Valami megfejthetetlen

10. Liz

10. Liz
Lucy pár másodpercig megrökönyödve nézett ránk, aztán sarkon fordult, és felrohant a szobánkba.
- Mindjárt jövök! - szóltam, azzal követtem a barátnőmet. Lucy épp a csap fölött öklendezett.
- Hogy… merészelt… megcsókolni?!
- Ne már, olyan jól mutattatok együtt! - pislogtam rá ártatlanul.
- BLAAAAH! Liz! Nem lehetne, hogy az én pártomat fogod? - nézett rám szigorúan a tükörből.
- Most mér'? Tényleg aranyosak voltatok! Bájos kontrasztot képezett a szőke hajad az ő fekete tincseivel. Meg aztán, a többiek arckifejezése mindent megért! - áradoztam.
- Arghh - morgott a fejét rázva.
- Gyere, menjünk inkább vissza! - húztam az ajtó felé.
- Kizárt!
- Azt akarod, hogy... azt higgyék, elájultál? - húztam fel a szemöldököm.
- Meggyőztél. Menjünk! - egyezett bele.

**************

A könyvtár párás ablakán át a havas tájat csodáltam, közben könnyes szemmel idéztem fel az utolsó olyan pillanatot, amikor minden rendben volt.

Aztán a klubhelyiségbe visszatérve egy bagoly repült be az ablakon, és egyenesen Lucy kezébe ejtette a levelet. Ő elolvasta, kissé elsápadt, de nem tűnt ijedtnek. Ránézett Lilyre, az pedig biztatóan bólintott. Én meg csak kapkodtam a fejem a két lány között, és villámcsapásként sújtott belém a gondolat: Lily tud valamit Lucyról, amit én nem! Kirohantam a klubhelyiségből, és egyenesen a könyvtárba. Ott a leghátsó könyvespolcnál lévő ablak mellé kuporodtam és rámtört a zokogás. Sosem voltam éppen sírós típus, de ötödévben többször kaptam magam azon, hogy a szemeim megteltek könnyel. Lépteket hallottam.
- Menj el! - közöltem meg se fordulva.
- Nem Lucy vagyok - felelte a zaklatóm. Mint kiderült, Remusnak hívták. - de ha akarod, elmegyek.
- Nem, maradj nyugodtan - legyintettem, és visszafordultam az ablak felé. Remus elvett egy könyvet a polcról, és leült mellém. Pár perc múlva feladtam az elvemet, miszerint nem nézek rá, és kíváncsian pillantottam a könyvére.
- Nem is tudtam, hogy érdekel a koboldlázadás - néztem rá csodálkozva.
- Mert nem is - tette le a kezéből vigyorogva A koboldok ezeréves történelme című érdekfeszítően izgalmas olvasmányt. - Most már hajlandó vagy mesélni?
- Miről?
- Hogy miért akadtál ki Lucyra.
- Elmondott valamit Lilynek, amire a legjobb barátnőjét nem tartotta érdemesnek. Szerintem ez elég ok - feleltem csendesen.
- És arra nem gondoltál, hogy azért nem mondta el neked, mert nem tudta, hogy hogyan reagálsz rá? Hogy jobban félt annál, mintsem belerángasson ebbe az egészbe? Ha azt gondolod, hogy nem bízik benned, akkor ostobább vagy, mint hittelek, Elizabeth Price - mondta, én meg úgy érzetem, mintha kést döftek volna a szívembe. Remus elment, én pedig jobban egyedül éreztem magam, mint valaha.

