Valami megfejthetetlen

21. Lucy

21. Lucy
A harmadik nap reggelén arra ébredtem, hogy valaki az ajtómat veri, így odahajítottam egy párnát, csak sajnos azzal a problémával kellett szembesülnöm, hogy az ágyamra felhalmozott plüss- és párnatömeg szétomlott, és az egyik maci ráessett Lizre, ami nem is lett volna akkora baj, de a tökéletesen elrendezett kuckóm is összeomlott. Ja, és véletlenül a lábamon szunyókáló Luxra esett rá az eldobott párna, aki megijedt és belemélyesztette a karmait a takarómba.
– Mi a... – ült fel Liz a szemeit dörzsölgetve. Döbbenten nézett rám, miközben az újra csatatérré vált szobámat figyeltem.
– Igen? – kiabáltam az ajtónak. Még mindig az ágyból. A lustaság nagy úr.
– Csak úgy mondom, hogy megjöttek a vizsgaeredmények! – szólt be Gid, mire mind a ketten felpattantunk, csak véletlenül beleakadt a lábam a takarómba, és ráestem az éppen felkelő Lizre. Amíg a földön fetrengtünk, Lux úgy ítélte meg, hogy most lesz a legjobb elfoglalni az ágyamat, és rámászott a párnámra.
– Hány bordád tört el? – érdeklődtem, miközben feltápászkodtunk.
– Csak öt. Neked? – kérdezte Liz, mire felnevettünk. Kirohantunk a szobámból, és egyenesen a nappali felé vettük az irányt, ahol két bagoly várakozott a kanapén és nagyon fáradtnak tűntek. Lorie éppen letett eléjük két étellel, meg vizzel teli tálkát, amire szükségük is lehetett. A reggeli nap fénye besütött az ablakon, kellemes világítást idézve ezzel elő. Valahogy leszedtük a baglyok lábáról a leveleket és mind a ketten kapkodva kibontottuk.
Hogy őszinte legyek, meg voltam elégedve vele:
Bájitaltan: K
Gyógynövénytan: K
Mágiatörténet: E
Legendás Lények Gondozása: V
Rúnaismeret: K
Sötét Varázslatok Kivédése: K
Átváltoztatástan: K
Bűbájtan: K
Asztronómia: V
– Egész jó lett. A tiéd? – pillantottam át Liz válla fölött.
– Na ne szívass! Tuti ott van a nyolc kiváló, mi? – kérdezte vigyorogva, aztán cseréltünk. Lizé is hasonlóan jól sikerült, mint az enyém:
Bájitaltan: V
Gyógynövénytan: V
Mágiatörténet: E
Legendás lények gondozása: K
Mugliismeret: K
Sötét varázslatok kivédése: K
Átváltoztatástan: K
Bűbájtan: K
Asztronómia: V
– Büszke vagyok magunkra! – közölte, amikor átnyújtottam Gidnek az eredményeimet, miközben Lorie visszatért a szobába, és a konyhában forgolódott (amit csak egy pult választott el a nappalitól, tehát nem egy másik szobában töltötte az idejét), annak reményében, hogy sikerül palacsintát sütnie.
– Én is. De miből lettünk a legrosszabbak? – kérdeztem vigyorogva.
– Természetesen mágiatörténetből! – nyújtotta pacsira a kezét.
– Ez alap! – nevettem el magam. Őszintén megkönnyebültem, most, hogy már tudtam a vizsgák eredményeit. – De figyelj! Mind a ketten mehetünk a szükséges RAVASZ-szintű képzésekre! - jutott hirtelen eszembe. Így ugráltunk visítozva ezen a szombat reggelen, amíg el nem botlottam a szőnyegben, de aztán kész lett a palacsinta, így ez hanyagoltunk egy picit.
– Ha van kedvetek, elmehettek körülnézni, ha jól tudom, a legtöbben már hazaértek a mindenféle nyaralásokról! – jegyezte meg Lorie. Ó, igen. Az itteni barátaim, akikkel sajnos igen nehezen tartom a kapcsolatot, de nyaranta mindig együtt lógunk. Liz beleegyezett, hogy bemutassam neki őket, így reggeli (vagy inkább ebéd? Nem vagyunk éppen koránkelős típusok) után átvedlettünk valami normális öltözékbe.
– Te jó Merlin, ezeket hol szedted össze? – meredt Liz a szekrényembe uralkodó káoszra.
