A U R O R A
——————————
A világ legsikeresebb módján megégettem magam ismételten azzal az istenverte sültkrumplival, ahogyan kiszedtem az olajsütőből. Káromkodva adtam a konyhán lévő pár ember tudtára, hogy fáj, majd gyorsan a mosogató alá tartottam az égett részt és hidegvizet engedtem rá.
Nem tudom elmondani, mennyire de mennyire utálom ezt a rohadt kifőzdét, de viszonylag jól fizet és ha itt hagynám, még a keservesebbnél is keservesebb életünk lenne. Nem csak szülőkből szenvednénk hiányt, hanem pénzből is.
- Menj a pénztárhoz, majd ezt megoldjuk – szólt gyorsan Fred, a minden bizonnyal legjobb szakács az egész földön, én pedig bólintottam és kiszaladtam a pult elé. – Üzend meg annak a nyomorultnak, hogy tolja be a seggét ide, és nem cigiszünetért váltottad le!
Ránéztem a tőlem egy évvel fiatalabb munkatársamra, aki eddig kiszolgálta a vevőket – elnyomtam a vigyoromat, ahogy Noah sóhajtott és bevonult helyettem Fred mellé, majd ránéztem a rendelni vágyó hölgyre és megkérdeztem tőle, hogy mit adhatok.
Nem olyan rossz igazából itt dolgozni, elég erősen túloztam most a bőrömet ért sérülés miatt. Nem is annyira jó, ha reális szeretnék maradni, és igen, ha jól átgondolom, utálom, mint a szemetet, de lehetne sokkal-sokkal rosszabb is. Nincs messze otthonról, ami máris egy pluszpont, és van lehetőség a hétvégi munkavállalás mellett plusz órákra is – ez a magyarázatom arra, hogy miért is vagyok itt csütörtök délután.
Ez az egyetlen nap, mikor Alex elég hamar ér haza ahhoz a suliból, hogy el tudjon sétafikálni Judyért is és vigyázni tudjon rá hatig, amíg haza nem érek. Mindig bevállalom a csütörtököket, mert plusz pénz, ami mindig jól jön – főleg karácsony előtt, mit ne mondjak.
Teljesen lefáradtam, mikor végre átfordítottuk az ajtón a NYITVA táblát a ZÁRVA oldalára, sóhajtva dobtam le magamról a hely logójával ellátott kötényemet és lerogytam pár perc pihenés reményében az asztalok egyikére. Borzasztóan fáradtnak éreztem magam.
- El ne aludj, drágaság – lépett elém Noah teljesen elkészülve, kabátjába és sáljába burkolódzva. Szőke hajtincsei szeme elé lógva látszottak ki fekete sapkája alól, lágyan követték minden mozdulatát, mikor fejével az ajtó irányába intett. – Gyere, hazadoblak.
Nem ellenkeztem.
Gyorsan összecuccoltam, felöltöztem én is és beültem Noah igen lerobbant tragacsába. Néha, mikor világ fájdalma képet nyújtok, megsajnál és hazafurikázik velem, amit minden egyes alkalommal hálásan megköszönök. Oké, nincs messze a munkahely az otthonomtól, de kocsival mégis csak tíz perc a huszonöt helyett.
Az ablaknak döntöttem a fejem és néztem a sötét tájat; kilátástalan, keserű és misztikus. Olyan, mint az élet. Néhány házat kivilágított a karácsonyi égő, amit a fanatikusok már Hálaadás napja után tizenkét órával egyből össze is szednek a díszek dobozából, jelezve, mennyire keservesen élvezik és várják a szeretet ünnepét.
Utálom a karácsonyt – persze, sosem mondanám el senkinek, hiszen Grincsnél is nagyobb grincsnek tűnnék. És igen, ugyanúgy készülődök, főzök és ajándékokat csempészek a fa alá annak ellenére, hogy már Judy sem hisz a Jézuskában, és úgy teszek, mintha egy napunk igazán boldog lenne.
Nem az. Szar.
Mindig emlékeztet arra, hogy mennyire elromlott a családunk. A hal nem hat olyan omlósnak, a karácsonyi zene kellemessége idegesít és a fenyőfa szép látványa sem áraszt el nyugalommal. Nincs ott apa, aki felemelje Judyt, hogy felrakja a tetejére a csillagot és nem tudok ott állni anya mellett a gáztűzhelynél. Csak én vagyok most már ott, teljesen egyedül.
