele. Olyan gyorsan szorult össze a torkom, hogy le sem tudtam már nyelni az ételt; forgattam a számban, hogy ne köpjem ki, miközben a válaszomon gondolkoztam.
- Ez egy kurva jó csevegés volt, de indulnunk kell - Xavier eltolta magát az asztaltól és felállt, megtörölte a kezét egy piros kockás konyharuhába és vállamhoz érve jelezte, hogy kövessem a megmozdulásait. Lenyeltem a rántottát, aztán nyeltem még egyet; az volt a stressz, meg a pánik, amit a szüleim említése idézett elő bennem.
- Semmi baj, Xavier - hogy azért nem álltam fel, mert bunkónak éreztem ilyen hamar lelépni, vagy azért, mert nem akartam már futni ezektől a témáktól, nem tudom eldönteni. Nem lehet úgy élni az életet, mintha egy nagy aknamezőn sétálgatnék, meg kell tanulnom kezelni a családdal kapcsolatos kérdéseket, akármennyire is fáj. Ránéztem Mr Holtra és válaszra nyitottam ajkaimat. - Anyukám óvónő volt, apukám pedig életvezetési tanácsadó. Ő már sajnos nem él köztünk.
Annyira fájt kimondani azt, hogy apa már nem él köztünk, mintha egy nyílt sebbe nyúlt volna bele valaki teljesen sós kézzel, ami még a lelket is kicsípi belőlem. Az arcokat sem volt olyan jó látni - nem élveztem a reakciókat, amiket az emberek nyújtanak, mikor megtudják, hogy apa meghalt. Sajnálnak, részvétet nyilvánítanak, ami nyilvánvalóan kedves és a legtöbb, amit tudnak tenni értem, de nem ér semmit. Nem hoz vissza senkit.
- Sajnálattal hallom ezt - mondta Mr Holt, én pedig visszanyeltem a gyászt, miközben bólintottam egyet. Nem igazán lehet erre mit mondani. - Szabad tudni, mi történt?
- Apa...
- Autóbaleset - értékeltem Xavier aggodalmát, mégsem figyeltem rá. Teljesen normális az, ha egy apa kíváncsi a fia barátnőjének a családjára. Mármint, most már mondhatom magam barátnőnek, nem? - Három éve történt itt nem messze, a hetes úton.
- Akkor ez azért még elég friss, ha jól gondolom - jegyezte meg Mr Holt, amire én egy bólintással helyeseltem.
Mr Holt tudja, mi az a gyász. Látszik a szemeiben, mikor a halálról beszél, látszik a fájdalom minden mozdulatán és az, hogy még mindig nem lépett túl a felesége elvesztésén. Érthető, hogy Xavier miért haragszik ra; elhanyagolta a családját az évek alatt, de most igenis próbálkozik. Ha nem érdekelné Xavier, nem ülne le velem beszélgetni, nem kérdezne az életemről. Mr Holt egy jó ember, akit elsodort a gyötrelem. Ennyi.
- Szerintem egy szeretett halála akkor is fáj, ha nem friss - mondtam, miközben Olga felállt és elővette a hűtőből a narancslevet. Bólintva megköszöntem, mikor nekem is öntött az elém rakott üvegpohárba, aztán újra Mr Holt pillantásait kerestem. - A halál mindig kitép belőlünk egy darabot. Anyukámból akkorát tépett ki, hogy még mindig küzd a démonaival. Apával együtt elvesztette önmagát és... hát, egy kicsit minket is, engem és a testvéreimet.
Párhuzamot vontam Mr Holt és anyám között, és mindezt teljesen akaratlanul tettem. Érdekes, hogy mindig Mr Holt mellett állok, mikor Xavier beszél róla, és úgy gondolom, hogy a fiúnak adni kéne egy esélyt neki, de mikor anyámról van szó, a szubjektív érzelmek kifordítanak saját magamból és elfog az a düh, amit csakis kizárólag az anyám iránt tudok érezni. Dühös voltam rá, mert elhagyott, dühös voltam rá, mert nem érdekelte az, hogy mi történik velünk és hogy el tudom-e tartani magunkat, és dühös voltam rá, mert kegyetlenül, kimondhatatlanul hiányzott.
- Mikor meghalt a feleségem, olyan hibákat követtem el, amiket már nem lehet kijavítani - tudtam, hogy Mr Holt a gyerekeivel való kapcsolatára gondol, éppen ezért fogtam meg Xavier kezét az asztal alatt. Illetve, ő fogta meg az enyémet, de az is lehet, hogy egyszerre fogtuk meg egymásét. - Nem tudom, milyeneket követett el édesanyád, de meg kell értened, hogy egy élettárs, egy lelkitárs elvesztése nem csak egy darabot tép ki belőled. Tesz veled valamit, amit még én sem tudok megfogalmazni, micsoda. És persze, ez nem mentség a hibákra és nem is magyarázat. Ez csak egy szörnyű tény, amivel meg kell tanulni együtt élni.
Még akkor is a férfi utolsó mondatán gondolkoztam, mikor már Xavier mellett ültem az autóban. Egy szörnyű tény, amivel meg kell tanulni együtt élni. Érdekes; magára az életre is rá lehetne húzni ezt az kijelentést.
Akkor eszméltem fel a gondolataimból, mikor Xavier a világ legegyszerűbb módján elhajtott az egyetemünk mellett. Tudtam, tudtam, hogy nem csak az első órámat fogom lekésni ezzel a szeméttel, hanem be sem fog vinni egyikre sem - úgy néztem az épület után az ablakon kihajolva, hogy akár integethettem is volna neki.
- Te mégis mit csinálsz? Nem hagyhatok ki egy egész napot! - azzal még csak-csak megbarátkoztam, hogy lemaradtam Mr Douglas másfél órás prédikálásáról, de hogy mindent elengedjek ezen a napon, az egy kicsit erős. Még sosem hagytam ki egy teljes napot, a francba már veled, Xavier Holt!
