Valami megfejthetetlen

15. Lucy

15. Lucy
– Várj, mit értesz azon, hogy nyomozó? – értetlenledett Peter.
– Nyomozó és legilimentor  – javítottam ki. Liz mellettem ugrált (háhá, nem csak én fogok elmegyógyba kerülni), a többiek meg diszkréten gratuláltak.
– Akkor belelátsz a fejembe? Mire gondolok most, Ryans? – állt meg Balck a rohangálásban, aminek köszönhetően Potter nekiütközött, és elterültek a földön.
– Csak fogok – vontam meg a vállam. – És különórákra kell járnom Towlerhez, aki vállalta a korrepetálásomat – emlékeztettem magam.
– Ez milyen király! – mosolyodott el Lily.
– Na, mindegy, nem lényeg – huppantam le a kanapére, csak elszámoltam magam, és lecsúsztam a karfáról, szóval egyenesen a földre pottyantam. Ha már a sors így rendelkezett, akkor inkább lent maradtam a földön, és nekidőltem a kanapénak. – De a neheze csak most jön! – emlékeztettem mindenkit, mielőtt ünnepelni kezdenének.
– Hm? – pillantott rám Liz.
– Le kéne tenni az RBF-eket! Ez senkinek sem jutott még eszébe? – értetlenkedtem. Mindenhonnan egyöntetű válaszok jöttet, miszerint: "Ráérünk még", "Van időnk", "Ne idegeskedj már, Ryans!". Csak két ember bólintott, Lily és Remus. – Na, ez így bajos lesz.. – dünnyögtem.
– Hagyd csak, majd egy kis idő múlva elkezdenek ők is aggódni, aztán majd röhögünk rajtuk! – susogta a fülembe Lily, én meg elvigyorodtam.

