A U R O R A
____________________
A téli szünet előtti utolsó hét. Azt hittem, felemelő lesz ez az érzés, de ahelyett átkoztam az életet és saját magamat is, amiért nem figyeltem Lenaékra, mikor megbeszélték a kötelező óraszámos edzést, amit el kell végeznünk. Duzzogva kötöttem be a lányöltözőben a sportcipőmet; sőt ez nem is duzzogás volt igazából, hanem a félelem és az undor egy igen különös ötvözete, amit csakis a konditermi edzések válthatnak ki belőlem.
- Mikor hatodikos voltam, beküldte a kondiba a lányokat a testnevelés tanárnőm, amíg a fiúkkal elvégezte a kötelező felméréseket, és ott volt két nyolcadikos srác, akik a lábamra ejtettek egy kézi súlyzót – kezdtem hevesen magyarázni Lenanak, miközben a csuklómon pihenő hajgumival összefogtam a hajamat. Rajtam lógó tesipólómon az egyetem nagy logója virított, hogy még véletlenül se tudjam azt mondani, hogy nem is itteni hallgató vagyok, csak véletlenül idetévedtem. – Elkezdtem sírni és kinevettek. És gyengének neveztek. Azóta nem hogy nem kondizok senki előtt, egyedül sem teszem. Miért nem mehettünk mondjuk sakkozni? Vagy vívni? Miért pont kondi?
- Későn kaptunk észbe és ezen kívül már csak táncon volt hely. Aurora, rábólintottál te is – érvelt Lena, én pedig mélyet sóhajtottam, mert igaza van. Az már lényegtelen, hogy úgy bólintottam rá, hogy nem tudtam, mire bólintok rá. – Nyugodj le, kibírsz napi háromszor negyvenöt percet.
Napi háromszor negyvenöt perc? Háromszor? Negyvenöt perc? Naponta? Édes istenem!
- Ez nem is legális! Ha pedig az, nem szabadna annak lennie! – nem tudom, kit akartam meggyőzni, de még akkor is lendületesen érveltem, mikor kimentünk az öltözőből és az egyetem óriási konditermébe léptünk.
Rajtunk kívül volt vagy húsz ember még – a legtöbben az utolsó hétre hagytuk azt a tizenöt órát, aminek hivatalos lepecsételése kötelező a szemeszter végéig.
- Tessék, nézz körül! – kezdte Lena, szemeit végig legeltetve a felettünk járó fiúkon. Már nem azért mondom, de rajtuk kívül lányok is léteztek és ezerszer fittebben néztek ki, mint én. Olyan vagyok, mint egy rohadt krumpli. Kétségkívül előjött a szorongásom. – Hát nem szuper ez a látvány?
- Ki fognak minket röhögni, Lena. Benen és Theon kívül mindenki ki fog minket röhögni – ennél tulajdonképpen még a halál is jobb.
Nem mondanám magam annyira szorongónak igazából, tényleg. Nagy mértékben elengedem azt, mit gondolnak rólam az emberek, és tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy minden relatív: valakinek túl sok, valakinek túl kevés, szép vagy csúnya leszel. A kondi viszont egy traumatikus élmény számomra és minden bizonnyal egy olyan kegyetlen szociopata ember találmánya, aki nem gondolt arra, hogy milyen undorító dolgot hoz a világra.
- Biztos vagyok benne, hogy Mr. Xavier Holt nem fogja engedni, hogy bárki is csúnyán nézzen rád, drága barátosném – bökött a fejével a terem másik oldalára Lena, én pedig követtem a tekintetét és beleütköztek a pillantásaim egy fekete melegítő alsót és fején a kapucnival egy szürke pulcsit viselő Xavier Holtba. Jaj, ne már! Ennél rosszabb helyzet az életben nincs! – Lényegében össze vagytok ragadva a jubileumi feladat elkezdése óta. Ha valaki kinevet téged, ő fogja a lábukra ejteni a súlyzót.
- El kell tűnnöm innen egyszerűen – motyogtam hangosan magamnak, és már annyira meggyőztem magamat erről, hogy tényleg a kijárat felé fordultam, de késő volt. Az edző belépett az ajtón és azután be is csukta azt.
A férfi egy talán, nagyon maximum negyvenes évei elején járó egyed volt, aki tökéletes formáját egy testére feszülő trikóban mutatta meg nekünk. Kétezer wattos mosolya a lányok részéről csendet is teremtett, majd mikor megköszörülte a torkát, a fiúk is felé fordultak.
Én nem kérek semmit az élettől, csak azt, hogy a negyvenes éveimben fele annyira nézzek ki úgy, mint ő.
- Szép délutánt, kedves hallgatók – ó, ég, milyen hátborzongatóan tökéletes még a hangja is! – Tisztában vagyok vele, hogy időhiány miatt lettünk ilyen sokan, de remélem, hogy attól még kiveszitek a részeteket az órából. Hívhattok Mr. T-nek. Egy közös bemelegítéssel kezdünk, átmozogtatjuk kicsit az izmokat, hogy ne legyen semmi probléma.