- Elviszlek - kezdte, aztán hagyott egy kis szünetet - egy randevúra - nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogni. Emlékezett a tegnapi beszólásomra, amit a nagyon ritkán előbújó hisztis lány énem vágott hozzá. Megcsóváltam a fejemet, aztán kinyújtottam a karomat az ablakon és hagytam, hogy a szél bele-belekapjon az azt követő tincseimbe. Hideg volt, de valahogy jól esett most ez a hideg a testemnek; talán azért, mert annyira kegyetlenül forró volt. - És utána felszedjük Davidet és elmegyünk vacsorázni az anyukádhoz és a testvéreidhez. Mert megígértem. És elfelejtjük a mai napra, hogy egyáltalán létezik az egyetem.
Nem mondtam semmit, talán most először az életemben. Hagytam, hogy Xavier tervezze meg a következő óráinkat, lecsuktam a szemem az autóban és megengedtem a lelkemnek, hogy minden egyes érzelmet érezzen, amit a környezet és a fiú ébresztett fel bennem, bekapcsoltam a rádiót és hátradöntöttem a fejem. A harmónia egy csodálatos érzés, még akkor is, ha csak percekre érzed. Igazán felemelő, mikor tudatában vagy annak, ahogyan kicsit lenyugszik a szívverésed és mosolyra húzódik a szád csak azért, mert olyan tökéletes helyzetbe csöppentél, ami hiába nem tart örökké, mindig is egy csodálatos emlék lesz. Ilyen volt Xavier Holttal autókázni.
Azt sem tudtam, hova megyünk - lefordultunk a tizenkettes úton, felléptünk az autópályára, feljebb vettük a zenét, és csak mentünk. Xavier határozottan vezetett, tudta a célunkat, csak én nem; igazából nem is volt ezzel semmilyen gondom. Szeretek csak úgy menni az ismeretlenbe, nem törődve senkivel és semmivel. A tizenkettes út az egyik legszebb Utah államában. Lélegzetelállító kanyonokon és völgyeken keresztül kocsikáztunk, miután kitértünk a kis városkánból. A levegő tisztább lett, nagyot szívtam belőle, hogy megteljen a tüdőm a természet jellegzetes illatával, énekelgettem az igen csodálatos hangommal Xaviernek és igen sokszor néztem azt, ahogyan vezet mellettem. Nehéz volt, mert mindig belekapott a szél a hajamba és a szemem elé fújta őket, de amikor csak tudtam, őt figyeltem. Elég biztos vagyok benne, hogy Xavier Holttól helyesebb embert nem igazán lehet találni ezen a világon. Jó, valószínűleg lehet, de olyan halálosan szerelmes voltam belé, hogy nem láttam rajta kívül senki mást.
Két órán keresztül utaztunk, amíg a fiú le nem fordult az útról és egy nagy tisztás felé nem kezdett vezetni; egy apró faház állt középen, mögötte a vörös sziklahegyek borzasztóan szép kilátást biztosítottak, a mellette lévő kis tavacska pedig varázslatos díszítéssel állt ott teljesen egyedül. Ámulatba ejtő volt ez a hely és a lehető legnagyobb örömömre Xavier le is parkolt előtte.
- Megérkeztünk - mondta, én pedig kiszálltam az autóból vele együtt és még egyszer körül néztem. Meseszép minden, mintha egy varázsvilágban játszódó filmből vették volna ki, mintha tündérek laknának itt teljesen messze az emberektől, nehogy befertőzzék ezt a csodát. - Szóval, a sztorija, hogy apám nyerte ezt a nagy telket pókeren...
- Milyen kaliberű emberekkel pókerezett apukád?
- Ne is kérdezd - hihetetlen. - Szóval nyerte pókeren még évekkel ezelőtt, de nem nagyon tudta, mit kezdjen vele. Anyának viszont volt egy ötlete, ez a kisház, amit itt látsz. Apa felépíttette neki, ő meg sokszor járt ide elvonulni a világtól, mikor beléjött a művészi elvontsága.
Elnevettem magam, miközben Xavier mellém sétált, aztán átkaroltam a derekát és ránéztem. Láttam az arcán az emlékeket, vitathatatlan, hogy egy ideje már nem járt itt - talán azóta, hogy az anyukája meghalt.
- Nagyon szép - mondtam, ő pedig bólintott egyet.
- Gyere, beviszlek - húzta ki a zsebéből az aprócska házkulcsot, aztán megindultunk az ajtóhoz és ki is tárta azt előttem. - Semmi nagyot ne képzelj el. Tényleg csak anya járt ide, meg néha én.
Szinte minden sarokban festékeket találtam már akkor is, mikor beléptünk az ajtón. Xavier eltűnt mondván, hogy felkapcsolja a fűtést, és miután elordibálta magát, hogy nyugodtan nézzek körül, beljebb léptem a konyhába. Tipikus falusi konyha volt ez, rezsóval és aprócska mosogatóval, meg egy faasztalkával, amihez csupán két székecske tartozott. A mellette lévő helyiségben még több festékcuccot találtam, középen egy óriási állvánnyal, ami csak arra vár, hogy papírt tegyenek rá, vagy esetleg vászont - mindkettõ ott feküdt a sarokban. Egyetlen hálószobáját puhaszőrős szőnyeg borította, a szürke anyag egy pontot sem hagyott ki a padlón. Még a franciaágy alatt is ott volt, ami szépen bevetve pihent a fehér takarójával és párnájával.
- Hogy tetszik? Megfelel első randinak? - tökéletes első randinak, erre a válaszra gondoltam, amikor Xavier mögém állva feltette a kérdéseit, de nem jöttek ki a szavak a számon, ahogyan megéreztem az övét a nyakamon. Egyből libabőrös lettem mindenhol, elmosolyodtam az apró csókokra, amiket kaptam, és még a szemeimet is lecsukódtam a jó érzésre, ami le-fel járkált az egész mindenségemen.
- Azért hoztál kétszáz kilométerre az otthonunktól, hogy levetkőztess? - kérdeztem viccesen, mire megéreztem Xavier nevetését a fülemnél. Imádom, ahogyan nevet, főleg, mikor halkan csinálja és úgy, mint aki el sem hiszi, hogy mennyire idióta, amiért velem és a szeleburdiságommal jár.