– Nagyi. Írtam a levélben. Bevásárlókörút... – magyaráztam el pár szóval.
– Jaaa, amikor rád akart tukmálni egy esküvői ruhát?
– Ühüm.
– Meg amikor adott egy szemüveget? – kérdezte egy kicsit gonosz arccal.
– Igeen... – bólintottam félve. Természetesen azonnal azt akarta, hogy próbáljam fel, így nem volt más választásom, hagytam, hogy kiröhögje magát.
– Amúgy nem áll rosszul! – fejezte be a nevetést, úgy öt perc múlva.
– Nem baj, akkor sem kell, tök jól látok! – jelentettem ki, és elindultam az ajtó felé, csak közben nekimentem az ajtófélfának. – Ezt nem a látás hiánya okozza! – közöltem, majd újra megkíséreltem kilépni, ezúttal sikeresen. Liz visítva röhögött, úgy jött utánam.
Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem a bejárati ajtón. Az örömöm, hogy végre nem ütköztem neki semminek, addig tartott, amíg Liz véletlenül nekem nem jött, így majdnem lebucskáztunk a lépcsőn.
A mindig forgalmas utcánkban nem meglepő módon most is tolongtak az emberek, de már voltam annyira profi, hogy elnavigáljam magunkat egy utcával arrébb, Anne és a tesója, Lilou lakásához. A többiek általában itt gyűltek össze szünetekben, mert a tetőn volt egy remekül kialakított kis pihenő helyiség, kanapékkal, meg babzsákfotelekkel, szóval most is oda tartottunk. Anne idén fejezte be az Ilvermorny-t, így valami egyhónapos búcsúparti szerűséget tartottak, vagy mit, bár kedves barátaim minden lehetőséget megragadtak, hogy bulizzanak.
– Szia Lou! – köszöntem a vöröses-barnás hajú lánynak, aki ajtót nyitott. Azonnal megölelt, aztán bemutatkozott Liznek is. – Gondolom, Anne-hez jöttetek, fent vannak a többiekkel. Éppen mindent ünnepelnek – súgta oda bizalmasan, amikor beljebb léptünk. Liz érdeklődve nézelődött, bár a lakásban nem kis rendetlenség volt. – Hárman most tették le a hoppanálási vizsgájukat, és ketten majd fogják. Te is idén vizsgázol?
– Igen, végre! – vigyorogtam. Liz döbbenten nézett ránk.
– Nem kell betöltened a tizenhetet ahhoz, hogy letehesd? – kérdezte, mialatt átlépett egy földön heverő pulóvert.
– Amerikában kicsit máshogy működnek a szabályok, és mivel elméletben, bár ez egy kissé bonyulult, amerikai állampolgár vagyok, letehetem, de csak azért, meg Lorie talált egy kiskaput a törvényben. Bár Angliában így sem hoppanálhatok, amíg nem töltöm be a szükséges életkort, de nekem már nem kell vizsgáznom akkor. Hosszú... – legyintettem, ő meg beletörődött. Feltrappoltunk a lépcsőn, és elköszöntünk Lou-tól.
– Sziasztok! – intettem vidáman a kis társaságnak, aki fent fogadott minket. Mindenki vigyorgott, vagy sütit evett, és látszólag örültek nekünk. – Liz, ők itt az amerikai barátaim, srácok, ő itt Liz! – mutattam be gyorsan mindenkit mindenkinek.
– Örülök, hogy megismerhetlek! – ugrott fel gyorsan Flora, és kezet rázott Lizzel.
– Lucy nagyon sokat mesélt már rólad, meg a Roxfortról! – jegyezte meg vidáman Andrew.
A kezdeti sokk után Liz is nyugodtabb volt, bár abban a mai napig nem vagyok biztos, hogy megjegyezte-e a többiek nevét. Ennek ellenére hamar visszatért, és elmesélte minden kínos, vagy vicces sztorinkat, amiből azért volt bőven.
– Komolyan elkötöttél egy hippogriffet? – kérdezte nevetve Becky, Liz egyik története után.
– Véletlen volt!
– Naná, totálisan! – vigyorodtam el. – Véletlenül odamentél Hagridhoz, és leellenőrizted, hogy alszik-e, aztán véletlenül összehaverkodtál az egyik hippogriffel, majd véletlenül repültél vele pár kört! – foglaltam össze röviden a történetet.
