Margaret gyorsan magára kapta még a sálját, s így szinte csak a szeme látszódott arcából; de mivel vastagabb ruhája nem igazán volt, kék talárja alatti vékony pulcsijától remélt meleget. Celeste kendőt tett a fejére, s amikor az igazgatónőjük kilépett a kocsiból kuncogva hallgatták a roxfortosokból feltörő döbbent hangokat. Tudták jól Madame Maxime nem volt éppen az a termet, aki csak úgy bele tudott olvadni a környezetébe. Ők persze rendületlenül követték igazgatónőjüket, s csak halkan váltottak egy-egy szót. Maggie menet közben majdnem felbukott a saját lábában, mert tekintetével nem előre figyelt, hanem a tömeget pásztázta. Bátyját kereste a tömegben, és hamarosan észre is vette őt. Az igazgatónő épp megtorpant, s Maggie majdnem beleütközött, a mögötte álló Ames kapta el, hogy ne essen hátra.
- Merci... - suttogta a lány. Áldotta Merlint, hogy sálba volt bugyolálva, így a fiú nem vehette észre a halvány pírt, amit nem a hideg festett az arcára. Ames nem lépett hátra, hanem szorosan közel maradt a lányhoz. - De most már igazán elengedhetnél, irtó hideg a kezed! - suttogta halkan. A két srác összevigyorgott, Zach pedig Cel-t kezdte ingerelni.
- Vidd a hideg mancsod innét! - sziszegte a szőke hajú lány, és elütötte a fiú kezét. Maggie gyorsan lepisszegte francia barátait, mert kezdett feltűnő lenni piszkálódásuk. Madame Maxime biztosan megszidta volna mindüket, és ha másban nem is, abban biztosak voltak, hogy nem akarták hallani.
- N- na- nagyon fázok - dideregte az Ames-Zach páros mögött álló egyik lány.
- A kastély se tűnik valami melegnek - suttogták hátra a fiúk, mire a csajszik szörnyülködve meredtek a kastélyra Madame Maxime könyöke alatt és susogtak tovább.
Margaret a szemét forgatta. Nem mondta vajon mindenkinek, hogy jól öltözzenek fel, mert hideg lesz?
- Nem hiszem el, hogy ezeknek még mindig be nem áll a szája - szűrte a szavakat a kendőjén át Cel-, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, hogy ne fagyjanak meg.
- Indulás - parancsolta Madame Maxime mielőtt Maggie bármit reagálhatott volna barátnőjének. Közben a roxfortosok utat is nyitottak a diákseregnek. A kasélyban egy meglehetősen undok képű férfi fogadta őket, és Madame Maxime előtt járva bevezette a Nagyterembe őket.
- Ez biztos Frics úr, a Roxfort kvibli gondnoka - suttogta halkan a lány Celeste-nek.
- Ne fárhadjon - mondta a kísérőjüknek az igazgatónő-, ismerhem a járhást. Üljetek le! - fordult a diákjai felé, immár franciául.
- Hová? - fordultak Maggie felé többen is, de a lány megvonta a vállát. Sosem kérdezte Cedrictől, hogy melyik a hugrabug asztala. Mire kilogikázhatta volna, páran már leültek a legközelebbi asztalhoz.
- Együtt! - figyelmeztette őket az igazgatónőjük.
Egy-egy fiú gyomra megkordult, amit a csendben jól lehetett hallani. Halk beszélgetésbe elegyedett a tucatnyi francia diák - a kuncogások után, bár elég hideg volt, és többen még a kandallóból áradó melegség ellenére is fáztak. Azt találgatták, mikor ér ide a Durmstrang, a roxfortosok mikor érnek be, és miért tűnnek olyan mufurcnak a diákok.
- Azért van egy-két íncsiklandónak tűnő falat, nem igaz? - vigyorodott el Celeste, Maggie-re kacsintva. Utóbbi felnevetett.