- Nem, de ha szeretnéd, le is vetkőztethetlek - válaszolta, én pedig felé fordultam, miközben úgy igazán megforgattam a szemem. Mindig csak hímringyóskodik. - Tetszik?
Bólogattam, és a szemeimmel próbáltam tudomására adni, hogy igen, eszméletlenül tetszik minden. A táj, a környezet, a ház. Ő.
Nyaka köré fontam a karjaimat, aztán csókba hívtam - ajkaink tökéletes érintkezése felperzselte minden porcikámat és olyan jó érzéssel égetett, hogy sosem akartam lehűlni. Derekamat fogva közelebb húzott magához, hátsó zsebembe csúsztatta kezeit, én meg csak fogtam két arcát és sosem akartam elengedni. Nyelvünk annyira egymásba szerelmesedett, hogy a lehető legfinomabb csókot adták nekünk, egy olyasféle csókot, amiből nem lehet eleget kapni, annyira tökéletes. Egy olyat, amitől lezsibbad és bizsereg nem csak a bőröd, de még a csontjaid is.
Lassan lépkedtem az ágy felé, amíg Xavier bele nem botlott abba és le nem ült rá. Biztos vagyok benne, hogy igen kényelmes a szivacs ami a rácson van, mégis a fiú ölében foglaltam helyet. Lassan tolta le rólam a kabátomat, miközben csókolt, engedelmesen vetettem le magamról a meleg ruhadarabot, aztán kihámoztam magam a felsőmből is, majd Xavier pólója alá nyúltam és óvatosan levettem róla azt. Végigsimítottam kidolgozott felsőtestén, mikor hátradőlt az ágyon, de esküszöm, úgy borzongtam bele, mintha engem érintettek volna meg. Biztosan elértem a fiú holtpontját, mikor körmömmel óvatosan birizgálni kezdtem nadrágöve feletti részét a hasánál, mert felült és olyan csókba kezdett velem, amitől még a nevemet is elfelejtettem egy másodpercre. Rajtunk maradt ruháink szépen-lassan, komótosan kerültek le, én pedig azzal együtt vesztettem el időérzékemet és józan gondolkodásomat. Csak Xavier Holt érintéseire, csókjaira, tökéletes összhangban végzett mozgásunkra tudtam figyelni, csak kezeim alatt lévő hátát, vállát és hasizmait érzékeltem, csak a fogait a vállamon, az ajkait a mellemen, az ujjait az ujjamon.
- Simán tudnék itt lakni - mondtam, mikor egymás mellett feküdve rágyújtottunk. Kidugtam egyik lábamat a takaró alól, melegem lett, de nem tudom pontosan, hogy azért, mert Xavier túlságosan is befűtött, vagy azért, mert felfűtött.
- Akkor majd ideköltözünk - elvigyorodtam, mikor Xavier kezdte az idétlen ötleteléseit. - De hozunk állatokat, hogy rendes falusiak legyünk. Hozunk lovakat, meg bárányokat.
- És lesz egy kutyánk is! - szálltam bele a fantáziálásba, Xavier pedig hevesen bólogatott, ahogyan újabbat szívott a cigarettájába.
- Igen, és veszek majd fasza kantáros nadrágot, amiben metszem a bokrokat. És ültetünk egy csomó gyümölcsfát, hogy mindig legyen gyümölcs itthon a gyerkőcöknek.
- Gyerkőcöknek?
- Hogy a fenébe ne! - Xavier nagy szemekkel nézett rám, teljes komolysággal, én pedig elnevettem magam. Annyira jó ez, annyira jó tervezni a jövőnket! - Hát lesznek, nem?
- Persze, hogy lesznek. Lesz egy lány és egy fiú.
- Csak kettő? Én hármat szeretnék - mondta, aztán felállt anyaszült meztelenül és mutogatni kezdett a hálószobában - És majd építkeznünk is kell, felhúzatunk majd három pont ekkora szobát nekik. De azok a szobák színesek lesznek, és nagyobb lesz az ablak is a falakon.
- Hogy fogjuk hívni őket? - kérdeztem, Xavier pedig újra felém fordult és felhúzta a vállát. - Szeretnék egy Friderikát.
- Friderikát? Ennél elvontabb nevet nem tudnál kitalálni?
- Mondd azt, hogy nem jó - álltam ki az ötletem mellett, mire Xavier sóhajtott egyet és leült mellém. Kihívóan néztem rá, mikor láttam rajta, hogy be fogja adni a derekát. - Na, mondd azt!
- De, jó lesz - egyezett bele, miközben közelebb és közelebb hajolt az arcomhoz, aztán megcsókolt.
Azt hiszem, akkor tudtam igazán, hogy Xavier Holttal akarom leélni az életemet.
X A V I E R
__________________
Figyeltem, ahogy Aurora abban a nyomorult, köldökéig felhúzott farmerjában és egy szál fekete melltartóban rágyújt a vászon előtt állva, amit behoztam neki a szobába. Kegyetlen jól nézett ki, de ha valaki megkérdezi, hogy miért, nem tudnám egyszerűen elmondani. Nem a hiányos öltözetétől, nem a göndör tincseitől, nem a kurva gyönyörű arcától - volt benne valami kibaszott vonzó számomra, ami egyszerre izgatott fel és nyugtatott le.
- Mit fessek? - kérdezte, ahogy átnézett az állvány felett rám az ágyra. Rámosolyogtam, de én sem tudom, hogy miért. Csillogó szemei annyira varázslatosan elbénítottak, hogy komolyan mondom, ha most itt helyben lelőnének, az se érdekelne. Ah, Xavier, jól elkaptak!
- A kilátást - mondtam, Csipkerózsika meg az ablak felé fordult, ami egy igen szép sziklahegy látványát nyújtotta. Anya azt mondta, hogy ez a hely sosem hal meg, és még a legszarabb időszakban is tündököl. Sosem értettem, de most már kezdem.
Aurora felbontotta a festékeket és el is merült az alkotásban. Olyan hibátlanul beleillett a kezébe az ecset, olyan aprólékosan mozgatta az ujjait, hogy tulajdonképpen egész életemben képes lennék nézni azt, ahogyan ő fest, és mindezt anélkül tenném, hogy esetleg megunnám. Túlságosan elcsavarta a fejemet ez a lány, és nem is tud róla.
