Valami megfejthetetlen

11. Lucy

11. Lucy
Lizt a némileg labilis idegállapotú Arabel Lestrange társaságában találtam, az egyik női mosdóban. Mondanom sem kell, meglepett a dolog, de drága barátném könyörgő tekintetére végül megadtam magam, és felfedtem magam a mardekáros lány előtt. A szemei bedagadtak a sírástól, az arca felpuffadt és könnyes volt, a haja csupa kóc, és önmagában olyan látványt nyújtott, hogy majdnem kihátráltam, mielőtt megszánom. Egy nagyooon hosszú sóhajjal leültem melléjük, és előhalásztam egy zsepit, majd a kezébe nyomtam.
– Kérlek, mondd, hogy nem azért bőg, mert elhagyta a szerelme, vagy ilyesmi – néztem könyörgően Lizre, de ő csak annyit tátogott, hogy majd később elmondja.
És elmondta. Én nem igazán tudom, hogy mit higgyek az egészről, jelenleg bevetettem a tartózkodó álláspontomat, és a kifejezéstelen arcomat, bár nem tudom, hogy Lizt hogyan érintette, hogy nem vállalok pártot az ügyben. Lehet, hogy csalódott, de ismer. Amíg nincsenek kész tények az ügyben, addig nem állok oldalakra. Különben is, haragszom Lily miatt, aki szinte az egyik legjobb barátommá nőtte ki magát. Szinte már átkozom magam, hogy amikor odaértem, először nem Lilyre, vagy bárki másra néztem, hanem Jesst kerestem a tekintetemmel. Szerencsére jól volt, és éppen elhárított egy átkot, amíg odaértem Lilyhez. Egyébként miután mindenki kidőlt (a klubhelyiségben, ráadásul), és mindenkire ráhajítottam egy takarót, óvatosan átlépkedtem a földön alvó Peteren, elmentem sétálni egy kicsit, ahol végül összetalálkoztam Jessel. A hangulatunk nyomott volt, de azért tartottuk egymásban a lelket.
Jut eszembe, Liz szakított Thomsonnal, és tudom, nem kéne örülnöm, de mégis azt teszem. Hmmm... gonosz vagyok. Na, mindegy, ez van.

Másnap reggel végül McGalagony bejelentette, hogy amennyiben rendesen viselkedünk, meglátogathatjuk Lilyt, azonban előtte beszélnünk kell Dumbledore-ral, és amúgy is, az igazgató irodájából utazunk, a Hop-hálózattal.
Szóval összeszedtük a dolgainkat, és szabadidőruhában, vagyis farmerben és blúzban trappoltunk oda az irodához, ahol azonban sajnálatos tényekkel kellett szembesülnünk. Mégpedig azzal, hogy Potter, Balck, és Remus is velünk tartottak (Jesst alapjáraton nem hívtam, nem is akart jönni, azt mondta, rendezzük le ezt az egészet, ráadásul ha sírni látna, tuti kikészülne, szóval itt maradt, és nem bántam), így azért egy fokkal kellemetlenebbül éreztem magam, de aztán elvágódtam egy lépcsőben, és mindjárt volt jobb dolgom. Marlene és Alice nem jöttek, mert gyenge idegzetűek, én meg nem akarok még egy síró lelket pátyolgatni. Elegem van.
Magunkra tekertük a (természetesen) vörös-arany mintás sálakat, meg a téli köpenyünket, és indulhattunk is. Részletkérdés, hogy Liz fehér blúza tiszta korom lett, én meg gonoszan vigyorogtam rá a sötétkék ruhadarabomban.
A Mungóban nyomott volt a hangulat, mindenfelé beteg emberek ültek/dühöngtek/repkedtek/köpködtek/prüszköltek, meg még egy csomó dolgot csináltak, amikről igyekeztem nem tudomást venni.
A gyógyító, aki odavezetett minket a szobához, ahol Lily volt, nyugodtnak tűnt, körübelül addig a pillanatig, amíg Black meg nem szólalt, utána viszont már némileg ellenségesen viselkedett.
Lily az ágyon ült, és úgy nézett ki, mintha már minimum háromszor belehalt volna az unalomba. A mellette levő szekrényen egy süti, és egy könyv hevert.
