32. Liz
Azt hiszem, életemben nem volt még ilyen fura karácsonyom. Jó értelemben fura, de akkor is az. Persze a mentőakció nem igazán úgy sült el, ahogy terveztük, de ez nálunk mondhatni szokásos, szóval annyira nem lepett meg. Ahogy az sem, hogy engem talált el az első átok. Mindig ez van. A szüleim szerint az az oka, hogy túl önfejű, makacs, hirtelen, vad, bátor, vakmerő… meg egy csomó más dolog, ami nem jut eszembe vagyok. Lehet, hogy igazuk van. De ha nem lennék ilyen, akkor az egész akció meg sem történik. Az a lány vagyok, aki nem tud sokáig tétlen maradni, mert nem bírja ki. Ez mind átvitt értelemben, mind szó szerint igaz. A Mungóban töltött napok teljesen kikészítettek, így természetesnek vehető, hogy miután kiengedtek, le se lehetett lőni. Ennek mondjuk anya a jó oldalát látta (teljesen önként segítettem mindenben), Lottie viszont a rosszat (folyamatosan őt és Lucyt zaklattam az újabb és újabb ötleteimmel). Apát és Esthie-t nem igazán érdekelte, őket leginkább a felhőtlen boldogság jellemezte, egészen addig, míg anya le nem csapta apát egy seprűvel, és ki nem jelentette, hogy ő is segít kitakarítani. Esthie önként vállalkozott erre, de őt meg folyton leültette, hogy pihenjen. Valahogy nem akarta megérteni, hogy hónapokon keresztül csak pihent. Lucy szintén szívesen segített volna, de anya őt sem hagyta, mondván, hogy vendég, de azt megengedte, hogy pár dologban segítsen nekem, mert ugye ő már varázsolhat. Nyeh. Három nap kőkemény takarítás után a lakás karácsonyra kész volt, és természetesen csak ezután érkezett a Potter-család meghívása. Ez egy újabb furcsa pontja a karácsonynak, hiszen utoljára másodévben karácsonyoztunk náluk. Akkoriban rendszeresen egymásnál ünnepeltük a karácsonyt, csak aztán valahogy ez elmaradozott. A házukba érve megcsapott Mrs. Potter mézeskalácsának az illata, amitől egészen régi emlékek törtek elő belőlem. A legkorábbi három éves koromból származott. Csak annyi van meg, hogy Jamesszel kergettük egymást a lakásban, aztán elestem egy kaspóban, és letört egy darab a fogamból. Persze azóta már régen kiesett az a fogam, de a régi fényképeken mind látszik, hogy az egyik felső fogamból hiányzik egy kis darab. Sorban jöttek az emlékek, én pedig egészen belemerültem. Így aztán nem meglepő, hogy teljesen összerezzentem, amikor valaki megérintette a vállamat.
– Hé, Liz! Mit csinálsz itt? – kérdezte James. Észre se vettem, hogy szép lassan felsétáltam az emeletre.
– Csak… köszi – mosolyodtam el.
– Mit? – nézett rám meglepetten. – Mert Lumpi partiját már megköszönted – tűnődött.
– Mindent. A gyerekkoromat. A barátságodat. Most jöttem rá, hogy már vagy tizennégy éve stabilan mögöttem állsz. De per pillanat leginkább Auranát. Nélküle nem sikerülhetett volna – Kicsit érzelgős hangulatban voltam. Csak egy hangyányit.
– Ja, hogy az. Elmondtam már, hogy akkor miért akartam mindenáron segíteni?
– Nem – ráztam a fejem. Ez kezdett érdekes lenni.
– Akkor elmondom, de kérlek, senkinek ne add tovább. Rontaná a rólam kialakult képet. – Bólintottam, hogy persze, számíthat rám, csak mondja már.
–Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek kettőnk kapcsolatában volt egy időszak, amikor… nos… többet érzett barátságnál. Sőt, valószínűleg nekem tovább tartott ez az időszak. Mondjuk úgy négyéves koromtól tizennégy éves koromig. Először Evansnek is csak miattad kezdtem udvarolni. Persze azóta sok minden változott. Nagyjából ötödév felénél jöttem rá, hogy sose volt ez igazi szerelem, inkább csak nagyon szoros barátság. De úgy éreztem, tartozom neked, amiért megismertetted velem ezt a fajta barátságot. És segíteni akartam, jobban, mint bárkinek. Bár… az előző vallomásod után már nem érzem úgy, hogy tartozom.
– Óóó! – nyögtem. Ez kifejezetten őszinte volt. És nagyon aranyos. Széles vigyorra húzódott a szám, mire ő is elmosolyodott. Megöleltem.
– James, James, James! Kviddicsezzünk! – sivítottam magas hangon. Kicsiként ezek voltak a leggyakrabban ismételt mondataim.
– Úgyis én nyerek! – ment bele a játékba.
– Azt csak hiszed! – Elnevettük magunkat.
– Hol vagytok, kész az ebéd! – állt meg a lépcső tetején Esther, némiképp lecövekelve, amikor észrevett minket kettesben. Intettem neki, hogy nem az, aminek gondolja, majd elmagyarázom, mire ő aprót biccentett, jelezve, hogy érti. Jó látni, hogy egy év elteltével sem változott semmi. Vagyis nagyon sok dolog változott, de Esthie nem. Mármint, persze, változott, de nem úgy… ááh, hagyjuk, ezt nem tudom megfogalmazni.
Az ebéd nagyon finom volt, kár, hogy Remus elvonta róla a figyelmemet. Amióta járunk, valahogy sokkal kivirultabbnak tűnik, még a farkaskórral együtt is.
