Valami megfejthetetlen

23. Lucy

23. Lucy
Oké. Oké. Nem fogom megütni. Nem fogom padlóra küldeni egy átokkal. Nem fogom ezt tenni, mert okos vagyok, és nem akarok az év elején büntetőmunkázni. Arrrgh, akkora egy felfuvalkodott, arrogáns, idióta! Hogy tehette ezt? Lucy, nyugalom! Igen, az, hogy magamban beszélek, valószínűleg az őrület jele...
– Lucy! Lucy, itt vagy? – rázta meg Liz a vállam.
– Mi? – ráztam meg a fejem.
– Úgy meredtél Siriusra, mintha felrobbantotta volna a házatokat, vagy nem is tudom! – rágcsálta a száját. Ettől eszembe jutott az előbbi gondolatmenetem, aminek köszönhetően megint ki akartam nyírni. – Néézd, vajsör! – mutatott egy random helyre.
– Az egy falikárpit.
– Nem ott, hanem ott! – irányított oda az asztalhoz. Hát, jó, visszautasítani nem fogom.
Valamikor este tizenegy tájékán sikerült mind a négy lányt feltuszkolni az szobánkba. Igazából, ha azt vesszük, mindannyian józanok voltak, csak átragadt rájuk a fiúk hangulata, akik meg valószínűleg sosem józanok, szóval...
Természetesen nem maradhatott el a szokásos esti csevej, ez már szinte szokássá vált nálunk.
Liz tökéletes színészi képességeit bemutatva eljátszotta, hogy milyen módokon unatkozott a nyáron, meg hogy milyen volt Manhattan, amit a lányok egyöntetű visongással fogadtak. Azt mondjuk nem tudom, hogy miért, de nem baj.
Marlene nem sok mindent csinált a nyáron, de azt azért kijelentette, hogy soha többet nem megy mugli vidámparkba. Az, hogy hogyan került oda, még számunkra is rejtély maradt.
Alice (természetesen) Frankéknél nyaralt, nem maradt el a szokásos ujjongás, ráadásul azt is elmesélte, hogy a Mungóban önkénteskedett Lilyvel és Marlene-nel, amíg Liz toborzott.
Én is elmeséltem fenomenális nyaramat, meg a találkozásomat Benjyvel, ami valószínűleg az egyetlen érdekes dolog volt.
– Úúú! Legalább helyes? – pattogott Marlene.
– Naná. De igazából eléggé hasonlít rám. Mármint, tulajdonságokban. Ő is ügyetlen, meg minden – vontam meg a vállam. – De amúgy is. Ő az öcsém a keresztszüleinek a fia!
– Rendkívül bonyolult családod van! – jegyezte meg Lily. Nem hagyhattam bosszú nélkül ezt a beszólást, tehát nekidobtam egy párnát, csak közben leestem az ágyamról, Marlene pedig rámesett, mert belekapaszkodtam a pizsijébe. Alice röhögött, de amikor megpróbált felhúzni a földről, a zoknija megcsúszott, és ő is rajtunk landolt.
– Ez az év is jól kezdődik!

******************

Másnap a reggelünk rögtön azzal kezdőtött, hogy McGalagony kiosztogatta az órarendeket a nagyteremben. Napos idő volt, ahogy az az elvarázsolt mennyezeten is látszott, csak pont nem értékeltük.
– Áh, Price, magának még nem adtam oda az órarendjét! – kapta el Lizt, aki ijedtében kiköpte a teáját. Háhá, nem csak én szoktam ezt csinálni.
– Öhm... igen? – bólintott bizonytalanul drága barátném.
– Sötét Varázslatok Kivédése, Bájitaltan, Bűbájtan, Gyógynövénytan, Átváltoztatástan, és Asztronómia. Mindegyikből mehet RAVASZ-ra, az eredményei nagyon jók lettek! - darálta le gyorsan.
– Fel szeretném venni a Legendás Lények Gondozását is! – szólt közbe gyorsan Liz, mielőtt McGalagony tovább ment volna.
– Azt is? Nos, rendben, ez esetben... – koppintott a pálcájával a lapra, ami ezáltal sűrűbb lett. – Rendben. Ennyi, igaz?
– Igen! – bólogatott vadul Liz, majd elvette az órarendet, és lobogtatni kezdte az arcom előtt.
– Maga már kapott órarendet, Ryans? – fordult felém McGalagony, amikor Lily letámadásával is végzett.
– Nem, professzor.
– Rendben, akkor amint látom, maga felvette az Átváltoztatástant, Bájitaltant, Gyógynövénytant, Sötét Varázslatok Kivédését, Bűbájtant, Asztronómiát és Rúnaismeretet – sorolta, fel sem nézve a papírjából.
– Igen – bólogattam.
