16. (Roxmortsban)

580 36 0
                                    

Frics szúrós tekintete nem sokáig követett minket szerencsére, mert rengeteg diák - és miattunk, illetve a másik vendégiskola diákjai miatt- sokkal nagyobb tömeget kellett ellenőriznie. Kísérőimmel jót mulattunk az öreg gondnok bosszankodásán, és hamarosan történetek tömkelegét ömlesztették rám, amikkel az elmúlt évek alatt bosszantották „a vén kviblit".

Próbáltam őket egy jó ideig követni. Egy nagyobb csapat ment előttünk, hozzánk hasonlóan mindenkinek szárnyalt a jókedve. Örültem, hogy végre egy kicsit kikapcsolódhatok, nem kell a két nap múlva esedékes próba nyomasztó gondolatával foglalkoznom. Ugyanakkor nem szabadultam tőle teljesen. Egyrészt kiszúrtam, hogy előttem a bátyámék haladtak. Haragudtam rá, mert látszólag gondtalan volt, míg én, annak ellenére, hogy biztos voltam az igazamban, rosszul éreztem magam a veszekedésünk miatt. Őt miért nem zavarta az egész?

Másrészt pedig a távolban megláttam az igazgatónőt is, amint éppen a roxforti vadőrrel beszélgetett. Nem tudtam, mióta álltak ott, de Madame Maxime búcsúzkodni látszott, én pedig összerezzentem a gondolatára is, hogy talán észrevehet. Reakcióm kísérőimnek is feltűnt.

- Mi a baj, Maggie? - Fred felvont szemöldökkel nézett rám, miközben én, hogy az igazgatónő véletlenül se szúrjon ki, átiszkoltam George túloldalára.

- Takarj el - mondtam neki, a mellkasa előtt kilesve. Tekintetével követte az enyémet, és arcára kiült a megértés. Egy vigyorral egyetemben. De átkarolt, sőt, magához húzott, hogy fekete talárja jobban takarja az én kék színű uniformisom. A többiek kuncogása is arról árulkodott, hogy sejtenek valamit.

- Csak nem megrettent valamitől a franciák bátor bajnoka? - nevetett Lee. A szememet forgattam az élcelődő megjegyzésére. A helyemben ő is tartana Madame Maxime-től...

- Te nem láttad, hogy nézett rám, mikor kikértem az engedélyemet reggeli előtt - feleltem morgósan. Egyébként is, nagyon szigorú tempót diktál.

- Képzelem... - prüszkölt Ron is.

- Hé! - szóltam rá. - A Beauxbatons nem véletlenül elsőrangú iskola. Különben sem panaszkodom, de nincs is mire.

- Azért bújtál George-ba, igaz? - pimaszkodott Fred is. Már a nyelvemen volt egy csípős válasz, egy olyan „nyalj sünt" -féle, de a testvére arcára pillantottam.

- Gond van? - kérdeztem őt. Úgy tűnt, kicsit elszontyolodott.

- Ha készülnöd kell a próbára, akkor menj nyugodtan. Nem muszáj velünk jönnöd...

- Így van. Nem muszáj - vágtam közbe. - Veletek szeretnék menni - hangsúlyoztam ki. - Különben is! - Pár lépéssel előrébb siettem, és visszafordultam a csipet-csapat felé, hogy lássam őket. - Mi lenne velem a könyvtárban, azok fölött a vaskos, poros kötetek fölött, amikhez évek óta senki nem nyúlt?

- Magadra szednél egy kis plusz tudást? - kérdezte Lee. Elmosolyodtam.

- Azon agyalnék hulla fáradtan, hogy miért vagyok ott, amikor itt kéne lennem. Különben is, kimenőt kaptunk. Élményekkel telten, frissen egyébként is hasznosabb vagyok az arénában, mint fáradtan - állapítottam meg. - De azért siessünk - ragadtam kézen az ikreket, és gyorsítottam a tempónkon. Nem mintha ezt nem tették volna szóvá.

A srácok jókedvre derítettek, és az egész délelőttünk jó hangulatban telt el. A falu felé tartva találgattuk, hogy vajon hányan jönnek el megnézni az első próbát. Vajon hogyan lesz a zsűrizés, ki a legesélyesebb és vajon mivel kell szembenézniük a bajnokoknak... ez utóbbi két kérdést Ron tette fel, és nagyot nyeltem. Egyrészt, mert én is bajnok vagyok, másrészt pontosan tudom, mivel kell szembenéznem, harmadrészt még ki kell találnom a megfelelő taktikát rá, negyedrészt pedig Madame Maxime megtiltotta, hogy bárkivel, bárhol, bármilyen körülmények között beszéljek róla. George valószínű félreértette a reakcióm, és egyből lepisszegte Ront.