- Köszi a fuvart, Noah – mosolyogtam a fiúra, mikor megállt sötét házunk előtt, majd jóéjtet kívántam neki és kiszálltam a kocsijából. Intettem neki egyet, ahogy elhaladt előttem, majd nehéz léptekkel felsétáltam az udvaron és kinyitottam a bejárati ajtót.
Elüvöltöttem magam, hogy itthon vagyok, miközben lehúztam a cipőmet és levergődtem magamról a kabátomat, majd besétáltam a konyhába és rámosolyogtam az asztalnál egy rakás könyv társaságában ülő Judyra és a mellette lévő Alexre.
Nem is kell ennél több, esküszöm.
- Szia, jó, hogy itt vagy – állt fel egyből Alex, majd megfogta a kezem és a hűtő elé vezetett. Egy A/4-es, teleírt papír díszelgett rajta. – Ez itt a beosztás. Hétfőn, csütörtökön és szombaton én főzök, kedden és szerdán mosok és teregetek, péntekre pedig találtam magamnak melót, szóval akkor később fogok haza jönni.
Nem kicsit lettem ingerült a beosztásra, akkor pedig egyenesen elborult az arcom, mikor meghallottam Alex szájából, hogy dolgozni akar. Idegességemben fogtam és letéptem a lapot, majd lecsaptam az asztalra és szúrós szemekkel néztem az öcsémre.
- Alex, nem fogom engedni, hogy péntek esténként dolgozz! – mondtam szigorúan, Alex barna pillantásai pedig elkomorultak és összefonta karjait a mellkasánál. – Tökéletesen megvagyunk így, nem kell megváltoztatni a rendszert!
- Miért fáj neked az annyira, hogy próbálok levenni egy kis terhet a válladról? – kérdezte egy csöppet hangosabban Alex, én pedig azonnal válaszoltam, szinte anélkül, hogy levegőt vettem volna.
- Mert akkor a tiédre kerül át!
- És? – egymás után dobáltuk a szavakat, megcsóváltam a fejem és dühösen a mosogató elé álltam és egy piszkos tányért a kezembe véve megnyitottam a melegvizet. – Miért nem hagyod, hogy kivegyem a részem abban, hogy fenntartsuk magunkat, Aurora?
- Mert az az én dolgom, nem a tiéd, és nem folytatom tovább ezt a vitát – zártam le egyből a szóváltást anélkül, hogy hátranéztem volna az öcsém felé. – Ülj le és segíts tovább a húgodnak a háziban.
- A faszom ki van ezzel az egésszel, Aurora! – annyira meglepett Alex kiabálása, hogy egy csöppet össze is rezzentem, értetlenül fordultam a fiú felé és tátott szájjal néztem, ahogyan az előszobába viharzik és magára kapja a fogasról a kapucnis felsőjét. Mit képzel, mit csinál most? – Elegem van ebből a nyomorult életből, nem bírom nézni sem már!
- Alex... – mielőtt bárhogyan is folytathattam volna, Alex szinte feltépte az ajtót és hangos robajjal csapta be azt maga után. – Istenem, miért? – hogy kitől kérdeztem, én sem tudom, fáradtan masszíroztam orrnyergemet, majd sóhajtva lerogytam Judy mellé a székre és az ég felé néztem.
- Aurora, szerinted anya ma hazajön? – tette fel a kérdést Judy, én pedig lecsuktam a szemeimet. Ez kellett most.
Hogy anyát küldtem el a jó büdös picsába, hogy az isteneket kértem, hogy ne legyen baja Alexnek, vagy apának súgtam, hogy hiányzik, fogalmam sincs – azt hiszem, kicsit mindhárom.
Lassacskán elküldtem a húgomat zuhanyozni, rendet tettem a konyhában, majd miután kilencet ütött az óra és ágyba dugtam Judyt, leültem a kanapéra a földszinten, elővettem a művészettörténelmi füzetemet és egy vastag pléd alá bújva próbáltam tudást verni a fejembe, amíg vártam az öcsémet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy féltettem őt és ideges is voltam rá, amiért csak úgy fogta magát és elviharzott.
Most már mindig ez lesz egy vitánál? Felveszi a kabátját és elmegy isten tudja merre?
Éjfél volt majdnem, mire szándékozott hazajönni.