Hogy tíz percet, vagy egy órát bámultam, fogalmam sincs, de már a kettő órába is beleléptünk, mikor előhúztam a telefonomat a mellettem gyűrődő nadrágom zsebéből és megnéztem rajta az időt. Bekapcsoltam a mobilnetemet, az értesítések folyamatosan rezegtették még az ujjaimat is, mégis csak egyetlen üzenetre mentem rá, amit drága jó David barátom küldött nekem tegnap éjszaka. Muszáj még egyszer emlékeztetnem rá, hogy Aurora anyukája meghívott minket vacsorára és nem állíthatunk be elé szánalmasan.
David Hayes: Hallod
David Hayes: Te hol a faszomba vagy egyébként?
David Hayes: Kezdem azt hinni, hogy Aurora felakasztott téged valahol, úgy felbasztad délután
Akárhogy nézem, ez egy totálisan érthető tipp, amibe még bele sem tudok kötni, de most kivételesen az ellenkezője történt - még maga a gondolat is rohadt fura: összejöttem Aurora Jonesszal.
Én. Összejöttem. Vele. Hónapokkal ezelőtt elmondtam vagy három imát, mikor rájöttem, hogy ugyanabba a boltba keveredtünk ugyanabban az időpontban, mert nem hittem el, hogy ezt a kis szerencsétlent még az egyetemen kívül is megtalálom, most pedig csak nézzünk rám! megőrülök, ha véletlenül nélküle kell léteznem. Eszembe jutott, ahogy Davidnek szentül állítottam, miközben felzabálta a málnámat, hogy soha az életben nem lesz több Aurorával barátságnál, kezet fogtam rá, hogy türtőztetem magam, és most tessék.
Én: David
Utálom közölni vele, hogy ő nyert, a faszomba már!
David Hayes: Te élsz???
Én: Épphogy
Én: Vesztettem
AAAAAAAAAAAAAAA, miért? Miért kell leírnom neki? Mindig ő nyer!
David Hayes: TUDTAM
David Hayes: TUDTAM
David Hayes: Amúgy meg nem vesztettél, tesó
David Hayes: Mármint, a fogadást elvesztetted, kurvára jó vagyok, te meg kurvára szar
David Hayes: De legalább Aurora Jonest megnyerted
David Hayes: Tartsd őt meg, mert már elegem van a faszkodásodból
Úgy vigyorogtam David kijelentésére, mint a tejbetök. Igaza van, megnyertem Aurora Jonest, és halál őszintén mondom, hogy ennél nagyobb nyereségem sosem lesz az életben. Felemeltem a tekintetem és ránéztem a lányra, elmélyedt az előtte húzódó tájban, miközben pufók arca még mindig olyan piros árnyalatban pompázott a nemrégen megejtett szerelmeskedésből, mint a rózsa szirmai.
Letettem a földre a telefonom és felálltam az ágyról, majd úgy, ahogy voltam, ruha nélkül megindultam felé. Egyből megjelent az a kicsike vigyor szája sarkában, mikor végig mustrált tetőtől talpig - az állványra támaszkodtam és megálltam előtte, próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne kurvára nyilvánvaló, hogy egy csettintésre ki tudom rendíteni ebből a nagy koncentrációjából. Micsoda teljesítmény!
- Tudom mit csinálsz, és esélytelen - mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Beledobta a kezében lévő cigicsikkjét a mellette pihenő hamutartóba, aztán megköszörülte a torkát és a lehető legnagyobb odafigyeléssel nézte bambiszemeivel a rajzlapon vonagló ecsetet. - Mindig ilyen nagy az egod. Két hét alatt az ágyamban lennél, ha akarnám, blablabla, pont összejött a két hét is, zsenikém.
Most tutira meg lennék sértődve, amiért azt mondta, hogy nagy az egom - mellesleg a két hetes duma kurva jó, de mindegy -, viszont túlságosan izgatónak találtam még azt is, ahogyan kiosztott. Az meg, hogy folyamatosan próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, hogy csak egy állvány meg egy vászon van köztünk, zseniális.
- Jaj már, Csipkerózsika - kezdtem komolytalanul, ahogyan átsétáltam az állvány másik oldalára hozzá, pontosan a háta mögé olyan közel, hogy még az energiáit is érzékeljem a testemen. Úgy hajoltam a hajába, hogy megéreztem vanília illatú samponját a tincsein, lecsuktam a szemem a mámorító adagra, amit jelenléte adott nekem. Hamarabb vesztem el én a józan eszem, mint ő, valljuk be. - Ne mondd azt, hogy nem zavarom meg a koncentrációdat.
Óvatosan lesepertem a válláról fürtjeit, a nyakába csókoltam és hagytam, hogy felperzselődjön a lelkem is a lánggal, amit mi ketten gyújtottunk magunknak. Aurora mély sóhaja egy elégedett mosollyal töltött el, ami - már csak azért is - bőven emelte az egomat ismételten.
Aurora Jones lehet, hogy nem tökéletes ember, sőt biztos is; kicsit sem tökéletes, messze áll attól, viszont olyan kimondhatatlanul jól állt neki a tökéletlenség, mint senki másnak ezen a világon.
Egyből megcsókoltam, ahogyan felém fordította a fejét, puha ajkai körül ölelték az enyéimet és minden létező testrészemre odavarázsoltak egy intenzív libabőrt is, amitől teljesen kirázott a hideg.
Fú, Aurora Jones!
Olyan volt ezzel a lánnyal csókolózni, mintha valamilyen erős szintetikus drogot tolnék - ő a tű, a szája pedig az anyag, és komolyan mondom, hogy teljesen rászoktam. Szeretkezni is jó vele, nem is tudom kifejezni, mennyire, de maga a csókolózás egy tök más világ, amiben a lehető legnagyobb örömmel vesztem el minden egyes alkalommal. Habár szívesen nekitoltam volna az állványnak és addig smároltam volna vele, amíg le nem szedem a rajta lévő ruhákat, nem mertem elrontani a festményét, így nagy nehezen elváltam tőle és hagytam, hogy tovább alkosson.
