A U R O R A
____________________
Hajnali hármat mutatott Xavier vörösen világító digitális órája, mikor ránéztem egy borzasztó rémálom után. Sóhajtva dőltem könyökömről le az ágyra és a sötét, fénynélküli plafont figyeltem, miközben próbáltam stabilizálni a légzésemet.
Nincs sok rémálmom, de mikor vannak, akkor nagyon ütnek. Általában Judyval és Alexszel történik valami baj, vagy apa halálával kapcsolatos. Sokszor már akkor sem tudom felidézni mit álmodtam, mikor felkelek – foszlányokon kívül most sem emlékszem többre –, de az a kegyetlen érzés, amit a zsigereimben okozott a tudatalattim rettegése, mindig megmarad.
Oldalra fordítottam a fejem; Xavier Holt alakja halványan rajzolódott ki az éjszakában. Mosolyogva néztem, pedig nem is láttam az arcát – biztos vagyok benne, hogy halálra fagytam volna ma éjjel, ha ő nem vesz fel engem, ugyanis nem mentem volna haza. Olyan szinten kiborultam anya miatt, hogy képtelen lettem volna ma ugyanabban a házban aludni vagy csak egyszerűen létezni is, amelyikben ő, annak ellenére, hogy így ott kellett hagynom vele a testvéreimet.
Van az a holtpont, mikor már semmi nem érdekel, csak az, neked jó legyen. Ez nem önzőség, hanem fáradtság. A lélek fáradtsága.
Lassan felálltam a fiú mellől, vigyázva arra, hogy fel ne keljen; ha fent lenne, biztos, hogy zavarban érezném most magam az esti kis... mozdulataink miatt. Hogy én miért csókoltam vissza ennek az idiótanak, fogalmam sincs – halál komolyan mondom, hogy még van bennem egy kis harag –, de úgy kívántam az egész lényét, hogy bármit megtettem volna annak érdekében, hogy ne szálljon le rólam. Borzasztó nehéz volt elutasítanom, mikor visszajött Bianca szobájából, de tudom, hogy ez volt a helyes döntés. Mégpedig azért, mert hiába mondunk bármit is, olyan felhevített állapotba lökött engem Xavier Holt, hogy akármit csinálhatott volna velem, ha folytatjuk a csókolózást.
A telefonom vakujával világítottam a szobában, magamra húztam egy kanapén hagyott kapucnis felsőt, ami pontosan addig ért, mint a rajtam lévő póló, majd lementem az emeletről. Egyáltalán nem vagyok ismerős ebben a házban, de megtaláltam a kabátomat és kivettem belőle a doboz cigarettám, majd halkan kimentem az ajtón. Addig sétafikáltam, míg az óriási házat meg nem kerültem – egy nagy-nagy kert tárult elém, óriási, túl kényelmesnek tűnő kinti kanapéval és egy csak üvegajtókkal körbevédett medencével. Komolyan, egy nagyobb szobának is megfelelt a mérete. Mozgásérzékelős lehetett a kinti lámpa, mert egyből felkapcsolt, ahogyan megérkeztem. Megláttam a konyhából nyíló ajtót és ismét elraktároztam magamban, hogy mennyire nyomorult vagyok, tekintve, hogy elég lett volna azon kilépdesnem ide ahelyett, hogy megkerülöm ezt az egész házat.
Törökülésben helyet foglaltam a kanapén, aztán rágyújtottam. Csendben bámultam a félhomályba, és csak néztem ki a fejemből úgy is, hogy nem is volt mit látnom, hiszen a magasra nyúló fakerítés elkülönített a világtól. Valamiért jó dolog csak nézni ki a fejedből; nézni azt, ami körülvesz, nézni azt az életet, ami tulajdonképpen itt van a szemed előtt. Megnyugtat.
- Te mi a francot csinálsz hajnali háromkor, Csipkerózsika? – Xavier álmos hangja egyből elérte, hogy kirázzon a hideg. Mosolyogva hátranéztem rá, és gyorsan, hogy még épp feltűnésmentes legyen, végigmustráltam félmeztelen testét a lámpa halvány fényében.
Tökéletes volt ez a személy, nem vita tárgya.
- Nem tudtam aludni – mondtam, Xavier pedig leült mellém. Bambán megdörzsölte szemét, hibátlan tincsei most meredezve álltak minden felé és olyan kialvatlannak tűnt, hogy abban sem vagyok biztos, hogy ébren van. Istenem, hogy állhat valakinek ilyen jól a fáradtság? – Menj vissza. Mindjárt megyek én is.