Remélem, rám is ilyen hatással van. Majd ezt is felírom a „Lucytól megkérdezendő” listámra. Egész sok kérdés van már rajta. Valahogy mindig elfelejtem feltenni őket. Apropó, lista, egy csomó könyvet kipipálgatok azon a listán, amin azokat a könyveket gyűjtöm, amiket szeretnék. Karácsonyra ugyanis könyvet kaptam Lilytől, Franktől, Marlene-tól, Petertől, Arabeltől, Guinevere-től, Jasmine-től, Aleatól, Stephanie-tól, Lottie-tól és Edgartól (úgy tűnik, mégse haragszik annyira rám). Lucytól egy festményt kaptam, ami arról a rajzról lett mintázva, amit Emma rajzolt, amikor meglógtunk a bulijáról, ezzel egy újabb sokkot okozva nekem, hogy mégis mennyire hasonlít rám az a farkas. (Nem, az a farkas én vagyok, ez biztos, de Emma hogy láthatott? Tudja, hogy én vagyok? Nem, az kizárt. És Lucy? Vajon ő rájött? Miért pont ezt festette? Lehet, hogy csak kíváncsi volt a reakciómra, vagy nem?) Anyáéktól egy pulcsit kaptam, aminek a felirata kviddicstaláromról lett mintázva, Esthie-től egy naplószerűséget, amibe rabsága alatt írt, Jamestől egy olyan pennát, amivel ha írunk, csak az tudja elolvasni, aki írta, Siriustól egy… nem tudtam eldönteni, hogy mit, de tetszik. Annyi biztos, hogy hangokat rögzít, és ha az egyik kis részét eldobod valamerre, akkor lejátsza azt a hangot, így akár Frics elterelésére is alkalmas. Remustól pedig egy nyakláncot kaptam, amit azóta sem vettem le. A medálján egy főnix van, és egyszerűen gyönyörű. Kicsit szégyellem magam, amiért én csak egy különleges pennakészletet adtam neki, hiába tudom, hogy imádja a pennákat.
Az estét Lucyval, Lottie-val és Esthie-vel töltöttem, az ágyamon. Amolyan csajos gyűlést tartottunk, hívhatjuk pizsipartinak is, nekem mindegy, mindenesetre kiveséztük az élet nagy dolgait. (Én büszkén feszítettem dirikólos pizsamámban, ami… khm… lehet, hogy azóta a bizonyos este óta nem volt kimosva. De olyan jó illata van. Ugye ez normális?!) Végre elpanaszolhattam hatvanadjára is, hogy milyen rohadt igazságtalan, hogy az egész csoport ötlete az enyém, erre májusig részt se vehetek benne. Mármint legálisan. Ezt fontos hozzátenni. Lucy rengeteget mesélt a keresztszüleiről, meg hogy mindjárt megszületik az öccse (Lottie közölte, hogy ne várja annyira, mire fejbe dobtam egy papuccsal), és hogy milyen izgatott.
Elmesélte azt is, hogy milyen volt a pár nappal azelőtti hoppanálási vizsgája, ami szerencsére jól sikerült, így már szabadon hoppanálhat. A vizsgája után Lorie-val és Giddel meglátogatták a szüleit is, de erről nem beszélt sokat. Lottie büszkén újságolta, hogy bekerült a Holyheadi Hárpiák kezdőcsapatába, aminek őszintén örültem.
– Egyszer véltlenül orrabuktam egy székben – mesélte éppen Esther –, amit pont látott a Lestrange-lány, és mondta, hogy ismer egy lányt, aki ezt napi hússzor játssza el. Eléggé hasonlíthat rád az illető, nem, Lucy? – És bennem akkor összeállt a kép.
– Tyler! Hát tényleg megtették…
– Hogy mi?! – A tesóim részéről ez volt a reakció, egyedül Lucy húzta össze a szemöldökét.
– Liz?
– Semmi, semmi…
– Elizabeth Louisa Price, azonnal áruld el, mi van Jesszel! – üvöltött rám, mire behúztam a nyakam.
– Jól van, lehet szépen is kérni… – dünnyögtem, majd belekezdtem. Elmeséltem a kihallgatott beszélgetést, meg hogy Arabel többször is próbált rám támadni, de sikertelenül. Amikor végeztem, Lucy megszólalt:
– És ezt miért nem mondtad?
– Mert amikor kihallgattam őket, te még bele voltál zúgva Jessbe.
– És?
– Nos – köszörültem meg a torkom – láttam őket smárolni.
Ekkor több dolog történt. Esthie őrült tapsikolásba kezdett, hogy ez milyen aranyos (kicsit sem nézett ki hülyén), Lottie látványosan öklendezni kezdett (most komolyan, ő jár Mark Thomsonnal, nem én! Az már rég volt…), Lucy pedig elejtette a kezében lévő poharat, ami az ágyamra zuhant, ezért nem tört össze, viszont ránk borult a víz, ezzel nem kis sikongatást idézve elő.
– Szóval – Lucy nagyot nyelt –, Jessnek az Arabel-típusú lányok jönnek be.
– Ezt nem állítanám – tettem fel a kezem védekezően. – Hiszen veled is járt majd' egy évig. Te pedig Arabel szöges ellentéte vagy. Ezért vagy te a legjobb barátnőm, és nem ő. Arabel kedves lány, de most komolyan… megölne az unalom, ha vele kéne töltenem minden percemet.
– Várjunk csak! – szólt közbe Esthie. – Az az lány, akivel én az elmúlt két hónapban mindent megbeszéltem, az valójában egy srác?!
– A tények jelenlegi állása szerint igen – bólintottam.
– Ohhh – Esthert láthatóan sokkolta a dolog. – Ez megmagyaráz pár dolgot.