Utálom a testnevelést. Utálom a nyújtást, utálok mindent ebben a pillanatban. A nyakam lassú tekergetése közben összenéztem Xavierrel és a mellette álló Daviddel, sóhajtva fordítottam a fejem a plafon felé és szememet lecsukva körköröztem. Ez borzalmas egyszerűen, nincs mit mondanom.
- Alapvetően lesz egy kezdő és egy haladó csoport. Rátok bízom, hogy ki melyikbe szeretne kerülni, a kezdők álljanak a jobb oldalra, a haladók a balra – a helyemen maradtam a bemelegítés után a jobb oldalon és Benre mosolyogtam, ahogy ő csatlakozott hozzánk. A testvére a bal oldalra állt, ami egyáltalán nem volt meglepő; köztudott, hogy Theo edz. Láttam közeledni felénk Xaviert és Davidet is, de csupán kettő lépést tudtak tenni, mielőtt Mr. T rájuk szólt. – David, Xavier! Srácok, ne vicceljetek! Hanyadik szemeszteretek is ez?
- Az ötödik, Mr. T – sóhajtott David, majd követte Xavierrel együtt az edző jelentőségteljes pillantását, ami a bal oldalhoz parancsolta őket. Ennyit arról, hogy ránk bízza, hogy ki melyikbe kerül.
Az egyik részem örült annak, hogy Xavier és én tisztes távolságba kerültünk, a másik elszontyolodott. Egy hét telt el azóta, hogy beállított hozzám csupa véres kézzel, azóta pedig a megszokás híveiként minden délutánt együtt töltöttünk, legtöbbször fent a szobámban. Ténylegesen elkezdtük az ötletelésen kívül magát az installációt is és még a dokumentációra is emlékeztünk, ami a feladat menetét kell, hogy megmutassa majd a végén fotómontázs vagy kisfilm keretében. Néha az idegeimre megy a folyamatos videózásával és több bemutatós jelenet van, mint amennyi normális, amit esetleg fel is szabad vállalni, de ez lényegtelen. Egy szó, mint száz: Xavier Holttal igen közeli barátok lettünk.
Miutáb kiadta Mr. T a haladóknak a feladatot, átjött hozzánk és elmagyarázta a következő maradék két teljes óra menetét és a szánkba rágta, hogy öt kört kell teljesítenünk a feladatokból. Tulajdonképpen csodálom, hogy nem fakadtam sírva, mikor meghallottam az edzéstervet, sőt egyenesen büszke voltam magamra, mikor még akkor sem ejtettem egyetlen könnycseppet sem, mikor rájöttem, hogy ezen a héten minden nap egy háromszor negyvenöt perces intenzív kondit fogok végezni az egyetemi óráim után.
Végül párba álltunk Lenaval és elkezdtük a hasprést; amíg ő viszonylag jól bírta, én már a futópados feladatnál úgy izzadtam, mint egy ló, és még véletlenül sem hasonlítottam azokra a csodaszép hölgyekre, akik a filmekben végzik el ugyanezt a mutatványt. Sőt még a joghallgatókra sem hasonlítottam, akik mellettem már belekezdtek a harmadik körbe. Komolyan mondom, nekik még az izzadás is jól áll.
Mikor végre tarthattunk egy szünetet, szó szerint magamba öntöttem a fél literes vizemet és hálát adtam mindennek, amiért van erre lehetőségem. Amíg Lena és Ben elbeszélgettek arról, hogy milyen király is ez az edzésterv, én addig nem kaptam elég levegőt ahhoz, hogy beszéljek. Megkockáztatom, hogy évek óta nem volt ilyen borzasztó három órám, aminek a felénél járunk még csak.
- Csipkerózsika! – Xavier hangja a terem másik oldaláról szólaltatta meg a nevemet. Vigyorogva tartotta a szájánal a vizes flakont és már pontosan tudtam, hogy beszólást fogok tőle kapni, így csak egy erőltetett mosollyal neki támaszkodtam a szobabiciklinek. Legfőképpen azért, mert alig bírtam megállni a lábamon, de ez nem fontos. – Most tényleg olyan piros az arcod, mint egy igazi rózsának! Meg ne szúrjon a rokka!
- Ha a te társaságodban szúrna meg, még örülnék is neki, mert akkor elaludnék és nem kéne az elég szar poénjaidat hallgatnom – szóltam vissza, majd a pólóm alá nyúltam és bekötöttem az allját a hasamra. Csodáltam, hogy nem tapadt rám annyira, hogy ne tudjam majd levenni magamról. Hogy lehet az, hogy télen ilyen melegem van?
