A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

22. A tojás titka

A szívem őrült tempóban kalapált, a vérem csak úgy száguldott az ereimben, a szemem pedig már szúrt az álmosságtól, mégsem tudtam néhány percnél tovább álomra hajtani a fejem. Amikor mindenki elaludt már, kiosontam, a közös helyiséget levédtem némítóbűbájjal, hiszen nem tudtam az elméletem kiállja-e a próbát. Jobb megelőzni a bajt, és az események csak igazolták a sejtésem. Az aranytojást a pislákoló tűzre dobtam, majd gyorsan kinyitottam.

A parázsban fekvő tárgy éktelen visításba kezdett, én pedig szitkozódva ugrottam hátrébb. A lángok szerencsére nem érték a kezem, de a kandalló forró volt még így is. Csak a felszabaduló adrenalinom, és a gyorsaságom miatt tudtam előkapni a pálcám, és egy hőhűtő bűbájt mormoltam a kezemre. Az égető, szúró érzés már csillapodott is, én viszont tovább bosszankodtam. Hogyan lehettem olyan buta, hogy ez nem jutott előtte az eszembe? A visító hangnak is rögtön végett vetettem, a bűbájnak hála már csak enyhe csiklandozást éreztem, amikor az izzó tojást a kezemben tartottam. A tűz biztosan nem lesz megoldás a rejtélyre. Valahol talán örülnöm is kéne neki, mert így nem kell a tűzzel harcolnom a következő próbán. Mégis egy kis csalódottsággal vonultam vissza a szobámba, és azzal az elhatározással, hogy délelőtt folytatom tovább az elemekkel vívott küzdelmet.

Reggel, amikor Celeste elhagyta a szobát, hangosan csapta be az ajtót, mire csak egy morgás hagyta el a torkomat.

Nagyon elegem volt a francia - állítólagos - legjobb barátnőm viselkedéséből, és ettől a kellemes kis ébresztőjétől még a fejem is zúgni kezdett. Úgy éreztem alig aludtam valamit, így hát döbbenten és rosszallóan vettem észre, hogy a nap már fent jár az égen.

Madame Maxime mérges lesz tudtam jól, de nekem muszáj még aludnom egy kicsit. Valamivel kipihentebben ébredtem fel egy órával később. Felöltöttem szokásos, kék uniformisomat, gumicsizmát húztam hozzá és magamhoz vettem a tojást - nem törődve a gyomrom korgásával sem.

A többiek már a közös helyiségben tanultak, én viszont kifelé irányítottam a lépteimet. Szándékomban állt elásni a nyereményem, ezt azonban a kíváncsi tekintetektől távol szerettem volna tenni. Az Tiltott Rengeteg szélén felnéztem az égbe magasodó fákra. Ismeretlen terep volt ez nekem, és biztosan okkal hívják úgy az erdőt, ahogy. Sóhajtottam, hátha segít gondolkodni - kis töprengés után a tó felé vettem az irányt, és a part mentén siettem egyre beljebb. Így elkerülöm a kérdéseket, az esetleges szemtanúkat... Illetve két legyet ütök egy csapásra, mert ha a föld sem lesz segítségemre, mérgemben egyszerűen csak bevágom a tojást a tóba anélkül, hogy egy tapodtat is lépnék valamerre.

Nehezen, de találtam olyan területet, ahol a föld még száraznak tűnt - ez víz közelében elég nehéz volt, de bent a gyökerek és a különböző növények miatt valószínűleg még nehezebb lenne alkalmas helyre bukkanni. A pálcámmal lyukat vájtam, kicsit szélesebbet és mélyebbet a tojás átmérőjénél. Be is fedtem a megtöltött lyukat, majd a két kezemmel kitapogattam a kisebb-nagyobb rögök között a pántot.

Ezúttal más volt az eredmény - bár még mindig a visítás hallatszott, az mégis halkabb volt. A rárakódott réteg miatt lehetett így, én viszont ahelyett, hogy dühös lettem volna, gondterhelten leültem egy közeli fa tövébe.

Az egész eltemetős művelet sem volt könnyű, mert a föld fagyos volt, a levegő pedig olyan hideg, hogy szinte kimarta a tüdőmet. Kezdtem fázni is, annak ellenére, hogy a talárom alatt a bátyámtól még a legutóbbi szülinapomra kapott vastag, hugrabugos egyenpulcsit vettem, a nyakamban pedig az otthoni sálam lógott.

Tudtam, hogy az utolsó elem, az utolsó lehetőségem a víz maradt. Hirtelen kételkedni kezdtem, hiszen mi van, ha eddig is azért nem működött az elméletem, mert az egész rossz? Akkor ott állok, hogy két hónap múlva itt a próba én pedig nem tudom, mi lesz a feladat. Ez még mind hagyján, de más ötletem ezen kívül nincs is. Tehát, tehetetlen vagyok a próbával szemben.