– Például?
– Hogy miért fintorította el minden egyes alkalommal az orrát, amikor Lizről beszéltem.
– Kedves – húztam el a számat.
– Meg hogy miért kezdett el folyton Lucy irányába kérdezősködni.
– Kedves – ismételte meg Lucy az iménti mondatomat, ám teljesen más hangsúllyal, mint én.
– És hogy miért beszélt néha olyan fiús gondolkodással a dolgokról – folytatta Esthie a felsorolást, inkább csak magának.
– Ehetek ebből? – húzott elő Lottie a párnám alól egy zacskó Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, aminek következtében elég furcsán meredtünk rá. Egészen addig, amíg le nem esett, hogy honnan szerezte.
– Lottieeeee! Az az én duginasim! Azonnal add vissza! – visítottam, megpróbálva kikapni a kezéből, ő meg csak röhögött. Erre nekidobtam egy párnát, amiből hatalmas párnacsata került. Aztán Lucy leesett az ágyamról, de amikor megpróbáltam felhúzni, akkor én is rázuhantam, amitől Esthie és Lottie majdnem megfulladtak a röhögéstől, amire csak rásegített az, hogy tele volt a szájuk drazséval. Amikor sikerült feltápászkodnom, megütögettem a hátukat, így végre mindenki jól volt. Csak Lucy és én lettünk gazdagabbak pár lila folttal.
**********************
– Jó napot! – nyitottunk be Ollivander pálcaüzletébe. Esthie-nek akartunk új pálcát vásárolni, mivel a régit elvették tőle a halálfalók. Lottie és Lucy úgy döntöttek, hogy nem tartanak velünk, előbbi a krónikus lustaság miatt, utóbbi meg mert akart egy kis nyugalmat. Így hát drága nővéremmel kettesben vágtunk neki az Abszol útnak, volt mit megbeszélnünk bőven.
– Kisasszonyok! Melyiküknek van szüksége pálcára? – Az egyik polc rejtekéből egy idős férfi lépett elő.
– Nekem – tette fel óvatosan a kezét Esther.
– Hát mi történt az előzővel? Jó pálca volt, az egyik legjobb azok közül, amit magam készítettem. De hát ha kell, kell, lássuk csak… Azt hiszem, ez pont megfelelő lesz a kisasszonynak. – Tényleg megfelelő volt, úgyhogy kifizettük, és elindultunk egy közeli kávézóba, ahol nyugodtan beszélgethettünk.
– Elmagyaráznád, hogy mi volt ez az egész Jamesszel? – kérdezte tőlem. – A leveleid mindenről szóltak, csak rólad nem. Lucy beverte a kislábujját. Marlene nem találja a hajkeféjét. Remust megharapta egy ebihal. Sirius lehányta a szőnyeget.
– Hé! Nem is ilyeneket írtam!
– Jó, de a lényeg ez volt. Szóval?
– Hát, alapvetően, mint tudod, neki köszönhetem, hogy megtaláltalak. Előtte pár héttel kezdtünk járni, bár utólag kiderült, hogy egyikünk se képes többként tekinteni a másikra, mint a legjobb barátja. De erre soha jobbkor nem jöhettünk rá, mint akkor, mert kellett valaki, aki az első pár hónapban támogat. Aztán jött Edgar Bones, igazából teljesen véletlenül. Nyáron, amikor toboroztam, akkor őt is megkérdeztem, hogy van-e kedve csatlakozni. Aztán elhívott sétálni. És én őszre el is felejtettem az egészet, ha Lily észre nem veszi, ahogy smárolunk, ami egyébként egyszeri alkalom volt, de mindegy. De így jártam vele még vagy egy hónapig, aztán meguntam, és amilyen finoman csak tudtam, elküldtem a fenébe. Azóta nem keresett – tűnődtem. – November környékén azonban minden megváltozott. Rájöttem ugyanis, hogy az oly régóta keresgélt szerelem egy karnyújtásnyira van tőlem, ám valahogy sose vettem észre. És szenvedtem. Csendben, magamnak se bevallva, de szenvedtem. Valahogy nem akartam észrevenni az arról árulkodó jeleket, hogy ő is többet érez irántam. Pedig Lucy menyit utalt rá! Aztán Lumpsluck buliján táncoltunk, és azt mondta, gyönyörű vagyok. Végül mielőtt hazaindultunk, elköszöntem tőle, és… megcsókolt. Vagy én őt. Nem tudom. És elmondtam neki, hogy szeretem. És azt mondta, hogy ő is engem – fejeztem be zavartan, enyhén össze-vissza beszélve.
– Jó, Liz, de ki?
– Remus Lupin – Esther arcán enyhe hitetlenkedés suhant át, majd átölelt.
– Szeretlek – szorított meg.
– Én is téged – suttogtam a könnyeimmel küszködve. Rettenetesen hiányzott a nővérem.
*********************
– Várjunk, hogy érted azt, hogy meghívsz minket szilveszterre? – kérdezte Lucy értetlenül az ajtónkban ácsorgó Alice-től.
– Úgy, ahogy mondom – forgatta a szemét. – A házunkban tartok egy szilveszteri bulit, és titeket is meghívtalak.
– Óóó! Okés. – A magam részéről belementem. – Lucy?
– Kiket hívtál meg?
– Alapvetően a kemény magot, plusz pár embert, akivel jóban vagyok – vonta meg a vállát Alice. – Frank, Remus, James, Sirius, Peter, Guinevere, Jasmine, Emma, Julie… – kezdte sorolni a neveket.
– Jaj – nyögött a drága barátném, de könyörgő tekintetemre hozzátette: – Számíthatsz rám.