Nem. Xavier Holt nem ment vissza, csak ránézett ölemben lévő cigarettás dobozomra és fintorral az arcán az ujjai közé vette. Úgy vizsgálgatta, mintha valamilyen veszélyes, halálos méreg lenne, amit egy zárt laborból loptam el. Vigyorogva átnyújtottam neki a kezemben lévő gyújtómat, ő pedig szkeptikusan magához húzott egy szálat és halvány rózsaszín ajkai közé fogta.
- Te hibád lesz, ha megfulladok – morogta, mielőtt meggyújtotta, én pedig elnevettem magam a hülyéskedésére. Nem hiszem el, hogy Xavier Holt hajnali háromkor kipróbálja az én lepukkant dohányomat.
- Na, milyen? – kérdeztem, még azelőtt, hogy beleszívott volna, mire ő letüdőzte a nikotint, aztán szabadjára engedte a káros anyag szürke füstjét. Mosolya vigyorba, vigyora szenvedő nevetésbe ment át, ami engem is azonnal jó kedvre derített és egyből megadta a választ is.
- Kurva szar – mondta, én pedig megcsóváltam a fejem és újra a számhoz emeltem a Marlboromat. Meg a frászt kurva szar! Ez a legjobb cigaretta a világon.
- Te vagy a kurva szar – vágtam vissza, de olyan rosszul tettem, hogy nem csak Xavier gondolta rohadt viccesnek, hanem én is hangosan nevettem az idétlenségemen. Arrébb löktem a fiút, hogy menjen a fenébe, de nyilván alig mozdult pár centit arrébb. Lejjebb csúszott a kanapén, szinte már feküdt rajta, úgy nézett fel rám. Annyira rám ragadtak a pillantásai, hogy azt hittem, van valami vicces az arcomon. – Mi van veled?
- Semmi, csak nézem a nyakadon azt a szép lila díszt – magyarázta, én pedig elvörösödtem, mert egyből tudtam, hogy saját alkotásáról beszélt, amit a fogaival művelt rajtam. Újra visszaemlékeztem az igen élénk jelenetre, és azt sem tudtam eldönteni, hogy melegem van, vagy kirázott a hideg. Ha egyszer megérteném, hogy miért és hogyan van rám ekkora hatással Xavier Holt, tudnék mindent a világon. – Kurva jól áll. Lehet, több kéne rád.
- Ne hímringyóskodj – csak ennyit tudtam mondani, aztán újra szívtam egy slukkot. Xavier nagyon jól érezte magát, büszkén vihogott magában, én meg ránéztem és próbáltam megfejteni, mi történik. – Sosem tudok rajtad kiigazodni.
- Mivel kapcsolatban akarsz kiigazodni rajtam, Csipkerózsika? – egy költői, sóhajjal fűszerezett kérdés volt ez, de egyből eszembe jutottak David szavai. Az az egyetlen szó, amit a lehető legkönnyebb módon közölt velem: hát mert szeret, nyilván. – Az embereken nem lehet kiigazodni. Néha saját magunkon sem tudunk, nemhogy másokon.
- Igen, ezért kell elmondani a másiknak, hogy mit gondolsz – erősen utaltam arra, hogy ideje lenne kommunikálnunk azzal kapcsolatban, hogy mi a franc történik köztünk, de az az igazság, hogy Xavier Holtnak nem az erőssége a kommunikáció. Próbálkozik nagyon, főleg az elmúlt időszakban, de valahogy nem tud beszélni az érzéseiről. Ez most is bebizonyosult, tekintve, hogy Xavier csak vigyorogva elfordult és tovább szívta a cigijét. Illetve, az én cigimet, de lényegtelen. Feladtam, sóhajtva mentem bele a témába és elengedtem azt, amelyiket képtelenek vagyunk felhozni egymásnak. – Amúgy szerintem nem olyan nehéz kiigazodni az embereken, ha igazán ismered őket. Sőt, lehet, nem is kell az ismeretség. Elég, ha elgondolkozol azon, hogy mit miért tesz valaki. A tettek mögé kell nézni.
- Ez faszság – köszönöm szépen. – Nagyon sok embernél nem lehet megérteni, miért cselekednek úgy, ahogy.
- Hozz példát – képes vagyok mindent megcáfolni. Hiszek abban, hogy mindennek oka van, mindennek. Az embereket a környezet és a múlt formálja, és kétlem, hogy Xavier vagy bárki ki tud ebből a gondolatmenetből zökkenteni.
