A U R O R A
____________________
Sietősen a telefonomra néztem, hogy leolvassam az órát, miközben kifelé lépkedtem az egyetemről. Csütörtök négy óra van, egy óra múlva a kifőzdében kell lennem – ez tulajdonképpen még meg is oldható, feltéve ha nem csúszok el a jégen, ha nem késem le a buszomat és ha nem csap belém egy villám, ami öt percenként hirdeti a vihart.
- Lassabban, haló! – ahogy kiléptem a kapun és sarkon fordultam, meghallottam a gyors figyelmeztetést, ami habár nem tartalmazta a nevemet, tudtam, hogy nekem szól. Kelletlenül megálltam és hátrafordultam, a szőke srác szívta a falnak dőlve a cigarettát pontosan olyan nyugodt módon, amilyet én még sosem tapasztaltam. David, azt hiszem. – Csúszós az út.
– Észben tartom – mosolyogtam rá sebtében a fiúra, majd újra menetirányba fordultam, de sajnos csak kettő lépést tudtam megtenni. Átkoztam az eget a nyomorult gondolataimra, miközben ismételten Davidre néztem. – David?
- Igen?
Xaviert kedd óta nem láttam. Hétfőn volt az a borzalmasan fájdalmas beszélgetésünk, ami úgy bántotta a lelkemet, hogy már-már fizikálisan éreztem, rá egy napra pedig ismét összeültünk a pince használatlan termében és elkezdtem olajfestékkel felfesteni az installációnkat. A fiú a lelkemre kötötte, hogy nélküle nem haladok, megbeszéltük a pénteket, mint időpontot, ami egyébként tök jó, csak az a probléma, hogy sem tegnap, sem ma nem jelent meg az egyetemen.
- Nem tudod véletlenül, hogy merre jár a barátod?
Davidnek vigyorogtak a szemei, miközben mélyen magába szívott még egy slukkot a cigiből, majd kifújta az abból származó szürke füstöt, ami tökéletesen elveszett a hasonló színű égboltban. Egy nem annyira távoli villámlás szakította félbe a viharfelhőket, amit rá pár másodperccel később egy óriási mennydörgés kísért.
- Melyik barátomra gondolsz? – úristen, de humoros, hahaha. Haha. – Garyre, Tylerre...
- A bunkóbbikra – vágtam a nevek közé, ő pedig átvezette kék szemeiről a vigyorát a szájára. Lehet, mégis jobb lenne, ha belém csapna a villám.
- Wilde? – megmosolyogtatott engem is David idétlenkedése, vállamra akasztott vászontáskám akasztóját fogtam és megforgattam a szemeimet, jelezve hogy okés, tisztára értem a poént és azt is vettem, hogy nagyon jól szórakozik valamiért rajtam. – Á, Xavierre gondolsz!
Jaj, de vicces.
- Megmondanád neki, hogy örülnék, ha holnap nem felejtene el és szándékozna bejönni, ha már megígértette velem, hogy csak az igen lényegtelen jelenlétében dolgozom? – kérdeztem, merészen felhúzva a szemöldökömet a talán bunkócska megjegyzés mellé, amit Xavier Holt neve hozott ki belőlem. David jól szórakozva megcsóválta a fejét, de nem tudtam eldönteni, hogy a gondolataira, vagy a kérdésemre válaszként.
- Nem hiszem, hogy bármikor is emlékeztetni kéne arra őt, hogy ne felejtsen el téged – megdobbant a szívem a kijelentésre olyan hangosan, hogy még a torkomban is éreztem a rezgését. Zavaromat David is egyből tapasztalta és még mindig vigyorogva elnyomta az egyetem szürke betonán fekete papírba csavart cigarettájának csikkjét. – Körülbelül egy mondattal meg tudnám oldani az egész kapcsolatotokat igazából, de nagyon élvezem annak az idiótának a szenvedését, szóval hagyom, hogy szenvedjen érted.
- Nem érzem azt, hogy szeretném, ha bárki is megoldaná ezt az egészet – mondtam ki az első gondolatomat Davidnek, aki elég nyilvánvalóan tudott mindent a kapcsolatunkról. Meg sem próbálta tagadni, de nem is volt szükség erre.
- Nem olyan rossz ember ő, mint amilyennek most gondolod.
- Egy seggfej.
- A kettő nem zárja ki egymást – olyan gyorsan reagáltunk egymás szavaira, mintha fel sem fogtuk volna, mit mond a másik. Nyeltem egyet és félrenéztem, fogalmam sincs, mit keresek még itt és nem a buszmegállóban. Szabály szerűen semmi pozitív nincs ebben a helyzetben: a hidegben állok, fennáll az esély, hogy lekésem a munkaidőm kezdetét, bármelyik percben elázhatok és egy olyan emberről beszélgetek, aki igen kellemetlen érzéseket ébreszt fel bennem. – Tényleg próbálkozik. Adhatnál neki egy esélyt, hogy megjavítsa a faszkodásait.
- Mi vagy te, a szószólója? – valószínűleg azért reagáltam ilyen csípőből idelökött kérdéssel, mert annyira de annyira zavarban voltam a témától, hogy nem tudtam volna máshogyan. David keresztbe fonta mellkasán a karjait és nevetve lehajtotta a fejét, kicsit sem akadt fenn a csöppet ellenszenves viselkedésemen.
- Nehéz eset vagy, megmondom neked – köszönöm szépen. – Biztos így csavartad el annak az érzelmi analfabétának is a fejét. Kihívást állítasz elé.
Nem tudtam mit mondani, legfőképpen azért, mert nem hittem benne. Ha – David szavaival élve – elcsavartam volna Xaviernek a fejét, nem hiszem, hogy itt állnánk jelenleg az életben. Kihívás elé állítom? Talán, de ez az egyetlen élvezete a mi kis kapcsolatunkban. Ha Xavier Holtnak elcsavartam volna a fejét, nem hagyott volna magamra.
- Szerintem nem tud lelépni egy ember egy másiktól akkor, ha elcsavarta a fejét az illető – mondtam, David pedig újra rám nézett és elkomolyodott. Egy újabb dörgés jelezte, hogy tényleg mindjárt a nyakunkba zúdul az ég egy óriási zivatar formájában.
- Hogyne tudna már. Figyelj, Aurora – kezdte, én pedig sóhajtva közelebb léptem hozzá –, Xavier döntése ésszerűtlen a te perspektívádból, ezt teljesen aláírom. Most beszélhetünk arról, mekkora idióta. Szeretek erről beszélni és minden nap közlöm vele. Viszont nem az ő érdekeit nézte, hanem a tiédet, és igen, ezért lelépett úgy is, hogy tudta, mit okoz vele. Mert úgy gondolta, hogy jobb, ha ő bánt meg, mintha mások tennék. Kurvára nem volt egyszerű ez neki.
David elvette tőlem az összes szavamat és lehúzta őket a lefolyón. Csak néztem őt, pontosan tudta, hogy elnémított és egy fikarcnyit sem bánta ezt. Megköszörültem a torkomat, közben pedig elővettem a táskámból a cigarettás dobozomat és a fiú tekintetét kerülve rágyújtottam.
- Mit vársz, mit mondjak erre? – kérdeztem a számban egy szál cigivel, miközben tenyeremmel védve a gyújtó lángját, meggyújtottam azt. Erősen beleszívtam, hogy ne aludjon el, majd fejem fölé fújtam a füstöt, úgy néztem Davidet.