– Jó, akkor sziasztok!
– Ez meg mi volt? – kérdeztem Lucytól miután becsuktam az ajtót.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét.
– Úgy érzem, gazdagabbak leszünk egy csodás estével – sóhajtottam színpadiasan.
– Nekem mondod? Ráadásul délután lesz Daniel temetése…
– Igen… Még mindig bűntudatod van? – kérdeztem óvatosan.
– Elmúlik az valaha? – mosolyodott el keserűen Lucy. Erre nem tudtam mit mondani.
Ebéd után újabb krízishelyzet elé állított az élet: mivel Lucy csak a karácsonyi szünetre jött hozzánk, nem igazán volt temetéshez illő dísztalárja a ládájában. Az én szekrényemben hiába kutattunk, két okból kifolyólag. Az egyik az, hogy nem vagyok az a típus, aki rendszeresen vesz fel ilyesmit, egy darab dísztalárom van, az pont elég. A másik az, hogy hiába vagyunk nagyjából egymagasak (ami azt jelenti, hogy totál alacsonyak. Én még egy picit alacsonyabb is, mint ő), én bizonyos helyeken sokkal… laposabb vagyok. Így hát körülnéztünk anya, Esther és Lottie ruhái között is, míg végül Esthie szekrényében megtaláltuk a nővérkém iskolai dísztalárját, ami ugyan kissé szűk volt, de legalább ráment Lucyra. Miután a ruhaproblémát sikeresen megoldottuk, már indulhattunk is. Elég nyomott volt a hangulat egész úton, még akkor is csendben voltunk, amikor a temető előtt találkoztunk kis csoportunk többi tagjával, alias Lilyvel, Jamesszel, Siriusszal, Remusszal, Peterrel, Frankkel, Alice-szel és Marlene-nel. Utoljára tízévesen jártam temetésen, de az emlékét még most se vertem ki a fejemből. Emlékszem az emberek arcára, melyeken szomorúság tükröződött, az apró beszélgetésfoszlányokra, amiket meghallottam, anya és Esthie könnyes szemére… Akkor a nagypapámat temettük. Az én szememben mindvégig egy könnycsepp sem csillogott, csupán néztem ki a fejemből, és nem tudtam felfogni. Hónapoknak kellett eltelnie, hogy teljesen felfogjam a halálát. Lottie sem sírt. Arcán csupán a mérhetetlen dac tükröződött, mint aki szembe akar szállni a halállal. Hét év eltelt, de még mindig beleborzongtam a fekete taláros embertömeg látványába. Valaki megszorította a kezemet. Alice volt az.
– Nem bírom… – harapott az ajkába. Láttam az arcán, hogy komolyan mondja. Minden egyes pillamat, amit a temetőben töltöttünk, fizikai fájdalmat jelentett neki.
– Semmi baj – szorítottam vissza. Remegve bólintott. Egyszer csak Alyssa Baely lépett oda hozzánk. Kimerültnek tűnt, ugyanakkor meglepően jól tartotta magát.
– Hát tényleg eljöttetek! – mosolygott ránk szomorúan.
– Tartozunk ennyivel Danielnek – bólintott Lucy. Ekkor halk zene szólalt meg. Elkezdődött a szertartás. Utólag nem sok minden maradt meg. Egyedül a fájdalomra emlékszem, ami átjárta a levegőt. Alyssa maga mondott beszédet, időnként el-elcsukló hanggal. Ebből is látszik, hogy milyen bátor, erős nő. Alice végig fogta a kezemet, ám amikor a koporsót a földbe helyezték, annyira elkezdett zokogni, hogy Frank kikísérte.
Daniel az első áldozata volt a mi kis mozgalmunknak, ám legnagyobb sajnálatomra koránt sem az utolsó.
**********************
Alice hibája az egész. Ha nem hív meg minket szilveszterezni, akkor most nem kéne a Potter-ház előtt toporognom Lucyval, a két alkoholtól kiütött jómadarat hurcibálva, várva Mr. és Mrs. Potter ítéletére. De hogyan kerültünk ide? Ez egy hosszú történet…
– Lucy, ezt vegyem fel, vagy ezt? – ugrottam elő a gardróbomból két ruhával a kezemben.
– A lilát – mutatott némi töprengés után egy szűk, flitteres, lila ruhára. – És én?
– Vajon melyiket kitől kaptad? – mosolyodtam el gúnyosan. A ruhákról sütött, hogy kinek a szekrényéből került elő. Egy fekete, szolid ruha anyától, egy rövid, türkiz ruha Lottie-tól, egy tüllszoknya-trikó kombó Esthie-től és egy viszonylag egyszerű piros ruha tőlem. Rövid gondolkozás után a türkizre böktem. Az olyan lucys volt.
– Okés! – azzal elvonult felpróbálni. Közben én is felfeszítettem magamra a ruhámat, és megállapítottam, hogy két év alatt igencsak sokat nőttem, de a ruha mérete hozzám viszonyítva előnyösen változott. Amikor visszaért, Lucy elhúzta a száját.
– Biztos, hogy ennek így kell feszülnie itt? – mutatott a melle környékére. Nos, igen, Lottie nem éppen a szolid öltözködéséről volt híres.
– Jól áll! – biztosítottam. – Inkább adj tanácsot! Mit kezdjek a hajammal? – Barna loboncom össze-vissza meredezett a fejem tetején.
– Szerintem csak fésüld ki – vonta meg a vállát –, elvégre szilveszter van.
– Kérhettél volna könnyebbet is – dünnyögtem, és nekiálltam hajkefével megzabolázni göndör tincseimet. Au.