- Gyilkosság. Erőszak. Rasszizmus. Aurora, milliónyi példa van – kezdte Xavier, én pedig nyeltem egyet. Súlyos szavak ezek. – Miért lesz homofób egy ember? Mert oké, elgondolkozom ezen és a tettek mögé nézek. Azért homofób valaki, mert nem szereti azt, aki vagy ami más. Tovább megyek: miért nem szereti? Azért, mert konzervatív. Miért? Valószínűleg olyan családban nevelkedett, ezt a példát látja, így tanították. Oké. És akkor le kell járni egy embert, mert a saját neméhez vonzódik? Nem, mégis megteszi. A rasszizmusnál ugyanez. Az embereknek ott a választási lehetőség, mégis azt választják, hogy ők le fogják nézni és bántani fogják a társaikat. Miért? Elmondom. Azért, mert faszkalapok. Ennyi.
Nem tudtam semmit mondani Xaviernek hirtelen, mert teljesen igaza volt. Sosem értettem azokat, akik elítélnek más embereket és bántják őket azért, amilyenek. Ha én látok és ismerek egy embert, nem látom azt, hogy jaj, ő meleg, jaj, ő más színű; azt látom, hogy ember. Egy egyszerű, ugyanolyan ember, mint én, vagy mint a másik, vagy a harmadik – sem több, sem kevesebb. Ennyi.
Olyan sok gyűlölet van a világban, istenem! Háborúznak a békéért, meghalnak az életért és azt keresik, hogy hol és miben más valaki, csak hogy ki tudják nézni a tömegből. Le fog ez állni valaha?
- Szerinted megszűnik valaha a gyűlölet? – kérdeztem rá, egy olyan utópikus választ várva, ami boldoggá tesz. Tudtam, hogy nem fogok kapni, de azért feltettem a kérdést; a remény hal meg utoljára.
- Majd egyszer – mondta –, ha kihal az emberiség – a világ legszomorúbb ténye az, hogy az előbb elhangzott mondat kétezer százalékban, feketén-fehéren leírja az igazságot. Csak ültem ott Xavier mellett és nem mondtam semmit, nem tudtam vitázni, mert felesleges volt. – Szerintem azzal tudjuk a legjobbat tenni, hogy mi nem leszünk olyanok. Nem hagyjuk, hogy eltöltsön minket a gyűlölet.
- Mindenkiben van gyűlölet, Xavier – mondtam gondolkozás nélkül, elvégre csak a jelenünkre és múltunkra kell gondolni. Mindkettőnknek van az életében olyan megnyilvánulás, ami gyűlöletet sugároz, nincs mit beszélni erről. – Te szétverted a kezedet, addig ütöttél egy családi fotót a falon. Én meg képtelen vagyok anyámmal egyhelyen aludni.
- Nem gyűlöletből vertem szét a kezemet, hanem dühből, te pedig nem gyűlöletből nem alszol anyuddal, hanem szomorúságból. Attól, mert elcseszettek vagyunk, még nem tölt el minket a gyűlölet. Gondolj csak arra, ahogyan törődsz a testvéreiddel. Vagy arra, ahogy minden este mesét olvasok a húgomnak – elmosolyodtam a gondolatokra és újabbat szívtam a cigarettából. Azt hiszem, mindig ez lesz a mentőövem: az, hogy valakiknek a nővére vagyok és számítanak rám. Csak ezért létezem még ezen a nyomorult világon. – A szeretet mindig megment minket, akármilyen elcseszettek is leszünk.
Fura egyébként, hogy kijelentem ezt, de Xavierrel jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam volna. Kívülről nem látszik semmi – a lecsúszott művészetis lanyka és egy pénzben úszó gazdaságis fiú, akiért mindenki esedezik. Semmi hasonló, de ha a felszín alá nézünk, megtudjuk, hogy a lecsúszott művészetis lányka alig tartja egybe magát, és azt is csak azért teszi, hogy fel tudja nevelni a húgát és az öccsét. Megtudjuk, hogy még mindig gyászolja az apját és próbálja elérni azt a szintet, ahol már nem fáj neki az alkoholista édesanyja eltűnése; kiderül, hogy egy szánalmas kifőzdében dolgozik, hogy meg tudjanak élni, és arra is rájövünk, mennyire de mennyire fáj a lelke. Az is kiderül még a felszín alatt, hogy a pénzben úszó gazdaságis fiúnak a családja egy tönkrement roncs, és hogy csak egy aprócska kislány tartja a házban. A tudomásunkra jut az is, hogy Bianca Holt születésnapján Xavier Holt az édesanyja halálára tud csak gondolni, még ha nem is mondja. Nyilván nem mondja, mert érzelmileg teljesen elzárta magát a külvilágtól és lányról lányra száll, hogy kapjon egy picike adrenalint az életben, hogy kapjon valamit, ami mutatja, hogy él és létezik.