- Egy-kettő - kacsintott vissza. - Majd kiderül, hogy elég-e fogunkra.
Hamarosan beértek a másik vendégiskola diákjai is, a francia diákok pedig érdeklődve figyelték őket. Ők voltak a feltűnésmentes megfigyelés koronázatlan királyai és királynői. A következő pillanatban viszont Maggie felszisszent, és a mellette ülőre kapta a tekintetét. Ames belecsípett az oldalába.
- Ez Viktor Krum! - suttogták körülötte.
Aztán a roxfortosok is megjelentek, és mindenki helyet foglalt. Maggie csalódottan vette tudomásul, hogy a hollóhát asztalához kerültek, és úgy látszott bátyja, Cedric, akit immár nehéz lett volna nem észrevenni, szintén nem volt túl boldog.
A francia lányok többségét szintén megcsodálták, de az a lányoknak is feltűnt, hogy kaptak néhány megvető pillantást is. Cel és Mag, akik már régen megszabadultak sáljaiktól, és most belefeledkezve csacsogtak, éreztek a hátukon nem egy pillantást. Margaret hátrapillantva meglátott egy griffendéles lányt, aki szúrós tekintettel méregette őket. Barna, rakoncátlan haja, és barna szemei valahogy ismerősek voltak neki... de már régen elfordult tőle, mikor rájött, hogy valószínűleg az a lány egyike volt azoknak, akikkel a Trimágus Tusa táborában találkozott.
Szemét forgatva fordult Celeste felé, majd Amesre nézett, aki a balján ült, és most Zach-kel éppen a roxfortos „felhozatalról" csevegtek.
- Nem mondom, hogy nincsenek itt szép lányok - hadarta.
- Van olyan, akiről máris leugrasztanád a bugyit? - nevetett Zach.
- De azért némelyik elég finnyásnak tűnik.
- Látod, ez a különbség köztünk - szállt be a beszélgetésbe Philip. - Szerintem a francia lányok a legszebbek - beszéd közben Tiffanyra kacsintott-, szerinted van valami ezekben a bigékben - és bár a fiúkhoz beszélt, Margaretet szinte perzselte a tekintetével-, Zach pedig annyira éhes, hogy lassan minden lány mellé egy szelet kenyeret képzel el - vigyorgott.
Margaret figyelmét nem kerülték el Phil kis szurkálódásai, de nem vette magára. Helyette Chloéhoz fordult, aki máris faggatni kezdte a tesójáról őt.
- Hogy is hívják a bátyád, Mag? - kérdezte izgatottan.
- Cedric - felelte a lány, és már érezte mi lesz a következő kérdés. - Hatodéves, most töltötte be a tizenhetet nemrég - folytatta-, ott ül a szomszéd asztalnál.
A lányok szinte mind odakapták a fejüket, hogy megtekintsék barátnőjük felnőtt unokatestvérét. Maggie mosolyogva intett neki, és mikor a fiú visszaintegetett, elkuncogták magukat és elvörösödve elfordultak. Maggie-n kívül csak Cel nem, ő tartotta a szemkontaktust és visszaintett Cedricnek.
- Jól mutatnánk együtt a bátyáddal, nem? - nevetett Cel, de mielőtt ismét belemerültek volna a Cel~Cedric plátói szerelembe, az igazgatónőjük megérkezett, és mind felálltak a székeikről.
Elhallgattak. Maggie is úgy tett, bár a szeme sarkából látta, hogy Cedric felvont szemöldökkel figyeli őket a szomszéd asztaltól. Mások nevettek is, de a kis csapat összezárt, és nem engedtek a szokásukból.
- Hát ezek nem nimfák - forgatta meg a szemét Cel, miközben igyekezett mozdulatlan szájjal beszélni. A roxforti nevetőkre gondolt, akik szerint mulatságos volt, ahogyan egyszerre felpattantak az asztaltól. Margaret kezdte egy kicsit megbántva érezni magát, és nem volt ezzel egyedül - bezzeg, ha a roxfortosok mentek volna Franciaországba, egészen más lett volna a helyzet. Ők sokkal vendégszeretőbbek lettek volna.