Végül sikerült elkészülnünk, szóval makulátlan (khm…) külsővel kopogtattunk Alice házának ajtaján. Alea nyitott ajtót, aki… nos, elég vad ruhában volt. Nem találtam olyan színt vagy anyagot, ami nem volt rajta a ruháján. A haját különböző virágok, szalagok és… ilyesmik díszítették.
– Gyertek be, már vagyunk egypáran! – intett vidáman. Amikor Lucy belépett, a fülembe súgta: – Kérlek, állítsd le Blacket, körbe körbe rohangál, és közben azt üvöltözi, hogy Hyland, gyere, segíts féltékennyé tenni Ryanst!
– Józan?
– Azt hiszem – bólintott. – Minden alkoholt bezártunk egy szobába, a kulcs pedig itt van – lóbálta a kezében.
– Alea… értékelem a naivitásodat – Ez viccesen hangzott, mivel általában nekem címezték ezt a mondatot –, de bent boszorkányok és varázslók tartózkodnak, az Alohomorát meg már régen feltalálták.
– Upsz… – esett le a lánynak. Nos, igen, öt és fél év után, de jobb későn, mint soha. Meglepő módon azonban Sirius józan volt. Nagyjából utoljára aznap. A konyhában találtunk rá, ahol éppen egy narancsot próbált meghámozni.
– Ryans! – ölelte át a meghökkent Lucyt, aki aztán észbe kapott, és lekevert neki egy pofont. Szegény srác! Szép estének néztünk elébe. Pláne, amikor megjelent Lily is, egy pánt nélküli ruhában, és bebújt a hátam mögé, azzal az indokkal, hogy James elől menekül. A probléma csupán az volt, hogy fél fejjel magasabb volt nálam, így enyhén kilátszódott, és amikor jobban el akart bújni, akkor megcsikizett, mire én vihogva görnyedtem össze. James ezt a pillanatot választotta a belépésre, és igencsak meglepődött a látványon.
– Ti meg mit csináltok? – húzta össze a szemöldökét. Pont ő kérdezi…
– Nos… mi… öhm… izé… Semmit.
– Aham, biztos – hagyta ránk a fiú. Meglepően normálisan viselkedett. – És nem akartok valamit csinálni? Mondjuk egy tánc, Evans? – kacsintott Lilyre. Visszavonom az előző kijelentésemet. Még mindig hülye.
– Táncolj egy békával, Potter! – mondta Lily, azzal otthagyott minket a konyhában.
– Most mit rontottam el? – tárta szét a karját James.
– Mindent? – néztem rá értetlenül. – Kicsit fejlődnöd kell Lilynek udvarlásból.
– Taníts, mester!
– Hülye! – könyököltem oldalba. – Inkább menjünk ki a többiekhez! – indítványoztam.
– Fogadjunk! – mondta hirtelen, amikor már majdnem a barátainknál jártunk. – Ha Siriusnak sikerül az este alatt lesmárolnia Ryanst, akkor ha lesz fiúgyereked, akkor James lesz a második keresztneve. Én ugyanezt vállalom az Elizabethtel. Na, mit szólsz? – Mérlegeltem a helyzetet. Lehet, hogy Sirius bele van zúgva Lucyba, és Lucy sem közömbös a fiú iránt (még ha ezt ő nem is tudja), de Lucynak elég erős az érdekérvényesítő képessége. Siriusnak is, de Lucynak erősebb. Végső soron az a kérdés, hogy bízok-e a barátnőmben. Meg egyébként is, az milyen menő lenne, ha James félig rólam nevezné el a gyerekét?
– Áll az alku! – csaptam bele a tenyerébe.
Akkor már baj van, ha ilyenekre fogadok?
– Szeretem, hogy ilyen bevállalós vagy – vigyorgott James –, de ezúttal én nyerek.
– Kötve hiszem – mutattam Lucyra, aki éppen a retiküljével püfölte Siriust.
– Csak várd ki a végét! – kacsintott rám James, majd odament Peterhöz, és elkezdte a fejét csavargatni (?), mert állítása szerint akkor jobban forog az agya. Én inkább elhúztam Lucyt Siriustól, mielőtt maradandó károsodást okoz neki a cipőtalpával.
– Most miért? – nyafogott Lucy.
– Nézd, csoki! – Így már más kötötte le a figyelmünket. Pontosabban az asztalon lévő tábla csokoládé. Már harmincöt különböző tervünk volt a csoki megszerzésére, amikor James csak úgy odament, és elvette.
– Hé! – szóltam rá. – Tedd vissza!
– De hát én hoztam! – tette fel a kezét védekezően. Hupsz.
– Mindegy, akkor csak adj belőle! – legyintettem.
– Akkor, ha beszálltok a játékba!
– Milyen játékba? – húzta össze a szemét Lucy.
– Felelsz vagy merszezünk – vigyorgott James, ezzel komoly döntés elé állítva. Csokis kockázat, vagy csokimentes nyugalom? Végül az előbbire esett a választás, de mindennek ellenére nem ebből keletkezett a legnagyobb botrány. Leültünk a földre egy körbe. Az értelmesebb (és beszaribb) réteg messziről került minket, így csak én, Lucy, Lily, Marlene, Alice, Frank, a tekergők, Guinevere, Alea, Julie, Chris és David (egy hugrás srác) játszottunk. A szabályokat igazából sajátosan alkalmaztuk, de mindegy. Én kezdtem. Éljen a hatalom!
– Chris, felelsz vagy mersz? – kérdeztem a fiút, aki kissé meglepődött, hogy őt választottam.
– Felelek – mondta némi töprengés után. Erre számítottam, szóval feltehettem azt a kérdést, amit régóta terveztem.