- Nem mondtam azt, hogy mondj rá bármit is. Minden jogod megvan rá dühösnek lenni, én csak azt mondom, hogy habár ezt vele nem közlöm, mert tényleg úgy gondolom, hogy kell neki ez a kis szenvedés, attól még van ráció az ő tetteiben is – jelentette ki a szőke, pont, mikor megéreztem az első cseppet a hajamra esni. Csodálatosan el fogok ázni munkába menet. – Mármint, találunk benne rációt, ha nagyon nagyon nagy elszántsággal keressük. Egy faszkalap az egész gyerek – ilyen barát mellett, mint David, igazából kinek kell ellenség amúgy? – De tényleg fontos vagy neki. A lelépős dologról pedig csak annyit, hogy... ha tudod, hogy valakinek úgy teszel jót, hogy kilépsz az életéből, akkor úgy is el fogsz sétálni, hogy nagyon is törődsz azzal az emberrel. Éppen azért sétálsz el.
- Akkor miért próbál visszajönni? – idegesen tettem fel ezt a kérdést, mert egyszerűen nem értettem már a szituációt. Most akkor mi történik?
- Hát mert szeret téged, nyilván – tessék? Hogy tud valaki ekkora nyugodtsággal kiejteni egy ilyen dolgot? Tessék? – Rájött, hogy elbaszta, és hogy egy idióta viziló. Tessék hagyni, hogy legalább próbálkozzon.
Az összes vér kifutott belőlem és még a Marlborom is a számban maradt, annyira lesokkolt a kettővel ezelőtti mondata Davidnek. Az összes értelmezési lehetőséget átforgattam a fejemben, csak utána szívtam a cigibe újra, miközben úgy vert a szívem, hogy majd' kiesett a helyéről. Miért kell az agyamnak mindent félreértelmeznie?
Nem volt időm reagálni – lehet, jobb is –, leparkolt előttünk az ismerős kék Mustang. El akartam bújni valahová, nem akartam Xavierrel találkozni és legszívesebben már indultam is volna a másik irányba, de nem tudtam megmozdulni, ahogy leolvastam a rendszámot. A számok és betűk egyvelege ugyanis túlságosan ismerősnek hatott számomra, és annyira leblokkoltam emiatt, hogy a káromkodáson kívül sehogy sem tudtam lereagálni.
- Mi a... picsa – morogtam, és habár igenis érzékeltem, ahogyan David rám pillantott, nem tudtam felé fordítani a tekintetemet. Még a cigaretta is kiesett a kezemből.
Anya kiszállt apa kék Mustangjából, és nagy mosollyal figyelt engem. Igaz, az egyik szemem csak őt nézte és azt sem tudtam, hogy reagáljak a jelenlétére, a másik a kocsit bámulta, amit utoljára akkor láttam, mikor letakartuk egy nagy ponyvával a garázsunkban, amit szigorúan kerülök. Miután apa karambolozott, megcsináltattuk az autót, mivel ez volt a kedvenc tárgya a világon, de aztán egyikünk sem vette hasznát. Képtelenek voltunk rá – tudtam, hogy könnyebb lenne vezetve vinni például Judyt iskolába és eljutni az egyetemre, elvégre van jogosítványom is, de egyszerűen nem tudtam beleülni.
- Szia, kicsim – köszöntött anya, de én nem tudtam megszólalni a feltörekvő pánikom miatt. Direkt, direkt figyeltem, hogy az otthoni és az egyetemi életem ne forrjon össze, és ő mindent elront!
Mindent, mindent elront!
- Mit keresel itt? – vészesen halkan és nyugodtan kérdeztem ahhoz az ordibáláshoz képest, amit műveltem legbelül.
Miért kell ezt csinálnia? Miért kell csak úgy beszambáznia az egész mindenségbe és felkavarni azt is, ami annyira nyugodtan pihen már? Davidre pillantottam, látszólag nem értette, mi a helyzet, de azt szerintem kivette, hogy az anyámról van szó és nem örülök neki.
- Gondoltam elviszlek dolgozni – mondta anya szégyenlős mosollyal, én pedig azonnal megcsóváltam a fejem még úgy is, hogy nem tudtam egyszerűen megszólalni. – Alex elmondta, melyik egyetemet választottad és merre dolgozol.
Ha eddig nem lett volna elég zavaros Davidnek, most már biztosan az neki. Mert hát kérem, melyik anyának kell megkérdeznie a gyerekét arról, hogy milyen egyetemre jár a másik?
- Nos, köszönöm szépen, de nincs szükségem fuvarra, mert... – nem ülhettem be anya mellé. Nem tölthetek vele húsz percet kettesben, nem akarok beszélgetni vele, nem akarom látni és nem akarom, hogy az életemben legyen. Hozzám nem illően kétségbe estem, a mellettem álló srác felé fordultam és nyeltem egyet, ahogyan a szemeibe néztem. – ... mert Daviddel megyek. Igaz, David?
Vedd a lapot kérlek, kérlek, kérlek!
Tudtam, hogy magyarázkodnom kell neki majd, de nem tudtam ezzel törődni. Anya jelenléte úgy elvette a kis biztonságérzetemet, hogy bármit megtettem volna, hogy megszabaduljak tőle. Bármit.
- Így van – helyeselt David anyára nézve, miközben feleszmélve ellökte magát a kaputól. – Várjuk a fuvart ketten, mert ugye nekem nincs kocsim, úgyhogy várjuk a fuvarunkat, hogy menjünk dolgozni... ketten. Illetve, h-hárman, mert várjuk a fuvart.
Bólintottam a fiú bénázására és ugyanolyan magabiztosan néztem anyára, amilyen magabiztosan David elővette a telefonját és teljesen beleburkolózott annak képernyőjébe.
- Akkor mondjátok le, mert már kaptatok egyet – kacsintott ránk anya, majd összecsapta a tenyerét és beült az autó vezetőülésébe. Nem mertem eget rengető jelenetet csapni, nem mertem elordibálni magam, hogy menjen a fészkes fenébe, csak ott álltam David mellett és nem tudtam, mi könnyíthetne az életemen. – Gyerünk, srácok!
Kényszeredetten megindultam az autó felé, de amin meglepődtem, hogy David is ugyanezt tette; amíg én elfoglaltam a helyem az anyósülésen, addig ő beült hátra mindenféle ellenkezés nélkül. Az ablak felé fordultam, elmosolyodtam a tettére még annak ellenére is, hogy borzasztóan éreztem magam. Imádkoztam azért, hogy anya ne szólaljon meg, hogy ne mondjon semmit, amivel elárulja azt a borzalmas családi helyzetemet, amibe az ő elhagyása lökött engem.
- Annyira imádta apád ezt az autót, istenem – mondta, én pedig lecsuktam a szememet. Apa felhozása fájdalmat hozott magával, fájdalmat és hideget annak ellenére, hogy ment a fűtés.
- Kérlek, ne beszélj apáról – vészesen csendes volt a hangom, de véletlenül sem azért, mert nyugodtan éreztem magam, hanem azért, mert nem akartam sírni.
Az ég végre leszakadt – az eső úgy esett, mintha dézsából öntötték volna a világra, megkopogtatta a szélvédő üvegét, mintha egy illedelmes betolakodó lenne, aki megkérdezi, hogy bejöhet-e, mielőtt elrontja az életedet.