************************

A könyvtárban ücsörögtem, és gondolkodtam. Nem meglepő. A többiek a vártnál hamarabb fedezték fel, hogy tanulni kéne, csak egy hetet hagytak ki, utána azonban gőzerővel vetették bele magukat a tanulásba. Volt, aki beköltözött a könyvtárba (én, Lily, Jess), volt aki az udvaron tanult (Potter, Black, és velük ment Liz), aki korrepetálta a többieket (Remus), akit korrepetáltak (Marlene és Peter), meg akikről megint nem tudtam semmit (Alice és Frank. Nem meglepő). Szóval, mindenkinek akadt valami elfoglaltsága. Jess rendszerint velünk tanult a könyvtárban, ami Lilyt nem zavarta, ugyanis ők jól összehaverkodtak, amikor nyomoztunk. Egyébként Jess a varázsjogot pályázta meg, szerintem illene hozzá.
Ma kivételesen Lily nem tartott velünk, mert belázasodott, és én is meg voltam fázva, de Madam Pomfrey azt mondta, hogy ha adna nekem gyógyszert, akkor csak rosszabb lenne a helyzet, szóval maradt a köhécselés, és az orrfújás.
Tehát ma ott ücsörögtem Jess társaságában, és amíg ő tanult, addig én a körmeimet rágcsáltam. Végül ledobta a könyvét az asztalra, és idegesen rám nézett.
– Oké. Napok óta furcsán viselkedsz. Mi bajod van? – nézett rám aggódva. Egyébként ez tényleg igaz volt. Folyamatosan azon kattogott az agyam, amit Liz mondott, és mivel senki sem cáfolta meg a gondolatmenetet, kész összeesküvés-elméletek születtek a fejemben. Lily néha megnyugtatott, de látszólag ő sem tudott mit kezdeni a dologgal.
– Szerinted miért utálják a kapcsolatunkat a barátaink? – bukott ki belőlem a kérdés, ami napok óta nyomasztott. Jess arca megenyhült, és átült mellém. – Tudom, hogy hajlamos vagyok rá, hogy túlkomplikáljam a dolgokat, de...
– Kezdjük ott, hogy nekem nincsenek barátaim – közölte vigyorogva.
– Hülye! – csaptam le egy könyvvel. Ez természetesen nem volt igaz, csak bolondozott.
– Másrészt... engem Liz sosem fog kedvelni, azt hiszem... – túrt bele a hajába. Szomorúan sóhajtottam. – Jaj, Lucy, ne csináld! Az egész évfolyamból téged érdekel a legkevésbé, hogy mit gondolnak rólad az emberek! – simogatta meg a hajamat. Imádta piszkálni, és bár egyszer megkérdeztem, hogy miért, csak azt mondta, hogy szerinte én is imádom, ha piszkálja.
– Oké, igazad van! – húztam ki magam. – Kit érdekelnek az emberek? Ha én elviseltem, hogy Liz Thomsonnal, most meg Potterrel jár, akkor egy kis utálat nekem már semmi! – jött meg újra az önbizalmam. Jess elvigyorodott.
– Imádom a hangulatingadozásaidat! – Olyan aranyosan mosolygott, hogy muszáj volt közelebb hajolnom hozzá, és megcsókolnom.
– Ajjaj! – húzódtam el gyorsan. – El fogod kapni a betegségemet! – vigyorodtam el.
– Hát, az szívás! – húzott magához megint, és azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy a megfázásomat elfelejtettük egy kis időre.
Tevékenységünket valakinek a köhécselése szakította félbe, mire felkaptam a fejem, és átestem volna a szék másik oldalára, ha Jess nem kapja el a derekamat.
– Bocs, nem akartalak megzavarni titeket... – motyogta Remus rákvörös fejjel.
– Semmi gond... – tápászkodtam fel. Ennek a srácnak valami különleges érzéke lehet, vagy nem tudom...
– Csak tanácsot akartam kérni – túrt bele a hajába zavartan.
Jess intett nekem, hogy nyugodtan menjek, szóval kiléptünk a könyvtárból, és mivel a kastély szinte teljesen üres volt (mindenki inkább az udvaron töltötte az idejét), a folyosókon sétálgattunk. Egy ideig mind a ketten hallgattunk (én megpróbáltam rendezni a gondolataimat), de végül ő szólalt meg először.
– Te vagy az egyetlen, aki tudja – közölte.
– Tudom. Figyelj, fogalmam sincs, hogyan nem esik le Liznek az egész... – tűnődtem.
– Egy szörnyetegnek érzem magam, elvégre belezúgtam az egyik legjobb barátom barátnőjébe. Ki csinál ilyet? – szörnyülködött.
– Ne is mondj ilyeneket! Nevetséges ez az egész helyzet, hidd el nekem! – paskoltam meg a hátát. - Egyébként meg, sokkal régebb óta vagy szerelmes Lizbe, mint hogy Potter egyáltalán lányként kezdett gondolni rá – emlékeztettem.
– Mit kéne tennem? Nem fordulhatok mindig hozzád, valahányszor meg akarok tudni valamit Lizről. Az úgy egy kicsit... nevetséges lenne... – dünnyögte.
– Semmi gond, én vagyok az összetört szívek szakértője! – vigyorogtam.
– Tényleg? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
– Nem.
– Oké, visszatérve az eredeti témára... mit csináljak? – igazította meg a táskáját a vállán. Onnan tudtam, hogy zavarban van, hogy folyamatosan mozgott. Hol a hajába túrt, hol a táskájában kutatott... Itt mutatkozik meg, hogy mennyit is van az állandóan mozgásban lévő tekergőkkel. Én ilyen esetekben azt a nyakláncot piszkáltam, amit Lorie-tól és Gidtől kaptam.
– Hmm... – tűnődtem el. – Esetleg.. kezdetnek megpróbálhatnánk érzéseket kicsiholni belőle, hogy megfigyeljem, milyen a hozzáállása – dörzsöltem össze a tenyerem. Remus ijedten nézett rám.
– Ez pontosan mit is jelent? Ha neked is olyan megvalósíthatatlan terveid vannal, mint Liznek, akkor nem sok jót... – motyogta.
– Már elnézést, de olyannak nézel engem, mint akinek megvalósíthatatlan tervei lennének? – kértem ki magamnak.
– Jó, az tényleg inkább Lizre jellemző...
– Tehát, van olyan lány a suliból, akivel nagyon jóban vagy, és segítene elvállalni az álbarátnő szerepet? – tértem egyből a lényegre.
– Na nem! Lucy, nem tehetjük ezt, ez bunkóság, ez... - háborodott fel teljesen. Megvontam a vállam.
– Nekem barátom van, nem jöhetek szóba, Lily biztos belemenne, de ha Liz tényleg szakítana Potterrel, akkor megint egy párként kezelnék őket, ami neki nem jó, szóval, van valaki? – fontam össze a karom a mellkasom előtt.
– Hát... Chrissy Owensszel jóban vagyok, a hollóhátas évfolyamtársunkkal – adta meg magát.
– Király, akkor keresd fel, és magyarázd el neki a helyzetet. Amúgy is utálják egymást Lizzel, jobb nem is lehetne, és mostanában úgy hallottam, hogy belezúgott egy hatodéves srácba, szóval lehet, hogy legalább egyikőtöknek jövedelmező lesz az álkapcsolat! – csaptam össze a tenyerem, aztán színpadiasan meghajoltam.
– Hű... nem meredek egy kicsit ez a terv, Lucy?
– Melyik terv nem az? – kérdeztem vigyorogva.
– Remélem, hogy sikerül. De... állandóan bűntudatom lesz miatta... – akadt meg megint.
– Szívás.
– De Lucy!
– Azzal neked kell megbirkóznod – közöltem, miközben véletlenül ráléptem a cipőfűzőmre, és elzakóztam.
– Jól vagy? – érdeklődött, amíg lehajolt, hogy felsegítsen.
– Soha jobban! – mondtam enyhén cinikusan, aztán tüsszentettem egyet.
Még csendben sétáltunk egy ideig, és lassan már visszaértünk a könyvtárhoz, amikor megint megszólalt.
– És... ha már itt tartunk... hallottam, hogy Liz nem igazán bírja Jesst... – mondta. – Tudom, nem szép dolog hallgatózni, de nem akartalak félbeszakítani titeket, szóval... szerintem nem kéne miatta aggódnod. Eddig sem nagyon érdekelte, ha beletaposott az emberek érzéseibe... – motyogta keserűen.
– Hát... csak egy kicsit. De nagyon kedves, cuki és segítőkész is, ne felejtsd el, hogy miért zúgtál bele! – emlékeztettem, mielőtt Kimberly Celler 2.0-nak bélyegezné. – És eszem ágában sincs azért szakítani a barátommal, mert Liznek nem szimpatikus. Amíg távol tartom őket egymástól, addig nem lesz gond! – pillantottam a könyvtár ajtajára.
– Jó hatással van rád. Csak hogy hallj egy pozitív véleményt is. Kivirulsz, amikor a közelében vagy – mosolyodott el.
– Köszönöm. Mármint, jól esik Liz megnyilvánulása után. De nem aggódok miatta. Remélem... – pislogtam. Remus elnevette magát.
– Látod, már nem csak te segítesz nekem... – tárta szét a karját zavartan.
– Hát, jó tanulást! – dőltem neki a falnak.
– Neked is! Amúgy tudsz róla, hogy egy mágiatörténet jegyzet van a homlokodon?
– Ja, igen, tegnap megpróbáltam ötévnyi anyagot bepótolni, csak elaludtam az egyik vázlatomon, és még nem szedtem le a tintát a bőrömről! – legyintettem szórakozottan.
A könyvtárban, Jess még mindig az asztalnál ücsörgött, láthatólag halálra unta magát.
– Mit tanulsz? – érdeklődtem, amíg lehuppantam mellé.
– Mágiatörténet. Imádok a koboldlázadásokról tanulni! – emelte a könyvet magasra, mint valami szent ereklyét.
– Ja, amúgy mi van a homlokomra írva? Még nem jutottam el odáig, hogy megnézzem... – tűnődtem.
– Ööö... valami 1800-as törvény, nem igazán tudom kivenni, elmosódott – vizsgálta meg az arcomat, enyhén megemelve az államat. – Leszedjem?
– Áh, ráér még az! – legyintettem, aztán felpakoltam a lábaimat az asztalra, és ismételtem belevetettem magam a tanulásba.

