Valami megfejthetetlen

26. Liz

26. Liz
– Váááá! – ugrottam ki az éjszaka közepén az ágyból visítva.
– Mi vaaaaaaan? – nyögött Lucy fáradtan.
– Megharapott ez a nyomorult doboz! – próbáltam lefejteni a karomról.
– Mondtam, hogy nem kéne megtartanod... – csóválta a fejét Lily. Vagyis gondolom, hogy csóválta, mert a sötétben semmit sem láttam.
– Valaki csináljon fényt! – nyafogtam elegánsan, mire Lucy egy mozdulattal fényt gyújtott a pálcájával, de lelökte az éjjeli szekrényéről a könyvét, ami ráesett a ládájára, olyan zajt csapva, hogy leesett az ágyáról ijedtében, és Marlene is fölébredt, de belegabalyodott a takarójába, így amikor fel akart állni, hasra esett a papucsomban, és rám zuhant, pont a dobozos karomra, és a dobozba kapaszkodott meg, ami ennek következtében lejött a karomról. Ez is egy módszer az eltávolítására. Miután kellőképpen kiröhögtük magunkat, feltűnt, hogy Alice nincs a szobában.
– Hová tűnhetett...? Este még tuti itt volt! – gondolkozott Lily.
– Kérdezzük meg a fiúkat! Ha Frank nincs ott, megvan Alice is – jegyezte meg Lucy gúnyosan.
Valószínűleg elég nevetségesen néztünk ki, ahogy pizsamában (én dirikólosban, Lily Snoopysban, Marlene egy „I hate potions” feliratú pólóban, Lucy pedig egy furcsa lebernyegben, amit sose tudtam értelmezni), mezítláb, lábujjhegyen osontunk át a klubhelyiségen. A fiúk szobája előtt mindenki megtorpant, csak én lépkedtem magabiztosan az ajtó felé, elvégre nem ez az első alkalom, hogy az éjszaka közepén török rájuk a legelképesztőbb indokokkal. Egyszer például azzal keltettem fel őket, hogy láttam egy egeret elrepülni az ablak előtt. Bekopogtam.
– Ki a… – nyitott ajtót James, majd meglátva Lilyt némileg kedvesebben folytatta. – Ki az a a kedves ember, aki ilyen barátságos időpontban látogat meg?
– Alice eltűnt – közöltem. – Frank itt van?
– Nem igazán értem, mi köze a… óóó! – esett le neki, majd hátranézett. – Igen – bólintott.
– Akkor ötletem sincs – meredtem tanácstalanul a lányokra.
– Várj, szerintem segíthetünk! – rohant be James a szobájukba, majd egy Siriusszal, egy Remusszal, egy köpennyel és egy pergamennel tért vissza.
– Sziasztok! – intett Remus ásítva. Sirius nem vesztegette ilyen formaságokra az energiáját, egyszerűen megállt és bambult. Szerencsére legalább egy pólót és egy gatyát felhúzott, így Marlene nem ájult el rögtön a látványtól.
– Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – koppintott James a pálcájával a pergamenre, mire kirajzolódott rajta egy térkép.
– Mi a… – képedtek a lányok teljesen, egyedül Lucy somolygott. Nem lep meg, hogy erről is tud. Kész detektív a csaj.
– Szóljatok, ha látjátok Alice-t! – utasított James. Végignéztük a térképet, csomó érdekes dolgot láttunk (hogy mit keresett Lumpsluck Bimba szobájában, az rejtély), de Alice nem volt sehol.
– Most akkor kezdjünk el aggódni? – rágcsáltam a szám szélét idegesen.
– Van még egy lehetőség, de nem hinném, hogy ott lenne… – tűnődött Remus.
– Mi a francot keresne Alice a Szükség Szobájában? – találtam ki a gondolatát.
– Minek a szobája? – értetlenkedett Marlene.
– Szükség Szobája. Mindig olyan alakban jelenik meg, ahogy az illető kívánja – magyaráztam tömören.
– Egy próbát megér – vonta meg a vállát James.
– Van egy kis bökkenő. Ha a Szükség Szobájában van, akkor sose tudjuk meg, mert amíg nem tudjuk, miért hívta a Szobát, addig nekünk nem jelenik meg – mutatott rá Remus. Ebben volt némi igazság, de azért ötletnek nem volt rossz.
– Oké – szólalt meg Lucy pár másodperc csend után. – Most az lesz, hogy elmegyünk McGalagonyhoz, és értesítjük, hogy Alice eltűnt. Nem kell tudnia arról, hogy mi már kerestük, elég azt mondanunk, hogy Liz felébredt valamire, és nem találta az ágyában, aztán szólt nekünk is. Érthető okokból kifolyólag a fiúk maradnak – Ebben senki sem talált kivetnivalót, így Lily, Marlene, Lucy és én (miután magunkra kanyarítottuk a köpenyünket – a folyosót azért nem vállaltuk be pizsamában) elindultunk McGalagony szobája felé.
– Nem tetszik ez nekem! – súgtam Lucynak.
– Valami nincs rendben a dologgal – értett egyet velem. – Tuti nem a Szükség Szobájában van, hiszen nem is tud róla, amilyen tiszta lelkű – forgatta a szemét.
– Megjöttünk – mondta Lily halkan, majd bekopogott egy barna ajtón. Házvezető tanárunk hálóingben, és egy alvó sárkányt (alatta a Roxfort mottójával) ábrázoló süvegben (tudtam, hogy abban alszik!) nyitott ajtót.
– Lányok! Mit keresnek itt? – csodálkozott. Éppen felelni akartam, de Lucy bokán rúgott, így inkább csendben maradtam.
– Tanárnő, nem találjuk Alice-t. Liz felébredt éjszaka, és… – kezdte, de McGalagony félbeszakította.
– Miss Hale még késő este hazautazott. Holtan találták a családját, a házuk fölött a sötét jeggyel – mindannyian döbbenten meredtünk rá. Hirtelen ráébredtünk, hogy még mindig nem vesszük elég komolyan az egész háborút, és hogy csupán gyerekek vagyunk, akik bár nagyon szerernék, de nem tudják megakadályozni az ilyen esetek megtörténését. Engem pedig újra és újra Esthie-re emlékeztetett, akit ha nem is felejtettem el, de akaratlanul hátrébb szorítottam a fontossági sorrendemben. Elhatároztam, hogy mostantól mindent megteszek érte, hogy minél hamarabb hazajusson. Mert ha Arabel apja csak fele olyan gonosz ember, mint amilyennek a lánya elmondásából tűnt, akkor is komoly félnivalóm van.
A klubhelyiségbe visszafelé egyikünk sem szólt, ahhoz túlságosan le voltunk sokkolva. Ez a fiúknak is feltűnt.
– Mi történt? – kérdezte Remus riadtan.
– Alice családját megölték a halálfalók – suttogtam, miközben érzetem, hogy a szemem könnyes lesz. Remus óvatosan átkarolt.
– Nem lesz semmi baj – súgta a fülembe, és különös módon hittem neki. Lucy sarkon fordult, és felment a szobánkba, ebből tudtam, hogy ő is sír, csak a fiúk előtt nem akarja mutatni, Lily és Marlene pár lerc múlva követték őt, majd James és Sirius is elmentek aludni.
– Neked is aludnod kéne – mosolygott rám Remus.
– Nem akarok – ráztam a fejem dacosan.
– Akkor legalább üljünk le a kanapéra.
– Jó – egyeztem bele. Az utolsó emlékem, hogy Remus a hajamat simogatja.