A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

33. (Kegyesség és illemtudás)

Sziasztok! 

Tudom, elég sokára, de megérkezett az új fejezet! Köszönöm Mindenkinek, aki kitart  Margaret mellett!

Puszi: V.

Ki akarta megölni a bátyámat? Hiszen ő egy légynek se tudna ártani. Vajon ezért hoztak ide minket? Ha esetleg nem - hiszen felmerülhet, hogy tévedek-, akkor mi másért? A temető egyébként is egy hátborzongató hely, de most...

Féltem a fiúk életét. Ez a sötét, meleg levegő fullaszt. Kimerült és sebes vagyok.

Az alacsony férfi olyan szorosra húzta a köteleimet, hogy szinte a húsomba vágtak. Az egész testem sajgott, a szememben könnyek gyűltek a fájdalomtól és a tehetetlenség miatti dühtől. Mindet visszapislogtam, miközben néztem, ahogy az a törpe egy zoknit gyűr Harry szájába.

A pillantása rám esett, ördögi vigyorra húzódott a szája, hozzám lépve pedig nekem is adni akart valami rongydarabot, de megharaptam a kezét. Egy pofon lett a jutalma, csak úgy csattant, és mikor feleselni próbáltam volna, már nem tudtam. A szám be volt tömve. Féltem, hogy öklendezni kezdek abban a pillanatban, de úgy tűnt, a textil tiszta volt. Egy jó pont az elrablónknak.

A kis törpe távozott, így csend borult ránk. Végre meg mertem kockáztatni egy pillantást bátyámra, aki még mindig ott feküdt, ahol hagytam. Magamban hálát rebegtem George-nak a Tetszhalott Tablettáért, de mivel ez még kísérleti fázisban volt, rettegtem tőle, hogy Cedric túl hamar felébred, én pedig nem tudom majd megvédeni.

Elkaptam tekintetem a bátyámról, amint meghallottam a visszatérésre utaló lépteket, a szuszogó hangot. Harry-re pillantottam, és mintha rajta láttam volna az engem is fojtogató kétségbeesést, tehetetlenséget. Egy kígyó tekeredett a lábamhoz, súlyos testével körbeölelte a két sírkövet, amin álltunk és minket is. Utálom az élő kígyókat, ez ráadásul nagyobbnak tűnt, mint azok, amiket eddig láttam. Szüntelenül sziszegett, mialatt fogvatartónk egy hatalmas, vízzel teli kőüstöt cipelt a szomszédos sírkőhöz. Az a csomag, amit közénk tett le, egyre jobban mocorgott, és én egyre jobban meggyőződtem róla, hogy az nem egy csecsemő.

Nem akartam tudni.

Éreztem, hogy meg kell őriznem a hidegvérem, mert ha nem, eluralkodik rajtam a pánik. Valami azt súgta, hogy nem lenne jó éppen most hisztériázni, így csak felszegett fejjel figyeltem mi fog történni.

Az üst alatt a tűz begyulladt, és perceken át csak várakoztunk. Egészen addig, amíg a teljes kondér tartalma fel nem forrt, a felszálló gőztől pedig alig kaptunk levegőt.

- Igyekezz! - harsant az a hang, amelynek utasítására a bátyám majdnem halál fia lett.

A hideg futkosott a hátamon, és Harry tekintetét kerestem, de ő némán üvöltött fájdalmában. Velem forogni kezdett a világ, amikor megláttam mit rejt a korábban babának hitt rongycsomó. A világ legvisszataszítóbb lényét. Csupasz, pikkelyesnek tűnő bőre sötét, nyers, vörösesfekete színben fénylett. Karja és lába nem volt több vékonyka csökevénynél, mégis leginkább az arca különböztette meg minden valaha élt embertől: az nem is arc volt, hanem lapos, kígyószerű szörnypofa, vörösen izzó szempárral.

A szolgája beletette őt a szikrázó üstbe. Remélem belefullad, gondoltam, miközben ezerrel cikáztak a gondolataim. Mit keresek én itt? Mit keresünk mi itt? Miért a Trimágus Tusa? Ki ez az ember? Mi ez az ocsmányság? Harry miért van ilyen rosszul?

A felkavarodott gyomrom lassan csillapodni látszott, a feszültségem pedig ezzel együtt daccá változott.

- Halott apa, csontod, tudatlan adatik - kezdett bele remegő hangon - s új testet ölt fiad.