- Haló, állj már meg! – bevallom őszintén, kicsit gyenge volt már a reakcióképességem, akkor álltam fel a kanapéról, mikor Alex már az első lépcsőfokon állt. Kelletlenül rám nézett, én pedig összefont karokkal méregettem, hátha választ ad kimondatlan kérdésemre, de meg sem szólalt. – Hol voltál? Mégis hogy képzelted?
- Bocs, Aurora – nyögte ki végül, majd sóhajtott egyet és lebaktatott hozzám. Nyűtten szétcipzárolta fekete télikabátját, majd megdörzsölte a szemeit és a kanapé felé indult, én pedig követtem. Vetettem egy pillantást a fali órára, tudtam, már előre tudtam, hogy nehéz lesz felkelni holnap, mégsem fordultam vissza a lépcső felé. – Bocsi, hogy elmentem.
- Alex, mi van veled mostanában? – sosem volt rossz kapcsolatom az öcsémmel.
Annyira kegyetlenül közel sem álltunk, de mindig számíthattunk egymásra és viszonylag sok dolgot meg is beszéltünk. Felhúzott lábakkal ültem mellette, teljesen felé fordultam és vártam azt a beszélgetést, amit lehet, hogy napközben kellene megejteni, de mindegy.
- Én csak... – kereste a szavakat – én csak nem tudom, hogyan segíthetnék neked, Aurora. Annyira tehetetlennek érzem magam ebben a helyzetben, és fáj az, hogy magadra vállalsz mindent. Neked nem fájna? Ha tehetetlen lennél és nem engednék, hogy segíts?
- Alex, tizenhat éves vagy. Nem az a dolgod, hogy nekem segíts – mondtam, az öcsém pedig megcsóválta a fejét ellenkezésképpen.
- Ne idegesíts már, ember. Három évvel vagy idősebb nálam, nem harminc. Neked is kell szabadidő, amit nem azzal töltesz ki, hogy tanulsz, mert Aurora, csak közlöm, hogy az nem szabadidő – mosolyogtam a testvéremre, majd vettem egy mély levegőt.
Tudtam, hogy tényleg fáj neki az, hogy nem engedek részt venni neki semmilyen komolyabb dologban, például pénzkeresésben vagy a házimunka nagyobb részében. Valószínűleg nekem is fájna, ha látnám a testvéremet ebben a pozícióban.
- Jó – kezdtem –, változtatunk ezen. Holnap. Már nagyon késő van.
- Okés – bólintott mélyen Alex, én pedig elnyomtam egy ásítást és a kanapé háttámlájának dőltem. Annyira el fogok késni holnap, úristen. – Figyelj csak! Átjöhetne szombaton ebédre Corin?
- Persze – mondtam mosolyogva, aztán felhúztam a szemöldökömet, folytatást és magyarázatot várva, amire persze csak egy szemforgatást kaptam.
Annyira betegesen állítja ezt a legjobb barátok dumát az öcsém, hogy néha már nevetséges. Persze, nagyon jó barátok is a lánnyal, de alapvető, hogy több van a dologban. Nem létezik fiú-lány barátság.
Sosem láttam Corint, nem találkoztam még vele. Egyszerűen onnan tudok a létezéséről, hogy többször említette meg Alex szeptember óta, a telefonja többször mutatta a hívását és Alex többször maradt a suliban délutánokig, mert Corinnal beszélgetett. Elvileg új az iskolában a lány az idei évtől és egyből jóban lettek.
Hm.
- Megyek zuhanyozni – törte meg a csendet Alex, én pedig vigyorogva figyeltem, ahogyan feláll a kanapéról és a lépcső felé indul. Hátrafordult felém még egy pillanatra, mielőtt teljesen eltűnt volna. – Nem sokszor mondom, de kösz, hogy életben tartasz minket, Aurora. Kösz mindent.
Nem tudtam válaszolni az öcsémnek, annyira váratlanul ért ez a pár szó – csak bólintottam és mosolyogtam, nem tudtam kimutatni, hogy a számára jelentéktelen kijelentés az egész világot is felülmúlta nekem.
X A V I E R
——————————
- Szerinted megéri bemenni? – kérdezte tőlem David mellettem fetrengve a kanapén. Lustán ránéztem a nagy órára, ami a falon csüngött. Délután kettő.
Nincs az az isten, ami miatt felállnék és elvezetnék arra az egyetemre.