Hogy miért lett könnyes a szemem, nem tudom. Valahogy, mikor Xavierrel vagyok, mindig előrejön az a kegyetlen gyötrelem, amit érzek – teljesen mindegy, hogy részeg vagyok-e vagy nem. Feljön a szomorúság, és megérzem azt a nehéz követ az egész testemen, ami teljesen szétnyom. Minden fátylat leeresztek, amit felveszek a testvéreim előtt, és csak a nyers, undorító boldogtalanság marad.
- Xavier – kezdtem csendben, csakis azért, hogy ne sírjam el magam. Az emberek éjjel háromkor valahogyan sokkal érzékenyebbek, mint máskor. Érzékenyebbek. Őszintébbek. Sebezhetőbbek. – Szerinted van egyáltalán az életnek értelme?
Létezik vajon értelem?
- Ezen a ponton már nem vagyok biztos benne – válaszolt a fiú, majd a lába elé dobta a cigarettáját és elnyomta a betonon. Felém fordult, én pedig megismételtem a tettét; eldobtam a csikket, aztán ránéztem. Szemléltem azokat a csodálatosan gyönyörű, erdőszerűen zöld íriszeit, amiket annyira különlegesnek találtam. – De ha van... – szólt halkan – és ha minden embernek más... akkor elég biztos vagyok benne, hogy az enyémben valahogyan te is benne vagy – végigfutott a testemen a libabőr Xavier igéző tekintetére. Szavai úgy hatottak rám, mint egy erős és heves szélvihar, egy tornádó vagy egy hurrikán; igen, minden bizonnyal egy természeti katasztrófához tudnám hasonlítani azt az érzést, amit éreztem iránta, mert tulajdonképpen az is volt: egy észveszejtően jóleső katasztrófa. – Aurora, szétesek nélküled – folytatta tovább Xavier, miközben szemeit lassan levezette az ajkaimra.
Mindent, mindent képes vagyok lefesteni, de még a közelébe sem érnék annak a vágynak sohasem, amit Xavier Holt ébreszt fel bennem anélkül, hogy közeledne felém. Elég elmélyítenie a hangját és a számra nézni.
- Én is szétesek nélküled, Xavier – vallottam be, majd sóhajtottam és rávettem magam arra, hogy eltekintsek tőle. A medenceházat néztem, meg a nagy fakerítést. Újra magamhoz vettem egy szál cigarettát, az ajkaim közé szorítottam és meggyújtottam. – De veled is.
Nem bíztam Xavierben. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb probléma. Elég csapongó ember – ki tudja, mikor fog újra lelépni?
- Akkor mit tegyek, hogy neked jó legyen? – semmilyen düh nem volt ebben a kérdésben. Inkább... tényleges érdeklődés.
Tudom, hogy fontos vagyok Xaviernek; megismertem már annyira, hogy tudjam. Látszik minden tettében, minden próbálkozásában, minden pillantásában. Teljesen mindegy, hogy milyen érzéseink vannak egymás iránt, a lényeg, hogy törődünk a másikkal. És ez, ez egy olyan dolog, amit senki és semmi nem fog tudni elvenni tőlünk.
Ránéztem a fiú kezére és megfogtam azt – ujjaink játszadozva simítottak végig egymáson, hol teljesen összekulcsolódtak, hol csak alig érintették egymás hegyét. Minden egyes érintésnél olyan volt, mintha az áram szaladt volna végig a testemen. Teljesen feltöltött, kirázott közben a hideg és fűtött a forróság. Elsodort a hullám, betemetett a homok, minden egyszerre. És a leghitetlenebb, hogy borzasztó jól esett.
Végül rádőltem a mellkasára, teljesen hozzábújtam, ő pedig átkarolta a testemet. Kezünk újra megtalálta egymást, összekulcsoltam az ujjaimat a vállamnál lévő sajátjaival, majd lecsuktam a szemem, a számhoz emeltem a kézfejét és megcsókoltam. Érezni akartam minden porcikáját, minden rezzenését; mindenét.