– És véletlenül senkinek sem tűnt fel! – tette hozzá Liz, mire mindenki szakadt a röhögéstől.
– Jut eszembe, sosem kérdeztem meg, hogy végül miért a Roxfort mellett döntöttetek? – fordult felém Anne.
– Hát, ez egy kicsit bonyulult, de azért megpróbálom elmagyarázni... szóval, a szüleim és a keresztapám a Roxfortba jártak, de miután a szüleim eltűntek, ugye Gid Amerikába jött Lorie-val. Elméletben az Ilvermorny-ba mentem volna, de a szüleim kikötötték, hogy ha bármi is történne velük, akkor is a Roxfortba küldjenek tanulni, bár, hogy miért, azt nem tudom. Így Gid levelezett egy sort Dumbledore-ral, aki megígérte, hogy szorít nekem egy helyet, és... hát, így történt – fejeztem be, röviden összefoglalva azt a sztorit, amit én is csak pár hete tudtam meg.
Akkor jöttünk rá, hogy kezd sötét lenni, amikor már az orrunkig sem láttunk, de aztán hazataláltunk valahogy.
Este, jó tinédzserekhez híven, hajnali kettőig beszélgettünk mindenféle hülyeségről.
– Naa, most, hogy szakítottatok Tylerrel, nyugodtan elmondhatod, hogy ki tetszik! – bökött meg Liz, amíg igyekeztem, hogy ne röhögjem el magam. Tanácstalanul tártam szét a karomat.
– Senki. De úgy tényleg! – bizonygattam, bár nem éppen úgy nézett ki, mint aki örül a válasznak. – Jut eszembe, szakítás! – kaptam a fejemhez. – Remus pár napja írt, hogy szakított Chrissyvel, mert a csajnak megtetszett valaki más.
– Mekkora szemét! – horkant föl Liz. – De... te honnan tudod ezt?
– Ja, Remus tőlem kért tanácsot. Nem igazán működött a kapcsolatuk, mert neki is valaki más tetszik, ezért leültek megbeszélni a dolgokat – vázoltam a dolgokat, de azért ez nem volt teljesen igaz. Remus és Chrissy már az ál-kapcsolatuk elején megbeszélték, hogy amint valakinek sikerül elérnie amit akar, akkor vége, és Chrissy volt a szerencsésebb.
– Ez fura – nyögte ki végül Liz.
– Érdekes észrevétel! – vigyorogtam rá.
– Hát... ja. Viszont, rád visszatérve! Nem hiszem el, hogy senki nincs, aki nem tetszene! Ilyen nem létezik! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, számonkérő stílusban.
– Tényleg nincs!
– Tuti nem mered bevallani. Nem baj, akkor kitalálom! – erősködött tovább. - Hmm... mondjuk, az a nagyon helyes srác, aki múltkor azt mondta rád, hogy szép vagy? – próbálkozott.
– Will? Nem, bár az igaz, hogy elég helyes, de nem az esetem – röhögtem el magam.
– Akkor Justin? – folytatta, de látva az arckifejezésemet, inkább ugrott a követkető jelöltre. – Innen valaki? Andrew?
– Dehogy! Ő Florával kavar!
– Akkoooor... – felcsillant a szeme. – Csak nem Sirius? – kérdezte vigyorogva. Ha a számban lett volna valami, tuti kiköpöm.
– Ugye csak viccelsz? Black egy arrogáns, nagyképű, egoista, szemtelen, idegesítő, felfuvalkodott, pofátlan, beképzelt, idióta!
– Azt hittem, egy kicsit jobb véleménnyel vagy róla... – dünnyögte.
– Már, hogy lennék? – hőbörögtem tovább, Liz legnagyobb rémületére. – Annyira idegesítő, nem veszi figyelmbe az emberek érzéseit, és még sorolhatnám! – dühöngtem.
– Pedig jól néztek ki együtt! – csúszott ki Liz száján. Rezzenéstelen arckifejezéssel meredtem rá.
– Ezt meg sem hallottam! – sóhajtottam.
– Oké, feladom! Lehet, hogy neked nincsenek is érzéseid! – nevette el magát.
– De vannak! Csak egyszerűen idén szeretnék a tanulásra koncentrálni, hogy a RAVASZ sima ügy legyen! – vontam meg a vállam.
– Ilyet se hallottam még normális ember szájából!
– Nem is vagyok normális. Na, mindegy. És te? Neked bejön valaki?