– A mágia története? – nevettem el magam hitetlenül. – Tényleg nem találtak ennél unalmasabb könyvet? – kérdeztem hitetlenkedve, mire a kínos csend eltűnt, és Lily elnevette magát. Megöleltem, aztán odaengedtem a többieket, és ledobtam a köpenyemet és a sálamat az egyik székre, de a gyógyító csúnyán nézett rám, szóval inkább felakasztottam. Mármint a cuccaimat. Kihalásztam a táskámból néhány dolgot, és letettem Lily elé, aki törökülésben nézegette őket az ágyán.
– Tanulnivaló – mutattam a legnagyobb kupacra –, kikapcsolódni - A mugli regényeket, amiket hoztam örömmel fogadta –, és a jókívánság levelek, amiket begyűjtöttem az elmúlt napokban. – fejeztem be végül a tájékoztatást. Lily hálásan elmosolyodott, aztán az idilli pillanat eltűnt, mert Liz lecsapta Pottert, amiért összevizezte a holmiját.
Amíg mindenki nevetett, gyorsan a fülembe súgott valamit.
– Kérdezősködtem egy kicsit, ötödik emelet, hetes folyósó, négyszázhetvenes szoba, ha látni szeretnéd őket. Úgy tudom, az ápolók nem látogatják őket túl gyakran, simán besurransz, ahogyan téged ismerlek – suttogta, az arcomról pedig lehervadt a vigyor. Azonnal beugrott, miről van szó, és nagyon hálás lettem hirtelen, hogy még erre is figyelt. Egymásra mosolyogtunk, és én igyekeztem belesűríteni minden hálámat ebbe a mosolyba. Az érzelmesség sosem volt éppen erősségem, de sokan szerették ezt bennem. Én voltam az, aki másokban tartotta a lelket, mert a legtöbb dolog sosem érintett valami mélyen. A Roxfortban maradok karácsonyra? Oké. Rossz lett a házidogám? És?
Szóval ja, kevés olyan téma volt, ami képes volt bármilyen érzelmeket kicsikarni belőlem. És a szüleim, vagy éppenséggel Lily balesete ilyen volt, rendesen kicsinált. Liznek elmondtam mindent, és örülök, hogy legalább már előtte nem kell titkolóznom.
Amíg a többiek Lilynek mesélték az elképesztő sztorikat, amikről lemaradt, közöltem velük, hogy elmegyek mosdóba, kiléptem a szobából.
A folyosón sokan sétáltak, mint például egy korunkbeli lány egy idős emberrel, vagy egy házaspár, és persze a gyógyítók. Az ötödik emeleten már jóval kevesebben voltak, érthető okokból. Ezt a részleget azoknak a betegeknek tartották fent, akik olyan sérülést szenvedtek, amiből nem valószínű, hogy valaha is kigyógyulnak. Az egyik szobából például hallottam, amint egy ember (valószínűleg) magában beszél, de egyébként nyomasztó csönd honolt az egész folyosón, és egy tizenhat éves lány nem egészen passzolt a képbe. A pálcámat a kezemben szorongattam, és a négyszázhetvenes szobát kerestem. Amikor megtaláltam, még egyszer körülnéztem, és bekukucskáltam a kulcslyukon, de nem érzékeltem semmilyen mozgást, így óvatosan belöktem az ajtót, majd be is csuktam magam mögött. A szobában öt ember volt összesen. Egy középkorú nő, egy függönnyel eltakart ágy, amin nyílván feküdt valaki, meg egy fiatal nő, akinek láttán összeszorult a szívem, mert nagyon ismerősnek tűnt, csak nem tudtam honnan.
Végül a hátborzongatóan csendes szoba végében megpillantottam valamit, amitől összerándult a gyomrom. A két ágyat, amin egy nő és egy férfi feküdt, olyan közel tolták egymáshoz, hogy összeért a kezük. Az arcuk nyugodt volt, fiatalnak látszottak, mintha csak aludnának. A mellettük levő asztalon egy cserepes virág, ami meglepő módon életben volt még, és egy tábla csokoládé volt letéve. Óvatosan közelebb léptem, és, bár azonnal felismertem őket a képekről, azért így, közelebbről már ismerősnek tűntek a vonásaik. Az anyám apró termete, az apám orra, a szőke haj, amit az előbbitől örököltem, meg egy csomó más dolog, ami hirtelen nem ugrott be. Végigsimítottam anya kézfején, és hitetlenkedve dörzsöltem meg az arcom. Éljen a lány, aki bőg a szülei előtt!
