A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

3. fejezet (A kis csapat)

A Beauxbatons és a Roxfort értesítője szinte egyszerre érkezett meg július végén. A francia bagolynak könnyű dolga volt, mert csak berepült az éjjel-nappal nyitva álló ablakon, és a címzett fejére pottyantotta a levelét. Margaret ugyanis még csak mocorgott, amikor postása huhogva magára hagyta.

Az ismerős, kacskaringós betűk és a kék boríték látványa viszont úgy hatott rá, mintha egyszerre döntött volna be legalább három csésze kávét. Sikongatva félrerakta a borítékot, amíg gyorsan beágyazott és felöltözött, közben minden második pillanatban az asztalon heverő pergamenre pillantott.

Vajon mit írnak benne? Gratulálok magamnak, gondolta. Nagyon is jól tudta, hogy ez nemcsak az új tankönyvlista, hanem a hivatalos értesítő arról, hogy bevették-e azok közé a boszorkányok és varázslók közé, akik októberben majd jelen lehetnek a Trimágus Tusa helyszínén.

Szerepel- e azok között Margaret Diggory neve, akik közül majd kikerül a francia bajnok neve?

Igen? Ha igen, örülni fog? És ha nem? Maggie kikerekedett szemekkel pillantott újra a borítékra. Mi van, ha elutasították?

Csak nem lenne olyan vastag a boríték!

Nem bírta kivárni a reggelit, kinyitotta. És abban a pillanatban, amikor meglátta az egyetlen lényeges szót, sikítva dobta el a pergament, és hátra vetette magát. Hirtelen berobbant az ajtaja - Cedric lépett be rajta, kérdve, pálcáját előre szegezve.

- M-mi történt? - alaposan körbenézett, de nem látta unokatestvére riadtságának okát. Ellenben grimaszolva szuggerálta őt. Ahogy Margaret felült, meglátta unokabátyját az ajtajában, feldúltan, mintha veszély lesne rájuk minden sarokban, kibuggyant belőle egy hangos nevetés.

- Nem vicces! - szólt rá szinte szidalmazva őt egyszerű szavaival. - Azt hittem, valami nagy baj van...

- Nem... vagyis... nincs semmi baj, Ced - nevetett még mindig.

Nem szabadott neki elmondania, és látszólag az apjáék se mondtak a fiúnak semmit a közelgő eseményekről. Maggie ismét nehéz választás elé került: vagy tartja a szavát és elhajtja a fiút, aki jól láthatóan az egyetlen ember ezen a földön, akit valaha igazán érdekelt az ő sorsa, és neki is hasonlóan fontos a bátyként szeretett unokatestvér, vagy... elmond neki mindent, ahogy eddig is tette. Mert kettejük között valami titkos szövetség volt, amit sosem kötöttek meg, és mégis ott volt. Szövetség, amiről nem beszéltek, soha egyetlen szóval sem említették, de mégis, mintha ez mozgatta volna őket. Elszakíthatatlan volt. Mint egy... egy testvéri kötelék.

- Maggie? Elbambultál... - térítette őt vissza a fiú a valóságba, mint mindig.

- Oh, öm... - komoly tekintettel meredt Cedricre. - Csukd be azt ajtót, és gyere ide. El kell mondanom valamit... de ha elköpöd apunak... - szemeiben újjáéledt valami csínytevő fény, ami Cedricet is nevetésre késztette.

- Na mondd, mi az?

- Emlékszel még, hogy célozgattam rá, hogy esetleg meglátogatom a Roxfortot? - kérdezte, mire a fiú bólintott. - Nos... most már biztos a dolog.

- Micsoda? - Cedric szépen ívelt szemöldöke a magasba szökött. - Hogyhogy? 

- Megjött a levelem. Nem is mondok semmit, nézd meg - sugárzó arccal átnyújtotta neki a színes öntött papírt.

Örömmel jelentem be, hogy az ön,

Miss Margaret Diggory