A másik lehetőség, hogy az elméletem jó, de ez valahogy még ijesztőbbnek tűnt. Hiszen bármi is okozza ezt a hangot, bármit is jelentsen az üzenet, azt jelenti, a víz alól jön. Tehát a próba valamiképp a tóhoz fog kötődni. De volt egy másik probléma is, ami rám hozta a frászt...

A tó partjához közel hatalmas polipkarok csaptak ki a levegőből, hullámokat küldve a part felé, azaz felém, a tojás felé. A víz elárasztotta a felásott földrészt is, és kis híja volt, hogy nem lettem én is csurom vizes. Lábamat az égnek emelve dőltem hátra, és kicsúszott egy kis nevetés is.

Ekkor viszont meghallottam valamit. Egy bugyborékoló hang volt, a folyamatos hullámoknak köszönhetően egészen hasonlítani kezdett egy énekre.

Egy énekre, ami a föld alól szól... halk volt, és tompa, de már korántsem az a reszelős magas hang. Igen, a tojás. Tehát a víz alá kell dugni.

Sietve, két kézzel kapartam ki a tojást a talajból, és egyből be is hajítottam a vízbe. Szerencsére nem ment messze, és egyből le is süllyedt az aljzatra. Gyorsan levettem minden ruhám, amit tudtam. Egyedül a póló maradt rajtam, és a szoknyám, a harisnyával és a gumicsizmával együtt. Nem volt mit tenni - óvatosan, lépésről lépésre tapogattam ki a lábammal a talajt. Térdig jártam a vízbe, amikor egy nagy levegővel belemerültem teljesen.

Pár másodperc múlva vizet köpködve, fuldokolva buktam a vízfelszínre, a szememet csípte a víz, de vigyorogtam tejbetök módjára. Most már csak meg kell hallgatnom mi a megfejtés. Erőt véve magamon ismételten lebuktam, majd ezt párszor meg kellett ismételnem, míg meg tudtam érteni és jegyezni a feladványt, ami egy ének volt. A zárt tojással a kezemben vergődtem a partra, meg kellett szárítkoznom, megnyugodnom és visszaöltöznöm. Közben az aranyló tojásra meredtem, amit különös derengésbe vont a vízcseppekről visszaverődő téli, tompa napfény.

Újra- és újragondolva még mindig elég rejtélyes volt a dalocska. El kell ismernem, kicsit meg is ijesztett.

Ott várunk, hol szól e dal
Fent fül minket sose hall.
Gyere, hisz mi neked kell,
nálunk van, mi vettük el.
Egy órád van, ne feledd,
Hogy megtaláld, s visszavedd.
Ha letelt, már ne remélj,
Vége - többé nincs esély.

Listát készítettem a fejemben arról, mi derül ki a rejtvényből. Először is, biztosan le kell merülni a tóba. Valamit meg kell keresni odalent, tehát ez azt jelenti, hogy fel kell térképeznem a tó élővilágát. Mi lehet az, talán egy nyom a harmadik próbához? Ezt a kérdést annyiban hagytam, mert sokkal fontosabb is foglalkoztatott. Egy óra alatt le kell merülnöm, meg kell keresnem azt a valamit, amiről azt se tudom, micsoda, majd vissza is kell térnem még az idő lejárta előtt. Mert ha nem térek vissza... Minek lesz vége? Nem kapom meg a nyomot a következő próbához? Vagy nekem lesz végem?

Rettegve néztem a fullasztó, hatalmas víztömegre, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy berontok Madame Maxime irodájába, bezárom az ajtót, és nekidőlve egészen a földre csúszok.

Az igazgatónő érdeklődve pillantott rám, én pedig egész testemben, mintha fáznék, remegve álltam a tekintetét.

- Kitaláltam a rejtvényt - magyaráztam, holott ez nem volt igaz. Fogalmam sem volt, ki vagy kik, mi vagy mik énekelnek. Az igazgatónő kihúzta magát, és egy elismerő, „na végre!" pillantással mért végig. - Csakhogy van egy kis baj... - folytattam. - Nem igazán tudok úszni.

- Az bizony tényleg baj - dőlt hátra a székében, és sóhajtott egyet. - Két nap múlva itt a karácsonyi bál. Javaslom, hogy addig ne gyötörd magad ezzel, és próbálj meg mindent kideríteni a feladatról, amit csak tudsz úszás nélkül. A többivel a bál után fogsz foglalkozni. - Az ajtó felé biccentett a fejével, jelezve, hogy hagyjam magára, miközben visszafordított még egy szóra. - És egyél rendesen.