- Nem – mondtam röviden, majd a fejemet a háttámlának döntöttem és a plafonra néztem. A nagy csillár szélesen bámult vissza rám a vajszínűre festett plafonról. Valószínűleg nem ez a professzionális neve ennek a színnek, de sosem voltam otthon a festészetben annyira, hogy tudjam, és még a házat sem csodáltam annyira, hogy égessen a tudás vágya. – Utálom ezt az egész helyet.
- Mondtam, hogy átköltözhetsz hozzám. Már vagy egy éve – lecsuktam a szemem David újbóli ajánlatára.
Nem azért nem költözök el itthonról, mert nem lenne pénzem elköltözni, vagy mert annyira kibaszottul hiányozna apám, vagy az itthoni koszt – jó, igazából az eléggé hiányozna –, hanem azért, mert Biancát képtelen vagyok itt hagyni azzal a szipirtyó Pollyval és apámmal. Olgán kívül csak én figyelek rá, néha úgy érzem, hogy apja helyett apja vagyok és nem fogom ezt elvenni tőle. Számomra senki nem volt ott, mint apa. Neki nem fogom ugyanezt az életet adni.
- Nem lehet, tesó – mondtam, majd sóhajtottam egyet. Nehéz helyzet ez, tényleg az. – Nem hagyhatom itt Biancát.
- Tudom, és ettől vagy olyan baszott nagyszerű – felém tartotta az öklét David, én pedig lustán hozzányomtam az enyémet. – De nem maradhatsz örökké apáddal csak azért, mert itt van a húgod. Hol az életed?
Valószínűleg David az egyetlen, aki ismer engem az egyetemről. Neki is megvan a saját baja, nem igazán jó a családi élete. Sőt egyenesen utálja az anyját, amiért el merte hagyni az apját és újraházasodott egy fószerrel, akivel szerintem semmi baj nincs amúgy, de David gyűlöli. Abban a pillanatban el is költözött otthonról és vagy ott, vagy nálam csövezik. Jobban megért, mint bárki más, főleg Pollyval kapcsolatban, mert tudja milyen érzés utálni egy szülő második házastársát. Pedig apám még el sem vette Pollyt.
- Ott, ahol Biancának – válaszoltam végül, David pedig megcsóválta a fejét és annyiban hagyta a témát. Nincs mit tenni, makacs vagyok ezen a téren.
Már majdnem elkezdtem tervezgetni a kis délutáni szunyókát, mikor hangosan pittyegett egyet a telefonom. Sóhajtva dobtam arrébb a nagy kanapén, nem érdekelt senki ebben a pillanatban, de mikor újra és újra megszólalt az a nyomorult hang, idegesen a telefon után nyúltam és feloldottam.
Ilyenkor még a Messengert is képes lennék letörölni, komolyan.
Az a faszom csoport virított legfelül olvasatlanul, amit szerintem a megalakulása óta nem nyitottam meg. Kit érdekel, mi történik Nyomorultfalván, basszameg? Vettem egy nagy levegőt és rányomtam az üzenethalmazra, majd elolvastam a ma írtakat. Fasznak van kedve visszalapozni az elejére.
Mr Michael Douglas: A pszichológia-és irodalomkarosoktól és társaiktól megkaptam az alapkoncepciót, köszönöm szépen! A másik két csapat ne felejtse el, hogy szeretném látni a mai nap folyamán tőlük is.
Maeve Edison: Professzor úr, már mi is beszéltünk Önnel Bennel.
Várjunk csak egy percet!
Felnéztem a telefonomból és olyan összezavarodottan néztem a semmibe, mintha az Officeban lennék. Maeve is benne van ebben a szarban?
Hát az már egy pluszpont!
Mr Michael Douglas: Ja, igen emlékszem. Bocsánat, Maeve.
Mr Michael Douglas: Akkor már csak a gazdaság-művészet hiányzik.
Mr Michael Douglas: Xavier, Aurora, várom a koncepciót! Hétig az iskolában vagyok.
A picsába!
- A picsába – mondtam ki első gondolatomat, David pedig kinyitotta egyik szemét és rám hunyorított, mire én felmutattam neki a telefonomat. – Az a faszom jubileum. Ma kell leadni valami koncepcizét.