- Beoltottak – húzta el a száját David, ahogy ránézett Xavierre, aki olyan hivogatóan nézett a szemeimbe, mintha versenytársak lennénk és igen nagy mértékben élvezné ezt. David megütögette a vállát, majd lehúzta saját cipzáros felsőjét és a sarokba dobta. Láthatóan csak az volt rajta, mert nem látok mást, csak a meztelen felsőtestét. Okés. Okés, rendben. – Gyerünk, tesóm, ne ess depresszióba. Folytassuk!
Xavier egy olyan meccsre hívott, aminek a leveles meghívóját csak én kaptam meg. Áthúzta a fején kapucnis felsőjét, ledobta a barátja ruhája mellé, majd felállt és nyakát ropogtatva leült a sulyzópadra. Nyeltem egyet a látványra, kidolgozott kockáit szerintem egész nap képes lettem volna bámulni és minden harmincadik percben meg tudtam volna állapítani, hogy miért is nyáladzik rá a fél egyetem. Annak érdekében, hogy ez ne következzen be és ne égessem le magam, inkább ránéztem Lenara, aki csípőre tette két kezét és fejét oldalra billentve élvezte a látványt, amit ez a kettő nyújtott.
- Okés – mondta megelégedve, de én nem tudtam válaszolni, mert szinte egyenesen szúrt Xavier tekintete. Szemöldökét felhúzva várt rám, én pedig megittam a maradék két csepp vizemet és hanyatt vágtam magam.
Azt hiszed, legyőzhetsz valamiben, Xavier Holt? Meg a francokat!
Az a jól ismert adrenalin ismét megtöltötte az ereimet; olyan lendülettel végeztem a felüléseket, mintha lenne a derekam körül egy kötél és valaki folyamatosan felhúzna. Minden egyes mozdulat végén egyenesen Xavier zöld szemeibe bámultam, ő pedig minden egyes magabiztos vigyorom után újabb és újabb súlyt rakatott a gépre a barátjával. Versenyeztünk és ez mindenkinek nyilvánvalóvá vált a végén, még Mr. T-nek is. Mikor végre belefújt a sípjába, ami a mai edzés végét jelentette, kiment belőlem az adrenalin és biztos voltam benne, hogy belső vérzésem van.
Magamra mutattam Xaviernek, jelentve, hogy én nyertem, ő pedig nemet intett a fejével és saját maga felé irányította a mutatóujját. Fenéket!
Az öltözőben biztos voltam benne, hogy haldoklom, de nagy nehezen felöltöztem és elköszöntem Lenatól. Kifulladva mentem ki az épületből és mire az egyetem kapujához értem, már ott várt rám az az idióta. Hát persze, hogy ő hamarabb felöltözött!
- Akkor is én nyertem! – mondtam, mikor idétlenül vigyorgott. Megcsóválta a fejét és felnyitotta a kocsiját, én pedig beültem az anyósülésre. Nem gyújthatok rá, mert lehet, hogy kiszakadna a tüdőm.
- Szétszedted magad, mi?
- Sok esély van arra, hogy éppen a leállás közepén járnak a belsőszerveim – vallottam be, Xavier pedig elnevette magát, majd hátranyúlt és az ölembe dobott egy literes vizet. Meg sem kérdeztem, hogy hány napos lehet, lecsavartam a kupakját és jólesően belekortyoltam, miközben a mellettem ülő elindult az autóval. – Éhen halok, menjünk el kajálni.
Túlságosan otthon éreztem már magam Xavierrel ahhoz, hogy aggódjak a kínosságaimon. Mikor elhajtottunk a pékséghez és szembesültünk azzal, hogy a következő két hétben zárva vannak, nem borultunk ki; átsétáltunk a szomszédba, a gyrosozhoz, és vettünk két gyrost tortillában, majd visszaültünk az autóba, hogy ne érjen minket annyira a hideg. Iszonyú csúnyán ettem, de olyan szinten nem érdekelt, hogy az már kóros. Xavier az egész étkezés alatt arra próbált rávenni, hogy menjek el a pénteki szemeszterzáróra, amit ő és a kis haverjai szerveznek, mert annyira iszonyú jó lesz, hogy kár lenne kihagynom – én nem így gondolom, és ezt gyönyörűen ki is fejtettem neki, mire ő megsértődött, hogy hogy merem megkérdőjelezni az elit gazdaságisok szervezési képességeit. Tulajdonképpen olyan sok idő ment el ezzel, hogy felesleges is lett volna már belekezdeni is bármibe; inkább csak elővettem a kis skicces füzetem és abba rajzolgattam, mert túl nagy falat lett volna bármivel is haladni.
Vagy, talán lehetett volna haladni, igazából.
Talán csak nem volt kedvem professzionális munkába kezdeni Xavier Holttal – talán csak élvezni akartam a társaságát.
- Te belegondoltál már abba, hogy hogyan is született meg minden úgy, ahogyan most van? – kérdeztem, ahogyan a szélvédőn keresztül mustráltam az előttünk húzódó életet. A szürke eget, mely olyan vészjóslóan terült el a fejünk felett, a Napot, ahogyan sugarai éppenhogy képesek voltak áthatolni egy óriási felhőn. Az olvadni egyáltalán nem készülő havat, a levegőben is látszó hideget, ami ellen nagy, bundás kabátokba burkolózva vagy éppen autóba ülve védekeztek az emberek. – Mármint, miért vagyunk itt egyáltalán, szerinted?
