Valami megfejthetetlen

27. Lucy

27. Lucy
A gyengélkedőről visszafelé tartva, folyamatosan Lizen kattogott az agyam. Az eddig nyilvánvaló, hogy kulcsfontosságú szerepe van valamiben, és Podmore is felfigyelt rá, de itt nagyjából ki is fújt minden, amit össze tudtam szedni. Az, hogy Dumbledore neki küldözgeti a „küldetéses" leveleket, már egy jel volt, és persze az sem elfeledhető, hogy azon felül, hogy Podmore az óráin gyakran felszólítja, pont őt támadta meg most.
– Merlinre, Ryans, ide hallom a gondolataidat... – dünnyögött Black.
– Valóban? – pillantottam rá egy gyilkosnal szánt pillantással, de rájöttem, hogy úgy egy éve nem hatottak rajta ezek a nézések.
– Igen, és egyetértek veled – biccentett.
– Te értesz az okklumenciához? – kérdeztem döbbenten. A beszélgetésünk alatt most az először sikerült kiesnem a hűvös távolságtartó viselkedésből.
– Természetesen. És mélységesen egyetértek veled abban, hogy én vagyok a leghelyesebb srác a suliban, és beleegyezek vele, hogy elgyere velem egy randira... – Nem folytathatta, ugyanis lecsaptam egy könyvvel, mert a harapós doboz éppen nem volt kéznél.
– Idióta! – forgattam a szemem.
– Akkor nem? – kérdezte, én meg morogtam egyet. Fú, túl sok időt töltök Lizzel, kezd rám hatással lenni. És milyen messze volt még a torony!
– Nekem olyan gyanús ez a Podmore... – dünnyögtem, Black meg kapott az alkalmon, és készségesen szidni kezdte az SVK tanárt. – Nem, nem úgy értettem, csak mintha... áhh, nem lényeg – legyintettem.
– Mi az, hogy nem lényeg? Ryans, ebben az iskolában minden számít, amire azt mondják, hogy nem lényeg! – zárkózott fel mérgesen, amikor sietősebb tempóra kapcsoltam.
– Tényleg? És mi van azzal a heggel a válladon?
– Ööö... inkább beszélgessünk Podmore-ról! – túrt bele zavartan a hajába. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Jaj, menj már, túl okos vagy ahhoz, hogy normális ember módjára lehessen beszélgetni veled! – morogta a nem létező bajsza alatt. Remélem csak rosszul hallottam, és ez nem egy bók volt, mert ha Liz megtudja, már elkezdi kiválasztani a ruhát az esküvőnkre, ami jelzem, hogy SOHA, de SOHA nem lesz megtartva.
– Tényleg? Oké, szerintem Podmore azon kívül, hogy fura, jól néz ki – vontam meg a vállam, mire Blackre hirtelen köhögőroham tört rá. Kárörvendő vigyorral néztem, aztán sietős léptekkel folytattam az utam.
– Te ilyenekről beszélgetsz Lizzel, meg a lányokkal? Mert akkor szólnom kell pár embernek, hogy lemondhat rólatok... – sóhajtott. Igazán színpadiasan tudta előadni a beszédét, de rám mondjuk pont nem hatott.
Szerencsére végre elértünk a Dámához (mintha nyolcszor mentünk volna végig a kastélyon), és miután jeleztük neki, hogy apatura metis freyer, beengedett minket.
– Mit jelenthet az, hogy apatura metis freyer? – tűnődött Black.
– Magyar színjátszólepke – vágtam rá.
– Meg sem lepődök már semmin... – motyogta.
A többiek azonnal lerohantak minket, és azt kérdezgették, hogy Liz hogy érzi magát.
– Nyugodjatok már meg, csak egy egyszerű kábításról volt szó! – közöltem, de akkor is aggódtak. Végül úgy döntöttem, hogy inkább mindenkit leküldök a gyengélkedőre, mert ha még egy ember meg meri kérdezni tőlem, hogy mi van Lizzel (ez volt a nap legtöbbet kérdezett kérdése), én komolyan kinyírom. Amúgy semmi komolyabb baja nem esett, mert pár óra múlva már ott mulatta velünk az időt a klubhelyiségben.
Mint kedves hatodévesek, befoglaltuk a kanapét, meg úgy körülötte minden területet, és így beszélgettünk, amikor eszembe jutott valami.
– Hé, srácok! – tapsoltam kettőt, mire mindenki kérdőn bámult rám. – Ti nem gondolkoztatok még azon, hogy Podmore miért ilyen fura? – érdeklődtem.
– Mire gondolsz? – pillantott rám Liz, aki egyébként sokkal jobb színben volt már.
– Hát... csak fura. Nem figyeltétek még meg? Néha csak előszedegeti azt a pergament a zsebéből, és óra közben olvasgatni kezdi, mintha elfelejtette volna, hogy mit kell mondania, vagy nem is tudom. Aztán a kastélyban lakik, de minden este eltűnik.
– Lehet, hogy van valakije – vonta meg a vállát Lily.
– Akkor nagyon sok roxfortos lány fog sírni! – vigyorodott el Liz.
– Ryans, paranoiás vagy, már lassan mindenhol fura dolgokat látsz! – röhögte el magát Black, amiért az lett a jutalma, hogy leütöttem egy párnával.
– Nem vagyok az! Csak zavar... valahogy nem szimpatikus – dünnyögtem, Lily pedig sóhajtott egy nagyot.
– Akkor nyomozunk?
– Nyomozunk – értettem egyet. A többiek, mivel általában egyikőnknek sincs programja, közölték, hogy beszállnak és segítenek kideríteni, hogy mi nem stimmel az egésszel.