Aztán Madame Maxime leült, Mag borús gondolatai eltűntek, és kíváncsian fordult az emelvényen maradt igazgató felé. Nem is késlekedett az idős mágus, egyből beszélni kezdett. A két székkel arrébb ülő Zach gyomra megkordult, a lány elfojtott egy mosolyt - de el nem szakította volna a tekintetét a pódiumról.
- Köszöntök ezen a szép estén minden bentlakót és – különösképpen – minden vendéget – szólt Dumbledore, széles mosolyt villantva a külföldi diákokra. Vajon tudta, hogy min derülnek éppen a franciák? Nem hitte volna senki. – Nagy örömömre szolgál, hogy a Roxfortban üdvözölhetem a hölgyeket és urakat. Szívből remélem, sőt bízom benne, hogy itt tartózkodásuk a kényelem és a kellem jegyében telik majd.
Margaret bosszankodva fordult társai felé, különösen az egyik lány felé, aki gúnyosan felnevetett.
- Fejezd be ezt Fleur! - sziszegte. - Lejáratsz minket! - suttogta, Celeste karon ragadta őt, hogy figyeljen vendéglátójukra.
- Jujujj, Fleur, most megkaptad! - kajánkodott Ames is, mire Cel-től kapott egy csúnya pillantást.
- Hallgassatok már! - súgta Chloe is, aki észrevette, hogy Madame Maxime egyre parázslóbb tekintettel méregeti a csapatot.
- A Tusa hivatalos megnyitására a lakoma végén kerül sor – folytatta Dumbledore. – Addig is egyenek-igyanak, és érezzék otthon magukat!
- Ne már! - fintorodott el Margaret. - Csupa francia étel! - birizgálta meg az egyik tengeri herkentyűs levest, undorodva. - Még itt is ezt együk!
- Nem értem mi bajod... nekem tetszik - mert is a levesből egy kanállal Ames.
- Na, ez már nekem is tetszik - Zach hálás morgással kezdte belapátolni a finomabbnál finomabb ételeket. Először a kagylólevest, aztán a marharagut nézte ki magának, jó sok krumplival. A lányok elszörnyedve nézték, a fiúk mennyit esznek. A csend nem tartott sokáig közöttük, az egyik francia lány hamar megtörte.
- Máris elfogyott a leves? - nyafogott Fleur. - Chloe?
- Hm? - pillantott a szőke lányra lesajnálóan a szólított. Maggie és Cel összenéztek. A kis papillon már megint ugráltatni akart valakit. Ráadásul olyan embert, akivel nincs is egy házban. - Én nem ettem a levesből.
Fleur kissé fújtatva kezdett nézelődni, és hamarosan ki is szúrta, hogy még van egy-két tele leveses tál. Legközelebb a legszélső asztalnál. (Ahol, Maggie-nek nagyot kellett nyelnie, megpillantott néhány ismerős, lángvörös üstököt...)
- Á, látom már, ott van. Tiff, elmész érte?
- Dehogy megyek - nyafogott Tiffany. - Ezekhez? Én hozzá nem szólok. Menj te, te akarsz enni egyébként is!
- Zach, egy-kettő, indulj! Te etted meg! - pirított rá a fiúra, aki csak ingatta a fejét.
Margaret egyetértett volna azzal a lánnyal, de annyira idegesítette az elhatalmasodó nyafogás és a küszöbön álló vita, hogy fejfájást kapott tőle. Puffogva felállt, de azért még odaszúrt nekik egy mondattal.