- Szóval, David, te is ott dolgozol, ahol Aurora? – nézett a fiúra anya a visszapillantó tükörből, én pedig elengedtem egy mély sóhajtást. Ha hátranyúlnék és kilökném Davidet most a kocsiból, komolyan mondom, hogy jobban járna.
- Nem, én csak támogatom munka közben – vágta rá élből David, amire anya csak bólintott. Meg kell köszönnöm a fiúnak ezt az egészet és bocsánatot kell tőle majd kérnem.
- Tehát a fiúja vagy?
Miért tesz úgy anya, mintha érdekelné az életem?
– Hát, öhm – motyogta David, hallhatóan nem tudta, hogy mit kéne mondania és kereste a megfelelő választ. – Kérdezze a lányát. Elég... e-elég bonyolult – kiéreztem a mondatból, hogy rám bízza, mit mondok, magamban mindenképpen nevettem, de egy kicsit sem látszott ez rajtam kívül.
- Barátok vagyunk – kezdtem –, legjobb barátok.
- Ó, ez olyan – anya csettintett a nyelvével, miközben lefordult balra a kereszteződésnél – ez olyan extrás dolog?
- Igazából semmi közöd nincs a kapcsolataimhoz, semmi közöd nincs hozzám és különösen semmi közöd ahhoz, hogy kivel és kivel nem vagyok extrás viszonyban – akadtam ki a kérdésre nagyon is hirtelen, mert olyan szinten felforrt a vérem erre az érdeklődésre, hogy égette az ereimet.
Egyik részem várta, hogy anya hallgasson el, másik részem tudta, hogy kitől örököltem a bátorságomat.
- Aurora, valamikor el kell kezdened beszélni velem – mondta lágyan, mire én sóhajtottam és ismét az ablak felé fordítottam. Miért kezdjek el beszélni vele? Úgyis nemsokára eltűnik! – Judy meg tudott nekem bocsátani!
- Judy tíz éves! – te jó ég, komolyan itt járunk? Ekkora eredménynek könyveli el, hogy a tíz éves gyereke, aki feltétlen szeretetet érez iránta, a nyakába borult? Ez aztán a nagy teljesítmény, megmondom! – És minden egyes nap várt haza. Én nem.
A csend letelepedett ránk. Anya nem tudott erre mit mondani és meg sem szólalt, amíg oda nem értünk a kifőzdéhez – a rövid autóúton az egyetlen hang, ami megzavarta a némaságot, csak egy Messenger jelzés volt David telefonján. Azt vártam, hogy anya fogja magát és hazamegy, aztán David is lelép és egyedül maradok végre a saját nyomorult gondolataimmal, de mindkettő követett az ajtón belülre és kényelmetlenül helyet foglaltak még nem is egy asztalnál, hanem a pultnál, hogy pontosan előttem legyenek, miközben kasszázok.
Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam, alig tudtam figyelni a vásárlókra, mert csak az érdekelt, hogy mit beszél anya Daviddel. Szégyelltem mindazt, amit mondhatott a nő neki, el akartam süllyedni és David minden egyes pillantását kerültem. Sőt, biztos vagyok benne, hogy fogom is mostantól, akárhányszor összefutunk az egyetemen.
Megvárta mindkettő a munkaidőm végét és együtt kocsikáztunk ismét hazafelé. Anya nagyon meg szerette volna hívni Davidet vacsorára, de azért mindennek van vége és ez a gondolat már a vég túlsó oldalán pihent, így csodálatosan elhessegettem. A fiú kiszállt az egyetem előtt, így kettesben maradtam azzal a nővel, akivel sosem szerettem volna még egyszer kettesben maradni. Úgy dobogott a szívem, hogy szerintem ő is hallotta, de véletlenül sem az izgalomtól, hanem a dühtől. Dühös voltam anyára, fáradhatatlanul és kimondhatatlanul éreztem az idegességet és lehetetlenségnek bizonyosult, hogy ez esetleg csillapodik bármikor is.
Csak a rádió morajlott, az zavarta meg köztünk azt az iszonyú kínos csendet, amit igazából nem akartam megváltoztatni. Az idő ramaty volt, de legalább már az eső elállt; az emberek a pocsolyákat kerülve közlekedtek a járdán, a szülők pedig fújtatva szóltak rá a gyerekeikre, amikor azok direkt beleléptek abba.
Szinte ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy anya előadta Davidnek a saját kis szomorú történetét, ami csak azt mutatja be, hogy mennyire szenvedett. Amit természetesen el is hiszek; a gond csak az, hogy a saját szenvedésünkre adott reakcióink végett sokszor mások is szenvednek. Fogalma sincs anyának róla, hogy én mennyire szenvedtem tőle – fogalma sincs, hogy Alex és Judy mennyire szenvedett. Nem tudja, mert rohadtul nem volt mellettünk.
- Tudom, hogy fáj neked az, hogy itt hagytalak, de...
- Az első alkalomra gondolsz? Vagy melyikre? – vágtam egyből anya szavára, majd mikor megállt az autóval otthon, azonnal kilőttem az autóból és bementem a házba.
- Aurora, kérlek! – csörtetett utánam a nő, és már akkor megtalált, mikor a bakancsomat húztam lefelé az előtérben.
Borzasztóan ki akartam osztani. Azt akartam, hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én, de inkább lenyeltem mindent, amit mondani szerettem volna, mert jobbnak láttam, ha elkerüljük azt, ennek pedig pontosan kettő oka volt: Judy és Alex Jones itthon tartózkodása.
Felindultam az emeletre, hogy ne is lássam anyát tényleg csak annak érdekében, hogy ne akadjak ki. Ahogy a harmadik lépcsőfokra léptem, újra meghallottam a hangját, megállásra késztetett a mondata és olyan szinten felnyomta az agyvizemet, hogy azt hittem, megfojtom őt és utána saját magamat is.
- Az anyád vagyok, nem sétálhatsz el előlem! – kétségbeesettség. Pontosan ilyen volt a hangneme.
Hét darab szóval olyan szinten lefárasztotta a lelkemet, hogy már azt sem érdekelt, ki fogja hallani a hangomat és ki nem. Anya hiányérzete olyan élesen vágott az egész testembe, mintha egy tompa késsel szétkaszabolták volna az elmémet. Könnyeim azonnal egy vékony fátylat húztak szemeim elé, a világ egy homályos paca lett, egy olyan paca, amit gyűlöltem azért, mert nem akar saját magában.
- Hol volt az anyám, mikor leérettségiztem? – halkan és nyugodtan tettem fel a költői kérdést, majd hátrafordultam anya felé és egyenesen nyúzott szemeibe néztem. Nem érdekelt, hogy mit lát rajtam. Nem érdekelt, hogy látja, mennyire megtört engem. – Hol volt az anyám, mikor elkísértem Alexet az első gimis napjára? Hol volt az anyám, mikor szaladtam a sürgősségire Judy törött karjával?
- Ezeknél az alkalmaknál nem voltam itt, igazad van – még szép, hogy igazam van! Hallottam letrappolni az emeletről két testvéremet, éreztem, ahogyan közvetlenül megálltak mögöttem. Elálltam az útjukat, de nem fordultak vissza, nem is szóltak nekem, hogy lépjek le a lépcsőfokokról, csak álltak ott és hallgatták azt a kialakuló borzalmat, amit annyira el akartam kerülni éppen azért, hogy nekik ne kelljen végighallgatni. – De most már itt vagyok és nem megyek sehova sem, Aurora. Itt vagyok, segíteni akarok, segíteni akarok Judynak és Alexnek és...