Mire felnéztem Xavierre, már ő is engem nézett. Azt hiszem, nincs is jobb dolog annál, hogy látod valaki szemeiben azt, hogy fontos vagy neki és örül, hogy vele vagy. Addig nyújtózkodtam, amíg fel nem értem a fiú ajkaihoz – lassú csókolózásba kezdtünk, az a hevesség, amit az ágyában vettünk fel pár órája, sehol nem volt. Nem, ez nyugodt, türelmes csókolózás volt, aminek minden időt megadtunk, hogy kiélvezzük. Kiszabadítottunk a kezünket a másikéból, arcát fogva húztam közelebb magam hozzá, ő pedig térdem hajlatánál fogva húzott teljesen magára. Belenevettem a csókba, de azt sem tudom, miért – azt hiszem, csak ennyire jól éreztem magam.
Azt hiszem, csak ennyire szerelmes voltam Xavier Holtba. Az lennék?
Bőven tovább tudtuk volna vinni ezt a csókolózást – egyikünknek sem lett volna ellenére –, mégsem tettük. Apró szájrapuszival zártuk le, mielőtt a mellkasára hajtottam a fejemet. Meg sem kíséreltem azt, hogy esetleg leszállok róla. Az ölében ülve hallgattam a szívverését, az enyém lassacskán összehangolódott a ritmussal és megnyugtatott. Elhessegette azt a félelmet és káoszt, amit éreztem belül, újra visszahozta az álmosságomat és levitt teljesen alfába.
Kétlem, hogy Xavier Holton kívül bárki is el tudná ezt érni nálam.
X A V I E R
___________________
Olyan szinten szarrá fagytam a kertben, hogy megváltásként éreztem reggel a forró zuhanyt. Aurorával elaludtunk a kinti kanapén, átadta magáról a kapucnis felsőmet, mert nem akartunk megmozdulni, így ketten, egyenértékűen jegesedtünk. Nyilván átaludtuk az ébresztőjét, tekintve hogy a telefonja bent csücsült az éjjeli szekrényemen, ami azt eredményezte, hogy Olga ránk ordibálva felkeltett minket, hogy azonnal jöjjünk be a hidegről. Most pedig van egy idegbeteg Auroránk, aki ki van borulva, hogy a mai napját direkt úgy tervezte, hogy tizenegykor végez a szemináriumjaival, de már felbomlott az egész mindenség, mivel féltizenegy van.
Én igazából örülök, mert így nem kell sietnünk.
Mire felöltöztem és kiolvadtam, már Csipkerózsika ott ült az asztalnál a húgommal és apámmal meg a nőjével, és reggelizett. Az én pólómat hagyta magán a nadrágjához, sminktelen, fáradt arca annyira gyönyörű volt, hogy ha egy csöppet elvesztem a koncentrációmat, még a lépcsőn is elvágódok.
- Jó reggelt – köszöntem, majd adtam egy puszit Bianca fejére. Nagyot mosolygott rám a húgom, ahogy leültem a vele szemben lévő szabadhelyre, Aurora mellé, és az utóbbira pillantgatva jelezte nekem, hogy még mindig nem lépett túl azon, hogy egy Aurora nevű lány itt ül vele egy asztalnál.
- Jó reggelt. Aurorával éppen arról beszélgettünk, hogy miket szokott festeni – avatott be apa, én meg bólogatva szedtem magamnak egy kis rántottát a tányéromra. Amúgy kurva fáradt voltam, de lényegtelen.
- Fasza – mondtam félkómásan, aztán megkíséreltem egy pillantást Aurora felé. Most így világosban még jobban látszott a nyakán lévő lilás folt. Rohadt feltűnő volt igazából, teljesen biztos vagyok benne, hogy ennek a kurva családnak az összes tagja észrevette és már most gyártják a teóriákat. – Aurora, reggelizünk, aztán megyünk és folytatjuk az installációt, jó?
- Itt is folytathatjátok. Miért mentek ki a hidegbe? – zavart apa kedvessége, de legfőképpen azért, mert nem tudtam, miért létezik. Apa nem szokott csak úgy kedves lenni. Egykoron az volt, de ma már nem.
- Nincs nálam a cuccom, sajnos – hogy Aurora érezte-e a feszültségemet, és azért talált kibúvót, vagy tényleg úgy érezte, hogy nem tudunk tovább haladni itt, nem tudom, de hálás voltam neki. – De azért köszönjük szépen az ajánlatot.
- Szívesen megnézném egyszer az alkotásaidat – mondta apa Csipkerózsikának, én pedig inkább beletemetkeztem a kajámba. Mit működik itt? Úgy látszik, Aurora sem értette, mert rohadt értetlen fejet vágott még a mosolyán túl is, ami apát magyarázatra kényszerítette. – Ha annyira jók a festményeid, amilyeneknek leírta az egyetem dékánja, akár vállalkozást is indíthatnál. Ebben pedig segíthetek.