- Komolyan, hogy egy levesért ne tudjatok felállni! - forgatta a szemeit, miközben odalépett a griffendélesek asztalához. Egyből észrevették őt, és kíváncsian pillantottak rá. Ahhoz a barna hajú lányhoz fordult először, akitől bezsebeltek korábban néhány igen szúrós pillantást. Még mindig nem jutott eszébe a neve. - Khm - mosolyodott el angyalian, és próbálta megkeresni a megfelelő angol szavakat. - Bocsánat, de kértek még a kagylólevesből? Nálunk elfogyott...
- Öhm, nem, tessék, vidd csak - hangzott egyből a felelet egy fiatal, vörös hajú fiútól, aki Harry Potter mellett ült. Hogy is hívták? - Már ettünk belőle, nagyon finom volt.
Maggie rájuk mosolygott, megköszönte - ekkor, mintha az értetlen arcokon némi értelmes csillogást vélt volna felfedezni. Neki is beugrottak a nevek: a lány Hermione volt, a vörös hajú fiú George öccse, Ron, és persze Harry Potter. A lány mosolya még szélesebb lett, és már a kezébe vette a tálat, amikor egy újabb kérdés visszafordította őt az asztal felé.
- Segítsek odavinni? - Maggie ezer közül is felismerte volna ki kérdezi, még akkor is, ha nem láthatja az arcát. Legalább is a jóleső borzongás, ami végigfutott rajta, ezt súgta.
- Nem kell, köszi George - felelte. - Elbírom.
Azzal hátat fordított és visszasétált a hollóhát asztalához. A tálat pedig továbbította Zach felé, aki tovább passzolta a kis virágszálnak.
- Merci - morogta Margaret felé, aki csak biccentett. Celeste-re nézett.
- Ajajaj... - suttogta maga elé, kezébe temetve az arcát. - Elárultam magam - súgta barátnőjének. - George előtt.
- Melyikük az? - villanyozódott fel a szőkeség. Ő még sosem találkozott a fiúval, csak Margaret elmondása alapján volt egy képe róla. Mikor megtalálta a szomszéd asztalnál ülő ikerpárt, gyorsan előrefordult. - Ez igen...
Hamarosan a Roxfort igazgatója, Dumbledore professzor szólásra emelkedett. A tálakból egyszerre eltűnt minden étel, és már csak egy-egy kancsó bizarr, narancssárga színű levet lehetett találni. Tiffany, aki nem mellesleg Fleur egyik legjobb barátnője volt, fintorogva tolta el magától a poharat.
- Töklé... - morogta, de senki nem foglalkozott vele. Ames Maggie fülébe sugdosott. A lány a szája elé tette a kezét, hogy senki ne lássa, nevet és szaporán bólogatott a fiú szavaira.
- Ez jó lesz - suttogta izgatottan, olyan közelről, hogy Maggie-t csiklandozta a Ames lehelete, és amibe a lány szinte beleborzongott. A fiúnak ráadásul rumos illata volt, a tejes-rumos puding miatt, amit desszert gyanánt bevágott.
- A diri mindjárt beszélni kezd és elmondja, amit hónapok óta tudunk - szólt bele Zach is. Maggie elfojtott egy ásítást, úgy nézett barátnőjére, ő mit gondol. Cel feszülten figyelt Dumbledore-ra.
- Elérkezett a nagy pillanat – szólalt meg az igazgató, végig járatva tekintetét a felé forduló arcokon. – Hamarosan kezdetét veszi a Trimágus Tusa. Mielőtt behozzuk a ládát, röviden elmondanám...
- Ó, Istenem! - sóhajtott Chloe. - Mit hoznak be? - hajolt Maggie-hez. - Fordíts már, kérlek!
- - Ládát... gondolom, amiben a tűz serlege van... - morogta Maggie, mert mérges lett. Így a beszéd feléről lemarad. Neki persze nem kellett bemutatni a vendégeket, mármint a franciákat (őket jól ismerte), a bolgárokra nem volt igazán kíváncsi, a minisztériumi alkalmazottakat meg végképp nem. Utóbbiakat látva kezdett megnyugodni - itt minden egész más, mint franciahonban, és jól is esett a sokszínűség a szemének. De tovább kellett beszélnie, mert egyeseknek, akik nem értettek túl jól angolul, fordításra volt szüksége.