- Nincs jogod ahhoz, hogy elhagyd a gyerekeidet és aztán ki-be járkálj az életükből, hogy teljesen szétszedd őket – szájbarágósan magyaráztam anyának, hogy megértse, mennyire elbaszott is ez a helyzet. Hevesen levágtattam a lépcsőről, felmutattam Alexre és Judyra, de nem mertem feléjük fordulni, csak anyát néztem és minden dühömet próbáltam átformálni olyan szavakba, amik elmagyarázzák neki az igazi helyzetet, az igazi űrt, amit hagyott. – Nézz rájuk! Nézz rájuk, nézd meg őket jól! Minden alkalommal, mikor visszajössz és elmész, egy kis darabot letörsz a lelkükből! Csak a saját önzőséged miatt!
- Ők az én gyerekeim, Aur...
- Én is a gyereked vagyok! – kitört belőlem a zokogás, miközben magamra mutattam. Úgy éreztem, mintha egy kiégett, egy elfáradt anyuka lennék aki legszívesebben visszamenne az időben és öt éves kisgyerekként a szüleihez bújna a vacsora után, hogy érezze a szeretetet és a törődést, amit olyan régóta nem kap már meg. – Mégis én nevelem őket! És tudod mit? Kibaszott jó munkát végzek! Mindent megadok nekik, mindent, figyelek a hogylétükre, jók a jegyeik és csodálatos gyerekek! És ez nem a te érdemed anya, hanem az enyém! Az enyém!
Hangosan sírtam a ház összes lakója előtt, miközben csak magamra mutattam, mintha én lennék a saját problémám, a saját gyötrődésem okozója. Anya könnyei széles vonalban folytak végig két arcán, ahogyan figyelt engem. Figyeljen csak, figyelje, mennyire undorító dolgot tett!
- Már itt vagyok, kicsim. És ígérem, nem megyek sehova – szűrte a szavait szinte suttogva, mire én megcsóváltam a fejem és nem is hagytam, hogy eljusson a mondandója az agyamig. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy hiú reményeket támasszak felé. – Ígérem, Aurora.
- Ne ígérgess te semmit – mondtam, majd a lépcső felé fordultam, de megálltam annak alján.
Felnéztem Judyra és Alexre – felnéztem a testvéreimre és figyeltem azt, ahogyan ők figyelik zaklatott, könnyáztatta arcomat és kisírt szemeimet, amik úgy tűnik, sosem apadnak el. Éreztem, ahogyan minden reményem és gondolatom lerombolódik, éreztem, ahogyan a falam összetörik és az egyetlen, ami járt a fejemben, hogy nem lehetek most a közelükben.
Sarkon fordultam, kikerültem anyát anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltattam volna, majd felhúztam a bakancsomat és kicsörtettem a házból. Szédültem attól a sok érzelemtől, ami nyomta a belsőmet, és úgy próbáltam megszabadulni tőlük, hogy a már sötétedő estében egyenesen a buszmegállóig sétáltam, majd felültem a belváros felé vezető buszra. A hányingerem egyre és egyre intenzívebben feljött bennem – utáltam, utáltam ezt a helyzetet, utáltam anyát, amiért elhagyott, még apát is!
Utáltam az életet.
Ahogy leszálltam a belvárosban a buszról, egyszerűen csak leültem a fedett buszmegálló padjára, felhúztam a lábamat és törökülésbe helyezkedve rágyújtottam. És sírtam. Nem féltem attól, hogy valaki interakcióba kezd velem a szar állapotom miatt; az embereket általában nem érdekli az ismeretlenek problémája. El vannak foglalva a sajátjukkal, rohannak a végtelenbe és csak azon agyalnak, hogy hogyan másszanak ki abból, amiben jelenleg élnek. Akkor is, ha minden tökéletes – általában azok az emberek szenvednek a legtöbbet, mégpedig azért, mert nem létezik olyan, hogy tökéletes. Elnyomhatjuk a rosszat, persze, de attól még nem tűnik el. Valami mindig van, ami problémaként adódik hozzánk.
A gond csak az, hogy ha a probléma, ami hozzánk adódik, maga az élet.
Alig telt el pár másodperc az utolsó slukk elszívása után, újra előhúztam a cigarettás dobozomat és meggyújtottam még egy szálat. Az utóbbi napokban bőven többet cigiztem a szokásosnál, de azt sem tudtam, miért – a nikotin lenyugtat és káros hatása révén érzékelteti velem, hogy az igazán rossz dolgok csak lassan ölnek meg. Tehát bármilyen heves érzelmet is érezhetek, ami úgy érzem kivégez, valószínűleg nem fog. Akármilyen bizarr is, de ez a tény biztonságot ad nekem.
A füst egy nagy, pufók felhőt képzett a fejem felett miközben néztem az előttem elsuhanó férfiakat és nőket. A nagy szürkeségben rám sem hederítettek, nem figyeltek a buszmegálló padján bordó szövetkabátban, törökülésben ülő lányra, akinek a könnyei patakban folynak az arcára, mert nem tudja kezelni az életet.
Nem figyelt senki, csak az előzőnél sokkal nagyobb nyugalommal eltöltő kék Mustanggal leparkoló Xavier Holt.
X A V I E R
___________________
Elég volt egyetlen üzenet Davidtől. Egyetlen egy a délután folyamán, amiben elsírta nekem a bánatát, miszerint Aurora Jonesszal és az anyjával ül egy szánalmas kifőzdében. Aztán még egy, miszerint Aurora szerinte ki fog borulni és nem érti a helyzetet.
Már akkor tudtam, hogy gáz van, mikor Csipkerózsika házához vezetve belebotlott a szemem magába Csipkerózsikába, ahogyan egyedül ücsörög a buszmegállóban. Mikor kiszálltam az autóból, Aurora egyből megtalált kisírt bambiszemeivel, és habár láttam a meglepődés tükröződését pufók arcán, hamar lesütötte barna tekintetét.
- Nem hideg az a pad? – kérdeztem, ahogy nekidőltem a buszmenetrend tábláját tartó oszlopnak. Aurora felhúzta vállait, miközben rám nézett, halványan elmosolyodtam a kis hippi kinézetére, ami annyira kirívóan kontrasztot vont az egész belvárossal.
- Várom a buszt.
Úgy ismerem Aurora Jonest, mint a tenyeremet! Nem értem, miért hazudik ez a lány nekem, mikor ő is tudja.
Kedden elég komor volt velem, viszont már eltűr a közvetlen környezetében, szóval ezt sikernek könyvelem el. Folyamatosan próbáltam vele témát vitatni, felhoztam a világ összes filozófiai kérdését, de kurva erősen tartja magát a némaságához, amit csak a társaságomban hoz életbe. Nem modom azt, hogy nem érdemlem meg, de esküszöm kezdek beleőrülni.
- Merre mész? – mentem bele a játékába, majd leültem mellé és akármennyire is szerettem volna ránézni, azt tettem, amit ő: bámultam az embereket.