– Mióta vagy szerelmes Julie-ba?
– Nos… másodév óta – vallotta be. Julie erre rögvest a nyakába ugrott, szóval őket elveszítettük. Volna, ha nem Chrisnek kellett volna kérdeznie.
– Hm… Guinevere! Felelsz vagy mersz?
– Merek.
– Menj oda Stephanie-hoz, és kérdezd meg tőle, hogy mikor zuhanyzott utoljára! – vigyorodott el Chris. Nem csak nekünk van beteg humorunk.
– Okés – Guinevere az a fajta lány, aki simán bevállal ilyesmit. A haját is fogadásból vágatta le, aztán megtetszett neki így, és azóta tépett.
– Hé, Steph! – kiáltott oda a lánynak, aki éppen Jasmine-nel beszélgetett. – Mikor zuhanyoztál utoljára?
Stephanie fintorgott, majd súgott valamit Jaznek és gyilkos tekintettel meredtek Guinevere-re. Mi pedig jó diákok módjára dőltünk a röhögéstől.
– Guninevere, te jössz!
– Peter! – szemelte ki magának a fiút, aki erre összerezzent. – Felelsz vagy mersz?
Peter arcán látszott a kétely. Ha felel, akkor igencsak kínos kérdésre kellhet felelnie, viszont ha mer…
– Felelek.
– Szerinted ki a legcsinosabb lány innen? – húzta fel a szemöldökét Guinevere. Peter enyhén elvörösödött.
– Nos… hát… izé… nekem… szóval… – nyökögte zavartan, a földet nézve, időnként Sirius felé pillantgatva (?), aztán körülnézett, és megállapodott a tekintete… rajtam. Ajjajj.
– Hát, mondjuk Liz – bökte ki. Erre a reakciók:
Én: enyhén elvörösödve mosolygok.
Remus: neki akar menni Peternek. Csak az ingjénél fogva tudtam visszatartani.
James: dettó. Aranyos, hogy így figyel rám, még ha tisztáztuk is, hogy köztünk sose volt több barátságnál.
Sirius: nos, mintha az ő keze is ökölbe szorult volna, pedig az ő szíve nyitott könyv előttem…
Lucy: összehúzott szemmel figyeli a fiút. Majd mondom Peternek, hogy sürgősen emigráljon Olaszországba, mert ha Lucy valakit kiszemel…
Lily: mintha egy pillanatra elbűvölve figyelte volna Jamest, de lehet, hogy csak ezt akartam látni.
Alice: mással van elfoglalva…
Frank: szintén…
Marlene: Alice fejére ejti a poharát. Mindig is sejtettem, hogy erős érzések fűzik Peterhöz… Haha, jó vicc. Szimplán csak ügyetlen, de ezért (is) szeretjük.
Guinevere: Siriust püföli egy párnával, ismeretlen okokból kifolyólag.
Alea: behúz egy utolsó vonalat a festményére (?), és felkiált, hogy „Kész!”
Chris: súg valamit Julie-nak.
Julie: röhög.
David: döbbenten figyeli a társaságunkat. Szegény, nincs még hozzászokva ilyen mértékű hülyeséghez.
– Liz! – tért magához Peter. – Felelsz vagy mersz?
– Merek – Ez csak természetes.
– Akkor… ölelj végig mindenkit a házban, és közben súgj valami cikit, idegesítőt vagy "titkosat" – rajzolt macskakörmöt a levegőbe – a fülébe.
– Rendben… – Végre kamatoztatni tudtam azt, hogy az átlagnál többet tudok a legtöbb roxfortosról. Olyan dolgokat tudtam nekik mondani… A többiek meg röhögtek a reakciókon. Bár lehet, hogy elveszítettem pár ember szimpátiáját. Viszoooooont, végre én kérdeztem.
– Luuuuucyyyyyy! – kezdtem mézes-mázos hangon. – Felelsz vagy mersz?
Lucy mérlegelt. Ha felel, akkor igencsak kínos kérdésre kell felelnie, viszont ha mer…
– Felelek – Túl jól ismer. Nem baj, nekem ez is tökéletes.
– Ki a leghelyesebb fiú a szobában?
Lucy elsápadt. Én tapsikolva vártam a választ. Tudom, őrült vagyok, nem kell mondani. A fiúk és a lányok egyaránt izgatottan figyelték, csak éppen teljesen másért. Lucy habozott. Ha hazudik, az se jobb, mintha az igazat mondaná. Rám pillantott, mire bíztatóan mosolyogtam. Ki tudja, végül mit válaszolt volna, mert abban a pillanatban egy csapat mardekáros lépett be az ajtón.
– Hőőő! – hördült fel James. – Ti meg mi a varangydudvás töklevet kerestek itt? – kérdezte választékosan káromkodva.
– Nyugi van, Potter, nem kell rögtön felpörögni! – röhögött Rosier.
– De, igenis fel kell pörögni! – téptem ki a kezem Lucy szorításából (bár az ujjainak a nyoma egy darabig még ott lesz…). – A kutya nem hívott titeket!
– Ugyan, Price, te nem vagy ilyen! – ciccegett Regulus Black. – Mióta ítélsz el minket ennyire?
– Amióta tisztában vagyok egy-két dologgal veletek kapcsolatban – sziszegtem.
– Engedjetek be minket is, és akkor nem lesz balhé! – lépett előre Leonora Davis, ahogy én szoktam hívni, Miss Kviddics. Brrr, kiráz a hideg a csajtól. Ráadásul fájdalmasan rövid szoknyában érkezett, így sajnálatos módon pofon kellett vágnom Siriust, hogy észhez térjen.