- Bumfolt és Kupor urak az elmúlt hónapokban nagyon sokat fáradoztak a Trimágus Tusa megszervezésén – folytatta Dumbledore. – Karkarov professzor, Madame Maxime és jómagam mellett ők is részt vállalnak majd a bajnokok teljesítményét elbíráló zsűri munkájából.
A "bajnokok" szó elhangzása egy csapásra felélénkítette a diákok lankadó figyelmét. Ezt bizonyára Dumbledore is észrevette, ugyanis mosolyogva folytatta: – Akkor hát, Frics úr, kérnénk a ládát.
- Jaj, ez a mogorva vénember! - Fleur halk sikkantásszerű hangot hallatott. - Megint!
- Mr. Kupor és Mr. Bumfolt már áttanulmányozták az idei bajnokok számára kidolgozott feladatokat – folytatta Dumbledore, miközben Frics letette elé az asztalra a dobozt –, és intézkedtek róla, hogy megtörténjenek a szükséges előkészületek. A tanév során elvégzendő három feladat próbára teszi a bajnokok varázserejét, szellemi képességét, és természetesen az is kiderül majd, meg tudják-e őrizni lélekjelenlétüket veszélyes helyzetekben.
Az utolsó szavak elhangzása után olyan néma csend borult a teremre, mintha a diákok még levegőt venni is elfelejtettek volna. Margaret Cedric tekintetét kereste a tömegben.
- Mint tudjátok, a tusán három bajnok mérkőzik meg egymással – folytatta higgadtan Dumbledore –, a három résztvevő iskola képviseletében - Ames, Zach és Philip összecsapták tenyereiket. - Pontozni fogjuk az egyes próbák végrehajtása során nyújtott teljesítményüket, s az a bajnok, aki a legmagasabb összpontszámot éri el. Övé lesz a Trimágus Kupa. Az iskolák bajnokait egy pártatlan döntőbíró, a Tűz Serlege választja ki.
Dumbledore most előhúzta pálcáját, és háromszor rákoppintott vele a fadoboz tetejére. A fedél lassan, nyikorogva felemelkedett. Az igazgató két kézzel belenyúlt a dobozba, és kivett belőle egy durván faragott, öblös fakupát. Az ósdi ivóedény egyetlen figyelemre méltó tulajdonsággal rendelkezett: a pereméig tele volt táncoló kék-fehér lángokkal.
- Aki bajnoknak kíván jelentkezni – folytatta –, írja fel olvashatóan a nevét és iskoláját egy pergamendarabra, s azt dobja be a serlegbe. Erre a következő huszonnégy óra áll rendelkezésére. Holnap este, Halloween ünnepén, a serleg kiad nekünk három nevet – azokét, akiket a legméltóbbnak ítélt az egyes iskolák képviseletére. A serleg a lakoma után a bejárati csarnokba kerül, hogy bárki szabadon hozzáférhessen. Mivel nem szeretném, ha a kiskorú tanulók kísértésbe esnének, korhatárvonalat fogok húzni a csarnokban felállított serleg körül. A vonal távol tartja mindazokat, akik még nem töltötték be tizenhetedik életévüket. Végezetül nyomatékosan kérek minden jelentkezni vágyót, hogy gondosan mérlegelje döntését. Akit a Tűz Serlege bajnoknak választ, annak kötelessége az elejétől a végéig részt venni a tusán. Abban a percben, mikor a jelölt elhelyezi nevét a serlegben, felbonthatatlan, mágikus szerződés lép érvénybe. A megválasztott bajnok már nem gondolhatja meg magát. Ezért fontos, hogy csak azok jelentkezzenek, akik biztosak benne, hogy készen állnak a játékra. Most pedig itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Jó éjszakát mindenkinek.