Amúgy ez egyáltalán nem hülyeség. Aurora nagyon tehetséges és könnyen tudna pénzt szerezni ezzel a tehetséggel, csak nem hiszem, hogy ő olyan ember, aki mondjuk kérésre fest. Inkább azt viszi papírra, ami a fejében van, nem azt, amiért fizetnek neki. Azt meg pláne nem akartam, hogy apának legyen bármi köze is hozzá.
- És Önnek mi haszna abból, hogy segít nekem elindítani egy vállalkozást? – kérdezte a lány apát, aki elmosolyodott és megtörölte ujjait a tányérja melletti szalvétába.
- Üzletember vagyok. Az üzletembert pedig képzeld el úgy, mint egy művészt – meredek, de oké. – Az üzlet elindítása olyan, mint egy üres vásznat megtölteni. Te vagy az ecset.
- Szóval, azzal, hogy hasznom lesz nekem, Önnek is az lesz – Aurora okos lány, és éppen ezért fogta fel hamarabb ezt a nyomorult metaforát, mint én.
- Pontosan. Gondold át, jó? – mosolygott apa a lányra, majd felállt és megköszönte Olgának a reggelit. Hamar követte Polly is, így csak négyen maradtunk az asztalnál, amivel semmi gondom nem volt a világon.
- Ne fogadd el – mondtam, de Olga megrúgott az asztal alatt és olyan pillantást adott nekem, ami miatt átértékeltem az életemet. Most ezt miért kellett? – Most meg mi van?
- Ne szólj bele, fiacskám. Ez Aurora döntése, csakis az övé – jelentette ki a nő, én pedig megcsóváltam a fejem. Igaza volt, de akkor sem akartam, hogy apával dolgozzon Aurora. Még az ötlettől is kirázott a hideg.
Miután sikeresen megreggeliztünk, felajánlottam Aurorának, hogy hazaviszem, de elutasította – négyre kell mennie a kifőzdébe, és a munkaideje végéig egy csöppet sem akarja látni az anyját. Az installációból nem lett semmi, mert mint kiderült, nem tudunk mit kezdeni anyag nélkül; a félig kész festmény a szobájában dekkol, mi pedig az enyémben. Azért csináltam pár videót majd a montázshoz, amit készítenünk kell. Most csak egy bemutatást kaptam Csipkerózsikától.
- Belegondoltál már abba, hogy mégis hogy fogjuk előadni? – kérdezte meg az ágyamon feküdve, amíg én a fotelemben nyomkodtam a telefonomat. Féltem, hogy ha mellé fekszem, még véletlenül letépem a ruháit.
- Persze. Te beszélsz a festményről, én meg majd néha bólogatok, hogy okosnak tűnjek – hát nem nyilvánvaló?
- Miről beszélsz? Tök okos vagy – mondta halál komolyan, én meg ránéztem a telefonom felett, hogy szembesüljek a szarkasztikus arcával, de szó sem volt erről. Mit szívott ez a lány?
- Hagyjál már – mondtam zavaromban, ő pedig elnevette magát és felült az ágyamon, majd nekidőlt a falnak. Szerintem még sosem kaptam meg azt, hogy okos vagyok. A jegyeim mindig is éppenhogy elegendőek voltak ahhoz, hogy ne bukjak meg, és csakis azért kerültem be egy ilyen neves egyetemre, mert apám fizetett érte.
- Félsz ideülni mellém? – nézett rám kihívóan a lány, egy aprócska vigyorral szája sarkában. Vicces, Aurora Jones, nagyon vicces!
- Egy kicsit – mondtam mosolyogva, de azért sóhajtottam és átcammogtam hozzá. Nekidőltem a falnak, ugyanúgy ahogy ő, de minden bizonnyal olyan feszült lehettem, mint valami faszom cövek, mert egyből elnevette magát.
Úgy éreztem magam, mint egy teljesen tapasztalatlan kisfiú, aki fél a lányok társaságában.
- Ne félj – suttogta nekem Aurora, a hangulat pedig nagyon hirtelen nagyon komolyra változott, ahogyan homlokát az enyémnek döntötte. – Ne félj, mert akkor én is félni kezdek – hittem abban, hogy ez egy teljesen őszinte mondat volt.
