Valami megfejthetetlen

6. Liz

6. Liz
Ezt. Nem. Hiszem. El. Próbáltam Lucy felé óvatosan közeledni, és megmutatni neki, hogy nem ítélem el Tylert, erre Lily meghiúsítja a tervem, és büntetőmunkára küldi Lucyt. Pedig nem direkt csinálta, egyszerűen csak ügyetlen. Én pedig rettenetesen peches. Az elmúlt egy hónapban hatszor próbálkoztam újra, de Lucynak vagy Tylernek mindig valami dolga akadt. Ráadásul vészesen közeledett az első kviddicsmeccs időpontja, a Griffendél-Mardekár összecsapás, és a csapatunk korántsem játszott jól. Lottie agya azonnal pillecukorrá változott, mihelyt észrevette Siriust, Lilynek az agyára ment James, Sirius csak úgy viselkedett, mint mindig, ami szintén nem javított a helyzeten, James folyamatosan Lilynek udvarolt, Lucy kicsit szét volt esve, én össze voltam zavarodva, Josh pedig… nos, ő rendben volt. Egy héttel a meccs előtt James összehívott egy csapatmegbeszélést.
- Nyilván észrevettétek, hogy az edzéseken közel sem teljesítünk olyan jól, mint kéne - kezdte tőle szokatlanul komolyan, amiből már tudtam, hogy nem áll jól a szénánk. A fejemben már cikáztak is a különböző lehetőségek: kirúgnak a csapatból; lemondja a meccset; egy nap két edzés; világvége, mire újra megszólalt. - Ezért úgy gondoltam, hogy ma és holnap nem edzünk, hanem mindenki lenyugszik egy kicsit, és holnapután olyan jól fogtok játszani, mint még soha. Hétvégén pedig lesöpörjül a Mardekárt a pályáról! - fejezte be, mire Lucy grimaszolt egy sort. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Tyler miatt. Már napok óta ezzel szívták egymás vérét. A meccsig tartó egy hét gyorsan elrepült, én pedig azon kaptam magam, hogy a csapatkapitányok kezet fognak, a bíró pedig feldobja a kvaffot. Ezzel egyidőben az én kviddicsreflexeim is beindultak. Marknak igaza volt. Láttam az egész játékot, az emberek és a labdák mozgását. Elkaptam a kvaffot, és elindultam a Mardekár karikái felé. Az egyik őrző rám küldött egy gurkót, ám én nem törődtem vele, mert bíztam Lucyban és Siriusban. Az előbbiben talán egy kicsivel jobban. Láttam, hogy Lottie a másik oldalon teljesen szabadon van, ezért passzoltam neki. Elkapta ugyan, de az egyik hajtó berepült elé, ezért átdobta Lilynek. A vörös lány keze remegett, miközben a karikák felé hajította a kvaffot. Hosszú másodpercek múlva (vagy legalábbis úgy tűnt) az őrző előtt volt, az azonban nem érte el, Lily teljesen balra dobta. A kvaff szinte súrolta a karikát, de bement.
- Tíz-null a Griffendél javára! - üvöltötte a mikrofonba Guinevere, egy hugrabugos évfolyamtársunk. Szegénynek nagyon különleges neve van, de amúgy jófej.
Következőnek a Mardekár támadott. Lucy és Sirius a legnagyobb egyetértésben bombázták őket a gurkókkal, már-már azon gondolkoztam, hogy ők ketten… de nem, Lucy utálja a tekergőket. Tyler, aki hajtói poszton játszott, egy győztes vigyort küldött a barátnője felé, mire az feléütötte a gurkót. Tyler nem volt erre felkészülve, és telibe találta, közben kiesett a kezéből a kvaff. Lucy arcán ijedtséget láttam átsuhanni, de aztán intett nekem (egy kicsit lefagytam), hogy menjek a kvaffért. Zuhanórepülésben indultam meg, bár Parkinson így is majdnem megelőzött. Végül elhalásztam előle, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve félpályáról rádobtam. Mindenki a kvaff felé fordult. Az pedig csak repült, és repült a karikák felé. Aztán bement. Elképedtem. Úgy tűnt, hogy mások is. Lucy tágra nyílt szemmel nézett rám, én meg megrántottam a vállam. Évek óta próbálkoztam ezzel, de sose sikeült, James pedig direkt figyelmeztetett, hogy ne csináljam. Most is csak mosolyogva rázta a fejét.
- Szép volt, Liz! Húsz-nulla a Griffendélnek! - kiabálta Guinevere teljes extázisban. A meccs további része átlagosan telt. Nyolcvan-negyvenre vezettünk, amikor James meglátta a cikeszt. Kilencven fokos fordulattal eredt a nyomába, Leonora Davis pedig követte. Ezzel egyidőben Sirius Davisre uszított a a gurkót, de a két fogó olyan gyorsan váltott irányt, hogy Jamest találta el. Vagyis majdnem. James az utolsó pillanatban lehúzta a fejét, és elkezdett zuhanni. Aztán hirtelen lefékezett, és kinyitotta a markát, amiben ott volt a cikesz.