- Hát azért, hogy éljünk – válaszolt Xavier, én pedig sóhajtottam és még jobban beletemetkeztem bordó kabátomba. Ment a fűtés, mégis fáztam még egy kicsit; talán a látvány volt az, ami miatt folyamatosan rázott a hideg.
- Okés, de miért? Miért kell élnünk? – mindig visszakanyarodok ehhez a kérdéshez, egyszerűen képtelenség túllépni rajta. Xavier erdőszerű tekintetébe néztem, ahogyan felé fordultam, és felfedeztem abban saját magam tudatlanságát. – Ki vagy mi mondta azt, hogy nekünk élni kell? Miért vagyunk ezen a Földön?
- Hát, nem tudom, Csipkerózsika. Az sem biztos, hogy egyáltalán mondta valaki. Lehet, hogy csak úgy megalakultunk. Megalakult a Föld, az állatok, az emberiség. Tudod, az evolúció. Nem biztos, hogy így kellett volna lennie, csak így lett – szerettem nézni Xaviert, mikor gondolkozott. Szinte látszott az, ahogyan a szavak cikáztak az elméjében, és mikor valamit nem értett, kiült a zavarodottság arra az igen komoly és magabiztos arcára. Most is ez történt: összehúzta a szemeit a mondatára, arca pedig megrándult, mielőtt megcáfolta saját magát. Az ablaknak dőlve mosolyogtam rá, hallgatva a nagy filozofálását, amibe ismét belevezettem. – Mondjuk, valószínűleg így kellett lennie. Szerintem semmi sem véletlen. De ha így kellett lennie, akkor biztos, hogy van valaki, aki megmondta, hogy így kellett lennie. De mi van akkor, ha az faszság, hogy semmi sem véletlen, és véletlenek tényleg vannak? És akkor nincs is senki. Nem?
- Nahát, Xavier Holt, engem is túlszárnyalsz mindjárt – mondtam vigyorogva, Xavier pedig komolytalan vigyorral megcsóválta a fejét.
- Téged nem lehet – bólintott egyet, miközben rám kacsintott, én pedig elnevettem magam és felhúztam a lábamat magam elé. Keresztben ültem az ülésen, hátamat az ajtónak döntve, hogy még egyetlen momentumról se maradjak le, amit ez az ember művel. – Létezik olyan teória is, hogy valakinek csak az ilyen bábjai vagyunk. Hogy nincs is életünk, csak az, amit megteremtettek nekünk. Úgy táncolunk, ahogy az a valaki fütyül. Tehát nincsen szabad akarat, csak a hit, hogy van. Szóval, véletlenek sincsenek, csak azt hisszük, hogy azok voltak. Jaj, kezdek belezavarodni ebbe.
A szám belső oldalát rágva néztem a fiút, ahogyan ajkát beharapva megrázta a fejét, miközben azon gondolkoztam, amit mondott. Nem szeretném azt hinni, hogy nem léteznek véletlenek és minden okkal történik; mégis, milyen oka lett volna annak, hogy apa meghalt? Az egy véletlen volt, egy tragikus szerencsétlenség, ami egy egész életet megkövetelt eredményként. Sőt, nem csak egyet – azzal az élettel megszűnt anyáé is valamilyen szinten. És az enyém is egy kicsit.
- Szerintem vannak véletlenek – kezdtem kifejteni a gondolataimat, miközben magamhoz öleltem a térdemet. A kabátom ujját a kézfejemre húztam, hogy eltakarjam a hidegtől és egy kicsit felmelegítsem áthűlt testemet. – Csak megtanuljuk kezelni őket, megtanulunk velük élni és működni és ezért hisszük azt, hogy okkal történnek. Mármint, érted, az egy ilyen kényszerhelyzetbe lök, ha történik egy olyan dolog, aminek nem kellett volna történnie. Ilyenkor két választásod van: vagy alkalmazkodsz és a véletlen miatt egy totálisan más irányt kell, hogy vegyél, vagy nem alkalmazkodsz és hagyod, hogy a véletlen tönkre tegye az életedet.
- Miért gondolod, hogy a véletlen csak egy negatívum lehet, ami tönkre teheti az életedet? – nem először kaptam már meg ezt a kérdést, de az biztos, hogy egy ideje nem hallottam. Úgy, apa halála óta. Mindig ő kérdezte tőlem, hogy miért nézem mindennek a rossz oldalát és miért asszociálok minden egyes dologból arra, hogy az rossz lesz nekünk és nem jöhet ki belőle semmi jó. – Miért vagy ilyen negatív mindig?