– Engedjük be őket! Jut nekik is hely – sóhajtott Alice. Mondtam már, hogy egy ideje különösen meggondolatlan?
– Ez a beszéd, Hale! – kiáltott Rosier, mire nagyjából tíz mardekáros masírozott be az ajtón. Mondhatom, nagyon örültem. Innentől kezdve elszabadult a pokol. Pedig akkor még csak este tíz volt! Először is, szét kellet választanunk Siriust és Regulust, akik a nappali közepén kezdtek verekedni. A probléma csak az volt, hogy a fiúkra nem igazán számíthattunk, mert ők mentek szurkolni (?).
– Gyerünk, Tapmancs, üsd, harapd, csípd, rúgd, fejeld! – Ez természetesen James volt.
– Si-ri-us! Si-ri-us! – skandálta Remus.
– Hajjvá, Tabmans, te foks gyeni! – üvöltötte Peter teli szájjal.
Persze Regulusnak is akadt szurkolótábora.
– Ez a beszéd, Reg, mutasd meg neki!
– Megérdemli az a nyápic véráruló!
– Ne kíméld, verd, ahol éred!
– Ha győzöl, veszek neked egy karton Lángnyelv Whiskey-t!
Nos, igen. Íme az érett, hatodéves fiúk. Vagyis, nemcsak hatodévesek, mert Regulus is csak ötödéves, Avery meg asszem hetedéves. Mindegy, részletkérdés.
Nagy nehézségek árán Lilyvel, Lucyval és Marlene-nel szétválasztottuk őket.
– Régóta vártam már erre a pillanatra, cicabogár! – súgta a fülembe Regulus, amikor elhúztam Siriustól. Mondhatom, enyhén sokkolt. Még akkor is, ha egyébként ő ez egyik leghelyesebb mardekáros srác. Ezt senki ne mondja el a barátaimnak. És ez még éjfél előtt volt. Háromnegyed tizenkettőkor mindenki a nappaliba tódult, én pedig segítettem Alice-nek pezsgőspoharakat keresni. A társaságnak nagyjából a fele volt nagykorú, a fele meg nem, de általában a kiskorúaknak (khm… nekem) is megengedtek egy pohár pezsgőt. EGY pohár PEZSGŐT! Nem HÁROM ÜVEG BORT! Fejenként!
– Tíz – kezdtem visszaszámolni.
– Kilenc – fogta meg a kezem Remus.
– Nyolc – visította röhögve Lucy, Lily és Marlene.
– Hét – ugrott egy hátraszaltót (?) Sirius.
– Hat – suttogta Emma.
– Öt – mondta együtt Alice és Frank.
– Négy – sivította Peter.
– Három – ordították a mardekárosok.
– Kettő – dobott a levegőbe Alea egy adag konfettit.
– EGY! – üvöltött túl mindenkit James.
– BOLDOG ÚJ ÉVET! – hangzott fel harminc torokból egyszerre. Valahol itt szabadult el a pokol. Az egy pohár pezsgő után mindenki „piát” követelt. Aztán meg James és Sirius fogadtak. Abban, hogy ki tud több bort meginni. Találtak ugyanis egy szekrény, tele mindenféle különleges borral. Mint kiderült, Alice apukája gyűjtő volt. Maradjunk annyiban, hogy nem maradt sok a gyűjteményből. A srácok pedig egy üveg után hullarészegek voltak. És akkor még nem volt vége az estének. Hajnali kettőkor Sirius felugrott a kanapéra, és kijelentette, hogy felolvas egy verset, melyet maga költött Lucynak.
– Félek – nyögtem magam elé.
– Azt jelented nekem mint hasnak a kenyér, s tavaszi eső a zöld fűnek…
– Hülye, ezt nem te írtad, hanem Shakespeare, és nem is így van! – szólt közbe Lucy. – Hanem így… Az vagy nekem, mint testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon részeg vagyok és mindig szomjazom.
– Azta, Ryans szépen szaval! – törte meg a csendet mely Lucy szavalása után maradt Sirius. Egyet kellett vele értenem. Lucy halványan elmosolyodott, Sirius pedig odament hozzá (!), megfogta a derekát (!!) és megcsókolta (!!!). Lucy pedig hagyta! Sőt, mintha viszonozta volna a csókot. A csoportos megdöbbenés legalább tíz másodpercig tartott, de sokkal többnek tűnt. Viszont utána mindenki füttyögni meg huhogni kezdett, mire szép lassan szétrebbentek (jó, igazából Lucy ellökte Siriust, de részletkérdés), Lucy riadtan nézett körbe, majd megpofozta Siriust és kirohant a szobából. Én meg utána. Kicsit déjà vu és érzésem is támadt.
– Nyugi, Luce, ez még nem a világvége! – nyugtattam a mosdó felett álló barátnémet.
– De, Liz, ez a világvége! Hogy fogok mostantól emberek közé menni?! – dramatizálta enyhén túl a helyzetet.
– Szerzek neked egy parókát, egy buliszemcsit és egy köpenyt kintről – Ezen végre felnevetett.
– Az a gáz, hogy nem egyszerűen megcsókolt, hanem én is viszonoztam. ÉN! Lucille Ryans! Sirius Black csókját!
– Kész vagy visszamenni?
– Nem!
– Jó, akkor menjünk! – fogtam meg a kezét vigyorogva.
Mire visszaértünk mégjobban elszabadult a pokol. Lily Piton fejét ütötte egy pezsgősüveggel (?). Szegény, nem bírja a feszültséget. Mindegy, inkább Pipogyuszon vezesse le, mint Jamesen… Hopsz, elszóltam magam, már őt üti. Hihi. Kedves barát vagyok… Ám a harmadik ütés után James egyszerűen összecsuklott.
