Valami megfejthetetlen

5. Lucy

5. Lucy
Nos, jelképesen kibékültünk. Meg úgy igazából is. Aznap este egy könyvben talált rituálé alapján megesküdtünk, hogy csak az igazat mondjuk el a másiknak, különben lehányja a lábunkat a macska. Csak egy vállfára, három gyertára, két fülpiszkálóra, meg egy doboz fogselyemre volt szükség. Örömmel megállapíthatom, hogy a bűbáj annyira volt haszontalan, amennyire csak lehet. Ugyanis fél perccel a befejezése után máris hazudtam Liznek. Nem volt szándékos. De hazudtam. Na, ez úgy történt, hogy Lizzel éppen Marlene és Lily elcsórt cuccait pakoltuk vissza a fürdőben egy szekrényre, amikor feltett egy kérdést, amitől majdnem eldobtam mindent cuccot, ami a kezemben volt.
- És... figyelj, tudom, hogy nem tanultál, amikor a könyvtárban voltál... – jelentette be. Ijedten pördültem meg. – Milyen volt "tanulni" Jessel? – kérdezte vigyorogva, nekem meg akkora kő esett le a szívemről, mint a Griffendél tornya.
– Izé... jó, nyilván... – mosolyodtam el zavartan, amitől persze Liz azt hihette, hogy tényleg Jessel voltam ott. Nyilván diszkrécióból nem kérdezett többet. (Haha, jó vicc. Rendesen kifaggatott. Kíváncsi vagyok, mikor hányja le Lux a lábamat...) Tehát hazudtam, mint a vízfolyás, és neki nem tűnt fel. Egy kicsit rosszul esett, de még úgy éreztem, nem állok készen rá, hogy elmondjam az igazságot.
Másnap, tanórák után azt mondtam neki, hogy be kell ugranom egy könyvért néhány gyógyítóról, csak professzori igazolás kell hozzá, hogy kivegyem, így gyorsan leváltam tőle, de először nem a könyvtárba mentem, hanem a trófeaterem felé.
Bent gyorsan megtaláltam amit kerestem. Még egy sok évvel ezelőtti fotón ott volt Gid, és hat másik ember, vagyis a Griffendél kviddiccsapata. Összeráncolt homlokkal néztem a képet, és a neveket ellenőrizve megtaláltam azt, amit kerestem. A fiút, aki Gidbe kapaszkodva nevetett, Henry Ryansnek hívták a kép szerint. Tehát ő az apám. Érdekes. Most, hogy belegondolok, tulajdonképpen hasonlítunk. Valamennyire. Például ugyanolyan orrom van, mint neki.
Ilyesfajta zseniális gondolatok keringtek a fejemben, amikor valaki megkopogtatta a vállam, mire ijedten ugrottam egyet, és lehet, hogy betöröm az üvegvitrint, ha zaklatóm nem kap el.
– Rossz a lelkiismereted? – kérdezte mosolyogva Jess, én meg megforgattam a szemeimet. Gyorsam csináltam egy másolatot a képből, és inettem, hogy kövessen.
– Szerinted rá, vagy rá hasonlítok jobban? – mutattam a két lányra, akik összepacsiztak a képen. Jess gondolkodás nélkül rábökött a jobb oldalira, én pedig egyetértettem.
– Miért kérdezed?
– Ők a szüleim... – sóhajtottam szomorúan. Jess értetlenkedve meredt rám, én meg fejbe csaptam magam.
– Bocs, neked még is meséltem – emlékeztettem magam. Röviden elregéltem neki eredettörténetemet, miszerint egyéves voltam, amikor a szüleim eltűntek, és a keresztszüleim vettek magukhoz. Ez pont annyi ideig tartott, hogy sietős léptekkel odaérjünk a könyvtárhoz. Bent elvonultam egy asztalhoz, és lecsaptam a képet, meg egy naplót rá, amibe az információkat gyűjtöttem. Lehuppantam, és elkezdtem beragasztani a volt csapat képét, Jess meg közben a székem támláján pihentette az egyik kezét, és a naplót olvasta.
– Szóval elmondhatjuk, hogy a szüleid miatt hanyagolsz – vonta le a következtetést vigyorogva. Elnevettem magam, és arréb toltam a fejét, ami egészen közel hajolt a képhez, ellehetetlenítve a munkámat.
– Ez egy helytelen állítás, mert hivatalosan nem is járunk. Sőt! – kaptam fel a fejem. – Hivatalosan nem is csókoltál még meg! – vigyorogtam rajta, amolyan "na ezt pipáld túl, ha tudod" fejjel.
– Akkor az a nem hivatalos nem számít? – biggyesztette le a száját.
– Nem! – válaszoltam gonoszan, aztán még beleírtam pár dolgot a naplóba. Jess csendben nézte a műveletet (ilyen is ritkán van) amikor egyszerre több dolog történt. Amikor felpillantottam, az egyik kezével az asztalon könyökölt, a másik még mindig a székem háttámláján volt, és valami isteni sugallat hatására, egyre közelebb hajolt hozzám. Majdnem megcsókolt, amikor...