Miért legyek pozitív? Ha valamire számítunk, és pozitív hozzáállással azt mondjuk, hogy minden rendben lesz, aztán belelovaljuk magunkat a gondolatba, és esetleg még sem úgy sül el, csak pofára esünk és ismét nem tudunk felállni. Ha viszont mindig a rosszra számítunk, akkor nem lepődhetünk meg, ha pedig mégis jól sülne el valami, kellemesen csalódunk.
- Mert negatív dolgok gyakrabban történnek, mint pozitívak – mondtam egyszerűen, Xavier pedig olyan értetlenül nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy részt vettem az első világháborúban. Megcsóválta a fejét, majd elfordította a kulcsot és beindította az autót. – Most meguntál és hazaviszel?
- Nem, de most hogy mondod, ez jó lesz b tervnek – szólt be igényesen, én pedig vigyorogva megcsóváltam a fejem és előre fordultam, nehogy leboruljak az ülésről. – Rossz a hozzáállásod, Aurora. Az élet kurva szép. Nehéz, de kurva szép és megéri élni.
Még mindig az a kérdésem, hogy miért, de nem tettem fel Xaviernek, mert nem láttam a gondolataiba és úgy érzem, kezdem kiakasztani az enyéimmel. Tudom, hogy megéri élni – a miért a nem világos. Miért élünk? Miért vagyunk ezen a tökéletesen tökéletlenül létrehozott világon, miért létezünk? És miért úgy létezünk, ahogyan most?
Fél órát utazhattunk teljesen ki, a város legszélére, ellentétes irányba az én házamtól. Még a levegő is tisztábbnak hatott a kis utcában, ahol leparkolt Xavier. A panelházak hatalmasak voltak, de tisztábbak, mint a belvárosban. Nem hiszem, hogy sok kocsi jár errefelé, szóval teljesen biztos vagyok benne, hogy most akar engem Xavier Holt megölni és megszabadulni a hullámtól.
- Körülbelül három kilométerre innen van egy óriási tanyája Wildenek, ott fogjuk tartani a szemeszterzárót. Kijöttünk megnézni pár hete hétfőn suliidőben, úgy találtam rá erre a helyre. Át kellett itt utazni – magyarázta, én pedig bólintottam, de még mindig nem értem, mit csinálunk itt. A naplemente a leggyönyörűbb árnyalatában járt éppen, a rózsaszín égbolt tökéletesen megvilágította és egyben be is árnyékolta a fiú arcát és arccsontját. Néha-néha, mikor úgy mozdul, rájövök arra, hogy miért is annyira híres a hölgyek körében. Nem mintha meg kéne mozdulnia ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen. – Wilde mesélte, hogy körülbelül pár száz méterre él egy férfi, aki a feleségével belefogott hat évvel ezelőtt egy vállalatba, tűzijáték vállalatba. Mindig több tűzijáték maradt meg nekik, mint amennyit el tudtak adni, kivéve ünnepnapok előtt. A maradékot minden hétfőn, télen pontban hétkor, nyáron pontban kilenckor fellőtték, mert rengeteg gyerek él ezen a környéken. Szabályosan harminc percet tűzijátékoztak a gyerekeknek – mosolyogtam a kedves történetre, majd az órára néztem: még csak negyed hét volt, de tudtam, hogy meg fogjuk várni a hét órát. Nem véletlenül hozott ide Xavier, elvégre hétfő van. – Három éve meghalt a férfi felesége. Magába roskadt és csődbe ment a vállalkozás is, mert nem foglalkozott vele még július negyedikén sem, mikor minden harmadik család vesz mindenhol tűzijátékot, hogy fellőjék – nyeltem egyet. Nem erre a végre váltam. A szélvédő felé fordultam és az eget szemléltem, meg azt, ahogyan szépen-lassan halad le a Nap. Miért kell minden történetnek halállal végeznie? – Hónapokig csak a boltba járt ki. Wilde mondta, hogy a nagymamája elmesélte neki, aki itt élt, hogy elkezdték hiányolni a gyerekek a tűzijátékot, ezért a férfi minden hétfőn, úgy is, hogy már nincs vállalkozása, vesz egy pár tűzijátékot és a megszokott időpontban harminc percig csinál egy kis showt a kölyköknek. Tanúja voltam azon a hétfőn, mikor mentünk a tanya felé.
- Miért mondod ezt el nekem, Xavier? – nem is tudtam volna tagadni, hogy bekönnyeztem. Tragikus és gyönyörű a történet, amihez sokszor nem elég erős a lelki állapotom. Nem voltam mérges, de nem értettem, mit keresek itt, nem értettem azt, hogy miért jöttünk ide és miért akarjuk megnézni a mai tűzijátékot.