– Áhh, nem igazán! – Amint kimondta, rájött, hogy belesétált a csapdámba. – Oké, igazad van, nem piszkállak többet.
– Köszi.
– Amúgy miért nem zsupszkulccsal utaztál eddig? Vagy hop-porral? – érdeklődött. Ez a gondolat nekem is megfordult párszor a fejemben, de miután megkérdeztem Lorie-t, már minden tiszta volt.
– Ez is bonyolult, de azért elmagyarázom. Ugye, te egy csomót utazhattál most ezekkel, mert Anglián belül voltál, de másik kontinensekre már kicst érdekesebb a dolog. Ha jól tudom, amikkel tagokat szedtél össze, azokat Dumbledore intézte, amivel pedig idejöttél, és visszamész, apukád kérvényezte a minisztériumtól. Én akkor utazhatnék így, ha Amerikából mennék akárhová, de sajna nem így van, szóval maradnak a mugli módszerek. Hop-porral szintén ez a helyzet – vázoltam fel, viszonylag röviden.
– Ó! – Liztől ennyi válasz jött.
– Ez egy nagyon tartalmas válasz volt – jegyeztem meg tárgyilagosan, ő meg nekem dobta a párnáját. Ebből természetesen egy hatalmas párnacsata keveredett, és másnap hulla módjára ébredtünk.

****************

Sajnos Liznek el kellett mennie, de legalább ennyi időt tölthettünk együtt a nyárból. Miután elment, azért jóval kevesebb dolgom akadt, mint amíg itt volt.
Egyszer annyira unatkoztam, hogy megírtam a beadandóimat, és még Lorie is belátta, hogy ez egy kifejezetten szokatlan lépés tőlem.
Egy nap, amikor hazafelé tartottam, valaki nekem jött egy dobozzal. Természetesen elestem, nem is vártam mást, bénázásomra pedig az is rásegített, hogy a doboz is rám esett, ami tele volt könyvekkel, és ki is szakadt.
– Aú! – nyöszörögtem a könyvhalom alól.
– Te jó ég! Élsz még? – söpörte le rólam az illető a könyveket, majd felsegített. A hangjából gyorsan leesett, hogy srác, de a kinézete is erősen árulkodott arról, hogy fiatal. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy velem egykorú. – Ne haragudj, annyira béna vagyok! – túrt bele zavartan a hajába, de az egyik kezével még mindig az enyémet fogta. Amikor ez feltűnt neki, zavartan elengedte. – Bocsánat! – ismételte meg.
– Semmi gond. Az ügyetlenség hercegnője vagyok. A királynője minden bizonnyal a keresztanyám – mosolyodtam el.
– Pukedliznem is kell?
– Csak ha eljössz a teadélutánomra – hülyültem. – Segíthetek? – érdeklődtem, a dobozokra mutatva.
– Örülnék neki. Bár nem tudom, mennyire illendő valakit azután dolgoztatni, hogy majdnem leütöttem.
– Semmi gond, már hozzászoktam. Amúgy Lucy vagyok.
– Benjy. De inkább szólíts Bennek, ha kérhetem. Csak az anyám hív így. Meg a nagymamám Benjaminnak – tűnődött.
Pakolás közben kiderült róla, hogy varázsló(természetesen, ezen a környéken nagyjából egy darab mugli lakott), hogy az Ilvermorny diákja (brühühü), meg az, hogy azért költöztek ide, mert a MACUSA áthelyezte az apját, aki ott dolgozik. Ja, nem mellesleg, a szülei Lorie osztálytársai voltak és a születendő öcsem leendő keresztszülei.
– Szóval, akkor te vagy a keresztszüleim fiának a keresztszüleinek fia? Vagyis... az öcsém keresztszüleinek fia? – fejtegettük a családi kapcsolatot.
– Igen. És te vagy a szüleim keresztfiának a nővére. Vagy a szüleim keresztfiának a szüleinek a keresztlánya! – vigyorgott.
– Az remek – bólogattam.
– Ennél nem is lehetne bonyolultabb.
– Pont ezen gondolkoztam! – nevettem fel.
– Hát, akkor a jövőben valószínűleg sokat fogunk találkozni... Hercegnő – tette hozzá mosolyogva. Így ismertem meg Benjy Fenwicket, az öcsém keresztszüleinek a fiát. Bár a családi státusz attól még tisztázatlan maradt.