Azóta gyakran ücsörögtem a könyvtár ablakában. Lucyval és Lilyvel én nem álltam szóba, Remus (és szolidaritásból a többi tekergő) meg velem nem állt szóba. Maradt Alice és Marlene, de ők meg pártatlanok akartak maradni. Igazából az időm nagyrészét egyedül töltöttem, egészen addig, amíg Arabel Lestrange meg nem jelent a könyvtárban, és ki nem jelentette, hogy társaságra van szükségem.
- Pont te papolsz erről nekem? - kérdeztem nevetve.
- Csak gyere! - forgatta a szemét. Levezetett Hagrid kunyhójába, ahol tíz ember várt rám, akikről szégyenteljesen megfeletkeztem. Guinevere és barátnője, Jasmine, a hollóhátas évfolyamtársaim, Alea, Emma és Stephanie, Hagrid, két hatodéves griffendéles, Chris és Julie, valamint Lottie és… Mark. Akivel az ominózus 'összevesztem mindenkivel' eset óta kerültem a találkozást. Nem mintha neki bármi köze lett volna a dolgokhoz, csak túlságosan idegesített a… igazából minden. Olyan idegesítő volt a személyisége, már az elejétől fogva, csak én nem vettem észre, nem akartam észrevenni. Azt hiszem, szerelmes akartam lenni, csak Mark nem volt a megfelelő alany. Nekem nem. Nem tudtam vele elképzelni az életemet, mivel őszintén megvallva mindig csak barátként tekintettem rá.
- Ööö… meglepetés? - kiáltott fel Guinevere, kiszakítva a merengésemből. Igazából inkább hangzott kérdésnek. Modolyogva néztem végig rajtuk, de közben könnybelábadt a szemem.
- Köszönöm! - borultam Arabel nyakába, mire félénken elmosolyodott.
- Tudom, hogy nem helyettesíthetjük az életedben Lucyt, de azért nem szeretném, ha egyedül mennél Roxmortsba, vagy, ami még rosszabb, itt maradnál a kastélyban.
Nem állítom, hogy nem éreztem jól magam ezzel a társasággal, de hat ember fájdalmasan hiányzott belőle. A délután során próbáltam mindig beszélgetni valakivel, ezzel is halasztva a kínos csevejt Markkal. Végül aztán méltóságom megőrzése végett én mentem oda hozzá.
- Beszélnünk kell - mondtam ki a röhejes közhelyt, amit a könyvekben mindig szakítás előtt használtak. Hogy szakítani készültem-e Markkal? Magam sem tudom, hogy eleve úgy terveztem, vagy csak közben alakult úgy, de a végeredményt tekintve ugyanazt jelenti.
- Tudom - nézett a szemembe. Kimentünk a kunyhó elé.
- Hazudtál nekem...? - jelentette ki kérdő hangsúllyal.
- Igen. - Minek tagadni?
- Többször is.
- Igen.
- Nem is álltál szóba azóta Lucyval, Lilyvel és a tekergőkkel, de mégis az összes hazugságodban szerepeltek - mondta keserűen. - Ennyivel többet jelentenek neked, mint én?
- Nézd, Mark, nem fogok hazudni. Nem érzek úgy irántad, amiért érdemes lenne tovább járnunk. Talán sose éreztem - ahogy ezt kimondtam, oldalra pillantva észrevettem Lottie-t, aki az ablakból figyelt minket. Hirtelen minden világos lett. Hogy miért viselkedett, bár sosem voltunk jó testvérek, különösen ellenségesen velem az utóbbi időben. Hogy miért bukkant fel mindig, amikor Markkal éppen csókolózni készültünk. Lottie szerelmes Markba. - De látod az ablakban azt a lányt? Lottie-nak hívják, és az osztálytársad, meg nem mellesleg az én nővérem. Szerintem jobban tudná értékelni, hogy milyen remek srác vagy, mint én - fejeztem be keserédes mosollyal.
- Tudod, hogy miért figyeltem fel rád? Mert őszinte vagy, és nem kertelsz, kimondod, amit gondolsz. Ez egy olyan tulajdonság, ami igencsak figyelemre méltó. Most két mondatoddal törted össze a szívem, aztán ragasztottad meg újra. Erre nem lenne mindenki képes - mondta őszintén.
- Nem fogom azt mondani, hogy maradjunk barátok, ugyanis a legillúziórombolóbb mondatok között tartják számon, de remélem, te, és Lottie is megtaláljátok a boldogságotokat. Természetesen örülnék neki, ha együtt, de az a lényeg, hogy boldogok legyetek, mert, tudom, hogy önzőség, de én csak így tudok felhőtlenül boldog lenni. Már, ha létezik felhőtlen boldogság.
- Légy jó, Liz! - kerülte ki a választ.
- Te is, Mark Thomson, és legközelebb lépj el a feléd rohanó, érzelmileg labilis lányok elől, hadd bukjanak orra! Az majd jót tesz nekik - tanácsoltam.