Valami megfejthetetlen

32. Liz

32. Liz
Azt hiszem, életemben nem volt még ilyen fura karácsonyom. Jó értelemben fura, de akkor is az. Persze a mentőakció nem igazán úgy sült el, ahogy terveztük, de ez nálunk mondhatni szokásos, szóval annyira nem lepett meg. Ahogy az sem, hogy engem talált el az első átok. Mindig ez van. A szüleim szerint az az oka, hogy túl önfejű, makacs, hirtelen, vad, bátor, vakmerő… meg egy csomó más dolog, ami nem jut eszembe vagyok. Lehet, hogy igazuk van. De ha nem lennék ilyen, akkor az egész akció meg sem történik. Az a lány vagyok, aki nem tud sokáig tétlen maradni, mert nem bírja ki. Ez mind átvitt értelemben, mind szó szerint igaz. A Mungóban töltött napok teljesen kikészítettek, így természetesnek vehető, hogy miután kiengedtek, le se lehetett lőni. Ennek mondjuk anya a jó oldalát látta (teljesen önként segítettem mindenben), Lottie viszont a rosszat (folyamatosan őt és Lucyt zaklattam az újabb és újabb ötleteimmel). Apát és Esthie-t nem igazán érdekelte, őket leginkább a felhőtlen boldogság jellemezte, egészen addig, míg anya le nem csapta apát egy seprűvel, és ki nem jelentette, hogy ő is segít kitakarítani. Esthie önként vállalkozott erre, de őt meg folyton leültette, hogy pihenjen. Valahogy nem akarta megérteni, hogy hónapokon keresztül csak pihent. Lucy szintén szívesen segített volna, de anya őt sem hagyta, mondván, hogy vendég, de azt megengedte, hogy pár dologban segítsen nekem, mert ugye ő már varázsolhat. Nyeh. Három nap kőkemény takarítás után a lakás karácsonyra kész volt, és természetesen csak ezután érkezett a Potter-család meghívása. Ez egy újabb furcsa pontja a karácsonynak, hiszen utoljára másodévben karácsonyoztunk náluk. Akkoriban rendszeresen egymásnál ünnepeltük a karácsonyt, csak aztán valahogy ez elmaradozott. A házukba érve megcsapott Mrs. Potter mézeskalácsának az illata, amitől egészen régi emlékek törtek elő belőlem. A legkorábbi három éves koromból származott. Csak annyi van meg, hogy Jamesszel kergettük egymást a lakásban, aztán elestem egy kaspóban, és letört egy darab a fogamból. Persze azóta már régen kiesett az a fogam, de a régi fényképeken mind látszik, hogy az egyik felső fogamból hiányzik egy kis darab. Sorban jöttek az emlékek, én pedig egészen belemerültem. Így aztán nem meglepő, hogy teljesen összerezzentem, amikor valaki megérintette a vállamat.
– Hé, Liz! Mit csinálsz itt? – kérdezte James. Észre se vettem, hogy szép lassan felsétáltam az emeletre.
– Csak… köszi – mosolyodtam el.
– Mit? – nézett rám meglepetten. – Mert Lumpi partiját már megköszönted – tűnődött.
– Mindent. A gyerekkoromat. A barátságodat. Most jöttem rá, hogy már vagy tizennégy éve stabilan mögöttem állsz. De per pillanat leginkább Auranát. Nélküle nem sikerülhetett volna – Kicsit érzelgős hangulatban voltam. Csak egy hangyányit.
– Ja, hogy az. Elmondtam már, hogy akkor miért akartam mindenáron segíteni?
– Nem – ráztam a fejem. Ez kezdett érdekes lenni.
– Akkor elmondom, de kérlek, senkinek ne add tovább. Rontaná a rólam kialakult képet. – Bólintottam, hogy persze, számíthat rám, csak mondja már.
–Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek kettőnk kapcsolatában volt egy időszak, amikor… nos… többet érzett barátságnál. Sőt, valószínűleg nekem tovább tartott ez az időszak. Mondjuk úgy négyéves koromtól tizennégy éves koromig. Először Evansnek is csak miattad kezdtem udvarolni. Persze azóta sok minden változott. Nagyjából ötödév felénél jöttem rá, hogy sose volt ez igazi szerelem, inkább csak nagyon szoros barátság. De úgy éreztem, tartozom neked, amiért megismertetted velem ezt a fajta barátságot. És segíteni akartam, jobban, mint bárkinek. Bár… az előző vallomásod után már nem érzem úgy, hogy tartozom.