Nem volt sok időnk, mert vissza kellett érnünk hatra az anyukájához, mégis olyan volt, mintha egy egész örökkévalóságot töltöttünk volna el a városon kívül. Aludtunk - ha már este nem sikerült -, így megállapítottam ismételten, hogy a karjaiban a legjobb aludni, sétáltunk egyet és még a tóhoz is leültünk, amit anno még én és anya raktunk ki kövekkel meg művirágokkal, hogy szép legyen mindig. Itt nem volt olyan hideg, mint a városban, nem fagyott be a víz, de látszott rajta a hidegség, visszatükröződött a kékségben, ami mélyebbnek tűnt, ha egyre hosszasabban nézzük.
- Szerinted az Univerzum vajon harcol azért, hogy bizonyos emberek együtt legyenek? - vetett fel egy témát Aurora, miközben óvatosan beledugta egyik ujját a tóba. - Mármint, vajon létezik olyan, hogy az Univerzum néz két embert és azt mondja, hogy okés, nekik együtt kell lenniük, és mindent megtesz azért, hogy ez így legyen? Kikerüli a Sorsot, meg minden létező és nem létező istenséget, csak hogy összehozza azt a két embert?
- Szerintem az Univerzum olyan erőteljes, hogy ő maga a Sors. Vagy, ha nem ő maga, akkor tuti, hogy ő irányítja - rágyújtottam, mélyen beszívtam a nikotint és próbáltam elképzelni a világegyetemet, ami körülölel minket. Hatalmas, olyan hatalmas, hogy fel sem tudjuk fogni, mekkora. Úgy érezzük mindig, hogy a világ körülöttünk forog, és ez normális is, hiszen nem éljük más életét, csak a sajátunkat. De egyébként meg még a porszemnél is kisebbek vagyunk. - De amúgy a válaszom az, hogy talán létezik. Lehet, hogy ránéz két kurva tökéletes emberre az élet, vagy az Univerzum, vagy mit tudjam én, a Szentlélek, és úgy gondolja, hogy ők ketten annyira tökéletesek, hogy egymásra kell találniuk.
- A tökéletesség túl van értékelve - vágta rá a szavaimra egyből Aurora, én pedig felé fordultam, aztán levezettem arcáról a tekintetemet a kezeire, amik már csuklóig a vízben matattak. - De ha esetleg léteznek is tökéletes emberek, az nem azt jelenti, hogy tökéletesek is egymásnak. Egy tökéletes szerelem nem azon múlik, hogy milyenek az emberek, hanem hogy milyenek együtt.
- Szóval még nekünk is van esélyünk tökéletes szerelemre, Csipkerózsika? - elmosolyodtam saját szellemes kérdésemen, amit félig amúgy komolyan gondoltam. Csak ültünk egymás mellett a semmi közepén és csak azon gondolkoztam, hogy vajon van-e esélyünk arra a tökéletes szerelemre, amiket látunk az elcsépelt romantikus filmekben.
- Ahhoz én túl elbaszott vagyok, hogy az Univerzum hozzám vágjon egy tökéletes szerelmet, Xavier - Aurora úgy válaszolt, ahogyan én feltettem a kérdést: félig szellemesen, félig komolyan. Beleszívtam a cigarettámba egy jó nagyot, letüdőztem és csukott szemmel élveztem ki azt a pár másodpercig tartó eufóriát, amit ad nekem a nikotin, miközben megszédülök tőle. - Talán, ha kicsit hamarabb találkozunk, megkaptad volna a jobb verziómat, és akkor lehet, hogy az Univerzum...
- Én szeretem az elbaszott verziódat is - egyszerű, mégis nagyszerű szóbavágás volt ez, amivel megmosolyogtattam Csipkerózsikát. Összehúztam a szemeimet, ahogyan egy újabb slukkal rövidítettem fekete cigarettaszálam, úgy szemléltem a felettünk húzódó eget. Ha az Univerzum tényleg harcol azért, hogy bizonyos emberek együtt legyenek, mi ketten biztosan aközé a bizonyos emberek közé tartozunk. - A tökéletes szerelem amúgy is unalmas lenne nekünk.
Igen.
A tökéletes szerelem amúgy is unalmas lenne nekünk.
Természetesen későn indultunk vissza és hat helyett hétkor sikerült beérnünk a városba, mellesleg még meg kellett állnunk otthon is, hogy átöltözzek valami normális ruhába, mert ezer százalék, hogy nem állítok így be Aurora anyjához. Csak én futottam be a házba, miután leállítottam. Magamra erőltettem egy fekete inget meg egy fekete farmert, hogy ne nézzek ki szánalmasan, megmosakodtam és megigazítottam a hajamat is. Esküszöm, már majdnem kijutottam az ajtón a kocsimhoz, miután lefutottam a lépcsőn, tényleg, már fogtam a kilincset is, de apa nyilván megtalált és úgy gondolta, hogy beszélgetést kezdeményez velem.
- Aurora merre van?
- A kocsiban, nagyon sietünk - szóval vedd a lapot, hogy nem érek rá, kösz. - Majd dumálunk, jó?
- Hé! - ismét az ajtó felé voltam már fordulva, mikor apa megállított. Lecsuktam a szemeimet és nehezen felé fordultam, mert tudtam, hogy most nem szököm meg tőle. Muszáj egy kurva jó napot elrontania az ócsárlásával? - Szóval, te és Hippike?
Hippike. Ez tetszik. Nevetnék is rajta, ha nem apa mondta volna. Neki egy ideje már nem nevetek a poénjain.
- Ja - nincs kedvem egy apa-fia beszélgetéshez most. Nem mondom azt, hogy gyakran hozok haza lányokat, sőt kifejezetten soha, és az is új dolog, hogy összejöttem valakivel, de ne tegyünk már úgy, mintha ez apát érdekelné. Hagyjuk már. - Asszem.
- Mióta nem volt már barátnőd? Három-négy éve? - öt éve, de nem akartam kijavítani apát. Nem kell nekem most ez az egész.
- Ja, de hidd el, nem estem ki a szerepből, tudom, hogy kell védekezni, meg minden ilyesmi, ne aggódj. Tényleg sietek, apa...