Hittem abban, hogy lehetek egy pajzs Aurorának, ami megvédi mindentől. Mindentől, ami bántani próbálja őt vagy a lelkét. Ez akartam lenni, csakis ez, egy pajzs, egy váll, amin sír, egy páncél, ami erőssé és legyőzhetetlenné teszi.
- Azt akarom, hogy soha többet ne félj – jelentettem ki halkan, ő pedig lecsukta a szemeit és elmosolyodott. Éreztem orrát az enyémen, és annak hirtelen eltávolodását is.
Mint egy energiabomba, úgy ugrott le mellőlem, bekapcsolt a telefonján egy idétlen zenét, amit egyáltalán nem ismertem, mert túl elvont volt számomra, aztán magához vette az íróasztalomon lévő füzetet, ami szerintem gimis korom óta azon a szent helyen fekszik. Addig kutatott a fiókjaimban, amíg meg nem talált egy szétfaragott ceruzát, azzal meg a füzettel huppant le a fotelbe.
- Maradj úgy – mondta, miközben egyik szemét becsukva felém tartotta a ceruzát, akár egy vonalzót.
Most épp modellt ülök? Jól van, Csipkerózsika!
- Én csak másféle modellt vagyok hajlandó ülni – viccelődtem, miközben elhelyezkedve felhúzta a lábait maga mellé. Összezavarodva méregetett, én pedig már most tudtam, hogy pokolra fogok kerülni. Éreztem egyszerűen.
- Milyet? – kérdezte, nekem meg elég volt ennyi. Ledobtam magamról a pólómat, Csipkerózsika pedig elnyomta a vigyorát és beharapta azt a tökéletes alsó ajkát. Nem thdom elmondani, mennyire izgató látvány volt látni a zavarát, meg a fokozatosan pirosodó arcát. Megköszörülte a torkát, aztán elkezdett firkálni a füzetbe. – Az aktnál általában a nadrág sincs a képben, ha már itt járunk.
Egyszerűen kihallatszott a hangjából, hogy viccelődik, de én olyan gyorsan szabadultam meg a nadrágomtól is, hogy az nem is emberi. Egy szál boxeralsóban ültem vele szemben az ágyamon, ami egy óriási, óriási mosolyt szöktetett fel pufók arcára. Felhúztam a két térdemet és rájuk könyököltem – amilyen magabiztos voltam, ő annyira zavart, de esküszöm élveztem. Mondjuk, örültem, hogy nem egy nagy lapra festett, hanem csak ceruzával rajzolgatott egy füzetbe, mert nem biztos, hogy tudtam volna három órát majdnem meztelenül ülni vele egy szobában.
Körülbelül fél óra alatt kész volt, de nem volt hajlandó nekem megmutatni – kitépte a lapot és összehajtogatta, aztán a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatta. Biztos, hogy lenne rá mód, hogy kiszedjem onnan, de nem akartam hímringyóskodni, őt idézve.
Hogy pontosan mivel ment el a hátralévő idő, nem tudom. Aludtunk az esti bagolykodásunk eredményeként, csesztettük egymást az ágyamon és megbizonyosodtam arról, hogy teljes mértékben belehabarodtam, de azon kívül nem tudom, mit csináltunk. Az biztos, hogy nem az installációt, és az is biztos, hogy ilyen gondtalannak és felhőtlennek még nem láttam Aurora Jonest. Még idióta szelfiket is csinált velem a telefonjában, ahol átöleli a nyakamat. Voltam olyan bátor, hogy közvetlenül az egyik fotó elkészítése előtt gyorsan lekaptam, de annyira viccesnek találta a helyzetet, hogy belenevetett a csókba és ezzel megszületett a világ legtökéletlenebbül legtökéletesebb képe.
Igen, kifejezetten sokszor csókolóztunk. Igen. Egyszerűen nem voltam képes betelni vele.
Aztán mikor eljött az ideje, elvittem dolgozni és akármennyire erősködött, hogy menjek haza, nem tettem, hanem megvártam. Miközben egy távoli asztalnál ültem és néztem őt a kassza előtt, azon gondolkoztam, mit művelek. Elvégre nem vagyunk együtt Aurorával, de azt sem mondhatjuk, hogy csak barátok vagyunk; fogalmam sem volt, mit akarok én vagy mit akar ő, és azt sem tudtam, mit gondol. Vagy hogy mi a helyes.
Ha ebbe belevágunk, nincs visszaút.
Jobb, ha írok Davidnek.
Én: Véletlenül nálam aludt Aurora és véletlenül úgy kezdtünk viselkedni, mintha együtt lennénk
Véletlenül.
David Hayes: Lefeküdtetek?