- Mert az élet nem csak rossz dolgokról szól, Aurora – mondta, én pedig nyeltem egyet és kiszálltam a kocsiból rágyújtani. Mire meggyújtottam a cigarettát, Xavier már mellettem állt és ugyanezt tette a sajátjával. – Hatással vagy mások életére, és mikor neked a legszarabb időszakod van az egész életedben, nem szabad elfelejteni, hogy attól még másnak ugyanúgy boldogságot okozol. Nincs olyan, hogy minden rossz, sosem rossz minden. Valami mindig okkal történik, mindennek van valami értelme. Az emberek ott basszák el, hogy mikor történik velük egy tragédia, begubóznak és kivonják magukat azoknak az embereknek az életéből, akik örültek, hogy az illetékes benne volt, mert azt hiszik, hogy ennek nem így kellett történnie és elbaszódott az életük. De csak hagyják elbaszódni, mert nem fogadják el, hogy ez nem véletlen volt. Nem tudják tovább folytatni az életüket és nem hagyják, hogy sodródjanak az árral, ezért pedig mások boldogságát is tönkre teszik, akik mondjuk számítanak rájuk.
- Nem vagyunk felelősek mások boldogságáért – reagáltam le, majd beleszívtam a cigarettába és jó mélyen letüdőztem. Az egész érhálózatomban végig ment a nikotin.
- Hogy a fenébe ne lennénk már! Nem vagy felelős az öcséd boldogságáért? A húgod boldogságáért? Én nem vagyok felelős az enyém boldogságáért? – Xavier fel volt háborodva, pedig csak egy érvelős vitába keveredtünk bele. Rettenetesen hideg volt, de élveztem azt, hogy képes vagyok ezt érzékelni. Vacogtam, fogaim össze-összekoccantak, mikor kifújtam számon a füstöt.
- Nem vagyunk felelősek a boldogságukért. Segíthetünk nekik elérni a boldogságot és megmutathatjuk nekik, hogy mit kéne tenni azért, de nem vagyunk felelősek érte. Minden, minden cselekedetünk azért van, hogy ők boldogok legyenek, ez így van, de nem azért tesszük ezt, mert ez a felelősségünk, hanem mert ezt akarjuk tenni – némaságra bírtam Xavier Holtot, elgondolkozva szívta a kis elit cigarettáját, én pedig vigyorogva eltoltam magam a kocsijától és megindultam az egyik panelház felé.
Nagyon magas mindegyik épület és hála az égnek, mindegyikben van egy feljárat a tetőre; ha már tűzijátékot fogunk nézni, nézzük stílusosan!
- Most meg hova mész? – baktatott utánam Xavier, én pedig elnyomtam a cigarettámat és rendre végignyomkodtam a panelház összes csengőjét, mindegyik lakónál. Csak kinyitja valamelyik. Gimiben mindig ezt csináltuk a barátaimmal, ha fel akartunk jutni az ilyen házak tetejére. – Jézus, mit igénytelenkedsz?
- Fogd már be – csitítottam a hirtelen jött hangulatrombolót, majd mikor végre besípolt a telefon, gyorsan benyomtam az ajtót és már bent is voltunk a házban. Nyilván Xavier ki volt akadva, hogy ez igazából betörés, és illegális, és ha majd letartóztatnak minket érte, akkor tulajdonképpen ő teljesen feleslegesen lesz számon kérve és mindent rám fog kenni és miért hozom ilyen helyzetekbe, te jó ég. Idióta. – Xavier, kussolj már, mert miattad fogunk lebukni!
Hálát adtam a lift létezése miatt, mert képtelen lettem volna fellépcsőzni a kondi után – megnyomtam a hívógombot és Xavier mellé állva türelmesen vártam a liftet. A fiú felé fordultam, majd nagy vigyort engedtem meg felé, jelezve, hogy mennyire jó ötlet ez. Ő nem tartotta annak, de mindegy.
X A V I E R
_____________________
Miért megyek bele mindenbe, amit Aurora Jones csinál velem?
Most tessék: mire felértünk erre a retkes tetőre, tiszta kosz lett a kabátom, benyeltem vagy egy kiló port és esküszöm, egy kicsit még a látásom is csökkent. A látvány azért szép volt, de az istennek sem fogom megmondani ezt Csipkerózsikának.
- Most ebben mi a jó? – néztem rá értetlenül, ő pedig kinyújtotta felém a nyelvét és leült az épület szélére. Persze, nyugodtan. Csak negyven méter magasan vagyunk, nyugodtan lógassuk le a lábunkat. Miért van az, hogy egy ilyen kibaszott felelősségteljes lány ilyen nyomorék dolgokat csinál?
Sóhajtva odamentem hozzá és leültem mellé, aztán körülnéztem és végigpásztáztam azt a látványt, ami elénk tárult. Még azt a rohadt tanyát is látni lehetett innen fentről. Kurva szép volt minden, a város ez a része a természethez közelibb rész volt. A tanyán túl egy hatalmas erdő terült szét, ami már alig látszott a sötétben, amit a lement Nap hiánya okozott. Hiába volt hideg, ha beleszippantottál egyet a levegőbe, nem azt állapítottad meg, hogy mennyire rohadtul fázol, hanem hogy milyen jó a tüdődnek ez a nyugalom.
