2. fejezet (Kings' Cross)

1.3K 67 1
                                    

Nyár van. A szünet első napja! És Cedric még csak ma utazik haza... amikor Margaret végre kinyitotta szemeit, félresöpörte kócos haját a szeméből végre elégedett volt. Kényelmes ágyában feküdt, és kilenc hónap után felüdülésnek számított, hogy a szobáján nem kellett másik négy lánnyal osztoznia. Végigjáratta szemét a bútorain, nagy szekrényén, íróasztalán, iskolai ládáján, amelynek fél tartalma már a helyére került, a másik fele -rejtélyes módon szétszóródva - hevert, elpakolásra várván. Az ablakhoz lépett, friss levegőt engedve be a szobába, majd a falhoz dőlt. Mind a négy fal másmilyen színű volt: hugrabug-sárga, hollóháti-kék, griffendél-vörös és arany, plusz még egy, sötétszürke - ez utóbbi a legkisebb fal színe volt, és a mardekár ezüstjét volt hivatott képviselni. A falakon nagy poszterek, a mennyezetről pedig nemcsak a lámpa, hanem néhány kaspó lógott tovább színesítve a szobát.

Margaret a szekrényében kutakodott, és már automatikusan nyúlt volna az egyenruhája felé. A tükörben nézegette magát, mikor leesett neki, hogy az iskolai uniformisba öltözött - nem akarta, hogy kinevessék őt, ezért a nyári készletéhez fordult cseréért.

A nagynénje és a nagybátyja már nem volt otthon mikor leért reggelizni, így ő maga állt neki készíteni. Nem nagy kunszt, nyáron sokszor előfordult, hogy neki kellett saját magának ételt varázsolnia a készletből. Még jó, hogy este megállapodott velük, hogy majd ő kimegy Cedric elé a pályaudvarra. A fiú nem tudott róla, Mag pedig előre elképzelte bátyja hogyan fog neki örülni... alig várta, hogy az óra elüsse a várt pillanatot.

Akkor aztán belemarkolt a kandalló párkányán álló virágcserépbe és bemondta a címet:

- Foltozott Üst, London!

A pörgés mindig elszédítette, nem is kicsit, úgyhogy felkavarodott gyomorral tántorgott ki az utcára, hogy elérje a Kings' Cross-t még időben. Így volt még a legkellemesebb utazni, a tegnapi hazaérkezés emlékét, egy szép nagy púpot még mindig ott viselt a fején. Semmi kedve nem volt felszállni a Króbor Grimbuszra, ami szintén híres volt arról, hogy szeretett ilyesfajta, kellemetlen ajándékokkal kedveskedni utazóinak.

Éppen időben érkezett az állomásra, nagy levegőt véve nekiszaladt a falnak, és megdöbbenten, de még remegő kezekkel vette tudomásul, hogy nem csinált bolondot magából - nem ütközött neki a falnak, hanem átjutott a Roxfort Express peronjára. Egy félreeső oszlop mellett, lábujjhegyen állva próbált leselkedni a kitóduló diákok feje felett. Mikor a tömeg nagy része távozott, és Cedric még mindig nem került elő kezdett kicsit ideges lenni. Vajon elmentek egymás mellett?

- Szia... - köszönt neki valaki. Maggie még mindig a távozókat figyelte, így épp csak intett az idegen hangnak. - Keresel valakit? Talán tudunk segíteni.

- Hé, ismerkedsz, Freddie? - lépett hozzájuk még valaki, mielőtt a lány válaszolhatott volna. - Ó, szia, szép lány.

- Sziasztok - köszönt végül. - Várok valakit... - mondta, egy pillantást vetve a Fred nevű fiúra. Majd hirtelen visszakapta a fejét, mert azt hitte rosszul lát. Az agya megpróbálta feldolgozni az információt, miszerint nem részeg, nincs kettős látása, hanem az előtte álló két ember tényleg egyforma. Kik is lehetnek ők? Margaret elnézte vörös hajukat, szeplőiket, laza testtartásukat, és megpróbálta megtippelni a korukat is.

- Hogy hívnak? - kérdezte az, aki később csatlakozott. - Én George vagyok, ő meg Fred.

- Még sose láttunk erre...

- ... pedig egy ilyen lányt, mint te...

- ...észrevettünk volna...

Margaret mosolyogva elpirult. Mosolygott, mert a két fiú befejezte egymás mondatát, mintha ugyanarra gondolnának. Néha neki is volt ilyen Cedric-kel, aki még mindig nem került elő. És elpirult, mert hirtelen elszégyellte magát, amiért valószínűleg feltűnően megbámulta a fiúkat. Holott ő nem szokott ilyet tenni.