- Kedvelem Hippikét - vágott apa a szavamba, én pedig nem tudtam megállni, hogy halványan ne mosolyodjak el a megnevezésen. Egyszerűen túl vicces!
Bólintottam, hogy tudom, aztán az ajtóhoz fordultam. Apa most nem állított volna meg, mégis mikor a kilincsre tettem a kezem, elgondolkoztam a raktárházban megállapított tényeimre, anya arca besétált az emlékeimbe és hirtelen, valami elbaszott dolog miatt az a régi szerető család is jött vele együtt. Mennyire jóban voltunk apával, édes istenem! És mennyire szaralak lett, mikor anya meghalt! Elvitte a boldogságát.
- Nézd, apa - kezdtem, ahogy ismét a férfi felé fordultam. A faszomat már, hogy csak forgolódok! - Tudom, hogy azért kedveled Aurorát, mert anyára emlékeztet. Én is látom a szeleburdiságát, én is látom ezt a faszom - mi az a szó már? - kreativitását, ami anyára emlékeztet. Ma elvittem a faházba és mikor festett, tökre olyan volt, mint anya. Én is látom ezt, hát hogyne... hogyne látnám.
Nem tudom, miért, de nekidőltem az ajtónak és csak néztem a földet. Apa nem mondott semmit, mert tudta, hogy igazam van. Tudta, hogy tényleg Aurorára emlékezteti őt anya, és ezzel előrébb is járt, mint én. Magamban sosem sikerült összeraknom a darabkákat még, pedig elég nyilvánvaló. Nagyon hiányzik anya, és Aurora személyisége nem kicsit hasonlít rá. Ki tudja, talán ezért is volt annyira ellenszenves eleinte, mert valami elcseszett pszichológiai értelemben a tudatalattim képtelen volt őt befogadni.
- Anyád egy remek ember volt és Aurora nagyon is emlékeztet rá, igen - vallotta be apa, én pedig nyeltem egyet és erőt vettem magamon annak érdekében, hogy ne csússzak le a földre fizikailag és lelkileg is. Apa mélyet sóhajtott és hangosat, felemeltem a fejem és belenéztem zöld, kiégett szemeibe. Fáradtan elmosolyodott, valahogy leejtette most magáról ezt a bunkóságot, amit felvett és csak egy özvegy, lelkileg leépült embert láttam. - Úgy látom, van valami ezekben a hippi művészekben, ami megbabonázza a Holt férfiakat, nem igaz?
Na, igen. A babonázás még gyenge szó, úgy érzem.
Apa megindult a konyha felé, készen volt ott hagyni engem a saját gondolataimmal, amik úgy cikáztak most, mint annak a rendje. Úgy éreztem, annyi behatás ért most az életben hirtelen, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem a feldolgozás folyamatát.
- Nagyon szeretem őt - mondtam ki, apa pedig visszafordult felém. Bólintott egyet, bólintott egyet a gyötrelem legfájdalmasabb szintjébe burkolódzva, bólintott egyet úgy, hogy mindenki megérzi a gyászát, aki csak látja ezt a bólintást.
- Tudom - mondta -, fogod is.
Most először éreztem azt, hogy hiányzik apám.
- Amúgy, ki tudnád őket javítani szerintem - át sem gondoltam, miket mondok. Apa nem is értette, kérdően nézett rám, én meg nyeltem egyet és próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy nyomorult kisfiú, aki sírva fakad mindjárt. - A hibákat.
David hívására eszméltem fel. Ahogy felvettem, ki is léptem az ajtón, aztán le is tettem, mert láttam ezt az idiótát a kocsi hátsó ülésén fetrengeni, úgyhogy csak beültem a kormány elé és padlógázzal elindultam, mert már bőven, de tényleg bőven késésben voltunk és kicsit sem akartam az ezelőtti szavaimon gondolkozni.
Mikor leállítottam az autót a Jones háznál - fél nyolckor -, csendben követtem Aurorát, mikor kinyitotta az ajtót és bement azon, elordibálva magát, hogy megérkeztünk. Nagyon régen jártam itt, de olyan volt, mintha egy nap sem maradt volna ki. Egyből átjárt az a melegség, az a nagy szeretet, amiért annyira szerettem mindig itt lenni.
- Megérkeztetek? - az ismeretlen női hanghoz hamar társult az arc is. Nem mondanám azt, hogy Aurora anyukája és Aurora kiköpött másai egymásnak. Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy a gyerekek inkább az édesapjukra ütöttek, mint az édesanyjukra. Talán Alex az, akiben felfedezhetõ a nő pár vonása, de Judy és Aurora a hajszínükön kívül semmiben nem hasonlítanak rá. - Na, de jó! Már lassan kihűl a vacsora. Te biztosan Xavier vagy.
Mikor Mrs Jones rám nézett, úgy lefagytam, mintha egy fagyasztóládában álldogáltam volna. Rendesen megilletődtem, esküszöm az égre - pedig teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy én mindig szimpatikus vagyok a szülőknek és sosem izgulok ilyen találkozásoknál, de hirtelen azt sem tudtam most, mit csináljak, ember.
- Igen, asszonyom, örülök, hogy megismerhetem - mondtam, miután nyeltem egyet, aztán kezet nyújtottam Mrs Jones felé, amit ő egyből el is fogadott.
Talán azért váltam hirtelen ennyire nyomorékká, mert mikor egy számodra fontos ember szüleivel találkozol, automatikusan jó benyomást akarsz kelteni. Nem, mintha érdekelne, hogy most szeret-e engem Aurora anyukája, vagy nem; nem fogja befolyásolni a kapcsolatunkat, mégis ott van az a titkos vágy a lelkem legalján, hogy kedveljen, elfogadjon és majd a vacsora után, mikor mi már elmentünk Daviddel, azt mondja négyszemközt Aurorának, hogy igen, kedvel engem.
- Sajtos tésztát főztél? - tette fel a kérdést Aurora, ahogyan letaposta magáról bakancsát és besétált a konyhába. Még mindig felhős a kapcsolata az anyjával szerintem, de azért ahogy látom, már kezd alakulgatni. - Annyira jó, úristen!