– Te jó Merlin! – sikkantotta Lily. – Mit csináltam?
– Te semmit, Lily, viszont Potter három üveg bort vedelt be az este alatt. Csakúgy mint Black… – mutatott Lucy a fiú irányába.
– Óóó! Akkor nem nyírtam ki? – Azt hiszem, Lily se volt teljesen józan, de a szilveszter miatt elnéztük neki.
– Lucy, én hazaviszem a fiúkat – súgtam a lánynak, mire aprót biccentett.
– Elkísérlek.
Remust is kerestem, hogy segítsen már, de nem találtam sehol, így szóltam Alice-nak, hogy ha keresne, leléptünk.
– Fogd meg a kezem meg Potter kezét! – utasított, ő meg megragadta Sirius karját. És hoppanáltunk. Lucy elég profi volt benne, én egymagamat sem tudom (egyben) eljuttatni sehová, ő meg három plusz személyt is.
Csengettem. Mr. Potter nyitott ajtót, egy köntösben.
– Jó estét, Mr. Potter ne haragudjon, hogy így rájuk törünk, de hazahoztuk a fiúkat, akik nem éppen józanok, nagyon sajnálom, hogy nem fi… – hadartam egy szuszra, de Mrs. Potter leállított. Ő meg mikor került ide? Az előbb még biztosan nem állt ott.
– Ugyan, Liz, tizenhét éves fiúkról van szó, az lenne a csoda, ha nem lennének részegek. Egyébként meg, miért neked kellene rájuk figyelni? Majd, ha holnap iszonyatos fejfájással ébrednek, akkor rájönnek, hogy ez talán nem volt annyira jó ötlet.
– Ó! Akkor jó – nyugodtam meg.
– Gyertek be nyugodtan, szólok anyukádnak, hogy itt maradtok éjszakára! – invitált be kedvesen.
– Köszönjük, de…
– Csak semmi de! Késő van, mindjárt felhúzom az ágyat a vendégszobában.
Így történt, hogy az év első éjszakáját a Potter házban töltöttük. Másnap reggel (khm… tízkor), amikor felkeltünk, találtunk két frissen mosott garnitúra ruhát a széken. Mrs. Potter tényleg mindenre gondolt, így volt miben lemennünk reggelizni.
– Ryans meg Liz mit keresnek itt? – pisogott álmosan Sirius. Mr. és Mrs. Potter ragaszkodott hozzá, hogy a fiúk is felkeljenek, hogy megtanulják a leckét.
– Sirius, inkább köszönd meg a lányoknak, hogy hazahoztak! – dorgálta Mr. Potter kedvesen.
– Kösz – vigyorgott ránk karikás szemekkel. Kicsit sem volt ijesztő… Mint aki most szabadult tizenkét év után az Azkabanból. Főleg, hogy a tegnapi ruháját viselte. A fiúkat tényleg ennyire nem érdekli a higénia?
– Köszönjük szépen a vendéglátást, Mrs. Potter! – búcsúzkodtunk reggeli után, Lucy pedig hazahoppanált minket. Mi mindenre jó egy legjobb barátnő…
**********************
– Nem láttad a hajkefémet? – kérdezgettem idegbeteg módon Lucyt, nagyjából huszadszorra. Igen, indultunk vissza a Roxfortba, és ettől jött ránk az agybaj. Konkrétan semmit nem találtunk, és tíz perc volt az indulásig.
– És te a fürdőruhámat? – kérdezte Lucy hasonlóan hisztérikus hangnemben. Miért hozott magával fürdőruhát a TÉLI szünetre?
– Te Lucy – tűnődtem el –, te már varázsolhatsz.
– Igen, örülök, hogy rájöttél – felelte gúnyosan.
– Neeem, úgy értem, egy begyűjtő bűbájjal elintézhetnénk az egészet…
– Ó – esett le neki. Az apró közjáték után készen is voltunk, szóval indulhattunk az állomásra. Mondjuk kis híján lekéstük a vonatot, de ez Lucyval együtt jár. A vonaton találtunk egy üres kupét, ahová ketten bevágtuk magunkat, mivel a legtöbb barátunk nem utazott haza. Az mondjuk rejtély, hogy hogyan jutottak el Alice bulijára, de van pár tippem…
A vonatról leszállva elbűvölve gyönyörködtünk a havas kastélyban. Ezt a látványt nem lehet megunni, hat év után is ugyanúgy elámított. A ládáinkat magunk után lebegtetve (imádlak, varázslat!) indultunk el a Griffendél klubhelyisége felé.
– Prohibitos autem silvam – mondtam ki a jelszót a Kövér Dámának.
– Megváltozott a jelszó – közölte.
– De hát itt se voltunk! – akadtam ki.
– Új jelszó van, kisasszony – ismétlelte meg a Dáma. Dühömben leengedtem a ládámat, ami hangos puffanással ért földet.
– Hé, Liz, nem kell rögtön ilyen idegesnek lenni – ciccegett Sirius a hátam mögött mire Lucy apró sikolyt hallatott.
– A frászt hoztad rám, Black!
– Akkor mondjam a jelszót, vagy ne, Ryans? – húzta fel a szemöldökét Sirius.
– Mndjd – dünnyögte Lucy.
– Tessék? – kérdezett vissza Sirius.
– Mondjad! – ismételte meg hangosabban.
– Magyar mennydörgő.
– Bújjatok be! – nyitott ajtót (festményt) a Kövér Dáma, mire nagy duzzogva bevonultam. Dacból saját kezűleg rángattam fel a lépcsőn a ládámat, a szobába érve pedig végigterültem az ágyamon. Otthon, édes otthon!