– Khm... Lucy! – köhécselt Remus, én meg felkaptam a fejem, és véletlenül arcon csaptam Jesst a kezemben tartott naplóval. De komolyan... Ez meg hogy sikerült?! Amíg ő a sérülés helyén az arcára szorította a kezét, bocsánatkérések közepette bukdácsoltam ki Remushoz. Kisimítottam egy tincset az arcomból, és megálltam előtte, pont úgy, mintha mi sem történt volna, bár úgy tűnt, ő ezt nem így gondolja, mert a tekintete egy kicsit ijedt volt.
– Igen? – kérdeztem, a mellkasom előtt összefont karokkal.
– Liz azt mondta, hogy erre talállak meg, mert kerestelek, de nem voltál a klubhelyiségben. És közben valamiért furcsán rángatta a szemét, mintha belement volna valami. Na, mindegy, szóval csak azt akartam kérdezni, hogy... izé.. tudod... hát.. – kereste a szavakat, én meg szórakozottan néztem, ahogyan próbálja kifejezni magát. Végül megszántam.
– Arra gondolsz, hogy jár-e Mark Thomsonnal? – kérdeztem, és valószínűleg egy elég ijesztő ragadozóvigyor terülhetett szét az arcomon, mert ijedten kapta fel a fejét.
– Mi? De te... honnan.. és... Mi? – dadogott zavartan, én meg elnevettem magam, és megpaskoltam a vállát.
– Ne nézz már hülyének. Attól, hogy Liz agyát totál elködösíti a szerelem, attól ez velem nem feltétlenül van így. És mellesleg nem vagyok vak – jegyeztem meg, és a kezemen lévő órára pillantottam, ami szerint fél perc múlva kezdődik a kviddicsedzés.
– Kérlek ne mondd el neki! – esdekelt, és egy kicsit megsajnáltam. Miközben kihátráltam a könyvtárból, még odaszóltam neki.
– Így is sokat titkolózok, nekem már mindegy, amúgy meg, ő a vak, hogy nem látja! Bár sokkal szívesebben néznélek az oldalán téged, mint azt a hülyét! – köszöntem el a sajátos módomon, és kirohantam a könyvtárból. Végül tíz perc késéssel értem ki a pályára, ahol a többiek még nagyban beszélgettek.
– Bocsi a késésért! – ugrottam Potter elé, aki csak legyintett.
– Ma tíz perccel előbbre hívtalak ide – magyarázta. – Igazából most kezdünk! – vigyorodott el, én meg elnevettem magam. A levegőbe felszállva gyorsan ellenőriztem, hogy mindenki itt van-e, és, hogy azt csinálja-e, amit kell. Nos igen, itt voltak, de hogy mit csináltak... na, ez még most is rejtély. Black összefogta vállaig érő haját, és úgy röpködött össze-vissza, Lottie meg cseppet sem diszkréten nyáladzott erre. Amúgy a csajnak barátja van. Liz feltűnően gyakran pillantgatott a lelátón ülő Mark Thomson felé, az új őrző, Josh azzal szórakozott, hogy átdobta a kvaffot valamelyik karikán, és utána repült, Lily pedig a seprűjén ülve, tanácstalanul nézte a helyzetet. Végül úgy döntöttem, hogy inkább odarepülök hozzá.
– Szia... – köszöntem, mire visszaintett. Kissé sokkos állapotban figyelte a csapatot.
– Hogy szoktatok ti így nyerni? – kérdezte meggyötörten, aztán rájöttem, hogy ő tíz perce van összezárva ezekkel.
– Van két, többnyire normális ember a csapatban, és megfenyegetnek mindenkit, hogy viselkedjenek rendesen – vontam meg a vállam. Lilyvel jelképesen fegyverszünetet kötöttem, még tegnap. Elkaptam a mosdóban, és elmagyaráztam neki, hogy amúgy nem állt szándékomban leordítani a fejét, csak valami elég rosszul jött ki aznap a nyomozásomban, és teljesen megértő volt. Igazából nem is olyan fura, mint ahogy elsőre elképzeltem. Szóval azóta békében éltünk egymás mellett, de lehet, hogy ez még neki is sok volt. Kinek nem?
– Láányoook! – repült oda hozzánk Potter, és Lilyhez fordult. – Életem értelme, kezdjük az edzést, de nekik már elmagyaráztam. Oh, és Lucy, ez a tiéd – nyomott a kezembe egy súlyokkal felszerelt ütőt.
– Ez meg minek? – kérdeztem, és próbáltam valamennyire egyensúlyba hozni.
– Erősítjük a karodat. Te kezdj el mindenkire gurkókat lőni, Sirius meg kivédi őket! – utasított, én meg megvontam a vállam, és beleütöttem a felé közeledő gurkóba.
– Lucy, ma nem is késtél! – jegyezte meg Liz. – Ez egy csoda! – emelte magasra a karjait.
– Csendet, vagy gurkót kapsz! – néztem rá szigorúan, és rálőttem Blackre az említett tárgyat.