- Nem tudom, milyen gyerekkori trauma következtében függött rá ez a lány ennyire a sajtra - jegyezte meg nekem és Davidnek Mrs Jones, én pedig felnevettem és megnyugodtam, hogy nem csak én gondolom úgy, hogy Aurora betegesen imádja a sajttal ízesített ételeket. Mrs Jones meglepően jófej.
Mikor a konyhába értünk, köszöntem a srácoknak és kezet fogtam Alexszel, aztán bemutattam nekik Davidet, miközben leültem egy székre Aurora mellé. Éreztem, hogy kicsit kínosan érzi magát, és azt is meg tudom mondani, hogy miért. Okés, az egy elég nagy ok, hogy itt vagyunk, de azt hiszem, szerepet játszott ebben az öccse kicsit sem megszokott magába zárkózása, és tényleg nem felejthetjük el azért azt sem, hogy még mindig nem tökéletes itthon a hangulat. A kínosság a tetőfokára hágott, mikor mindenki helyet foglalt az asztalnál, csak Mrs Jones nem. A nő egyből szedte nekünk ki a tányérba a sajtos tésztát, miközben csacsogott arról, hogy nagyon készült, és eszméletlenül örül, hogy végre megismerheti Aurora barátait. Nagyon könnyen megállapítható, hogy kiesett a szerepéből az évek alatt, de az is, hogy attól mert kiesett belőle, még elég jó volt benne régen, és nagyon is igyekszik, hogy újra az legyen. Tényleg érdekelte az, hogy hogy vannak a gyerekei, és Judyn kívül ezt szerintem senki nem értékelte. Nem, mintha nem érteném Aurorát vagy Alexet.
- Fiúk, bort? Csak a ti kedvetekért vettem - húzott elő a hűtőből egy fekete üveget Mrs Jones, amire Alex és Aurora is felnéztek. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejükben azt látván, hogy az anyjuk kezében alkohol van, de biztosan nem szép emlékek lehetnek. Nem tudom, mit kellett átélni ahhoz hogy olyan megszeppent pillantással figyeljék őt, ahogyan most tették.
- Én vezetek, de köszönöm azért - utasítottam vissza, mintha nem ültem volna már halál részegen autóba, aztán az asztal alatt Aurora combjára vezettem a tenyeremet. Azt akartam, hogy megnyugodjon, hogy ne izguljon mellettem és a lehető legharmonikusabban érezze magát.
- Nekem jöhet! - David rámarkolt boros poharára és az égbe tartotta azt, amíg Mrs Jones öntött neki. Istenem, ez a szerencsétlen. - Ki koccint velem?
- Hát, szerintem senki, kedves David - nevetett fel Aurora anyukája, aztán előhúzott a hátsó zsebéből egy aprópénzre hasonlító ereklyét. Egyből tudtam mi az, elmosolyodtam és a tök tudatlan Aurorára néztem. - Öt hónapja tiszta.
A gyerekei láthatólag nem tudtak arról, hogy majdnem fél éve nem nyúlt alkoholhoz és ezt legjobban Aurorán láttam. Meg sem próbálta tagadni ledöbbentségét, kerek arca még jobban elkerekedett hirtelen, nyelt egyet és minden létező érzelem megmutatkozott rajta. Minden, minden, ami létezik. Csodálom, hogy nem sírta el magát.
- Ez kurva jó, azta! - lelkendezett David őszintén, én pedig mosolyogva bólintottam elismerésként. Büszke voltam Mrs Jonesra, mintha évek óta ismerném és végigkövettem volna mindent, amit átélt ő és a családja.
- Én iszom veled - szólalt meg Aurora, majd feltartotta a poharát a levegőbe. Abban a másodpercben Mrs Jones letette a kezéből a borosüveget és megcsóválta a fejét.
- Vagy már huszonegy? Tudomásom szerint nem, szóval van szőlőlé a hűtőben, kisasszony - a szigorításra Aurora nem úgy reagált, mint a többi gyerek, és azt hiszem, az este alatt ekkor éreztem magamban a legjobban azt, hogy mindjárt elsírom magam.
Csipkerózsika elmosolyodott, aztán felállt és kivette a hűtőből a szőlőlevet. Azt hiszem, élvezte azt, hogy nem ihat, mert még illegális neki tizenkilenc évesen. Élvezte azt, hogy valaki rászólt, hogy ne csináljon olyat, amit nem szabad neki csinálnia, élvezte azt, hogy hazajön és leül az asztalhoz, hogy megegye az anyja főztjét, mint egy gyerek. Igen, ezt élvezte a legjobban. Azt, hogy gyerek. Hogy valakinek a gyereke.
A hangulat azért szépen-lassan feloldódott. David úgy elbeszélgetett Mrs Jonesszal, hogy egyszerűen megkívánta a jókedvük, hogy beleszóljak a témába, utánam jött Aurora is és néha még Judy is szólt egyet-kettőt. Alex passzivitása nem változott, néha mondott nekem valamit, de amúgy semmi különleges kommunikációt nem létesített senkivel. Mikor befejeztük az evést, olyan gyorsan viharzott fel a szobájába, mintha itt sem lett volna.
Csendben követtem, hátha el tudok vele beszélgetni kicsit és megtudni, mi a baja. Bár, ha tippelnem kéne, valószínűleg az anyja. Tizenhat évesen elég durván dühös tud lenni az ember a szüleire, ha ők azok, akik tönkretették. Én apát képes lettem volna megfojtani tizenhat évesen, miután anya meghalt.
Alex résnyire nyitott ajtaját belöktem egy aprót, aztán az ajtófélfának dőltem és néztem az ablakánál álló cigarettázó fiút. Enyje, Alex.
- Nővéred tudja, hogy cigizel? - kérdezhettem volna az anyját is, de nem hiszem, hogy azzal bármit is elértem volna. Valljuk be, Alexet és Judyt Aurora neveli, akármi is történik most jelenleg ebben a házban. Lehet, elérnek majd egy olyan szintet, ahol már visszaáll a rend, de ez nem egyik napról a másikra fog megtörténni.
