A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

37. Vissza a temetőbe

Sziasztok! 

Hosszú kihagyás után itt egy rövid fejezet. Hétvégére ígértem a folytatást ugyan, de végül két félre szedtem az egy nagyot, mert nem biztos, hogy lesz időm hozni a folytatást akkor. Csütörtökön még vár rám egy vizsga, utána pedig pár nap (diák)munka. 

Jó olvasást kívánok hozzá! 

Puszi: V. 

* * *

A gyengélkedőn töltött első éjjelem George miatt nem volt olyan szörnyű. Reggel a besütő napnak és természetesen a takarónak hála úgy éreztem felgyulladok, de felriadva érzékeltem a mellettem levő testet. Mielőtt elhúzódhattam volna, két kar ölelt magához szorosan, és amikor megéreztem barátom illatát én is elkezdtem megnyugodni.

- Hogy vagy, Mags? - kérdezte. - Hogy aludtál?

- Hmmppff - ez a válasz telt ki tőlem, ahogy szorosan hozzábújtam. Igaz, nem emlékeztem mit álmodtam, de a tegnap, azaz utolsó próbán történtek mély nyomot hagytak bennem, úgy tűnt. - Jól aludtam - mondtam végül. - Köszönöm, hogy velem maradtál - hálás mosollyal néztem fel rá, amit egyből aggodalom és egy kis lelkiismeretfurdalás váltott fel, hiszen az ő arca olyan gyűrött volt, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna. - Te hogy aludtál? - kérdeztem.

- Aludtam már jobban is - mosolygott ő is, majd hozzátette. - De szó mi szó, az első együtt töltött éjszakánkat nem így képzeltem el.

Reflexből lendítettem a kezem, hogy rácsapjak a karjára, de helyette az ágy mellett szorosan álló asztalkát értem el. Túl közel voltam a fiúhoz, így történhetett ez, és az ezt követő halk szitkozódásom, vagy esetleg a koppanás előcsalta Madame Pomfreyt is a szobájából.

- Ezért még számolunk... - suttogtam neki durcásan, míg a javasasszony kiparancsolta őt az ágyból és felküldte a griffendél klubhelyiségébe. Georgie menet közben egy puszit küldött nekem, mire én kinyújtottam a nyelvem.

- Indulás, Mr. Weasley! Ne bohóckodjanak! - pirított mindkettőnkre. - Miss Diggory - hangján nyugtalanságot éreztem -, Dumbledore professzor óhaja, hogy amint felébred látogassa őt meg. Mondtam neki, hogy jobb lenne, ha csak pihenne és regenerálódna, de ragaszkodott hozzá, a vénember - ezt az utolsó mondatot fejcsóválva, az orra alatt motyogta, így szerintem nem is nekem szánta. Mosolyogva kászálódtam ki fekvőhelyemről. Mialatt öltözködtem, aggódva pillantottam a gyengélkedő többi lakója felé: Harryre, Cedricre és Dudleyra. A javasasszony az ágyamhoz lépett, és megigazította az ágyat, az éjjeliszekrényen sorakozó bájitalokat és tárgyakat.

- Madame Pomfrey, Dudley hogy van?

- A mugli fiú? - felvonta a szemöldökét, ahogy a kettővel mellettem lévő ágyra, és a benne alvó srácra nézett. - Rendben lesz. Sokkot kapott a hajnalban történtek hatására, éjszaka fel is ébredt egyszer, de álomitalt adtam neki. Amint felébred, semmi baja sem lesz. Legalább is remélem - állt meg egy pillanatra. - Éjjel valami kutyáról hadovált, ami emberré lett...

Elhúztam a számat szavaira, és csak megcsóváltam a fejem. Próbáltam nem elnevetni magam, ezért gyorsan kifelé vettem az irányt. A javasasszony úgy szólt utánam, hogy ne felejtsek el visszajönni miután lezajlott a látogatásom, és még valamit, amit nem teljesen értettem. Talán körtekandid, vagy ilyesmi. Semmi értelme nem volt. Candide-nak mi köze lenne már a körtéhez, és különben is: egy angliai gyógyító miért pont most hozakodna elő Voltaire-rel, egy varázslóval, akinek a művei még a mugli világban is elterjedtek az európai kontinensen?