– Remek, itt van az órarendje! – nyomta a kezembe a papírt, és elviharzott.
– Hű, szegény McGalagony, tuti átrohanta már a fél kastélyt! – jegyezte meg Marlene.
– Hát, elégge szívás, de szerintem már hozzászokott – vontam meg a vállam, de felszisszentem.
– Mi az? – kapta fel a fejét Liz.
– Most tudatosult bennem, hogy szinte az összes óránkon együtt leszünk a mardekárosokkal, meg a tekergőkkel. A lehető legrosszabb párosítás – nyöszörögtem. Oké, inkább csak amiatt aggódtam, hogy mi lesz, ha meglátom Jesst. Ma például véletlenül nekimentem a folyosón, és annyira ledöbbentem, hogy azon kívül, hogy a fejem rákvörös lett, felestem (igen, fel, én sem tudom, hogy) a lépcsőn.
– De nézd a dolog jó oldalát! – paskolta meg Liz a vállamat.
– Van jó oldala?
– Ott van Edgar Bones! – intett a fejével az ajtó irányában.
– Te jó Merlin, már értem, miről beszéltetek! – jegyeztem meg elismerően.
– Nem semmi a srác! – bólogatott Lily is. Mondjuk az igaz, hogy eléggé megváltozott tavaly óta. Hatodéves korában még eléggé alacsony, meg pattanásos volt, de azt kell, hogy mondjam, hogy mindkét szempontból megváltozott. Nem is kicsit.
– Khm, lányok, amúgy öt perc múlva már SVK-n kellene lennünk – köhintettem egy aprót, amikor kezdtem megunni a lányok nyáladzását. Erre felkapták a fejüket, és belapátolva az utolsó falatokat, rohantunk is. Liz hajgumija félúton elpattant, szóval azzal is szerencsétlenkedtünk egy sort, hogy megjavítsuk.
– És íme, négy hatodéves, érett boszorkány, kiváló RBF-ekkel, akik nem tudnak megjavítani egy hajgumit! – röhögött fel Liz.
– Hölgyeim, megtudhatnám, hogy mit csinálnak egy perccel az óra kezdése előtt a kastély másik felében? – csendült fel mögölünk egy hang, mire mindannyian felkaptuk a fejünket. Podmore állt mögöttünk, kicsit döbbenten.
– Jó napot, professzor! – kapott észbe azonnal Lily. Liz sikeresen megjavította a hajgumiját, és összefogta a haját, szóval már ő is teljes erőbedobással figyelhette az új tanárt.
– Jöjjenek inkább, már így is elkéstünk az óráról! Mindannyian... – sóhajtotta, és elindult, mi pedig, némi tétovázás után követtük. – Első napom, és mit csinálok? – motyogta, de a továbbiakat már nem hallottuk. Nyilván azon gondolkozott, hogy hogyan sikerült eltévednie a kastélyban, vagy Merlin tudja!
A terembe belépve gyorsan a helyünkre iszkoltunk, és vártuk a tanár bemutatkozását.
– Nos, mint azt már hallahattátok, Sturgis Podmore vagyok, az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Örülök, hogy rám bízták a RAVASZ-ra való felkészítést... legalábbis ebben az évben – tette hozzá mosolyogva. Szóval az ő idejében is váltogatták a tanárokat? Érdekes. – Mivel Towler professzor megüzente nekem, hogy hol tartotok a tananyagban, úgy döntöttem, hogy egy kicsit máshol fogjuk folytatni. Úgy tudom, tavaly sokat párbajoztatok, idén azért nem így lesz. Illetve, nem minden órán – helyesbített. Meglepő, de még Liz is érdeklődve nézett rá, aki eléggé... pimasz szokott lenni a tanárokkal, de ezért is imádjuk. – Először is, szeretném nektek megtanítani a szavak nélküli, avagy a nonverbális varázslás alapjait, de úgy tudom, hogy többen is vannak az osztályból, akiket Towler professzor külön is tanított... – sandított körbe. Na igen, a tavalyi év folyamán, amikor elhatároztam, hogy nyomozó, illetve legilimentor leszek, Towler azonnal felajánlotta, hogy tanít. És meg is tanított, már ami az okklumencia alapjait illeti, de még soha nem próbáltam ki. Ezen kívül rávett, hogy gyakoroljam a nonverbális varázslást is, fogalmam sincs miért. Egy idő után Liznek, Lilynek, Marlene-nek és Alice-nak is továbbadtam a jegyzeteket, így mindhárman rendelkeztünk egy alaptudással ezzel a tananyaggal kapcsolatban, ami most nem volt hátrány.
– Most párbajozni fogtok... – kezdte, amire általános hőbörgés volt a válasz. – Tudom, tudom, eleget párbajoztatok már tavaly! – emelte fel a kezét védekezően.