****************

Szokás szerint nagytermi reggelinket végeztük, azonban nem jutott idő beszélgetésre, mivel mindenki a könyveit bújta. Lily napok óta hisztérikusan motyogott, Liz haja, ami alapjáraton elég gubancos volt, egy ideje nem látott fésűt, Potter és Black is csak idétlen, béna vicceket tudtak felhozni, Marlene pedig megint elaludt az egyik könyvén. Nem tudom, hogy a professzorok szemében hogyan játszódnak le ezek a tanulási folyamatok, de valószínűleg a valóságtól eltérően. Minden ötödéves diák karikás szemekkel, jegyzetekkel a kezében mászkált a kastélyban, és néha pizsamában estek be órákra, mert elfelejtettek felöltözni. Nálam a mozgáskoordinációs-problémák is sokkal jobban előtörtek, aminek köszönhetően több kék folt volt a térdemen, mint valaha. És, bár nem szívesen gondoltam bele, elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz a RAVASZ, ha az RBF-fel ennyire bajban vagyunk. Egyébként elméletben nem lett volna okom az aggodalomra. Sokkal több időm volt tanulni akkor, amikor a tavaszi szünetben Potter Lizzel lógott, meg előtte, amikor kerülték egymást. Elvi síkon simán ment volna. De van ez a rossz tulajdonságom, a parázás... na, ez némileg megnehezítette a dolgomat.
Nagyot ásítottam, és elcsórtam Liztől a Reggeli Próféta legújabb számát. Ezekre a napokra a diákok többsége áttért a kávéra, és én is ezek közé tartoztam. Az tartott életben. Szóval amíg a kávémat szürcsölgettem, Liz kibontott egy levelet, amit valószínűleg az anyjától kapott. Aztán se szó, se beszéd, felpattant, és kiviharzott az étkezőből. Mindannyian döbbenten néztünk utána, de végül én pattantam fel először, hogy utána menjek. Potter is utánam sietett, de amikor befordultam arra a folyosóra, ahol Lizt eltűnni láttam, a földbe gyökerezett a lábam.
Ugyanis Liz ott állt az ablak előtt, miközben a levél fölött zokogott.