Margaret szíve hevesen dobogott, és olyan élesen hallotta, mintha a fülébe kúszott volna a szerve. Nemcsak rá volt ilyen hatással a diri - bár a teremben megnőtt az alapzaj, mégis, ők mintha elcsendesedtek volna. A vele szemben ülő Chloe is hasonlóan némán nézett vissza rá. Legtöbb évfolyamtársa igyekezett kordában tartani izgalmát, és továbbra is egy hang nélkül kezdtek el öltözködni - már aki, az előrelátóbbak nem tették messzire sáljukat. Akik pedig végig viselték, azok még jobban ráfáztak - kint ugyanis a hideg levegő átjárta minden porcikájukat, míg visszaértek a biztonságot nyújtó púderkék hintójukba.
Margaret vágyakozva gondolt arra a puha ágyra, amelyben Cedric aludhatott éppen, és fogalma sem volt, hogy mégis miért nem alhatnak a kastélyban, miért kell visszajönniük a kis hálófülkéjükbe. Szerencsére csak ketten osztoztak rajta Celeste-tel, de még így is szűkösnek hatott. Nem is aludt túl jól, s reggel felkelve, Cel-t igyekezve nem felébreszteni, lekászálódott, azaz szinte lezuhant ágyáról - itt bukott el a „nem felébreszteni Celeste-et" program. Ketten vágtak neki a kinti zord időnek, hogy a kastélyba érve ismét felmelegedjenek.
A bejárati csarnokba érve azonban megtorpantak. Ott állt az előző este bemutatott serleg, körülötte pedig egy jó nagy átmérőjű, aranyszínű vonal lebegett. Biztosan a korhatár vonal volt az. A két beauxbatonsos lány ámulva álldogált a körtől néhány méterre.
- Tudod, hogy nem lehet még... - Celeste megpróbálta lebeszélni magukat arról, hogy most rögtön bedobják a nevüket. - Meg kell várnunk Madame Maxime-ot is. Reggeli után majd bedobjuk a cetlinket.
Az tény, hogy az igazgatónőjük vasmarokkal irányította őket. Maggie sóhajtott, és szétnézett a csarnokban. Nem voltak egyedül, bár a körülöttük állók közül nem látott egyetlen ismerős arcot sem. Ez nem is volt meglepő, néhány kisebb tanuló tartózkodott csak ott. Kíváncsian fürkészték az egyre éberebb kastélyt, hátha látnak végzősöket is, azaz potenciális bajnokok után kutattak. Végül Cel morgolódása elvonta Maggie figyelmét is. A lány kérdéssel fordult barátnőjéhez.
- Hol lehet a nagyterem? Éhes vagyok - sóhajtotta. Margaret megvonta a vállát, de sokáig nem kellett találgatniuk, egy harmadévesforma lány útba igazította őket.
Ők voltak az első franciák, és beléptükre néhány felfigyeltek. Többek között a hugrabug asztalánál ülő hatodikos társaság is. Maggie elvigyorodott a keresett szürke szempár láttán, és Celeste karját megragadva maga után húzta a lányt.
- Sziasztok! Bocs, leülhetünk? - kérdezte franciául, majd választ sem várva odatúrta magát Cedric mellé, majd megölelte a fiút. Cedric visszaölelte őt, majd barátai kérdő pillantását figyelmen kívül hagyva kutatni kezdett kávé után.
Nyúlt is a kancsóért, és töltött Maggie-nek belőle. Legalább is mindenki azt hitte, neki tölti, de a lány a teli bögrét barátnőjének passzolta. A Cel előtt levő bögrét felkapva, továbbította azt bátyjának, ő meg, mikor kitöltötte azt, átnyújtotta a fiúnak a pirítósokkal teli kosarat.
- Noah, odaadnád a ribizlilekvárt? - pillantott a vele sréhen szembenülő hugrabugosra Maggie. A fiú válasza valamilyen nyöszörgésre emlékeztetett, elképedt arcát látva a két Diggory felnevetett.