– Az nem kifejezés... – motyogta mellettem Liz.
– De muszáj felmérnem, hogy hol kell kezdenem az oktatást! – fejezte be, elnyomva a zajt, aztán előhúzott egy papírt a talárja egyik zsebéből. Meglepetten néztünk össze Lizzel.
– Most vajon névsort akar olvasni, vagy beszédet készül mondani? – suttogtam Liz fülébe, mire ő hevesen vigyorogni kezdett. Egy másodperccel később már össze is hajtotta, majd újra a zsebébe süllyesztette a rejtélyes pergament, így nem tudtuk meg, mi volt ráírva.
– Rendben, akkor rendeződjetek párokba, ha kérhetem! – utasított mindenkit. Kivánszorogtunk a padok közül, amiket egy intéssel arrébb tolt, majd mindenki rendezkedni kezdett. Így volt lehetséges, hogy olyan párok születtek mint: Potter és Black, Lily és Marlene, Frank és Peter, Remus és egy hollóhátas srác, Alice és Emma, meg még egy csomó mindenki más. Már én is éppen beálltam volna Liz mellé, amikor valaki megelőzött. Guinevere odasasszézott Lizhez, és könyörögve nézett rá.
– Kérlek, kérlek mentsetek meg! Az a srác, nem hinném, hogy ismeritek, nem hajlandó leszállni rólam! – tette össze a két kezét. Biccentettem Liznek, hogy nyugodtan párbajozzon a hugrabugos lánnyal (szegény Guinevere), így én nekiálltam keresni valaki mást.
A helyzet az, hogy az a szerencsétlen történet alakult ki, hogy csak egy ember maradt rajtam kívül pár nélkül. Természetesen, amennyire peches vagyok, az Jess volt. Zavartan odalépett hozzám, amíg én tovább forgolódtam, hátha meglátom Lizt, hogy mentsen meg, vagy valami.
– Ööö... szia! – nyögtem ki végül, eléggé szerencsétlenül.
– Mindenkinek van párja? – tapsolt egyet Podmore a terem közepén. Még mindig ijedten forgolódtam, de Liz csak nem akart előkerülni. – Kisasszony, ez nem a táncparkett, álljon le! – pillantott felém, amikor észrevette, hogy mit csinálok.
A felállás végül az lett, hogy Jess lett az, akivel párbajoztam, és nem akarom fényezni magam, de földbe tiportam. Liz is hasonlóan járt el Guinevere-rel, de a lány jókedvét még az sem törte le, hogy az összes hajszála lilára színeződött.
SVK után én rohantam rúnaismeretre, amíg Lizék a lyukasórájukat élvezték.
Imádtam ezt a tárgyat, mindig kihozta belőlem a művészi hajlamaimat. Haha. Jó vicc.
Ezek után bájitaltan következett, aminek körübelül egy darab ember örült az egész évfolyamban, és az is Piton volt. Na jó, ha Lilyt is számoljuk, akkor kettő. Kész tömeg.
Ebéd közben (mint mindig), most is bezavart valami, mégpedig Edgar Bones, amikor randira hívta Lizt. Remus valószínűleg meg tudta volna folytani egy kanál vízben. Mindkettőt. Szerencsére, sikerült megakadályoznom ebben, mondjuk a dologhoz hozzátartozik, hogy közben belelöktem egy adag rántottát az ölébe. Na jó, nagyjából így történt az egész:
A nagyteremben ebédeltünk, és attól függetlenül, hogy még csak három órám volt (a többieknek kettő), teljesen letörtünk.
– Őszinte legyek? Én komolyan azt hittem, hogy végre lesz egy évünk, amikor pihenhetünk, de nem, már az első órát azzal kezdik másfél méteres beadandót kell írnunk a rúnák mágikus feltöltődésének eredetéről... – fejeltem le az asztalt. – Persze azzal nem is lenne baj, hogy könyveket kell olvasni, az oké, de komolyan, ennél unalmasabb témát nem tudtak volna választani? – motyogtam, továbbra is az asztallapon pihentetve a fejemet, csak valaki megpaskolta a hátamat, és ez a valaki történetesen Black volt, szóval hozzávágtam egy pirítóst. Igyekeztem kizárni a fejemből azt a beszélgetést amit hallottam, de sajnos nehezen ment. Amúgy meg ezer százalék, hogy csak kellek Black barátnő-gyűjteményébe, tekintve, hogy ha jól emlékszem, a legtartósabb kapcsolata négy hétig tartott. Tiszta rekord. Az pedig, hogy Jess még mindig kedvel... na, erre tényleg semmit nem tudok mondani.