Valahol azt olvastam, hogy a kómás emberek hallják, vagy legalábbis érzékelik, ha beszélnek hozzájuk, szóval odahúztam egy kényelmetlen széket, leültem, és mesélni kezdtem. Mindent elmeséltem, a legelső emlékeimtől kezdve a mostaniakig, mint hogy szörnyen szerelmes vagyok, kibékültem Lizzel, és hogy örülök, hogy minden rendben van Lilyvel. Jó, mondjuk végig sírtam, de nem az a lényeg. Ráébresztettek Lorie és Gid hiányára, így elhatároztam, hogy megírom nekik levélben az elmúlt hónapokat. Azt sem vettem észre, hogy időközben besötétedett, így amikor az órámra pillantottam, nagyon megijedtem. Vagy két órája itt voltam bent. Teljesen lesápadtam, és azonnal felpattantam.
– Ryans, minden oké? – kérdezte hirtelen egy hang, mire az első reakcióm az volt, hogy azonnal pálcát szegeztem az illetőre.
– Mióta állsz itt? – kérdeztem idegesen, miközben a helyére tettem a széket, a pálcamat meg beleszúrtam a kontyomba.
– Csak egy kis ideje – vonta meg a vállát Black, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Jó, igazából követtelek, mert nagyon hamar eltűntél. Körübelül a harmadév óta – fonta össze a karját a mellkasa előtt.
– Hát, ez csodás... – dünnyögtem magamban, és egy utolsó pillantást vetve a szüleimre kiléptem mellette az ajtón.
Feldühített, hogy pont Blacknek sikerült kihallgatnia a legféltettebb titkaimat, iedegesített, hogy sírni látott, egyszerűen zavart ez az egész. De nagyon. Hosszú lépésekkel szeltem át a folyosót, amikor megragadta a karom, de kirántottam a kezéből.
– Ryans, én... sajnálom! – mondta, és őszintének tűnt, de nem voltam olyan idegállapotban, hogy ezt értékelni tudjam.
– Mit? Hogy kihallgattál? Hogy nem szóltál, hogy ott állsz abban a hülye ajtóban? Hát, én is! – kiabáltam rá. Visszasiettem Lilyékhez, és eltűnésemet csak azzal indokoltam, hogy venni akartam nekik teát, de baromi hosszú volt a sor, aztán amikor visszafelé indultam, elvágódtam az egyik padban, és magyarázkodhattam egy sort. Potter és Remus simán bevette, Liznek meg Lilynek csak annyit üzentem a pillantásommal, hogy majd elmagyarázom.
Amikor visszaértünk (Lilyt még bent tartják megfigyelni, de ha minden jól megy, olyan két nap múlva elengedik), azonnal elmeséltem Liznek a történteket, aki megértően hallgatott. Aztán semmi sem történt.
Minden visszaállt a normál kerékvágásba, bár néha problémát okozott egyszerre tanulni, cinikusnak lenni, és Lizzel és Jessel is elég időt tölteni, de megoldottam.
Blacket és a bandáját ügyesen kerültem, bár most Liznek köszönhetően hanyagoltam a csuklótörő akciókat.
Aztán egyik reggel felébredtem, és nagyon unatkozni kezdtem. Körülöttem mindenki aludt, Lily is pár napja érkezett meg, így csak felráztam Lizt, aki nem túl toleránsan hozzám vágta a párnáját. Hozzátenném, hogy szombat volt, és hét óra. Reggel. Tehát, úgy döntöttem, hogy inkább elfoglalom magam, és leugrottam a könyvtárba.
Szóval fogtam magam, és mivel muglik által írt könyveket nem találtam, inkább a régi Reggeli Próféta lapjait kezdtem átböngészni. Bár hozzátenném, hogy amikor megkérdeztem Madam Cvikkert a régi lapokról, nem hittem, hogy az 1800-as évekből is találok valamit, de találtam. Na, mindegy.
Szóval a lapokat néztem át, a lábamat feltettem az asztalra (eltakart egy polc, nem látszottam), és érdeklődve olvasgattam a lapokat. Meglepően sok dolog történt már akkor is, és talán ha Binns professzor óráit nem aludtam volna végig, akkor néhányról tudtam is volna.