– Óóó! – nyögtem. Ez kifejezetten őszinte volt. És nagyon aranyos. Széles vigyorra húzódott a szám, mire ő is elmosolyodott. Megöleltem.
– James, James, James! Kviddicsezzünk! – sivítottam magas hangon. Kicsiként ezek voltak a leggyakrabban ismételt mondataim.
– Úgyis én nyerek! – ment bele a játékba.
– Azt csak hiszed! – Elnevettük magunkat.
– Hol vagytok, kész az ebéd! – állt meg a lépcső tetején Esther, némiképp lecövekelve, amikor észrevett minket kettesben. Intettem neki, hogy nem az, aminek gondolja, majd elmagyarázom, mire ő aprót biccentett, jelezve, hogy érti. Jó látni, hogy egy év elteltével sem változott semmi. Vagyis nagyon sok dolog változott, de Esthie nem. Mármint, persze, változott, de nem úgy… ááh, hagyjuk, ezt nem tudom megfogalmazni.
Az ebéd nagyon finom volt, kár, hogy Remus elvonta róla a figyelmemet. Amióta járunk, valahogy sokkal kivirultabbnak tűnik, még a farkaskórral együtt is.
Remélem, rám is ilyen hatással van. Majd ezt is felírom a „Lucytól megkérdezendő” listámra. Egész sok kérdés van már rajta. Valahogy mindig elfelejtem feltenni őket. Apropó, lista, egy csomó könyvet kipipálgatok azon a listán, amin azokat a könyveket gyűjtöm, amiket szeretnék. Karácsonyra ugyanis könyvet kaptam Lilytől, Franktől, Marlene-tól, Petertől, Arabeltől, Guinevere-től, Jasmine-től, Aleatól, Stephanie-tól, Lottie-tól és Edgartól (úgy tűnik, mégse haragszik annyira rám). Lucytól egy festményt kaptam, ami arról a rajzról lett mintázva, amit Emma rajzolt, amikor meglógtunk a bulijáról, ezzel egy újabb sokkot okozva nekem, hogy mégis mennyire hasonlít rám az a farkas. (Nem, az a farkas én vagyok, ez biztos, de Emma hogy láthatott? Tudja, hogy én vagyok? Nem, az kizárt. És Lucy? Vajon ő rájött? Miért pont ezt festette? Lehet, hogy csak kíváncsi volt a reakciómra, vagy nem?) Anyáéktól egy pulcsit kaptam, aminek a felirata kviddicstaláromról lett mintázva, Esthie-től egy naplószerűséget, amibe rabsága alatt írt, Jamestől egy olyan pennát, amivel ha írunk, csak az tudja elolvasni, aki írta, Siriustól egy… nem tudtam eldönteni, hogy mit, de tetszik. Annyi biztos, hogy hangokat rögzít, és ha az egyik kis részét eldobod valamerre, akkor lejátsza azt a hangot, így akár Frics elterelésére is alkalmas. Remustól pedig egy nyakláncot kaptam, amit azóta sem vettem le. A medálján egy főnix van, és egyszerűen gyönyörű. Kicsit szégyellem magam, amiért én csak egy különleges pennakészletet adtam neki, hiába tudom, hogy imádja a pennákat.
Az estét Lucyval, Lottie-val és Esthie-vel töltöttem, az ágyamon. Amolyan csajos gyűlést tartottunk, hívhatjuk pizsipartinak is, nekem mindegy, mindenesetre kiveséztük az élet nagy dolgait. (Én büszkén feszítettem dirikólos pizsamámban, ami… khm… lehet, hogy azóta a bizonyos este óta nem volt kimosva. De olyan jó illata van. Ugye ez normális?!) Végre elpanaszolhattam hatvanadjára is, hogy milyen rohadt igazságtalan, hogy az egész csoport ötlete az enyém, erre májusig részt se vehetek benne. Mármint legálisan. Ezt fontos hozzátenni. Lucy rengeteget mesélt a keresztszüleiről, meg hogy mindjárt megszületik az öccse (Lottie közölte, hogy ne várja annyira, mire fejbe dobtam egy papuccsal), és hogy milyen izgatott.