- A Roxfort nagyon erős, de azért a francia bajnoknak is biztos van pár trükkje a tarsolyában - mosolyodott el.

- Így van - vigyorodtam el. - Úgyhogy ne akard idő előtt kiborítani őt - kacsintottam a fiúra. Ron már éppen válaszolt volna, de közbevágtam. - Váltsunk témát - javasoltam.

- Oké... - forgatta a szemét a legifjabb Weasley. - Félős - szurkálódott.

- Vagy pusztán ez tabu-téma nekem - vontam vállat. - Még a saját évfolyamtársaimmal sem beszélgethetek róla, nemhogy mással... így is kapnék az igazgatónőtől, ha tudná, hogy ebben részt vettem.

- Azta! Nem semmi... jó szigorúan fog titeket - Lee-ből a döbbenet szólt. Ismét vállat vontam.

Fred és George aztán bevonszolt a Zonkóhoz, bár annyira nem kellett erőltetni, hogy menjek. Kíváncsi voltam, mit találok odabent, és végül néhány tréfakellékkel megpakolva távoztunk a joviálisnak tűnő, jókedvű boltostól. Tömeg volt az utcákon, és bár fél füllel figyeltem a srácokra (azt találgatták, vajon Bumfolt is itt táborozik-e), a szememet a rengeteg diákon tartottam. Jó sokan viselték a Szurkolj Cedricnek kitűzőt, ami engem nagyon bosszantott.

A Három Seprűben telepedtünk meg végül, és amíg Fred, Lee és Ron kikérték az italokat, addig mi George-dzsal ülőhelyet kerestünk. Találtunk is egy kényelmes boxot. Néhány asztallal arrébb kiszúrtam a bátyámat is, amitől elkomorodtam.

- Baj van? - kérdezte tőlem a fiú. Ránéztem, a szememben könnyek gyűltek, de gyorsan kipislogtam őket.

- Nincs - mondtam-, akkora baj.

- Mi történt? Nekem elmondhatod, Mags - egy pillanatig haboztam, aztán elmeséltem, hogy összevesztem a bátyámmal. - Ki fogtok békülni - bátorítóan megszorította az asztalon pihenő karom. Én csak sóhajtottam.

- Rossz érzés fasírtban lenni vele. Mégiscsak a bátyám... sosem gondoltam volna, hogy lesz egyszer olyan, hogy nem egymás pártját fogjuk. De szerintem akkor is nekem van igazam most, George - megrántottam a vállam. - Nem fogok meghunyászkodni csak azért, hogy kibéküljünk...

Ebben a pillanatban azonban megérkeztek Fredék, és ketten egymás mellé szorultunk. A téma vidámabbra fordult, ám George pillantásaiból úgy éreztem, még volna mit mondania a számomra.

Rita Vitrol is a tiszteletét tette a kocsmában. Jó hangulatban kortyolgattuk a vajsörünk, minden porcikámat átjárta az otthonos meleg érzése. Épp azon nevettünk, hogy milyen bajszokat rajzolt nekünk az ital habja, amikor George megragadott egy szalvétát.

- Várj, letörlöm...

- Ne merészelje! - csattantam fel, mire mind a négy fiú értetlenül nézett rám. - Nem ti! - intettem le őket. Gyorsan kikaptam a szalvétát a mellettem ülő kezéből, és letöröltem a tejbajszom. - Ő! - Az újságírónő vicsorgott, a fotósa már kattintásra készen emelte a gépét. - Hallja, Miss Vitrol? - kérdeztem. - Nem csinálhat rólam képet, és ha mégis, az a személyiségi jogaim megsértése, mert egyértelműen megtagadtam! Nem fogom szó nélkül hagyni...

Vitrol arcára ráfagyott a mosoly.

- Lám, milyen harcias valaki... - nevetett, bár látszott rajta, hogy nem szívből teszi. - Jól van. Gyere, Hector - intett a kísérőjének. - Máshol keresünk igazi sztorikat... - végignézett még rajtunk mielőtt megfordult. De a tekintete valahogy fenyegető volt.

- Ez a nő képes bosszút állni ezért - sóhajtotta Lee. - Még a végén előszed, vagy kohol valamit rajta.

- Hát csak szedjen! - pirítottam rá Lee-re. - Nem érdekel... sosem érdekelt, mit hordanak össze rólam mások - karba fontam a kezem. - De az tuti, hogyha bármi olyat ír rólam, ami nem igaz, rápirítok a körmére. Én nem fogom hagyni magam, mint Harry - bosszankodtam tovább. Ron pedig félrenyelte a vajsörét. - Nem mellékesen, Amos bácsi se hagyná. 

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now