Valamikor kilenc óra tájékán arra lettem figyelmes, hogy valaki belép a könyvtárba, és köszön Madam Cvikkernek. A hang gazdáját sajnos azonnal beazonosítottam, és Black láthalólag nem könyvekért jött ide, hanem engem szekálni. Már megint. És még csak nem is ez volt a legkisebb problémám, mert pizsiben voltam. De jó.
– Helló, Ryans! – köszönt vidáman, én pedig odamorogtam valamit, amit akár üdvözlésnek is lehetett volna venni, mert ő annak vette. – Jaj, ne már! Mit tettem én ellened, amiért ennyire utálsz? – biggyesztette le a száját. Eltűnődtem.
– Időrendben, vagy betűrendben soroljam? – kérdeztem ártatlanul.
– Inkább sehogy, ha kérhetem – modta vigyorogva, majd felemelt egy lapot az asztalról. – Dorothea Balck varróegyletet alapított, szigorúan csak aranyvérű boszorkányoknak... – olvasta fel hangosan az egyik lap tartalmát. – Tyű, ez aztán az érdekes cikk Ryans, bocs, hogy zavarlak, már megyek is! – dobta vissza a lapot, és hátradőlt a széken.
– Tényleg egy nagyon érdekes cikk, főleg, mivel az apróhirdetéseket olvasod, Dorothea – mondtam unottan.
– És gondoljunk bele, kedves társaim, hogyha ilyen egy hidetés, akkor milyen lehet egy egész cikk? – kérdezte affektálva.
– Hülye britek! – morogtam, és ez részben neki, részben meg az íróknak és az újságban szereplőknek szólt.
– Te is brit vagy! – akadt meg egy pillanatra a hülyéskedésben.
– Lehet, azonban, kedves Dorothea, tizenhat év amerikai élet nem tűnik csak el úgy magától – vigyorogtam rá erőltetetten.
– Felőlem! – tette fel a kezét, és hátradőlt, hogy megszemléljen még agy lapot. Még jó, hogy ő nem pizsiben volt. Valószínűleg néhány alsóbb éves lány elájult volna, ha póló nélkül látják. Szótlanul olvasta tovább a lapokat, és néha grimaszolt egyet. – Nem bírom! – dobta el végül újra az újságot. – Te hogy csinálod ezt, Ryans? Hogy érdekelhet téged egy ennyire unalmas cikk? Hogy?! – értetlenkedett. – Mennyi ideje olvastam már? Húsz perc? Fél óra? – kérdezte megjátszott idegességgel. Rápillantottam a karórámra.
– Húsz másodperc – közöltem, aztán folytattam az olvasást.
Magamban megállapítottam, hogy azért néha vicces is tud lenni. De attól még utálom. – Egyébként mit keresel a könyvtárban? – kérdeztem, amikor eszembe jutott, hogy még nem tudom, miért jött ide.
– Hát, talán elmondhatom neked, de szerintem magadtól is rájöttél már, hogy van egy térképünk, amivel mindenkit látunk az iskolában – magyarázta. Csak bólintottam, mivel természetesen tudtam róla, ahogy a láthatatlanná tévő köpenyről, Remus érzéseiről Liz iránt, meg a többi baromságukról.
– Igen, tovább – legyintettem, miközben lapoztam.
– Szóval, láttam, hogy egyedül vagy, és bocsánatot akartam kérni – fejezte be.
– Mi? – kérdeztem értetlenül. – Hű, Sirius, akarom mondani Dorothea Black tud ilyet is? Meglepő! – mondtam gúnyosan. Megvonta a vállát.
– Bunkó dolog volt meghallgatni a beszédedet, vagy mit... – magyarázta.
– Te jó Merlin, tuti beteg lettél, máskülönben nem tennél ilyet, lehet szólni kéne Potternek! – röhögtem el magam.
Végül egy elegáns mozdulattal felálltam, és távoztam a helyszínről, és a poén az volt benne, hogy lehajtott fejjel aludt az asztalon. Béna.

**************

Éppen reggeliztünk, amikor Potter, és elmaradhatatlan hűséges társai, a tekergők, lehuppantak az asztal másik felére, amitől egyből elment az életkedvem.
– Hölgyeim! – hajolt meg színpadiasan Black.