- Haza – válaszolt hozzá nem illően röviden. Sokkal nehezebb eset ez a lány, mint amilyenekkel beszélek, de már hozzászoktam, és nem tud eltántorítani a makacsságával. Kétlem, hogy Aurora Jones egyáltalán képes lenne bármivel is arra.
- Elég biztos vagyok benne, hogy a házad felé vezető busz a másik irányból indul – világítottam rá a kibúvója hibájára, ő pedig sóhajtott egyet és tökéletesen telt ajkaihoz emelte olcsó cigarettáját. Feszült volt, nem is akárhogyan. – Miért nem mondtad, hogy anyukád visszajött?
- Nem akarok anyámról beszélni, jó? Miért kell mindig róla beszélni? – alig mondtam végig a kérdésemet, Aurora egyből közbevágott. Azelőtt lezárta a témát, mielőtt belemehettünk volna, nekem pedig bőven világossá vált, hogy valami nagy vita lehetett otthon. Mégpedig, mert Aurora Jones nem hagyja csak úgy otthon a testvéreit. – Amúgy sem tartozom neked magyarázattal.
- Oké, akkor nem beszélünk róla – az ő útján lépkedtem, legfőképpen azért, mert akármennyire is szeretném, hogy máshogy legyen, Aurora teljesen bezárkózott előttem. Nagyon instabil jelenleg, könnyen megváltoztathatnám ezt a bezártságot most, de ha az a lelki állapotára rosszat jelent, akkor isten ments, hogy megtegyem. Nincs fontosabb, mint az ő lelke. Sóhajtva a térdére vezettem az ujjaimat, miközben felálltam mellőle, majd autómhoz léptem és kinyitottam előtte az anyósülés ajtaját. – Gyere, menjünk innen! Hideg van.
- Nem megyek veled sehova – a kurva életért vagy ilyen makacs, Csipkerózsika.
- Meg akarsz fázni?
- Talán igen!
- Szóval azt akarod, hogy majd szétköhögd otthon a bacikat, aminek az lesz a következménye, hogy Judy és Alex is megbetegednek? – tudom, hogy piszkosan játszom, de ha nyerni akarok, most mit csináljak? – És akkor kurva rosszul lesznek, kimaradnak a suliból, fájni fog a...
- Jól van! – ugrott fel a padról Csipkerózsika, majd gyorsan elszívta azt a két maradék slukkot és a csikk földretaposása után szándékozott becammogni az anyósülésemre.
Sóhajtottam, mert már most éreztem azt a tortúrát, amit ezzel vállaltam. Nehéz megtörni egy olyan embert és rávenni arra, hogy a saját érdekében beszéljen, aki ezt egyáltalán nem akarja, és aki évek tapasztalatával a háta mögött pontosan tudja, hogyan és miként kerülje ki a lelkizéseket. Tisztában vagyok vele, milyen tud lenni a rideg Aurora Jones, volt szerencsém azzal az énjével is találkozni már, de esküszöm olyan régen volt, hogy alig emlékeztem rá.
Bekapcsoltam az autó lámpáját, az utcai fények is felkapcsolódtak, annyira kezdett sötét lenni. Fél kilencet mutatott a rádió feletti digitális órám, automatikusan a házam felé indultam elég magasról leszarva azt, hogy apám már otthon van. Na jó, az nem igaz, hogy magasról leszarom – remélem, a szobájában enyeleg Pollyval, mert nem igazán akarom, hogy találkozzon Aurorával. Nincs szüksége most a lánynak arra, hogy megismerje apám bunkó nyomorék modorát, de fél kilenckor hova vigyem? Az olyan helyek, amik nyugisak és nem bebaszásra épültek, már bezártak.
- Hova viszel? – szólalt meg Aurora élesen, én pedig lefordultam a kereszteződésnél a már jól ismert útra. Komolyan, azt próbáltam felmérni, hogy vajon mennyire fog kiakadni, ha elmondom neki, hogy magamhoz. A kocsiból csak nem fog kiugrani, ugye?
- Haza – mondtam neki, de a reakció sokkal-sokkal másabb volt, mint amire számítottam. A lány arca rémületbe ment át, rá-rápillantottam az útról, hogy lássam, jól van-e, de képtelenségnek véltem megállapítani.
- Nem akarok haza menni! Ott kellett volna hagynod a buszmegállóban, te jó ég, mi jogon viszel haza, miután eljöttem...
- Aurora, nem hozzád megyünk, hanem hozzám – pontosítottam a válaszomat, Csipekórzsika pedig nyelt egyet és az ablak felé fordulva pásztázta a sötét tájat ahelyett, hogy beszélgetést folytatott volna velem.
Meglepődtem, nagyon is meglepődtem azon, mennyire felhúzta magát már csak a gondolatra is, hogy az anyjával egy légtérben kell tartózkodnia. Olyannyira el szeretné ezt kerülni, hogy még abba is beletörődött, hogy az én házam felé vezetek éppen. Biztos vagyok benne, hogy nem utálja az anyját, erre a fejemet tenném, tök mindegy, mit mond. Ha utálná, nem így reagálna. Egyszerűen csak hiányzik neki és olyan kurva mérges rá, hogy összetéveszti ezt az érzést az utálattal. Nem mondom azt, hogy ez a düh nem jogos, egyáltalán nem mondom ezt. Igenis jogos és én sem viselkednék máshogy.
- Szóval – kezdte Aurora hirtelen, majd megköszörülte torkát zavarában. Nem nézett mást, csak a kinti világot, a fákat, amiket csak úgy csavargatott a szél. – Mit kerestél arra a belvárosban?
- Téged – gondolkozás nélkül vágtam rá, de azt hiszem, jobb is így. Aurora egyből felém fordult, mosolyogva csóválta meg a fejét, én meg esküszöm úgy éreztem, hogy elértem valamit az életben. Megmosolyogtatni Aurora Jonest úgy, hogy ki vannak sírva azok a bambiszemei; azért ez nem semmi. – Mégis mi vagy ki mást kereshettem volna arra, ha nem téged, Csipkerózsika?
- Na, jól van. Ne told túl a hímringyóskodásodat – elnevettem magam az idióta szóra, amit annyira szeret rám használni. Nem is vagyok hímringyó! Ugye?
Az biztos, hogy egy csöppet sikerült feloldanom köztünk a feszült hangulatot, amíg haza nem értünk. Láttam Aurorán, mennyire kínosan érzi magát, mikor kiszálltunk az autóból és a bejárati ajtó elé álltunk – egyetlen egyszer hoztam haza, akkor is bűn részeg volt és egyből elaludtunk.
Kétlem, hogy este kilenckor ez lenne a helyzet majd.
- Ne izgulj, a családom érdemi tagjai imádnak – mondtam a lánynak Olgára és Biancára gondolva, majd lenyomtam a kilincset és előre engedtem Aurorát a házba.
A csempét bámulva hámozta le magáról bordó kabátját, felakasztotta az enyém mellé és a karomba kapaszkodva lehúzta bakancsát is, miközben én letapostam saját cipőmet a sarkammal. Nem a legjobb szokásom, de hát most hajoljak le egészen a földig és úgy vegyem le, miközben a könnyebb úton is meg lehet oldani?
- Aurora, drága! Jól látom, te vagy az? – Olga egyből megtörte a csendet, amit a nyomorékoskodásunk okozott, még estére is a pultot törölgette és hatalmas mosollyal üdvözölte a nem kicsit megszeppent és rossz állapotban lévő lányt. – Már hiányoltalak! Nem vagy éhes?