Elmesélte azt is, hogy milyen volt a pár nappal azelőtti hoppanálási vizsgája, ami szerencsére jól sikerült, így már szabadon hoppanálhat. A vizsgája után Lorie-val és Giddel meglátogatták a szüleit is, de erről nem beszélt sokat. Lottie büszkén újságolta, hogy bekerült a Holyheadi Hárpiák kezdőcsapatába, aminek őszintén örültem.
– Egyszer véltlenül orrabuktam egy székben – mesélte éppen Esther –, amit pont látott a Lestrange-lány, és mondta, hogy ismer egy lányt, aki ezt napi hússzor játssza el. Eléggé hasonlíthat rád az illető, nem, Lucy? – És bennem akkor összeállt a kép.
– Tyler! Hát tényleg megtették…
– Hogy mi?! – A tesóim részéről ez volt a reakció, egyedül Lucy húzta össze a szemöldökét.
– Liz?
– Semmi, semmi…
– Elizabeth Louisa Price, azonnal áruld el, mi van Jesszel! – üvöltött rám, mire behúztam a nyakam.
– Jól van, lehet szépen is kérni… – dünnyögtem, majd belekezdtem. Elmeséltem a kihallgatott beszélgetést, meg hogy Arabel többször is próbált rám támadni, de sikertelenül. Amikor végeztem, Lucy megszólalt:
– És ezt miért nem mondtad?
– Mert amikor kihallgattam őket, te még bele voltál zúgva Jessbe.
– És?
– Nos – köszörültem meg a torkom – láttam őket smárolni.
Ekkor több dolog történt. Esthie őrült tapsikolásba kezdett, hogy ez milyen aranyos (kicsit sem nézett ki hülyén), Lottie látványosan öklendezni kezdett (most komolyan, ő jár Mark Thomsonnal, nem én! Az már rég volt…), Lucy pedig elejtette a kezében lévő poharat, ami az ágyamra zuhant, ezért nem tört össze, viszont ránk borult a víz, ezzel nem kis sikongatást idézve elő.
– Szóval – Lucy nagyot nyelt –, Jessnek az Arabel-típusú lányok jönnek be.
– Ezt nem állítanám – tettem fel a kezem védekezően. – Hiszen veled is járt majd' egy évig. Te pedig Arabel szöges ellentéte vagy. Ezért vagy te a legjobb barátnőm, és nem ő. Arabel kedves lány, de most komolyan… megölne az unalom, ha vele kéne töltenem minden percemet.
– Várjunk csak! – szólt közbe Esthie. – Az az lány, akivel én az elmúlt két hónapban mindent megbeszéltem, az valójában egy srác?!
– A tények jelenlegi állása szerint igen – bólintottam.
– Ohhh – Esthert láthatóan sokkolta a dolog. – Ez megmagyaráz pár dolgot.
– Például?
– Hogy miért fintorította el minden egyes alkalommal az orrát, amikor Lizről beszéltem.
– Kedves – húztam el a számat.
– Meg hogy miért kezdett el folyton Lucy irányába kérdezősködni.
– Kedves – ismételte meg Lucy az iménti mondatomat, ám teljesen más hangsúllyal, mint én.
– És hogy miért beszélt néha olyan fiús gondolkodással a dolgokról – folytatta Esthie a felsorolást, inkább csak magának.
– Ehetek ebből? – húzott elő Lottie a párnám alól egy zacskó Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét, aminek következtében elég furcsán meredtünk rá. Egészen addig, amíg le nem esett, hogy honnan szerezte.
– Lottieeeee! Az az én duginasim! Azonnal add vissza! – visítottam, megpróbálva kikapni a kezéből, ő meg csak röhögött. Erre nekidobtam egy párnát, amiből hatalmas párnacsata került. Aztán Lucy leesett az ágyamról, de amikor megpróbáltam felhúzni, akkor én is rázuhantam, amitől Esthie és Lottie majdnem megfulladtak a röhögéstől, amire csak rásegített az, hogy tele volt a szájuk drazséval. Amikor sikerült feltápászkodnom, megütögettem a hátukat, így végre mindenki jól volt. Csak Lucy és én lettünk gazdagabbak pár lila folttal.