- Nehéz tudnia, ha itthon sincs egész nap - mondta, én meg odasétáltam hozzá. Uh, azért ez erős volt. Nem tudtam megállapítani a fiú arcából, hogy mérges-e rám, amiért összejöttem a nővérével, vagy nem, szigorúan csak a sötét éjszakát bámulta, mint Aurora szokta. Annyira látszik, hogy testvérek, te jó isten.
- Úgy érzed, hogy elveszem tőled a nővéredet? - tettem fel a kérdést, Alex pedig felém fordult és elmosolyodott. Magabiztosságot láttam az arcán, magabiztosságot és nyugalmat.
- Ne vedd sértésnek, Xavier, de nincs olyan ember, aki el tudná tőlünk venni Aurorát - ott a pont. Aurora Jones sosem válik meg a testvéreitől. - Igazából örülök is neki, hogy összejöttetek. Jót tesz neki, hogy ott van mellette valaki, aki nem én vagy Judy. - Csak úgy könnyű hazajönni anyához, ha csak estére esel be.
- Szerintem adnod kéne egy esélyt anyukádnak, mert...
- Ha anyán múlott volna az elmúlt három évem, meghaltam volna éhen konkrétan - Alex hevesen vágott közbe a kezdődő hegyi beszédemnek, aztán jól megszívta a kezében lévő cigit. Felém fordulva fújta ki a füstöt, én pedig le is csuktam a szemem, de nem a nikotin szagától, hanem a nagyon is ismerős marihuánáétól. Ah, bassza már meg a kurva élet! Nem jó ez így. - Hazajön és mutogatja itt nekünk, hogy öt hónapja tiszta, és azt várja, hogy higgyük is el neki. Hagyjuk már. Aztán majd elmegy és megint szétszed minket.
- Alex, te normális vagy? - kérdeztem, anélkül, hogy reagáltam volna a beszédére, miközben kikaptam a kezéből a cigit, elnyomtam a párkányon és kilöktem az ablakon. Ne hülyéskedjünk már. - Ne tedd már tönkre magad, baszki. Nem jó az, ha nulla huszonnégyben be vagy tépve, hidd el. Kurvára nem oldasz meg vele semmit.
- Ne haragudj, Xavier, de semmi közöd ahhoz, hogy én hogy teszem tönkre ma...
- Ha magadra nem gondolsz, legalább gondolj a testvéreidre. Mitől jobb, hogy azt sem tudod, hol vagy? Megértem, hogy akkor megnyugszol, tudom, oké? - egyre kétségbeesetten próbáltam megértetni Alexszel azt, hogy nem jó, amit csinál. Visszajöttek az emlékeim, mikor anya halála előtt folyamatosan szívtam és nem volt egy józan percem sem, és csak azért raktam le mindent, mert Bianca megszületett. - De utána kimegy belőled az anyag és depresszívebb leszel, mint bármikor. Mellesleg attól mert szétszeded magad, a szar helyzet ugyanúgy szar helyzet marad. Nem így kell megoldani egy nehéz időszakot, nem így kell egyszerűen.
Alex nem mondott semmit. Az eső elkezdett esni, kopogott minden csepp a tetőn és megszüntette a csendet, ami letelepedett közénk. Álltunk egymás mellett ezzel a sráccal, és amíg ő az esőt bámulta fátyolos tekintettel, én őt. Megtaláltam benne saját tizenhat éves énemet. Sajnáltam Alexet, mert ugyanolyan szétcseszett, mint én - nem volt ő mindig ilyen, az anyja megjelenése tette azzá. Mondani akartam neki valamit, azt, hogy jobb lesz és nem marad ez mindig ilyen nehéz, és tudom, hogy mindez igaz lett volna, de nem éreztem úgy, hogy oszthatom pont én az észt ebben a témában.
- Minden okés, fiúk? - Aurora megtalált minket, és ez volt az a pillanat, mikor Alex a lehető legkétségbeesettebb tekintettel nézett rám. Félt, hogy elárulom Aurorának, hogy füvezik, és ha belegondolok, lehet, hogy pont ezt kéne tennem. Be kéne mártanom, és akkor Aurora tudná, hogy mibe keveredett az öccse és még ennél is jobban figyelne rá, és nem engedné, hogy baja essen.
- Persze, menjünk le - utáltam magam, amiért nem mondtam el a lánynak, de közben meg ez nem is az én döntésem. Ez a kettejük dolga, majd leharcolják együtt. Nincs beleszólásom, hogy mikor és mit mond el Alex a testvérének.
Mire feleszméltem, már a bejárati ajtónál álltam és Csipkerózsikával csókolóztam. Az anyukája megköszönte a részvétet, mi meg megköszöntük Daviddel a meghívást - az utóbbi a kocsimnak dőlve szenvedett, hogy miért kell előtte dugni és menjünk már, elvégre holnap úgy is találkozunk majd az egyetemen, mire én csak felmutattam neki a középső ujjamat, aztán újra magamhoz szorítottam Aurorát.
- Szóval, ez az első randi - kezdte a lány két csók között, mielőtt letámadtam volna az ajkait. Túlságosan jók voltak. - Tűrhető volt - belenevettem a szájába, amiért még ilyenkor is képes ennyire flegma lenni, majd megfogtam két arcát és próbáltam olyan mélyen csókolni, hogy érezze azt a nagy szerelmet, amit érzek iránta.
Ki voltam éhezve, de nem fizikálisan, hanem lelkileg.
- Nagyon szeretlek téged - vallottam, Aurora pedig elmosolyodott, ahogyan a homlokomnak döntötte az övét. Szeretem biztosítani arról, hogy szeretem. Jó látni, ahogy mosolyog.
- Én is téged, Xavier - mondta vissza, mire újra csókba hívtam.
- Én is szeretlek titeket - ah, David, istenem. - De szerintem kibírtok egymás nélkül tizenkét órát. Xavier, tesó, mindjárt beülök a menő kocsidba és elütlek vele.
Egy utolsó csókot nyomtam Aurora kívánatos ajkaira, aztán elköszöntem tőle és ehhez az idiótához sétáltam. Ahogyan beültünk az autóba és elindultunk, még pont láttam a földön heverni az ablakból ledobott füves cigit.
Titkon, tényleg titkon reménykedtem abban, hogy Aurora megtalálja.