- Éhen hal – szólaltam meg Aurora helyett, ő pedig csak felém fordult és kimeresztette azokat a nagy szemeit, amik elküldtek a picsába engem, amiért helyette döntök és nem adom meg a feminizmushoz való jogát. – Aurora ma nálunk alszik.
Hogy pontosan melyik irányból kapta ezt az ötletet az agyam, fogalmam sincs, de mivel Aurora nem akadt ki egy csöppet sem, nem kezdtem mentegetőzésbe. Olga leültette a lányt enni, én pedig el is tűntem tőlük, mondván, hogy még mesét kell olvasnom Biancának. Isten ments, hogy kihagyjak egy estét.
A húgom még nagyban babázott, mikor beléptem a birodalmába. Habár eléggé bűntudatom volt emiatt, nem volt sok türelmem; egyből ágyba dugtam és elkezdtem neki olvasni, legfőképpen azért, mert hát baszki, Aurora Jones itt van az én házamban és én nem vagyok vele. Jobbnak láttam, ha Biancával ezt a tényt még nem közlöm, mert akkor az istenért se alszik el. Bőven volt vagy háromnegyed óra, mire teljesen álomba merült, sajnos akármennyire is akartam nem tudtam gyorsan eltűnni tőle – apró puszit leheltem a homlokára és arrébb raktam a földről a babáit, nehogy reggel elessen majd bennük.
Tíz óra is lehetett, mikor újra csatlakoztam a többiekhez a konyhába. Aurora láthatóan jobban festett, mély beszélgetésbe esett Olgaval és még egy-két hangos nevetést is hallatott.
Azt hiszem, nincs is jobb dolog annál, mikor egy borzasztó szomorú embert nevetni látsz.
- Remélem, nem engem beszéltek ki – ültem le melléjük a kanapéra szellemesen, megpihentettem a fejtámlán Aurora mögött a karomat és próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy faszom izgatott kisgyerek, aki most találkozott azzal a színésznővel, akire életében először kiverte.
- Szeretnéd, hogy téged beszéljünk ki, édes fiam? – kérdezett vissza Olga, én pedig vigyorogva megcsóváltam a fejem. Ez a nő túl sok mindent tud, még az kell, hogy előhozza a pucér bébifotóimat.
- Hát itt meg mi folyik? – már akkor lecsuktam a szemeimet, mikor meghallottam Polly nyávogó hangját.
Istenem, ez aztán nagyon kellett.
Hátra sem fordultam a kanapén ülve, nincs szükség arra, hogy lássam ezt a cafkát – csak remélni mertem, hogy apa nincs mögötte. Aurora velem ellentétben a nő felé fordította a fejét, ahogy meghallotta a számára teljesen ismeretlent. Ki tudja, mit hitt; lehet azt, hogy ő az eltitkolt nővérem, vagy ilyesmi. Bár, említésként tisztában volt azzal, hogy apám nősülni készül, de most őszintén, Pollyról ki gondolja, hogy az apám menyasszonya? Egy utolsó egyetemi évét járó orvostanhallgató idősebb lassan, mint ő.
- Polly, Aurora – kezdtem anélkül, hogy bármelyikre néztem volna – Aurora, Polly.
Polly végre elénk lépett és helyet foglalt selyem hálóingében a kanapéval szemben lévő fotelek egyikében. Már szerzett magának egy üveg bort és két poharat a szekrényből; gondolhattam volna. Nem nagyon jár le másért, csak puccos esti alkoholért, amit apámmal fogyasztanak elalvás előtt. Most azonnal el akartam tüntetni innen Aurorát, el akartam tüntetni, hogy ne is lássa Polly meglepődött és már-már ironikus mosolyát.
- Á, Aurora – egyenesen ízlelgette a nevet, miközben öntött egy kis vöröset magának. A közöttünk lévő üvegasztalra rakta az üveget és a másik poharat, platina szőke haja pontosan illett ahhoz a szánalmasan drága italhoz, amit kóstólgatott. – Xavier kis egyetemi feladatos pajtása, nem igaz? Vagy egy másik Aurora lennél? Xaviernél már nem lehet tudni – kamu nőies nevetéssel reagált saját humortalan viccére. Hülye ribanc. – Bort?
- Szeretek józan lenni, mikor álmodom, de azért köszönöm szépen az ajánlatot – összenéztem Aurora mögött Olgával a lány csípős megszólalására. Jól van, meg kell ezt szüntetni, mielőtt Polly cicaharcot kezd. Egy kicsit probléma lenne az, tekintve, hogy Aurora nem cicaharcozni fog, hanem élből lefejeli majd ezt a szerencsétlent. – Hallottam az esküvőről, gratulálok!
Semmi szarkazmus nem volt Aurora hangjában, őszintén gratulált, mégpedig azért, mert nem hülye és még csak nem is tiszteletlen. Mármint, elég felvágott nyelvű, de azért nem tiszteletlen, na.
- Ó, köszönjük szépen. Alig várom, hogy elrepüljünk a magánrepülőmmel Bali szigetére – örvendezett Polly, mielőtt újabbat kortyolt a borból. Sajnos hiába kértem, hogy fulladjon bele, nem hallgatták meg az imáimát az égiek. Azonnal Aurorára néztem, nem tudta eltakarni ledöbbentségét, nem is csodálom. Ez erős volt.
- Neked van magánrepülőd? – kérdezett rá mindenféle átgondolás nélkül a lány a legkirívóbb szóra, bambiszemei akkorák voltak, mint egy-egy golflabda. A digitális órára néztem, negyed tizenegyet mutatott. Pont megfelelő idő arra, hogy megszűnjünk létezni!
- Neked nincs? – mosolyodott el nagyképűen Polly, aztán meggyszínű ajkai előtt tartva poharát végig nézett Aurora felhajtott kopott farmerén és sötétlila szőrmés pulcsiján, ami pont csak addig ért, hogy eltakarja hasát a hidegtől és hogy még épphogy lássuk piros övét. Banános zoknija természetesen elmaradhatatlanul virított a lábán, hátrafogott göndör haja pedig bőven látni engedte háromlyukú fülét. – Nos, nyilván.
Visszaemlékeztem arra, mikor azon gondolkoztam, hogy Aurora nem utálja az anyját; ebben azért vagyok biztos, mert én kegyetlenül utálom Pollyt. Szó szerint utálom, nem sírok miatta, nem szenvedek azért, mert létezik. Egyszerűen csak utálom, minden utóérzés nélkül. Ez az igazi utálat.
- Polly, drága, hol van már az a bor? – a kanapé háttámláján pihenő karomat egyből előrevettem, ahogy meghallottam apát lekocogását az emeltről. Tenyerem tudat alatt síklott Aurora combjára, sóhajtva fogadtam, ahogyan a lány hátranéz apára és minden bizonnyal kialakít vele egy szemkontaltust. – Nocsak, nocsak, kihez van szerencsénk?
- Apa, Aurora – kezdtem újra még az ezelőtti semminél is kevesebb lelkesedéssel – Aurora, apa.
Apa helyet foglalt a másik fotelben, nem is tagadhatta volna le azt, hogy végig mustrálta Aurorát – féltem attól, hogy hogyan fog rá reagálni, mert ismerem apámat. Nagyon sokszor hangoztatja, hogy nem szereti a lecsúszott „pornépet”, sőt gyűlöli őket. A feszültséget harapni tudtam volna, csak nézte apa Aurora bambiszemeit, amiket annyira fogva tartott, hogy még pislogni is alig tudtak.