– Úúú! Ott jön Bones! – kezdett el Potter lányosan tapsikolni. Már majdnem elnevettem magam, de Liz szerencsére oldalba könyökölte. Jó volt látni, hogy a barátságukat nem tette tönkre az a rövidke kapcsolat, ami kettejük között történt, még ötödévben. Bones viszont tényleg jött, és valóban felénk. Illetve nyilván az volt a célja, hogy beszélhessen Lizzel, csak a magánélet a Roxfortban nem éppen könnyű dolog, muhahaha! Nem, nem vagyok őrült.
– Sziasztok! – lépett oda hozzánk a hollóhátas srác, a prefektusi jelvényét bizergálva. – Liz, tudunk beszélni? – fordult azonnal a göndör hajú csaj felé, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy megdobja Pottert egy eperrel.
– Persze! – mosolygott rá Liz, Potter pedig, kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel, kilopta a kezéből az epres tálat.
– Csak arra voltam kíváncsi, hogy lenne-e kedved valamikor sétálni a kastély körül, vagy valami ilyesmi... – dobta fel az ötletet zavartan. A felettébb romantikus hangulatot leginkább az dobta meg, hogy Potter a hetedéves srác mögött utánozta annak minden mozdulatát. Mindannyian próbáltunk nem röhögni, de sokkal nehezebb volt, mint a általában.
– Hát... rendben, miért is ne? – vágta rá Liz, egy fél másodpercnyi gondolkodás után, Remus meg beleejtette a megpucolt narancsát a tökleves kancsóba, mire én ettől annyira megijedtem, hogy levertem a tányéromat, ami a srác ölében landolt.
A szerencsétlenségek után csak összenéztünk, és kitört belőlünk a röhögés. Hirtelen összetalálkozott a tekintetem Lilyével, aki elvigyorodott, aztán Liz felé biccentett a fejével.
– Nem tudom, hogy ti ketten miért nem mentetek el egy randira sem eddig! – jegyezte meg, mire kitört belőlünk a röhögés. Nekem akkor esett le, hogy mi a terve. Liz még mindig azzal volt elfoglalva, hogy leüsse Pottert egy pirítóssal, de erre a mondatra felkapta a fejét. Az asztal alatt bokán rúgtam Remust, hogy csináljon valamit.
– Ja, khm, igen! – szisszent fel. – Nincs kedved a következő roxmortsi hétvégén meginni egy teát? – érdeklődött.
– Felőlem – vontam meg a vállamat, elérve, hogy a társaságunkból öt embernek leessen az álla. Igazából nem lepett meg, hogy Lily tud Remus érzéseiről Liz iránt. Tulajdonképpen, már semmi sem lep meg a vörös hajú lánnyal kapcsolatban. Kivételesen még Liz is csak tátogni tudott.
A fenomenális ebéd után volt még egy gyógynövénytanunk (avagy Liz és a mérges muskátli esete), egy lénygondozás, amire én nem mentem, és este még egy asztronómia.
Este a szobánkban megpróbáltunk megidézni egy szellemet (hosszú történet), de nem sikerült, brühühü.
Oké, a teljes sztori az, hogy Liz talált egy könyvet, amiben azt írták, hogy ezzel a varázsigével meg lehet idézni egy bizonyos éneklő szellemet, és ki akartuk próbálni. Unatkoztunk, na!
– Hát, ez sem jött össze! – nyújtotta ki a karját Lily, miután már fél órája ültünk a fogpiszkálóból, vállfából és fogselyemből összerakott gyönyörűséges műalkotásunk körül.
Ebben a pillanatban, felemelkedett a papucsa, és nekivágódott a szekrénynek.
– Vagy mégis! – állapította meg Liz, mi meg elröhögtük magunkat.
– Várjatok, akkor ez a szellem most ide fog költözni? Hogy űzzük el? — kérdezte Alice, amikor Lily papucsa egy kisebb táncot járt le a levegőben. Liz vadul lapozgatni kezdte a könyvet, aztán felnézett.
– Nem ír róla semmit! – csapta össze, majd odahajította az ágyára.
– Ez esetben, köszöntjük köreinkben, kedves szellem! – hajoltam meg, aztán odaléptem az ablakhoz, és elrántottam a függönyt. Potter és Black a levegőben ültek egy-egy seprűn, és nagyon koncentráltak valamire, mert pálca volt a kezükben, ami folyamatosan mozgott.
Amikor megláttak, összenéztek, elröhögték magukat, majd elhúztak (persze egy-egy pofon után).
– Szellem elintézve! – csaptam össze a kezem, mert miután visszahúztam a függönyt, Lily papucsa megállt a mozgásban.
– Valamiért már nem lep meg, hogy ők voltak – rázta meg a fejét Marlene. – Amúgy is hallottam kintről a röhögést! – sóhajtott.
Ezek után szó szerint álomba zuhantunk, mert mindannyian eszméletlenül fáradtak voltunk.