Ha lefeküdtünk volna, nem biztos, hogy ezen a földön lennék már. Borzasztóan szerettem volna szeretkezni Aurorával éjjel, uramisten. Végig olyan voltam, mint egy kanos kisfiú, mégis több örömöt találtam csak abban, hogy a karomon fekszik és mosolyog rám. Sosem gondoltam volna, hogy az igazi intimitáshoz nem kell levenni egymás ruháját, de komolyan mondom, így van. Meglepő, tudom!
Én: Nem
David Hayes: De smároltatok azért?
Én: Igen
Annyira tudtam, mire megy ki a játék, úristen!
David Hayes: Annyira kurvára tudtam
David Hayes: De annyira tesó, hogy el se hiszed
Én: De ne örülj magadnak, mert nem nyertél. Aurorával nagyon jó barátok vagyunk és azok is maradunk
David Hayes: hallod ezt a hangot? Épp szétröhögöm a fejem, olyan vicceset mondtál
Idióta.
Inkább eltettem a telefonomat, mert rájöttem, hogy nem megyek most ezzel a nyomorékkal semmire. Kétszer is rendeltem valami kaját, úgy megéheztem, mire Aurorának letelt a munkaideje és beült velem együtt az autóba.
- Nagyon félek – szólalt meg hirtelen, én pedig egy gyors pillantást vetettem rá az útról. Az arca is pontosan ugyanerről árulkodott; apró, de annál gyorsabb levegőket vett és úgy dobolt körmével a könyöklőn, mintha egy ritmus járna a fejében. Aurora rettegett, nem is akárhogyan. – Nem akarok találkozni anyával.
- Nálam is alud...
- Nem, hazamegyek a testvéreimhez – saját magának bólintott a lány, én pedig sóhajtva vezettem az autót az ő háza irányába.
Alig beszéltünk egész úton. Az a boldogság, ami belengte az egész napunkat, eltűnt – Aurora csak az ablakon túl suhogó fenyőfákat nézte, ahogyan dobálja őket a szél, én pedig belemerültem a vezetésbe. Nem voltunk mérgesek, de annál inkább feszültek. Egymásra néztünk, mikor megálltam a ház előtt; minden bátorságot meg akartam neki adni, de képtelen voltam rá.
- Elkísérjelek az ajtóig? – be is mentem volna vele, ha akarta volna, de tudtam, hogy még feltenni is felesleges azt a kérdést. Aurora szégyelli az anyját és teljesen mindegy, milyen közel állunk, akkor is szégyellni fogja. Nem akarja, hogy bárki is találkozzon vele és én ezt tiszteletben tartom. Bólintva jelezte helyeslését, én pedig megismételtem a cselekedetet, hogy megerősítsem a gondolataiban. – Jól van. Menjünk.
Szerintem kimondhatatlanul jó, ha valaki melletted van, mikor megteszed azokat a lépéseket, amiket nem akarsz megtenni. Kurva megnyugtató érzés, ha valaki felsétál veled egy kényelmetlen udvarra, ha valaki bemegy veled az iskolába a vizsgáid napján, ha valaki ott ül melletted, ha egy szerettedet műtik. Egyszerűen csak jó, ha van valaki.
- Meríts egy jó nagy mennyiségű bátorságot és lépj be az ajtón – biztattam, ő pedig vett egy mély levegőt és füle mögé tűrte göndör fürtjeit. Abban a pillanatban, hogy tovább toltam volna a motivációs faszságaimat, Aurora felém fordult és két arcomat közrefogva egy az egyben megcsókolt.
Hát, ez váratlanul ért, de így is lehet bátorságot meríteni, ha már itt járunk.
Bordó kabátja alá nyúltam és átöleltem a derekát, kicsit sem bántam azt a heves tempót, amit Aurora igen dominánsan diktált, úgy táncoltam ahogyan ő fütyült és egy csepp gondom sem volt ezzel. Ajkai lágyan jártak az enyéimen, két karját átdobta a vállaim felett és olyan közel férkőzött hozzám, hogy egy milliméter hely sem maradt köztünk. Éreztem, ahogyan kiszívja belőlem az energiát, és én boldogan adtam át neki az összeset.
- Jól van – suttogta a számra, majd még egy csókot pecsételt arra és nagy hévvel bement az ajtón.
Nyeltem egyet és nem tudtam mit csinálni, elnevettem magam ott állva egyedül. Fejemet csóválva indultam vissza a kocsimhoz, és csak azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet úgy szeretni valakit, ahogyan én szeretem Aurora Jonest.