- Örülök, hogy megismerhetlek végre, Aurora – a férfi kinyújtotta felénk a kezét, Aurora pedig magabiztosan előrehajolt és elfogadta a fogást. Azt sem tudtam, hova szarjak. Hát ez meg hogy történt? – Ketten dolgoztok az installáción, igaz?
- Igen, Mr Holt – válaszolt a lány, apa pedig bólintott saját igazára és az asztalon való borosüveghez nyúlt. Kiöntötte magának a megfelelő mennyiségű alkoholt, majd hátradőlt a nagy fotelben, arcán egy aprócska, csupán szája sarkában megjelenő, erősen eltakarni kívánó mosollyal figyelte meg újra Aurora bohókás kinézetét.
Zöld szemei a lány combján lévő ujjaimra síklottak, majd fel szemeimre, amik igen erősen jelezték neki, hogy egy rossz szót mer szólni ennek a teremtésnek, és újra behúzok neki – nem, mintha félt volna tőlem. Nem ezért viselkedett úgy, mint egy normális ember.
- Bort? – kínálta meg ő is a lányt, aki csak megrázta fejét válaszként és nyelt egyet. Azt hiszem, ő sem erre számított.
- N-nem kérek, köszönöm – mondta, majd füle mögé tűrte kócos tincsei egyikét és felém fordult. Bambiszemeit nagyra nyitva vezette az enyémekre, tekintetemet egyből neki adtam és vártam azt a kérését, amit már azelőtt tudtam, hogy kimondott volna. – Késő van, felmegyünk?
Végre!
- Persze – bólintottam, majd felálltam és megvártam, amíg Aurora illedelmesen jó éjszakát kíván Olgának, apának és még Pollynak is, akit véleményem szerint meg kellene fojtani egy tál hidegvízben, de hát mindegy.
Éreztem a feszültség eltűnését, ahogyan bezártuk magunk mögött a szobaajtómat, fáradtan leültem az ágyamra, majd hátradőltem azon és próbáltam kitalálni egy csomó mindent, amit kurvára nem értek és nem tudok. Például hogy apa miért viselkedett ilyen... jól Aurorával, vagy ha már Aurora, azon is elgondolkoztam, hogy mégis mi a faszomat kéne most kezdenem vele. Jó, egyszer már megoldottuk ezt, nem?
- Megkaphatod az ágyat, enyém a fotel. Nyugodtan lezuhanyozhatsz, ha gondolod, szívesen kölcsönadom a pólómat aludni és... hát, igazából nyugodtan csinálj azt, amit akarsz – józan Aurorával nehezebb a szobámban, mint részeg Aurorával.
Felnéztem, hogy kapjak egy megerősítést arra, hogy nem tűnök egy nyomorék seggfejnek, aki ezt sem tudja jól csinálni, de csupán egy olyan helyzetbe csöppentem, ami nyelésre késztetett – kétségbeestem, mikor Aurora lila pulcsija korcához ért, hirtelen azt sem tudtam, hogy be kéne-e hunynom a szemem vagy ráadásként nekem is le kéne-e dobnom magamról valamit, de rájöttem, hogy a felső alatt korántsem a melltartója pihen csak, úgyhogy megnyugodtam. A piros trikó erősen ráfeszült a lányra, újabbat nyeltem, mikor végig néztem tökéletes testén és inkább leengedtem a fejemet az ágyra.
Ó, ég.
- Elmegyek fürödni, ha nem baj – mondta nekem, én pedig kezemmel gesztikulálva közöltem vele, hogy menjen csak.
Persze rájöttem, hogy adnom kéne neki egy törölközőt, meg ilyenek, szóval feltápászkodtam és miután eltűnt az ajtó mögött, keservesen próbáltam megértetni magammal, hogy az kurvára nem jó ötlet, ha most itt felcsigázom az agyamat Aurora Jonesszon. Aztán meg más is felcsigázódik, és aztán egy kanos kisfiú leszek, nem kell ez nekem most.
Faszomat már.
Hál' istennek én ma már zuhanyoztam, úgyhogy levettem a ruháimat és annak tudatában, hogy józan Aurora nem részeg Aurora, szándékoztam felvenni egy vékony melegítőalsót is. Nem tudom, mikor tettem utoljára ilyet alvás előtt, de mindegy. Elhelyezkedtem a fotelben és az éjjeli lámpa halvány fényében tájékoztattam Davidet a történtekről Messengeren.
Próbáltam nem végignézni Aurorán és megdugni őt a szemeimmel, mikor besétált a szobámba az én fekete pólómban. Göndör haja a lehető legtökéletesebb tökéletlenségben omlott a vállára, beharaptam ajkaimat, ahogyan beletúrt, mielőtt az ágyamra ült és magára húzta a takarót. Láthatóan zavarban érezte magát, de nem a ruha végett – inkább a kommunikáció végett, ami elmaradt, pedig ebben a helyzetben elmaradhatatlan.
- Nem muszáj a fotelben aludnod – jaj, már megint! – Kényelmetlennek tűnik. Mellesleg aludtunk már együtt.
Hát, jó.
- Hát, jó – mondtam ki az első gondolatomat, tekintve hogy jelenleg olyan szinten agyilag zokni voltam, hogy az már fájdalmas, majd felálltam a kanapéról és ledőltem Aurora mellé.
A plafont, csak a plafont bámultam szigorúan.
Éreztem, ahogyan Aurora megmozdul mellettem és az oldalára fordul, akármennyire is próbálkoztam, mégis felé néztem és mikor megláttam a félhomályban az arcát, én is megismételtem a tettét és teljes testemmel az ő irányába fordultam. Csak a kezünk választott szét minket, csak azok mérték ki köztünk a távolságot.
- Köszönöm, hogy megkerestél a belvárosban – suttogta nekem, én pedig csak bólintottam. Szemei esküszöm, csillogtak attól a különlegességtől, ami lelkében rejlett. – És köszönöm, hogy nem vittél haza, hanem idehoztál magadhoz.
- Nem kell ezeket megköszönnöd, Csipkerózsika, bármikor megtenném, te is tudod – azt hiszem, ez volt a legmagabiztosabb mondatom az este alatt. Aurora elmosolyodott, lesütötte gyönyörű íriszeit és mély levegőt vett, ami hirdeti bizonytalanságát kettőnkkel kapcsolatban.
Megértem. Én sem tudom, mi történik.
Áthúzta a takarót magán, rám dobta az egyik felét és még közelebb jött, hogy mindkettőnk tökéletesen védve legyen a hideg téltől, ami nem is annyira érződött a fűtés mellett. Azt hiszem, mindketten éreztük az áttörést, amit ez a borzalmas eseménysorozat idézett elő köztünk.
Aurora anyja óriási téma magánál Auroránál. Az, hogy ebbe ha valahogyan is, de belekerültem és védelmet nyújtottam neki szinte a saját gondolataitól is, azt hiszem a legjobb dolog, amit tehettem.
- Eléggé összevesztem anyával ma délután – ezt mondjuk senki nem gondolta volna, nahát. Habár nem lepődtem meg, figyelmesen hallgattam, mert tudtam, mennyit jelent ez a lánynak. Nem egyszerű azért erről beszélni. – Nem tudom, hogy hogyan nézzek újra a szemébe és hidd el, kicsit sem a szégyentől.