- Tudom, hogy hatással vagyunk mások életére és maga az élet nem csak a rosszról szól – kezdte végül a normális válaszadását a lány, én pedig ránéztem a tájról és csak az oldalprofilját vizsgáltam, ami alig pár centire volt tőlem. A városszéli látvány gyönyörű, de Aurora Jones kétségkívül túlszárnyalja. – De azt szerintem mindenki saját magában dönti el, hogy milyen védekező mechanizmust húz fel maga elé. Nekem az a védekező mechanizmusom, hogy semmitől sem várok el jót, hogy ne csalódjak. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszek meg mindent másokért, vagy hogy nem teszek meg mindent azért, hogy jó legyen.
Nem akartam, hogy Aurora úgy értse, hogy lebecsülöm őt vagy a viselkedést, mert nem így értettem. Én csak nem akartam, hogy annyira kevésnek lássa az életet – ha nem is vallja be, így van. Azért keresi olyan keservesen az élet értelmét, hogy megtudja, miért van még itt. Nem élvezi; kényszernek érzi és csak a testvérei azok, akik tartják benne a lelket, ez pedig nem jó. Saját magának kellene tartani saját magában a lelket.
- Tudom – értettem egyet, majd bólintottam úgy is, hogy nem engem nézett. – De nem tesz jót, ha mindenhez rosszul állsz.
- Minek nem tesz jót, Xavier Holt? Világosíts fel – fordult végre felém, vigyori arca csak úgy sziporkázott a sötétben. Rengeteg szép lánnyal találkoztam már életem során; nem mondom azt, hogy Aurora Jones a legszebb, de vitathatlanul a legkülönlegesebb kinézetű. Csak tudnám mi van benne, ami annyira kívánatossá teszi! Mi lehet azokban a bambi szemekben, ami ilyen faszom gondolatokat okoz az elmémben?
- A lelkednek – válaszoltam, ő pedig zavarában nevetett egyet és elszakította tekintetét az enyéimről. Újra oldalprofilját vizsgálhattam és egyáltalán nem bántam. – És nem akarom, hogy rossz legyen a lelkednek.
- Miért érdekel téged a lelkem? – bár tudnám.
Aurora egy remek ember. Vétek lenne hagyni, hogy olyan baj történjen vele, amit talán meg tudunk akadályozni. Nem hittem volna, hogy bármikor is kijelentek ilyet úgy, hogy nem a húgomról beszélek vagy Davidről, de fontos nekem a hogyléte. Fontosak a gondolatai, a fájdalmai, az öröme. Ő.
- Miért ne érdekelne? – kérdeztem vissza, Aurora pedig megforgatta nagy szemeit és előhúzta telefonját. A zenelejátszójába lépett bele, és amíg kereste bőszen azt az egy rohadt dalt, amit be szeretett volna kapcsolni, elővettem a saját mobilomat és csináltam egy videót ahhoz az idétlen dokumentációhoz. Csipkerózsika azonnal zavarba jött, felém fordulva nevetett bele a kamerába, majd bemutatott szokásához híven. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz gyerekbarát ez a videó.
- Mikor felszöktünk ilyen panelházak tetejére a barátaimmal, mindig ezt a számot hallgattuk – mondta, majd rányomott az elindításra. Tökéletesen ismertem ezt a dalt; anya nagyon szerette. Traintől a drops of Jupiter. – Örök kedvencem – kívülről tudtam a szöveget, most mégis máshogy hatott, mint eddig. Tulajdonképpen minden kérdést, amit felvetett az énekes, feltehettük volna Aurorának; olyan, mintha róla írták volna. – But tell me, did you sail across the sun? Did you make it to the Milky Way, to see the lights all faded? And that heaven is overrated? – énekelte hangosan, én pedig vigyorogtam a pocsék hangján, mégsem kívántam volna, hogy abbahagyja.
Az óra biztosan hetet ütött – a tűzijáték-rakéták felrepültek és nagy hanggal robbantak szét az égen, beszínezték a feketeséget pirosra és rózsaszínre. Aztán zöldre, kékre és a szivárvány minden egyes színére. Sajnos igazat kell adnom Aurorának, a tetőről szebbnek hatott, mint bárhonnan. Mikor lenéztem a talajra, az alattunk lévő ajtókon nagykabátba öltözött kisgyerekek jöttek ki a szüleikkel, boldogságuk még messziről is tökéletes volt. Lemutattam a földre, Aurora pedig követte az ujjamat és nevetve nézte a sok mosolyt, ami csak egy töredéke lehetett annak, amennyi még lehetett a szomszédságokban.
Félelmetes volt az a boldogságot érezni, amit Aurora Jones mellett ülve éreztem.
A lány felpattant, mikor igazán beindult a zene, ugrándozva énekelt a lehető legnagyobb beleéléssel és karját felém nyújtva hívott engem is arra a pocsék táncra, amit művelt. Sőt, nem is nevezhető igazából táncnak, de megfogtam a kezét és hagytam, hogy felsegítsen még úgy is, hogy egyedül is fel tudtam volna állni.