– Dorothea! – biccentettem felé, és folytattam a Liztől elcsórt Reggeli Próféta olvasását. Egy hét telt el a bizonyos könyvtári eset óta, azóta folyamatosan azzal szívattam, hogy így nevezetem. Amúgy poén, mert ilyenkor tikkelni kezd a szeme.
– Jut eszembe, James, egy hónap és itt van a következő meccs! – jegyezte meg Liz, egy péksütivel a szájában. Bár csak nehezen tudtuk kivenni a szavait, mert valahogy így hangzottak: "Hmmpf, Jhms, a hópf sh iff sa khmppf mff!"
– De csak a hugrásokkal, ők könnyű ellenfelek – legyintett Black.
– Lehet, de én úgy hallottam, hogy az előző meccs óta lecserélték az egyik terelőjüket, állítólag Stanley Wallace-ra, tudjátok, Stanre – intettem a fejemmel a Hugrabug asztala felé, ahol a nagydarab hetedéves srác ücsörgött. Lily megrázta a fejét.
– Még mindig fogalmam sincs arról, hogy honnan szeded ezeket az információkat! – nézett rám hitetlenül. Megvontam a vállam.
– Pletykahálózat – feleltem, és beleittam a teámba.
– Nekem meg arról nincs fogalmam, hogyan kedvelhetnek téged az emberek – borzongott meg Black. Fejen csaptam az újság azon részével, amit már elolvastam, és odadtam Liznek, ha esetleg ő is kíváncsi lenne a hírekre, de Potter sokkal jobban lefoglalta.
– Ha ennyire kíváncsi vagy, már kidolgoztam egy új edzéstervet Tapival, és remek lett! – büszkélkedett. Lilyvel unottan néztünk össze, amikor magyarázni kezdte a rendkívül érdekes tervet.
Ekkor egy rakás bagoly repült be az ablakokon, hozva a diákoknak a szokásos leveleket, meg a többi dolgot otthonról. Kivételesen csak én kaptam levelet, szóval amíg leszedtem Dobozról (így hívják Lorie baglyát, fogalmam sincs miért) a levelet, tovább hallgattam a beszélgetést. Már borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mi lesz Lorie és Gid reakciója a nyomozásomra (bár utólag belátom, hogy tőlük is kérhettem volna egy kis segítséget), ugyanis két hete volt, hogy feladtam a regény nagyságú levelemet.
Valószínűleg a levél olvasása közben folyamatosan fehéredtem le, mert Black nem túl diszkréten megkérdezte, hogy miért nézek ki úgy, mint akitől egy ijedősebb vámpír sikítófrászt kapna, de leintettem.
– Csitt, Dorothea! – mire mindenki röhögésben tört ki.
– Te jó Merlin! Meg kell tanulnom franciául! – jelentettem ki végül, amikor elolvastam a levelet. Liz nem kicsit nézett rám furán.
– Mivan? – érdeklődött udvariasan.
– Meglátogathatom a nagyszüleimet a nyári szünetben! – tapsikoltam izgatottan, csak közben feldöntöttem a teámat.
– Ésss...? – nézett továbbra is értetlenül.
– Ja, igen, az anyai nagyszüleim, mert már csak ők élnek, Párizsban laknak! – magyaráztam meg, miközben begyömöszöltem a levelem a talárom zsebébe.
– Ahha... – bólintott nem túl magabiztosan.
– Megyek, elmesélem Jessnek! – pillantottam Lilyre, aki boldogan mosolygott rám, csak aztán Potter megkérdezte, hogy megszagolhatja-e a kezét, szóval már mással foglalkozott.
Az étkezőből kifele jövet bele is futottam az emlegetett szamárba, szó szerint, ugyanis elestem volna, ha nem kap el.
– Mi lelt téged? – érdeklődött, szokatlan vigyorgásom láttán. – Életre kelt a kedvenc könyves szereplőd, és dobni akarsz? – kérdezte szórakozottan.
– Nem, azt majd máskor – legyintettem, mire mind a ketten felröhögtünk. Amikor elmeséltem neki a fejleményeket, bólintott, és vigyorogva magához ölelt.
– Csak két dolgot ígérj meg! – tette a kezét a vállamra vigyorogva. – Nem eszel csigát, és nem engeded francia srácoknak, hogy rád nézzenek, ugye? – kérdezte vigyorogva, én meg lehülyéztem, aztán csatlakoztam az éppen kilépő Lizhez, és Lilyhez, akit Potter üldözött.