- James Potter elkapta a cikeszt 230-40-re győzött a Griffendél! - üvöltötte Guinevere, mire mindenki felujjongott, kivéve egy kis csoportot: a mardekárosokat.
- Szép volt, James! - gratuláltam a fogónknak, de az nem figyelt rám, hanem felkapta, és megcsókolta Lilyt. Úgy éreztem, mintha valaki rátenyerelt volna a tüdőmre, és kiszorította volna a levegőt. Elnézést kérve átverekedtem magam a tömegen, és berohantam a kastélyba. A szobánkba érve ledobtam magam az ágyra, és elkezdtem zokogni. Kitört belőlem minden, amit az évnyitó óta elnyomtam. Az elhallgatott titkoknak olyan súlya volt, amit nem bírtam elviselni. Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen nehéz dolog lelki szemetesládának lenni. Milyen nehéz azzal a tudattal mosolyogni minden nap, hogy a szobatársam anyukája haldoklik, hogy egy mardekáros évfolyamtársamat a saját szülei használják ki, vagy hogy a nővérem jövője egy sötét varázsló döntésén múlik. És hogy milyen nehéz a szerelem. Az embernek végig kell néznie, hogy az illető a barátnőjének udvarol, aki persze elutasítja. Legszívesebben ordítanék, hogy hahó, vedd már észre, hogy csak csettintesz, és én máris ott vagyok! Tíz perc bőgés után arra jutottam, hogy ki kéne fújni az orrom. Mivel nekem nem volt zsepim, Lucy fiókjából halásztam. Már majdnem visszacsuktam, amikor megpillantottam egy füzetet. Egyszerű, fekete, bőrkötéses naplónak tűnt, és éppen ez volt a furcsa benne. Lucy nem az a naplóírós típus. Imád írni, de a saját életét nem lenne képes napról napra lapra vetni. Óvatosan kikukucskáltam a folyosóra, de a klubhelyiségből nem szűrődött fel semmi zaj, tehát a többiek még a pályán voltak. Remegő kézzel nyitottam ki a naplót. Az első oldalon két sor állt: „Lucy Ryans tulajdona. Hozzá ne érj, mert megátkozlak!”. Tömör és őszinte. Tovább lapoztam, de a többi oldal üres volt. De nem teljesen. Három oldallal arrébb négy szó látszódott nagyon halványan: …megtudtam, hogy Henry Ryans…
Belém csapott a felismerés: jelszóval van védve. Ezek a varázslatok Lucynak sose sikerültek tökéletesen, de most nagyon odatehette magát, mert majdnem nem vettem észre. Kipróbáltam az egyszerűbb jelszavakat, bár sejtettem, hogy nem fognak működni. Ekkor megnyikordult egy lépcső, én pedig visszarejtettem a fiókba a zsebkendő-csomaggal együtt. Gyorsan bementem a mosdóba és lehúztam a WC-t. Biztos ami biztos. Szerencsére nem Lucy jött fel (rákvörös volt az arcom, tuti átlátott volna rajtam, túl jól ismer), hanem Lily rontott be folyamatosan Jamest szidva. Amikor észrevett, meglepődve kérdezte:
- Mikor jöttél fel?
- Csak az előbb… - legyintettem.
- És mitől vagy olyan vörös?
- Kviddicsmeccs. Elfáradtam, és örülök - hazudtam, Lily pedig furcsán nézett rám, de legalább nem kérdezősködött tovább.
- Az az idióta Potter megcsókolt! - kezdte inkább.
- Tudom, láttam. És? - néztem rá idegesítő vigyorral.
- És?! Megcsókolt! Engem! Lily Evanst! Hogy képzeli? - ordította magából kikelve, én meg csak nevettem. Ilyen az élet.
Ha magunk vagyunk, akkor lehetünk csak önmagunk, mások előtt mindig meg kell játszanunk magunkat. Egyik pillanatban sírva rohanok el egy dolog elől, aztán húsz perc múlva nevetek ugyanazon. Lucy éppen eme mély gondolataim közben lépett be a szobába, és meglehetősen elégedettnek tűnt magával.
- Mi az? - kérdeztem mosolyogva.
- Nyertünk. Aztán pedig leütöttem az ütőmmel Jesst - magyarázta.
- És melyiknek örülsz jobban? - szívattam.
- Hahaha, nagyon vicces! - mondta, aztán hozzátette:
- Annak, hogy leütöttem Jesst. A sok felesleges energiámat, amit amúgy a Blackkel való üvöltözéssel szoktam levezetni, most ezzel vezettem le - mondta enyhén cinikusan.
Ezután lementünk a klubhelyiségbe bulizni. Sokan gratuláltak úgy általánosan meg a félpályás gólomhoz is. Köztük két hollóhátas és három hugrabugos. Hogy hogy kerültek a Griffendél klubhelyiségébe? Gőzöm sincs. Ennél már csak az volt furább, amikor a mardekáros barátnőm, Arabel dicsérte meg a dobásom. Nem tudom, mit keresett a Griffendél ünneplésén. De volt hely neki is. Ennyi öröme hadd legyen.