But tell me
did the wind sweep you off your feet?
Did you finally get the chance to dance along the light of day
And head back to the Milky Way?
And tell me, did Venus blow your mind?
Was it everything you wanted to find?
And did you miss me while you were
looking for yourself out there? – együtt énekeltem a szöveget Csipkerózsikával, vagyis hát inkább csak ordibáltunk, mert egyikünknek sem volt hangja. Sosem voltam még ilyen összeszedetlen, mint ezen az este; esküszöm, csöpögött a dzsuva a kabátomból, bármikor kitáncolhattunk az épület szélére és meghalhattunk volna, és igazából úgy viselkedtem, mint egy túl sok csokit evett ötéves kisgyerek.
Kezünk valahogy megtalálta egymást, a lehető legszánálmasabban megpörgettem, ő pedig a lehető legszánalmasabban végezte a pörgés részét a dolognak. Annyira nevetett, hogy a szemei is csukva voltak, mellkasomon pihentette egyik tenyerét, míg a másikat arcánál tartotta. Úgy éreztem magam, mint a legsikeresebb ember, aki elért egy kurva jó dolgot az életben: elfeledtetett Aurora Jonesszal minden szart, ami folyik a világban. Csakhogy vele együtt én is elfelejtettem mindent, nevetését kívül nem tudtam másra összpontosítani, mosolyogva néztem jókedvét és csillogó ajkai fényesebbek voltak, mint a felettünk lévő tűzijáték. Kiváncsi voltam, kent-e rá valami biszbaszt, vagy csak ennyire megbabonázott, hogy fényben úszott mindene a szememben.
- Azt hiszem, hogy most én jelenthetem ki, hogy simán visszacsókolnál, ha most megcsókolnálak – idézett engem Aurora, és ha még csak viccből is, esetleg gúnyolódásból tette, kétezer százalékban igaza volt. Annyira felcsigázott már csak az ötlet felhozásával is, hogy a mosolygáson kívül semmit nem tudtam csinálni; sosem volt még olyan magabiztos egy lány, hogy megfordítsa a kártyát. Szemei ragyogtak a vidámságtól, és akármennyire is vonzották a tekintetemet, nem annyira, mint az ajkai.
Az egyik pillanatban még esküszöm, remegtem a következményektől, a másikban minden félelmem és aggodalmam eltűnt, tenyerembe vettem arcát és olyan gyorsan szüntettem meg a köztünk lévő távolságot, hogy nem is volt időm átgondolni, hogy ez most faszság-e, vagy nem.
Édes volt a csókjának az íze. Tudtam, hogy akkor vesztettem el minden józan eszemet és kontrollomat, mikor megéreztem viszonzását; olyan volt ez, mint egy csalóka drog, aminél még az első adag bevételekor úgy gondolod, hogy kezeled a helyzetet és képtelenség, hogy ráfüggj, aztán rákattansz és nem tudod kifejezni, hogy mennyire kurva sokat akarsz még belőle és abból az érzésből, amit kiváltott belőled.
Másik kezemmel benyúltam kigombolt kabátja mögé, derekát fogva léptem közelebb hozzá és úgy kerestem a bejutást a nyelvemmel, mintha a túlélésért küzdenék. Képes lettem volna széttépni őt azzal a vággyal, amit keltett bennem, de csak lágyan ráharaptam alsó ajkára, közben pedig arcán lévő ujjaimat is levezettem derekához, hogy olyan közel tudjam magamhoz húzni, amennyire csak lehetséges.
A picsába is, de finomak az ajkai!
Úgy éreztem magam, mint egy őrült; hallható morgás hagyta el a számat, mikor mellkasomról felvezette azokat az apró ujjakat a hajamba. Úgy túrt abba a tarkómnál, hogy egyenesen beleborzongtam. Éreztem mindent, amit érzett – a sóvárgás, ami benne is megjelent, annyi izgalmat adott, hogy talán ki is purcant a mutató. A világvége sem tudott volna elszakítani engem attól, hogy Aurora Jonest csókoljam, ő viszont azonnal elfordította a fejét és felnézett az égre, mikor a tűzijátékok megszokott dübörgésétől is nagyobb pukkanás zavarta meg az estét. Kezünk és testhelyzetünk nem mozdult, csak néztük, hogy valószínűleg az összes mai adag a valamennyi szín fényében úszik szét, mint a végső felvonás.
Felbolydult állapottal tévedtek vissza pillantásaim Aurora ajkaira – hogy megérezte-e ezt, vagy csak annyira fel volt hevülve a vére, hogy ő sem tudott nélkülem meglenni, nem tudom, de fátyolos tekintete visszatévedt rám, gyönge ujjait a nyakamon pihentette meg és ismét megtáncoltatta ajkait az enyéimen.
Kétségkívül jobban táncoltak azok, mint mi magunk.
De még mennyire, hogy kibaszottul jobban.