-... az elmúlt öt év alatt.

- Én Margaret vagyok - mutatkozott be, feladva a bátyja iránti kilátástalan kutatást. A két fiúhoz fordult. - Biztosan ti vagytok a Weasley-ikrek.

- Nahát, észrevette, hogy hasonlítunk! - fordult George csillogó szemmel ikre felé. A lány arca pedig egy árnyalatnyival pirosabb lett. Na most biztos valami francia... ö... fruskának tartanak, gondolta. Az csak az agya hátsó szegletében derengett neki, hogy egy szó sem esett Franciaországról, vagy bármiről, amihez a franciáknak köze lenne.

- Lebuktunk, George - Fred lemondó hangja mellé olyan búbánatos arc járult, hogy Maggie elnevette magát. A figyelme valahogy mindig visszaterelődött a fiúra, aki átható tekintettel bámulta őt. Legalább annyira, mint az előbb Margaret tette vele.

- Maggie! - egy hangos kiáltás az ismerős tónusban. Cedric szinte futott a lány felé, és vagy egy-két méterrel eltolta a húgát a beszélgetőtársaitól. Fred és George furcsállva néztek össze, amikor Cedric felkapta a lányt és magához ölelte. - De hiányoztál! - a kezét a lány karjára csúsztatta, és végignézett unokahúgán.

- Te is nekem, Ced!

Fred és George már elhatározták, hogy mennek is tovább, így odaintettek a lánynak. Margaret visszaintett nekik mosolyogva, de az arcáról hamar lehervadt a mosoly. George még visszafordult az átjáróból és találkozott a tekintetük. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe meredtek, a barna szempár találkozott a szürkével, aztán a fiú elfordult. Cedric magára vonta a lány figyelmét a megállapításával.

- Látom megismerkedtél Freddel és George-dzsal.

- Igen- bólintott. - Rendesnek tűnnek - motyogta. Cedric mosolyogva magához húzta a lányt, és ők is elindultak kifelé. A peron varázsmentes oldalán is álldogáltak még családok, és épp egy meglehetősen furcsa ember mellett haladtak el, akiről messziről lerítt, hogy bárhol másutt szívesebben lenne, mint éppen akkor, ott. - Na de mindent el kell mesélned, Cedric...

- Szia, Margaret! - szólt utána George, megakasztva a lányt a gondolatmenetében.

- Szia, George! - fordult a hang irányába a lány, mikor meglátta a -valószínűleg családja körében- álldogáló ikreket. - Szia, Fred!

* * *

- Ó, kérlek mondd, hogy apáék kijöttek kocsival - fordult húgához a hugrabugos.

- Mondhatom, ha szeretnéd... - mosolyodott el, miközben félretették a kulit- ... de attól még nem lesz igaz.

A Kóbor Grimbusszal még sosem utazott egyikük sem. Felszállás után elhelyezkedtek egy ágyon, és erősen kapaszkodva végül is túlélték az utat. A Parányi Majornak persze félre kellett ugrania a busz elől, de amint leszálltak, mintha sosem járt volna arra a szeszélyes jármű. Maggie boldogan pattant le róla, a gyomra most is háborgott egy kissé, amit Ced szóvá is tett.

- Kezdem azt hinni, hogy odaát elég ingerszegény környezetben vagy, ha már egy kis buszozástól így kikészülsz - vigyorgott, heccelve a lányt, aki legyintett a fiú felé. A ládáján ülve ugyan nem érte el.

- Hagyjál békén, bátyus - grimaszolt. - Még sose ültem ezen az akármin...

- Még én se - nevetett Cedric.

- Látszik, mert cseppet te is fehér vagy. Kezdem azt hinni, hogy az a sok duma a kalandos Roxfortról csak mesebeszéd volt - kacsintott rá, majd felállt. - Ha egy kis buszozástól így rosszul leszel... 

- Ó, te! - csattant fel a fiú, és megpróbálta elkapni húgát. Aki nevetve futott el előle. 

- Amúgy, honnan tudtad, hogy George köszönt rád a kilencesnél? - tette fel a világ legmegmagyarázhatatlanabb kérdését Cedric később, már hazafelé ballagva. A dolog villámcsapásként érte a lányt, és nem is nagyon tudott mit felelni neki.

Az igazság nagyon... különös volt. A lányból ösztönösen bukott ki a fiú neve, és Maggie különösen csendessé vált a hazaúton, mert figyelmét egyre elvonta az emlékeiben levő, egy kissé zavart, kávébarna szempár.

* * *

Ikerszerű?

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now