Hát... igen. Nálunk ilyen egy kivddicsedzés. Egyébként a súlyos ötlet remek volt, egy órával az edzés után már nem tudtam felemelni a karom.
Amíg Liz besietett az öltözőbe, a fene tudja miért, én a falnak dőlve várakoztam. Közben Thomson lesétált a lelátóról, és tanácstalanul megállt mellettem.
– Hol van Liz? – érdeklődött, mire felvontam a fél szemöldököm.
– Mint az te is láthattad, miután leszállt, elvonult az öltözőbe – válaszoltam gúnyosan. Hm... lehet, hogy jót tett az önérzetemnek, hogy végre kviddicsezhettem egy jót.
– Megmondanád neki, hogy itt vagyok? – kérdezte, mintha észre sem vette volna a gúnyos hangnemet. Szintén ilyen hangnembem felnevettem.
– Ne hidd, hogy közvetítőt fogok játszani a kapcsolatotokban. Szerintem ő is észrevette, hogy itt vagy, tekintve, hogy fél másodpercenként a lelátóra pillantott, és eddig nem volt idióta, veled ellentétben, bár lehet, hogy a szerelem elködösítette az agyát! – vigyorodtam el gonoszan, aztán ellöktem magam a faltól, és rácsaptam az öltöző ajtajára.
– Liiiz! – szóltam be nyávogva. – Itt van a hercegeeed! – kiáltottam, aztán nevetve távoztam, Thomson pedig döbbenten nézett utánam.

******************

Az elkövetkező néhány napban sajna elég sokszor voltam kénytelen elviselni Thomson társaságát, de amint megjelent, hirtelen dolgom akadt valahol.
Igazság szerint még mindig a szüleim után kutakodtam, és néha igen nagy sikereket értem el. Például sikerült kicsalnom McGalagonyból, hogy Henry és Patricia összeházasodtak, és született egy kislányuk, méghozza december 12-én, pont akkor, amikor az én szülinapom is van. Kizárásos alapon végül úgy döntöttem, hogy ők lesznek a szüleim. Egyébként Jess rengeteget segített nekem, és meglepő, de hajlandó volt elviselni, hogy amikor velem volt, sorozatosan baleseteket szendvedett. Egy idő után egyébként már nem is ütöttem le, ha megijesztett. Vagy az ő reflexei lettek jobbak.
Lilyvel is egészen jóban lettem, aki beszállt a kutatásba, mert hárman mégiscsak többre mentünk, mintha egyedül csináltam volna.
És talán egy kicsit szomorú voltam, hiszen Liznek ez mind nem tűnt fel, de több oka is volt annak, hogy nem mondtam el neki. Legfőkébb az, hogy boldog volt, még akkor is, ha amellett az agyilag fakanál mellett. Nem akartam elrontani a kapcsolatát már most. Ráér még az. Ezen kívül... megint összevesztünk volna, hiszen nem mondtam el neki, hogy a szüleim után kutatok, holott megígértem, hogy nem hazudok többet.
Az egyik napon, pontosan egy csütörtökön, Liz felvetett egy olyan ötletet, amitől majdnem hanyatt estem. Éppen a bűbájtan terem felé sétáltunk, bár kivételesen nem voltunk késésben.
– Lucy, figyelj, mit szólnál, ha rendeznénk egy duplarandit? Mark, én, Jess, meg te! – dobta fel az ötletet. Tudtam, hogy Jess kinyírná magát, hogyha elrángatnám egy ilyenre, hacsak én nem ugrok ki előbb az ablakon. A legkevésbé sem voltam romantikus stílusú, de úgy tűnik, hogy Liz az lett.
– Izé... gondolom. Ha ráér – mondtam, de gondolatban már meg is volt a kiubúvóm. Véletlenül ráléptem a cipőfűzőmre, elestem, nekidőltem egy lovagi páncélnak, ami nekiesett egy pajzsnak, és a többi páncélnak, míg végül a fél folyosót fel nem forgattam. A hangos csörömpölésre Lily is felfigyelt, és amíg Liz rajtam vihogott, felsegített. A karommal eltakartam a számat, és gyorsan a fülébe suttogtam.
– Küldj büntetőmunkára! – sziszegtem.
– Mi?
– Csak küldj, majd elmagyarázom! Szombaton! – sürgettem, mire Lily eleget tett kérésemnek.
– Lucy, büntetőmunkára kell, hogy küldjelek. Ez így nem mehet tovább! – szidott le, én pedig hálásan pillantottam rá, viszont Liz felháborodott.
– Ne már, Lil! Ne most! Mindig ezt csinálja, akkor meg mi értelme van?! – kérdezte felháborodottan.
– Az engem nem érdekel! – mondta szigorúan, mintha csak McGalagonyt utánozta volna. – Szombaton, a többit majd elmondom neked! – közölte, és otthagyott minket.
Nehezen tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, Liz viszont megállás nélkül őt szidta.
– Ez most nem jött össze... – vontam meg a vállam. – Majd máskor! – próbáltam megnyugtatni, azzal beléptem a terembe.