- Tudom – felajánlhattam volna neki, hogy addig marad, ameddig szeretne, de felesleges lett volna. Aurora Jones sosem hagyná el a testvéreit, ezt nagyon is fixen állítom. – Minden rendben lesz, Aurora. Ígérem neked.
Hitetlen grimaszt vágott a lány, majd megnyalta ajkait, nekem meg egyből oda is ragadtak a szemeim – rózsaszín szája úgy vonzotta a tekintetemet, hogy azt hittem felrobbanok már csak a gondolattól is, hogy mennyire meg szeretném csókolni.
Valahol, az elmém leghátuljában, egy faszom kis dobozkában ott ült Daviddel a fogadásom, miszerint van önmegtartóztatásom és simán tudok lenni Aurorának csakis a barátja és semmi több. És persze ez is lenne a legjobb a lelki állapotának, így nincs miért támadniuk és nem fogja érzékelni azt a sok mocskot, ami az életem. De azok az ajkak, istenem...
Mellesleg tökre váratlan volt a mai találkozás is; arról ne is beszéljünk, hogy apa maga lett a kisangyal. Ami fontosabb, hogy Polly egyáltalán nem és viszonylag jól kezelte Aurora. Jó, az a magánrepülős faszság erős volt és kizökkentette, de azért azt tegyük hozzá, hogy rohadt bátran visszaszólt a ribancnak azelőtt.
Istenem, mit csinálok itt? Miről is próbálom most meggyőzni magam akkor?
- Aurora...
- Xavier – vágott pontosan ugyanolyan lágy és kívánkozó hangnemmel Aurora saját nevébe, nekem pedig bőven elég volt ennyi ahhoz, hogy teljesen eltűnjön a józan eszem. – Xavier, mit csinálsz?
- Most? Most éppen megőrülök érted – motyogtam, ahogyan egyre jobban közelítettem felé, de amúgy ha holnap reggel kérdezné valaki, hogy miket beszéltem ma este, nem tudnék rá válaszolni, annyira leköti a figyelmemet Aurora Jones két telt ajka.
- A legutóbbi ilyen alkalomnál...
- Leszarom, mit gondoltam akkor helyesnek – duruzsoltam a lánynak, majd mielőtt ténylegesen, józanul átgondolhattam volna, hogy ennek milyen következményei lehetnek és miért is faszság, amit teszek, Aurora pufók arcára csúszott a tenyerem és a lehető legnagyobb mértékű epekedéssel lesmároltam.
Egyből visszacsókolt, nyelvünk lassú koreográfiába kezdett és minden újabb és újabb mozdulatnál végigfutott rajtam a tűz, ami pont annyira égette meg a testemet, hogy felébressze bennem a vágyat Aurora Jones iránt. Meg sem próbáltam ellenkezni, mikor a lány beletúrt a hajamba és magára húzott, ráfordulva vezettem le az ujjaimat az oldalán és feltérképeztem minden egyes szegletét a bőrének.
Hogy én mennyire kívánlak téged, Csipkerózsika!
Teljesen a testéhez szórított a lábával, meztelen hátamon körkörözött apró ujjával, miközben nyakához tévedtem – biztos voltam benne, hogy a fogaim kínzása nyomot fog hagyni rajta holnap reggel, de kicsit sem bántam: azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy Aurora Jones csak az enyém és nem lehet senki másé.
Feltűrtem rajta lévő pólómat, óvatosan simítottam végig hasán egyre feljebb és feljebb vonaglottam ujjaimmal és ajkát beharapva kényszerítettem ki belőle egy aprócska nyögést.
Sosem akartam még valakivel szeretkezni annyira, mint Aurora Jonesszal.
- Xavier, nagyon rosszat álmodtam – Aurora lelökött magáról, mikor meghallotta Bianca hangját, a hirtelen rám talált döbbenettől még csak le sem estem, egyből talpra fordultam és úgy léptem a húgomhoz, mintha nem lennék kurvára felizgulva.
A kurva kibaszott életbe!
- Gyere, elmegyek, elkísérlek! – faszom, miért hangzik most az „elmegyek” szó bűnösnek? – elkísérlek a szobádba és elmeséled, mit álmodtál.
Szerencsére még pont félálomban lépett Bia a szobába ahhoz, hogy felfogjon bármit is, így mindenféle reakció nélkül átbaktatott a sajátjába, én pedig követtem annak ellenére, hogy csak azon járt az eszem, hogy pár perccel ezelőtt még Aurora Jonesszon feküdtem. Gyorsan elhadartam a testvéremnek, hogy nem kell félni a farkasoktól és biztos, hogy nem fog bejönni a szobájába egy sem, kinyitottam a szekrényét, hogy megmutassam neki, hogy a ruháin kívül nincs benne semmi és ráadásként – mert nyilván még a lehetőségem sincs meg, hogy hamar elszabaduljak – még elolvastam egy mesét is.
Mire visszaértem a szobámba, Aurora pontosan olyan kívánatosan feküdt a takaró alatt, ahogyan ezelőtt. Torkomat köszörülve becsuktam az ajtót, majd végig simítottam a tarkómon, ahogyan közeledtem az ágy felé.
- Bocsi – mondtam kínosan, majd mellé feküdtem és játékos vigyorral ránéztem. Szemei bőven mosolyogtak, de megforgatta őket és a plafont bámulva szüntette meg velem a szemkontaktust. – Hol is tartottunk?
- Ott, hogy – elakadtak szavai zavarában, köhögésbe folytotta némaságát és kisimította göndör fürtjeit a szeméből. – ideje aludnunk, mert reggel korán kelünk az egyetemre és aztán foglalkoznunk kell az installációval.
- Biztos? – húztam fel a szemöldököm, aztán felemeltem a takarót és én is bebújtam alá. Felé fordultam, könyökömön támaszkodva néztem végig újra a lányon, neki pedig kivörösödött arcán megjelentek a gödröcskék vigyori kedve miatt. Ezt szeretem, ezt nagyon, mikor ennyire jókedvű. – Kicsit másra emlékszem, Csipkerózsika.
- Nos, hiába, mert józan lett az elmém, tudod, és rájöttem, hogy én nem csókolózgatok hímringyókkal, mellesleg a harag még mindig él és igen erősen érzem feléd irányultan – hadarta, én pedig hitetlenül bólogattam és sóhajtva az éjjeli szekrény felé csavarodva lekapcsoltam a lámpát. Meg a fenéket él az a harag.
- Akkor legyen szép éjszakád – mondtam, aztán átkaroltam és nem voltam hajlandó elengedni akkor sem, mikor nyafogott egy sort, hogy mennyire undok vagyok.
Addig ficánkolt, míg a fal felé nem fordult és rá nem feküdt a karomra, teljesen magamhoz húztam és a nyakába dőlve csuktam le a szemeimet, hogy még véletlenül se felejtse el, hogy itt vagyok mögötte. Fáradtan nevetett, elmotyogta, hogy egy seggfej vagyok és ne felejtsem ezt el soha, közben pedig addig játszadozott hasánál lévő ujjaimmal, amíg össze nem kulcsoltuk őket a sajátommal.
És tessék. Úgy aludtam el, hogy kéz a kézben feküdtem Aurora Jonesszal.