- Mindenki, ő itt a húgom, Maggie. A barátnője pedig Celeste. Mag, Noah-ra emlékszel, ő itt Ned, az ott Eric, a lányok pedig: Judy, Marcela és Gabriella.
Maggie mindenkire rámosolygott, és intett. A bemutatkozás után egy kellemes reggelit töltöttek el együtt. A kis csapat egészen hamar megtalálta a közös hangot. Maggie próbálta leplezni, mennyire izgul, és mennyire szeretne beilleszkedni a roxfortos társaságba és ez egész jól sikerült neki. Főleg, mikor kijátszotta a „kishúg" kártyát.
- Na és meséljetek! Milyen Cedric itt, a Roxfort falai között? Én ugye csak otthon látom, és csak azt tudom, amit mesél... de ki tudja mi az igazság? - harapott bele egy falat pirítósba. Ezzel a kérdésével megnevettette a lányokat, de még Ericet is.
- Na jó, elég-elég! - emelte meg egy kicsit hangját Ced, bár Maggie anélkül is meg tudta volna mondani, hogy mulattatja a helyzet, hogy ránézne. Már a nyelvén volt a válasz, és fordult volna bátyja felé, amikor Celeste megfogta a karját.
A Nagyterem bejáratánál ott állt Ames, és intett nekik. Cel és Maggie arcára ráfagyott a mosoly, ahogy a fiú egyre közelebb jött hozzájuk, és franciául hadart.
- Hát megvagytok! Gyertek gyorsan, és Maggie... töröld meg a szád, csupa lekvár vagy. Cel, igazítsd meg a blézered, félre van csúszva.... - mérte végig őket gyorsan. A lányok persze nem hagyták szó nélkül, és feleltek neki. Végül mégis a francia fiú győzött. - Madame Maxime már nagyon ideges, ő küldött! Itt van két pergamen - a kezében tartott két üres papírcetlit. A körülöttük ülők csak kapkodták a fejüket, mintha teniszmérkőzést néznének, bár egyikőjük sem értett semmit. A lányok közben már ráfirkantották a nevüket az Ames kezéből kikapott pergamenre, majd sietve távoztak. Cedric a barátaival csak komótos tempóban követte őket.
- Na végre, lányok! - sóhajtott fel igazgatónőjük. A két teremtés szerencsés volt, mert az asszony inkább megkönnyebbültnek tűnt, mint mérgesnek, és beállította a két lányt harmadiknak és negyediknek, Tiffany és Fleur mögé.
A francia lányok köré elég nagy csapat gyűlt, mindenki látni akarta őket. Egyesével sétáltak be a korhatárvonal mögé, hogy nevezzenek a tusára. Maggie egy pillanatra megállt a serleg előtt miután bedobta a nevét, és megvárta, míg a felcsapó piros lángok kialszanak és odasétált Celeste mellé, hatalmas vigyorral.
- Neveztünk - jelentette szenvtelenül a szőke lány. Maggie bólintott. Rávigyorgott barátnőjére, a következő pillanatban azonban két kart érzett a dereka körül. Majd kiugrott a szíve ijedtében, de utána megérezte bátyja finom parfümét. Bosszúból rácsapott a fiú karjára.
- Cedric! - kiáltotta. Hihetetlen, de unokatestvére lassan majdnem egy fejjel magasabb volt nála.
- Büszke vagyok rád, húgi - vigyorodott el. Ujjaikat szorosan összefonták, és Maggie is megeresztett egy mosolyt.
- Hát, most már nincs visszaút... nem mintha vissza akarnék lépni - nevette el magát a lány. Az utolsó, Zach is bedobta a nevét és hozzájuk lépett.
- A gloire-ért! - kacsintott Cel-re, és a roxfortosokat hátrahagyva követték a csapatot vissza a hintóba.
🖤🤎💜💙💚💛🧡
Margaret:
Celeste: