30. Liz
Lucy elég furán nézett rám.
– Evelyn kicsodát? – kérdezte végül.
– Emmeline Vance.
– Sose hallottam ezt a nevet – rázta a fejét. – Miért?
– Mert… – Eljött az ideje egy újabb hazugságnak. – Lottie írt róla az egyik levelében úgy, mintha ismernem kellene. Lehet, hogy valami olyan kviddicsjátékos, akiről sose hallottam? – tűnődtem, hogy kicsit tereljem a szót.
– Utána nézhetünk, ha már úgyis itt vagyunk a könyvtárban – vonta meg a vállát.
Órákon keresztül keresgéltünk, de nem találtunk semmit. Egyszer ugyan majdnem nyomra akadtunk, de kiderült, hogy csak egy Emmeline nevű illető mondott valamit egy Vance nevű illetőnek. Ráadásul egy romantikus regényben, szóval hagytuk.
– Nem létezik, hogy nem létezik – dünnyögtem.
– Hm? – pillantott rám Lucy egy könyvkupac mögül.
– Semmi – legyintettem.
– Egyébként miért vagy rá ennyire kíváncsi? – vonta fel a szemöldökét. Szóval rájött, hogy hazudok. Mindegy, nem tehet semmit ellene.
– Csak érdekelt. Azt se szabad? – pislogtam ártatlanul. Tuti nem vette be, de nem volt más választása, minthogy annyiban hagyja a dolgot. A biztonság kedvéért inkább témát váltottam, vállalva azt is, hogy esetleg veszélyesebb vizekre evezek.
– Döntöttél már a karácsonyi szünettel kapcsolatban? – pillantottam rá óvatosan.
– Inkább a kastélyban maradok. Nincsen kedvem válaszolni a nagyszüleimnek, se egész szünetben azt hallgatni, hogy miért lenne érdemes hozzájuk költöznöm – húzta fel az orrát dacosan.
– Jöhetsz hozzánk is – ajánlottam fel a lehetőséget, ami eddig valahogy nem jutott eszembe.
– Köszi, de… még gondolkozom – mosolyodott el szomorúan.
– Na jó, ez így nem mehet tovább! – dobbantottam dühösen, és otthagytam a könyvtárban döbbent barátnémat.
A szobánkban gyorsan kerestem pár darab megmaradt pergament, ami másra úgysem használható, és hozzáfogtam a levélíráshoz.
***********************
– Miért gondolják a tanárok, hogy jó dolog egész szünetben házit írni? – dőlt végig Lily az ágyán. Teljesen egyet tudtam érteni vele. Még csak december elején jártunk (már majdnem a közepén), de annyi házit kaptunk, hogy az már enyhén túlzás.
– Amúgy nem akarunk Lucynak szervezni valami bulit? – jutott hirtelen eszembe.
– A szülinapjára? Biztos, hogy ezt szeretné? – sandított rám Lily.
– Nem, de ezért vicces – vihogtam. Lily kicsit furcsán nézett rám, de annyiban hagyta a dolgot.
– Jó, és mikor?
– Péntek délután? Az 10-e, akkor még pont nem számít rá, ráadásul úgyis terveztünk lemenni Hagridhoz, szóval még gyanakodni se fog, vagyis fog, mert ő Lucy, de mindegy… úgyhogy megbeszélem vele, és akkor… – Ekkor toppant be a szobába Lucy. Én kissé lefagytam, de Lily észnél volt, és elkezdett valami teljesen másról hablatyolni.
– Szóval Alice szerint elég egy hatvan centis házidolgozat, de én biztos hosszabbat írok, bár nincs ennél unalmasabb tantárgy.
– Nem is értem, miért vetted fel.
– Nem láttátok a táskámat? – nézett körül tanácstalanul Lucy. – Már mindenhol kerestem, de sehol nem találom, pedig biztos vagyok benne, hogy a nagyteremben hagytam ebéd után.
– Nekem van egy tippem, hol lehet – forgatta Lily a szemét, és kiviharzott a szobából.
– Hová ment? – néztem kérdőn a szőke lányra, aki csak a vállát vonogatta.
– Háhá! – tért vissza Lily Lucy táskájával a kezében. – A két jómadárnál volt – utalt Jamesre és Siriusra.
– Kinyírom őket! – sziszegte Lucy, majd a fiúk keresésére indult. Azt, hogy megtalálta őket, a rettenetes üvöltözésből sejtettük, ami a klubhelyiség felől hallatszott.
– Támadt egy jó ötletem… – vigyorodtam el.
*********************
Éppen jól megérdemelt pihenésünket töltöttük a könyvtárban (Lucy talált egy könyvet, amiben régi diákokról voltak rajzok, meg egy rövid élettörténet), amikor egy negyedéves lány szaladt oda hozzánk kifulladva.
– Te vagy Lucille Ryans, ugye? – pillantott a barátnőmre.
– Igen, miért? – húzta fel a szemöldökét. Azt hiszem, többek között emiatt a nézése miatt tartanak tőle az emberek.
– Lumpsluck professzor küldi. Meghívó a karácsonyi partijára.
– Köszönöm – vette el tőle Lucy a borítékot. A lány aztán rám pillantott.
– Neked pedig McGalagony üzeni, hogy fél ötre vár az irodájában büntetőmunkára.
– Remek… – sóhajtottam, majd elköszöszöntük a lánytól.
– McGalagony még mindig tartja magát a büntetőmunkához? – kérdezte Lucy.
– Igen. Képzeld el, milyen órákon át összezárva lenni Jamesszel és Siriusszal!
– Inkább kihagyom, köszi!
Ezek után folytattuk a könyv lapozgatását, és azon elmélkedtünk, hogy vajon ki csinálhatta.
– Nézd, itt van egy monogram! – mutattam a borító sarkára, ahol az S. T. betűk álltak.
– S. T., S. T., S. T. – kattogott Lucy agya. – Nem jut eszembe erről semmi.
– A rajzokból kiindulva lány lehet. Látod, az egész olyan lányos részletességgel van kidolgozva, a ruhától a hajszínig, ráadásul rengetegszer tesz egy-egy fiúra olyan megjegyzést, amiből az jön le, hogy helyesnek találta, de lányokra sose. Egyébként ha megnézzük a benne szereplő embereket, akkor megkereshetjük, hogy mikor éltek, és meglesz a titokzatos S. T. is – Ez nekünk való feladat volt, egészen negyed ötig keresgéltünk, mire sikerült annyira leszűkíteni a kört, hogy megtaláltuk az illetőt. Egy hollóhátas lány, Shirley Theroulde készítette.
– Ezzel is megvolnánk – csapta össze a kezét Lucy, mintha csak egy komoly rejtélyt göngyölített volna fel.
– Merlin szakállára! Mennem kell McGalagonyhoz! – jutott eszembe, és elsiettem a könyvtárból.
A fiúk már a folyosón vártak (Utálom, hogy mindig pontosan tudják, hol vagyok. Nyomorult térkép!).
– Komolyan bulit akarsz szervezni Ryans-nek? – támadott le azonnal Sirius. Honnan a fenéből tudta meg?
– Igen, miért? – kérdeztem a lehető legkedvesebben.
– Engem is meghívsz? – csillant fel a szeme. Ez egyre furcsább.
– Persze, anélkül nem lenne elég vicces a reakciója – vontam meg a vállam. – Egyébként tudjátok, mit kell ma csinálnunk?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét James.
– Akkor ideje megtudni – álltam meg McGalagony ajtaja előtt, és bekopogtam.
– Áhh, Price, már vártam magukat! – nyitott ajtót a professzor. – Ma nem lesz nehéz dolguk, ráadásul szerintem kifejezetten tetszeni fog maguknak! – tapsikolt izgatottan. Várjunk… mi?!
– Mit kell csinálnunk?
– Egy elsős osztály véletlenül szabadon engedett egy egész doboz cikeszt. Be kéne őket gyűjteni.
– Akkor kviddicsezhetünk? – döbbentem meg.
– Igen, csak gyorsan! – tessékelt ki minket McGalagony, sokkos állapotban hagyva minket.
– Az öreg McGalánál bekattant valami, vagy mi? – szólalt meg először Sirius.
– Minden bizonnyal – bólintottam.
– Örüljünk neki! Verseny! Aki a legtöbbet szedi össze, annak a másik kettő egy hétig megírja minden háziját! – kapott észbe először James. Mit mondjak? Belementünk. Bár nyilván azzal a szándékkal mondta, hogy mint korosztályának legjobb fogója, majd szépen lealáz minket, azt kell mondjam, hogy nem jött neki össze. Nem számolt ugyanis velem, mert ugye én nem fogó vagyok, de egy energiabomba. Másfél órába telt, mire mind a húsz cikeszt elkaptuk.
Sirius négyet (terelő lévén nem igazán ez volt a szakterülete), James hetet, én pedig kilencet. Az utolsóért komoly verseny folyt, de szerencsére James már elfáradt, nekem pedig végtelen energiám van, szóval lenyúltan előle, whahahaaa! Nem, nem vagyok őrült. És most egy hétig megírják a házimat.
Lucy kissé meglepődött, amikor totál leizzadva, diadalittas mosollyal az arcomon megjelentem a szobánkban. Miután elmeséltem neki a teljes történetet, kárörvendő nevetés szakadt ki belőle, hogy „Végre valaki megmutatta ezeknek a felfújt hólyagoknak, hogy hol a helyük”. Ő mondta így, nem én!
***********************
Másnap reggel enyhén fáradtan ültem a reggelim fölött (hosszú történet, amelyben szerepel Marlene, Lucy, én, és egy elszabadult ébresztőóra), és hallgattam a többiek rendkívül izgalmas eszmecseréjét Frics hajmosási szokásairól (vajon miért próbálták kitalálni, hogy milyen sampont használ?).
– Ti elmentek Lumpsluck karácsonyi partijára? – kérdezte James, vagyis ezt sikerült kihámoznom belőle, mert teli szájjal inkább így hangzott: „– Ti ebentek vumfuk kaácsoi papivája?”
– Szerintem én igen – vonta meg a vállát Alice. – Inkább, mint hogy valahol unatkozzak.
– Én is – mondta Frank, de ezt már Alice válaszából gondoltuk.
– Nekem muszáj… – sóhajtott nagyot Lily.
– Én még meglátom, de lehet, hogy most az egyszer igen – felelte Lucy is.
– Tavaly is elmentél – mutattam rá.
– Jó, de az más volt… – vörösödött el.
– Ahol Ryans, ott vagyok én is! – kiáltott fel Sirius. Kicsit sem nézett ki furcsán. Főleg azzal az eszelős vigyorral a fején. Csak így tudja kifejezni, ha tetszik neki egy lány?
– És mit fog szólni ehhez a barátnőd? – vontam fel egy hirtelen ötlettől vezérelve a szemöldököm.
– Milye… óóó, a barátnőm! – vetett rám egy gyilkos pillantást. – Majd elviszem magammal.
– Lucyt bámulni? – néztem rá értetlenül, elfelejtve, hogy egyébként az említett személy ott ül mellettem.
– Neeeem, hülye! – reagálta le Sirius. – Lumpi partijára.
– Ha Tapi megy, akkor én is! – jelentette ki James. Komolyan ennyire függünk egymástól?
– Még nem tudom, lehet – Remus mintha máshol járt volna fejben.
Végül minden tekintet rám (Marlene-t és Petert elfelejtették, ők ugyanis aludtak) szegeződött.
– Engem meg sem hívtak – tettem fel a kezem védelezően.
– Akkor én sem megyek - jelentette ki Lucy és… Remus? Ez fura.
– Ha Ryans nem megy, akkor minek menjek? – dünnyögte Sirius.
– Ne már, Tapmancs, nélküled nem megyek el… – így omlott össze miattam a hálózat.
– Vagyis tulajdonképpen mehetek – jutott eszembe –, ha valamelyikőtök meghív. – Ekkor több dolog is történt. Lucy elkezdte rúgdosni az asztal alatt valaki lábát (tippre Remusét akarta), de aztán véletlenül az enyémet is megrúgta, mire én, szintén véletlenül oldalba könyököltem Alice-t, aki kiborítptta a töklevét, egyenesen rám, Lucy pedig a röhögéstől… leköpte a pirítósát. Mikor végre mindenki abbahagyta a nevetést (nem is volt vicces!), James megszólalt.
– Tulajdonképpen én meghívhatlak. Tapi sajnos nem jöhet szóba a barátnője miatt... – vetett rám ő is egy szemrehányó pillantást –, Remus eltűnt – Jéé, tényleg! Észre se vettem –, Peter alszik, szóval… – vonta meg a vállát.
– Nem kell – legyintettem. – Csak vicceltem.
– Jaj, Liz, ez semmi ahhoz képest, amit te az évek alatt tettél értem – mosolyodott el. – Meg amúgy is megérdemelsz egy karácsonyi partit az idióta Thomson nélkül – tette hozzá. Pedig már majdnem szépet mondott. Majdnem.
– Biztos? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva az utolsó megjegyzését.
– Persze – bólintott.
– Köszi! – ugrottam a nyakába. Ehhez mondjuk egy halálugrást kellett végrehajtanom az asztal fölött (csak három pohár és két tányér tört össze), de mindegy. James kicsit meglepődött a heves reakciómtól (igazán megszokhatta volna már), ezért hátraestünk a földre.
– Auuu! – nyöszörögtem.
– Neked fájt? Mit mondjak én? Konkrétan rám zuhantál! – mondta James.
Mire visszakászálódtam a helyemre (az egész nagyterem figyelemmel kísérte az asztalon átmászásomat), megjöttek a baglyok. Több levelet is vártam, ezért felkészítettem magam, hogy le kell esetleg lépnem valahogy ebből a társaságból. Végül szükség is lett a tervre, úgyhogy miközben elmentem mosdóba (sajnos ez volt az egyetlen használható ötletem, pedig sokkal viccesebb lett volna ha inkább arra hivatkozom, hogy fel kell söpörnöm a Tiltott Rengetegben), el tudtam olvasni őket. Jött egy Lottie-tól, anyáéktól, és ott lapult az a két levél is, amit igazán vártam. Egy Lorie-tól és Gidtől, egy pedig Lucy nagyszüleitől. Az utóbbit bontottam ki először.
„Kedves Elizabeth!
Igazán kedves, hogy így törődsz a barátnőddel, de azt hiszem, néhány dolgot nem látsz tisztán. Először is, nekünk csak most volt lehetőségünk megismerni Lucyt, ezért szeretnénk vele több időt tölteni. Másrészt pedig, a háború a nyakunkban van. Lehet, hogy te, aki stabil családi háttérrel nőtt fel, nem látod ezt annyira, de Lucynak igenis biztonságra van szüksége, és ezt a Roxfortban nem kaphatja meg. A Beauxbatons remek iskola, Lucy jó kezekben lesz ott, leteheti a vizsgáit, elmehet dolgozni, és mindeközben nem fenyegeti annyira a háború veszélye.
Kérlek, gondold át ezeket!
Üdvözlettel: Diane Montfort ”
És ennyi. Annyira felidegesítettem magam, hogy éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Már az első mondatból is süt, hogy mennyire nem vesz komolyan. Azt hiszi, én nem veszem észre, hogy milyen veszélyek fenyegetnek? Pont én, aki…
Felbontottam Lorie és Gid levelét is.
„Kedves Liz!
Először is köszönöm, hogy életjelet adtál Lucyról, aki egy cirka hónapja nem reagál semelyik levelünkre. Már kezdtem aggódni.
Természetesen teljesen megértem az álláspontodat, én sem örülnék, ha Lucy elköltözne tőlünk, de a nagyszüleinek a törvény szerint joguk van magukhoz venni, ha úgy szeretnék. Bár ezt nem mondhatom Lucynak, hiszen nem befolyásolhatom a döntését. Azt, hogy az utolsó évét a Beauxbatons-ban járja, még annyira sem pártolom. Én magam ugyan sose jártam a Roxfortba, de annyit tudok, hogy Lucy jól érzi ott magát, jó barátai vannak. És azt is tudom, hogy nem bírná ki nélküled. Sokat jelent neki a barátságod, többet, mint bármi. Tavaly, amikor összevesztetek, rendszeresen írt nekem, és meg tudtam állapítani, hogy mennyire nem egész így. Ezért most én kérlek téged: próbálj meg valahogy hatni rá! Ha másra nem is hallgat, mert elég önfejű, rád fog.
Szeretettel: Lorie
Kedves Liz!
Még mindig lelkiismeret-furdalásom van amiatt a levél miatt, amit Lucynak küldtem, de nem volt más választásom. Valahogy el kellett hitetnem Lucyval, hogy neki tényleg az a legjobb, ha a nagyszüleihez költözik, de úgy látszik, nem sikerült. Ebben az önfejűségben nagyon hasonlít Henryre. Neki is mondtam aznap, hogy ne menjenek el Patriciával, de… Nem szeretném kétszer ugyanazt a hibát elkövetni, ezért szeretném Lucyt biztonságban tudni. Nálunk otthon ugyan biztonságban van, de a Roxfort… Dumbledore miatt eléggé nagy érdeklődés övezi a halálfalók részéről.
Kérlek, mondd meg Lucynak, hogy fontolja meg a nagyszülei ajánlatát, de a végső döntés az övé.
Üdv: Gid”
Miután végigolvastam a levekeket, elmosolyodtam. Úgy éreztem, ezt Lucynak is látnia kell.
– Lucy, Lucy, Lucy!!! – támadtam le drága barátnémat a harmadik emeleti folyosón (miután hiába kerestem a nagyteremben, a klubhelyiségben, a könyvtárban, a szobánkban, a parkban és a konyhában), és a kezébe nyomtam a leveleket.
– Ez mi? – nézett rám csodálkozva.
– Csak olvasd el! – noszogattam. És elolvasta. Közben nemigen tudtam semmit leolvasni az arcáról, maximum egy-egy halvány mosoly suhant át rajta, de amikor végzett, megölelt.
– Köszönöm! – suttogta a fülembe. – Egyébként mit írtál nekik, amire a nagyi ennyire kiakadt, Lorie és Gid pedig meghatódtak?
– Öhm… ez már a mi titkunk marad – húztam be a nyakam.
– Liiiiiiz – könyörgött, de most az egyszer nem engedtem neki. Nem kell tudnia arról, hogy hirtelen felindultságból milyen dokgokat írtam, elég, ha az tudja, hogy semmi olyat, ami miatt megutálnának. Mrs. Montfort szerintem alapból se kedvelt.
– Liz – szakította félbe valaki a rendkívül izgalmas elmélkedésemet.
– Sirius, mi az?
– Gyere egy kicsit – húzott félre. Ajjaj. Félek. – Mégis milyen barátnő?! – akadt ki, amikor hallótávolságon kívül kerültünk.
– Improvizáltam, na – húztam fel az orrom sértődötten.
– De most kereshetek magamnak egy barátnőt – sopánkodott.
– Mintha az neked olyan nehéz lenne. Bár egy ideje mintha nem járnál senkivel. Lucy ennyire az ujja köré csavart? – tűnődtem.
– Neeeem! Vagyis igen, de nem. És nem akarok barátnőt. Nincs valami ötleted esetleg egy álbarátnőre?
– Lássuk csak. A griffendélesek kilőve, a felükkel már jártál. Mardekárost nem hinném, hogy szeretnél, meg Arabel egyébként is… – haraptam el a mondatot, mert rájöttem, hogy majdnem kikotyogtam valamit. Hülye titkolózás! – A hugrabugosok közül… Guinevere-nek barátja van, Jasmine-nel meg már jártál. Ez nehezebb, mint gondoltam. Maradtak a hollóhátasok. Emma sose menne bele, Stephanie egy mardekárossal jár, meg ő egyébként is fura mostanában… Alea! Őt talán sikerül meggyőznőm!
– Na ne már, Hyland?! De ő olyan… furcsa.
– Szerintem inkább eredeti.
– Olyan furcsa ruhákat hord!
– Mert ilyen a stílusa.
– Folyton festékes a haja!
– Mert művészlélek – Nem tudom, meddig vitatkoztunk ilyesmiken, de a végén Sirius megadta magát.
– Jó, legyen, próbáld meggyőzni Hylandet…
– Én is így gondoltam – bólintottam vigyorogva.
******************
– Szóval azt szeretnéd, hogy járjak Blackkel, mert bele van zúgva Lucyba, és te azt hazudtad, hogy barátnője van, de közben nincs, és kínos lenne bevallani, meg te egyébként is jó ötletnek tartod, nem mellesleg pedig tudod, hogy negyedévben fülig szerelmes voltam belé? Mármint Siriusba, nem Lucyba – foglalta össze tömören a mondandómat Alea. Ma éppen sötétkék tüllszoknyát viselt gumicsizmával, egy fehér alapon sötétkék mintás felsővel és egy hosszú, sötétkék kardigánnal. Nála ez a szolidabb öltözékek közé tartozott, bár ezt némileg ellensúlyozta a frizuráját. Szőkésbarna hajába ugyanis rózsaszín, lila, kék, narancssárga, citromsárga, zöld, és egyéb, meghatározhatatlan színű csíkok vegyültek. Ráadásul fekete keretes szemüvege szélére apró virágokat ragasztott.
– Igen, tulajdonképpen erről van szó – bólintottam. – Vállalod?
– Miért ne? – vonta meg a vállát. Többek között ezért a könnyedségéért bírtam nagyon. – Két éve mit nem adtam volna ezért!
– Gyere, ennek örömére mutatok valami szuper dolgot! – húztam magammal nevetve.
– Azta! – ámult el, amikor megmutattam neki Lucy ajándékát.
– Nem kis munkámba telt. Szerinted örülni fog neki?
– Viccelsz? Teli találat…
*******************
December 10-én enyhe gyomorgörccsel ébredtem. Mindennek tökéletesnek kell lennie! Ez az új mottóm. Remélem, méltóan veszi át frissen leköszönt társa, a „Csak éld túl!” helyét. Egész nap alig bírtam megmaradni a fenekemen, de nagy önuralomról téve tanúbizonyosságot tűrtöztettem magam mindenféle szokásostól eltérő viselkedéstől. Példának okáért továbbra sem voltam normális. Órák után a terv szerint elindultunk Hagrid háza felé, de nekem útközben "eszembe jutott", hogy a kastélyban felejtettem a köpenyemet, és egy kicsit fázom. Amíg visszamentünk érte a szobánkba, addig a többiek előkészítettek mindent. A díszítést, a tortát, az ajándékokat… A tortát Guinevere sütötte, nekem az ilyesmihez sose volt tehetségem. Ha én sütni-főzni kezdek, akkor tuti, hogy felrobban valami. Egyszer például leégettem Lottie haját egy rántottával, de ez egy másik történet.
– Szóval milyen barátnője is van Blacknek? – Lucyt láthatóan zavarta a dolog, mégha ő ezt nem is vette észre.
– Leginkább különleges. Alea Hyland – Leesett az álla.
– Alea azzal a felfuvalkodott, idegesítő, arrogáns, felszínes… – kezdte meg szegény Siriusra szórt végeláthatatlan szitokáradatát, de szerencsére időben leállítottam.
– Igen.
– Elment a józan esze?!
– Ezt mindjárt tőle is megkérdezheted – somolyogtan.
– Mi?! – hökkent meg, de aztán benyitottam Hagrid kunyhójába. Egy nem mindennapi esetnek lehettünk szemtanúi. Lucy Ryans nem talált szavakat. Vagyis talált, de sose a megfelelőeket.
– De… mi… hogy… miért… mit… – makogta – Liz!
– Igen? – feleltem készségesen.
– Ez a te műved? – mutatott körbe.
– Technikailag nem, semmi közöm nem volt a ház építéséhez. De az itt lévő emberek nagyrészt az én hívásomra vannak itt, illetve mert egy bizonyos Lucille Victoria Ryansnek holnapután itt a tizenhetedik szülinapja.
– Várjunk csak! Te szerveztél nekem egy meglepetésbulit?
– Úgy is mondhatjuk – bólintottam. – Boldog szülinapot! De az ajándékod majd csak 12-én kapod meg, az úgy ér!
– Boldog szülinapot! – kiáltotta mindenki. Nem hívtam sok embert, voltunk vagy össz-vissz húszan, de az apró kunyhó így is csordultig megtelt.
– Egy kis figyelmet szeretnénk! – James és Sirius az asztal tetején állva ordítottak. Te jó ég! – Ágassal ezúton szeretnénk Ryansnek boldog születésnapot kívánni!
– Csak te szeretnéd ezt, Tapmancs – dünnyögte James, de Sirius nem törődött vele.
– Egy, két, egy-két-há' és! – Aztán valami idióta rockzenére kezdtek táncolni. Csak fogtam a fejemet, amikor megláttam, hogy Sirius leveszi a pólóját (!), ezzel nem egy lányból váltva ki sikítótórohamot. Lucy sajnos (nem sajnos!) nem volt köztük, így amíg sokkolódva voltam, volt ideje rámordítani.
– Liz, te ebben benne voltál?!
– Hé, ehhez semmi közöm! – tiltakoztam gyorsan. – Sirius azt mondta, készülnek neked egy ajándékkal. Nem gondoltam, hogy félmeztelenül fog táncolni egy asztal tetején!
Lucy egy darabig fürkészett, de végül annyiban hagyta a dolgot. Nyilván rájött, hogy a fiúk a beleegyezésem nélkül is képesek ekkora hülyeségre. Ezek után a buli eléggé elvadult (pedig alig kezdődött el), szóval kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Meglepetésemre ott találtuk Emmát, aki éppen a falnak dőlve rajzolgatott valamit. Ezek szerint ő se szerette a nyomorgást. Mondjuk ez nem annyira meglepő, mindig is inkább visszahúzódó típusú volt.
– Hát ti? – Valószínűleg az ő esetében relevánsabb volt a kérdés, elvégre miért jött ki a házből az ünnepelt és a legjobb barátnője?
– Sirius félmeztelenül táncol az asztalon. Féltettük az elménk épségét – foglaltam össze kimenekülésünk okát. – Mit rajzolsz?
– Csak… állatokat a Tiltott Rengetegből. Most éppen egy farkast – mutatta felém a rajzot, mire az arcunk színe fordítottan arányosan változott: Emmáé pipacsvörösre, az enyém falfehérre.
– Jól vagy? – kérdezte Lucy aggódva. – Eléggé sápadtnak tűnsz.
– Persze, csak kevés volt bent a levegő – legyintettem. Nem mondhattam ugyanis meg neki az igazat. Mégis hogy nézett volna ki, ha közlöm vele, hogy az a farkas pont úgy néz ki, mint én?
*****************
– Bontsd kiiii! – mondtam Lucynak izgatottan december 12-én, 3 óra 56 perckor. Drága barátném tekintetéből nem sütött az izgatottság, inkább totálisan fáradtnak tűnt, miközben szép lassan bontogatta az ajándékát. A csomagolópapírból szép lassan kibukkant egy bőrkötétes könyv. Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy kinyitja. Az első oldalon a saját arcképe nézett vissza rá, amelyet Emma rajzolt még tavaly. Ahogy továbblapozott, talált idézeteket (könyvekből és a saját szánkból), Arabel készítette képeket, és a végén egy csomó üres oldalt.
– Az a további emlékeknek van – magyaráztam. – Rengeteg képet, rajzot, eseményt gyűjtöttem elsőtől kezdve, sőt Lorie-tól és Gidtől kértem kiskoriakat is, de gondolom ezután se lesz eseménytelen életed…
– Köszönöm! Mindenkinek. Mennyi munkád volt ebben?
– Nos, nem kevés – vallottam be töredelmesen. – Csomó embertől szereztem képeket, meg megkérdeztem mindenkit, hogy mi a legemlékezetesebb eseménye veled kapcsolatban, szóval ezt így mindenkitől kapod.
– Siriustól kaptam külön ajándékot… De komolyan, adott egy doboz szivecske alakú bonbont! – panaszkodott.
– Legalább finom?
– Viccelsz? Én azt meg nem kóstolom! Mi van, ha mérgezett?!
– Bolond vagy – nevettem.
– Lehet – bólintott erre, aztán ő is nevetni kezdett. Ez volt a nagykorúságának első röhögőgörcse.
– Kapsz még külön tőlem egy könyvutalványt egy mugli könyvesboltba. A szünetben elmehetünk…
– Miért, hozzátok megyek? – kérdezte meglepődve.
– Miért, nem? – rettentem meg.
– De, csak szerettem volna látni az arcodat – vihogott. Jó tudni, hogy van, ami nem változik az évek elteltével sem…
******************
Az elkövetkező egy hétben semmi említésre méltő nem történt, mindenki várta a szünetet, a tanárok pedig egyre több beadandót adtak fel. Aztán jött Lumpi karácsonyi partija, amit valahogy mindig nagyobb érdeklődés övezett, mint az indokolt lett volna, szóval az utolsó roxmortsi hétvégén a lányok megrohamozták a ruhaboltokat. Én nem akartam semmi új ruhát, mert nálam volt egy tengerkék, pörgős szoknyájú ruha, amit még két éve kaptam karácsonyra. Igaz, azóta kicsit megnőttem (főleg ott, elöl), de azért még fel tudtam venni. Viszont Lucy nem így gondolta, ezért elrángatott magával egy ruhaboltba (olyan, mintha ezek a boltok csak ilyentájban jelennének meg), ahol több órás várakozás után vásároltam egy bordó, testhez álló, letisztult ruhát, amiben Lucy állítása szerint gyönyörű vagyok. Szerintem ez azért túlzás, de tényleg nem állt rosszul. Azonban ő sem úszhatta meg a vásárlást, mert találtam egy sötétkék, pánt nélküli (csak a a karjára csúsztatva volt valami pántszerűség), lefelé enyhén táguló ruhácskát, amit mintha ráöntöttek volna, ráadásul szépen kiemelte a szőke haját. Bár a magassarkú cipőről sikeresen lebeszéltem (te jó Merlin, ez egy iskolai buli, nem egy nyomorult bál!), azért egy balerinacipőt kénytelen voltam beszerezni. Neki ott volt a nagymamája által nyáron vásárolt a cipő, amiben ugyan menni nem tud (vagy legalábbis kétszer annyit esik orra, mint általában), de legalább megy a ruhájához.
A készülődésnél a szobánk leginkább a Mungo zárt osztályához hasonlított. Mindenki fel alá rohangált (a végén Marlene is meghívatta magát valahogy, asszem, egy hugrás fiúval), öltözött, keresett valamit, a haját csinálta… Én egy órán keresztül ültem a fürdőben, és fésültem a hajamat, de végül feladtam, és megkértem Lilyt, hogy kezdjen vele valamit. Ő bevizezte, balzsamot fújt rá, kifésülte, megszárította, aztán hátul feltűzte valahogy, elöl éppenhogy pár rövidebb tincset kihagyva. Azt hiszem, sose volt még ilyen rendezett a fizurám. Miután felvettem a ruhámat, a cipőmet, egy Alice-től kölcsön kapott nyakláncot és a nagymamámtól a tizennegyedik születésnapomra kapott fülbevalót(hajlamos volt megfeledkezni arról az apróságról, hogy nem igazán hordok ékszereket), Alice-nek eszébe jutott, hogy a hajcsatja Franknél maradt (mit keresett nála?), szóval önként vállaltam (mivel már felöltöztem), hogy átmegyek érte a fiúkhoz. Cseppet sem lepődtem meg, amikor senkit sem találtam még kész állapotban (khm… Sirius nem viselt többet egy alsógatyánál).
– Sziasztok! Frank, Alice azt kérdezi, hogy… – kezdtem, de elakadt a szavam. Életemben először történt meg, hogy ötből öt fiú szájtátva bámult. Ráadásul ebből egynek barátnője van, eggyel már jártam, és kiderült, hogy képtelenek lennénk úgy nézni egymásra, egy a legjobb barátnőmbe szerelmes (vajon Lucyra hogy fog reagálni?!), a maradék kettő meg csak barátként tekint rám. Enyhén zavartan köhintettem. – Khm… Alice keresi a hajcsatját…
– Ó! – kapott észbe Frank. – Persze, itt van, vidd csak! – vette elő a párnája alól (?) a hajcsatot.
– Köszi! – hagytam ott a még mindig döbbent fiúkat.
A szobánkban a lányok (látva a vörös fejemet) azonnal kérdezősködni kezdtek, elhangzott a szolid „– Megdicsért valaki?”-tól a „– Melyik volt meztelen?”-ig minden. Miután mindenkit megnyugtattam őket, hogy semmi ilyesmi nem történt, folytathatták a készülődést. Történt egy kisebb malőr, Lucy kissé leégetett egy tincset a hajvasalóval, de ezt érett (haha, nagyon vicces) hatodévesekként képesek voltunk megoldani. Miután mindenki felöltözött és megcsinálta a haját, megállapíthattam, hogy csinosak vagyunk. Alice egy lila ruhát viselt, haját az egyik oldalon a hajcsatjával feltűzte, Marlene-en egy türkizkék ruha volt, kontyát pedig egy azzal megegyező színű szalaggal díszítette, Lily egy zöld ruhát vett fel, ami gyönyörűen kiemelte a fölül apró fonattal megsprékelt vörös haját és zöld szemét, Lucyn pedig a frissen vásárolt kék ruha volt, szőke haja egyenesen omlott a vállára. A klubhelyiségben a fiúk vártak ránk (egyesek a párjukra, egyesek kíváncsiságból, egyesek, meg mert így illik), mi pedig filmbe illő tökéletességgel lépkedtünk feléjük. Azt hiszem, leesett az álluk.
– Khm… – köszörülte meg a torkát James, és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam.
A terembe belépve hatalmas tömegbe ütköztünk.
– Miért jött el ide a fél iskola? – kérdeztem hüledezve.
– Abból kiindulva, hogy nálunk konkrétan az egész osztály eljött… ja, nem, Féregfark nem – vihogott James. – Szóval elég sokan leszünk.
Nem tévedett. Miután üdvözöltük Lumpsluck professzort, kerestünk egy asztalt, ami elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen le tudjunk ülni hozzá.
Aztán a fiúk felzabálták egy kisebb közép-európai ország évi táplálékmennyiségét, és közölték, hogy táncolni fogunk. Először mindenki az eredeti párjával táncolt (Jamesszel úgy hatvanhétszer tapostunk egymás lábára), aztán nagy meglepetésemre Remus odajött hozzám, és felkért táncolni. Ahogy a parkettre vezetett, igen hevesen kezdett dobogni a szívem. A kezem izadt, és úgy éreztem, a lábaim menten összerogynak. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, más különös viszont annál inkább. Remus ugyanis egyszercsak a fülembe súgta:
– Gyönyörű vagy! – Mire az arcom lángvörösre váltott, és gyorsan hebegtem valamit arról, hogy mosdóba kell mennem, és elhúztam a csíkot.
– Te komolyan elmenekültél? – hűlt el Lucy, amikor a vécé falának dőlve előadtam neki a történetet.
– Igen, mert ha ottmaradok, akkor elkezd remegni a kezem, és Remus rögtön rájön, hogy… – Hogy szerelmes vagyok belé. Hogy erre eddig hogy nem jöttem rá!
– Akkor most az lesz, hogy te szépen visszamész Remushoz, és elnézést kérsz az előbbi elrohanásodért, majd pedig reggelig táncoltok, addig neki lesz egy kis ideje… – harapta el a mondatát Lucy is. – Na menj!
Valóban elég sokáig táncoltunk, bár magam sem tudom, hogy valójában meddig. Annyi biztos, hogy másnap hullaként ébredtem, mégpedig hajnali ötkor, de így legalább volt időm összepakolni Lucy cuccait is. Mire ő negyed kilenckor kinyitotta a szemét, én két teli ládával a hátam mögött vigyorogtam rá.
– Jó reggelt!
– Arghh – fordult át a másik oldalára, így kénytelen voltam lelökni az ágyáról.
********************
Az állomás, mint ilyenkor mindig, csordultig megtelt diákokkal, akik ládákkal szlalomozva próbálták megközelíteni a vonatot. Persze mi erről lemaradtunk, mert az indulás előtt öt perccel értünk oda.
– Vigyázzatok magatokra! – tette fel a vonatra a ládáinkat James. Mikor lett ilyen úriember? Eközben kicsit távolabb kiszúrtam Remust, ahogy elmerengve néz minket.
– Pillanat – szóltam Lucynak, és leléptem a vonatról.
– Remus! – kiáltottam a fiúnak. Amaz meglepetten nézett rám. – Boldog karácsonyt! – öleltem meg egy hirtelen ötlettől vezényelve. Lábujjhegyre álltam, hogy adjak az arcára egy puszit, ám akkor… valami furcsa, belső ösztön vezénylésére ő is közelebb hajolt hozzám, míg össze nem ért az ajkunk. A vonatindító kürtre rebbentünk szét.
– Szeretlek! – kiáltottam vissza futás közben, és még éppen hallottam, ahogy óvatos mosollyal azt mondja:
– Én is téged, Liz.