- Ne már! Ne már! – ismételte önmagát a fiú, én pedig magamban káromkodtam mindenért. Lenéztem a telefonomra és a megnyitott chatre és azon gondolkoztam, hogy a legjobb lenne, ha egy az egyben kilépnék belőle. Láttam Csipkerózsika képét az olvasottak között megjelenni, azonnal rámentem a csoport tagjainak megjelenítésére és megkerestem a profilját. Hogy miért, én sem tudom, mert az szent, hogy nem fogok ráírni. – Akkor be kell mennünk?
- Annyira azért nem érdekel – mondtam, majd rámentem Csipkerózsika profilképére. A fűben ült, borzalmasan göndör haja beterítette a vállát, a szabad eget nézve nevetett a világba.
Szép volt ezen a fotón.
Nem volt olyan szerencsétlen, mint a valóságban. Bár, rikító sárga pólója most is bevirított, ami bele volt tűrve piros öves nadrágjába.
- Annyira dögös ez a lány, ha jobban belegondolsz – hajolt mellém David, én pedig megcsóváltam a fejem, egyrészt azért, mert álmosan minden lányt dögösnek vél, másrészt pedig azért, mert szerintem maga a szó, hogy dögös, nem csak abból áll, hogy hogy néz ki valaki. És Aurorában nem volt meg ez a dögösség. – Szép kerek mellek, jó kis piros arc. Nagy szemek. Aurora szép lány – így van. Aurora szép lány, de nem dögös, hanem idegesítő. Rohadt idegesítő. – És amúgy meg nem kéne egyedül hagynod szerintem. Azért a bunkóságnak is van határa és te ezt a határt átlépted akkor, mikor pénzt ajánlottál fel neki.
- Nem voltam bunkó!
- De az voltál.
- Kurvára nem voltam az – motyogtam az orrom alatt ismét, miközben megcsóváltam a fejemet. Szerintem egyáltalán nem volt bántó az, ahogyan Aurorával beszéltem, egyszerűen csak megmondtam neki, hogy nem akarok részt venni ebben az installizé készítésében és kifizetem saját magam neki. Még nagylelkű is voltam, mert megkérdeztem, mennyit kér, hát nem igaz!
- De igen, tesó, az voltál – mondta újra David, én pedig sóhajtva zsebre vágtam a telefonomat és felálltam a kanapéról. – Ne már, most akkor mégis bemegyünk? Akkor nem voltál bunkó, na!
- Nem Csipkerózsika miatt megyek be, hanem az apám miatt – javítottam ki ennek az idiótának a gondolatait, majd magamra húztam a fogason lévő kabátomat.
Az sem érdekel, ha vérig sértettem Aurorát, nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy kiengesztelni próbáljam. Viszont tisztában vagyok vele, hogy apám nevét mocskolom azzal, ha egy rohadt kérését sem tudom teljesíteni a dékánnak. Mondanám, hogy leszarom apám nevét – ami így van –, de nagy balhé alakulna ki ebből, amihez egyáltalán nincs kedvem.
Úgyhogy fogtam magam és Davidet, és szépen elfurikáztam az egyetemig. Már csak az omladozó épület kinézete is hányingert keltett bennem. Gyűlöltem itt lenni, gyűlöltem a gazdasági kart, mindent kibaszottul gyűlöltem. Az első dolog, amit megláttam az udvaron, a művészetis izgága professzor, aki a csoportban is irogatott, és Csipkerózsika beszélgetése. Láthatóan nem az utóbbi beszélt, maximum csak menteni akarta magát Douglas – így hívják, ugye? – egyértelmű dorgálása alól.
- Ó, édes faszom – morogtam magamban, majd leváltam Davidtől és pontosan Aurora mögé álltam. Kellemes vanília illatát megrondította a festék szaga, de most, hogy teljes közelségben álltam mögötte, még almás samponját is éreztem, ami valljuk be, egy kicsit üdítőbb volt. – Szép napot, Professzor! Éppen most akarjuk elvégezni Aurorával az utolsó simításokat a koncepcizén. Még ma leadjuk, cserkészbecsszó!
Átdobtam a karom Aurora vállain és elvezettem őt a férfitől, majd mikor már kellően távol voltunk, nemes egyszerűséggel kibújt alólam és összeszorított szemekkel állt elém. Piros arcából nyers düh áradt, szerintem megölni is képes lenne.
- Mit csinálsz? – ezt a két szót tette fel nekem, miközben keresztbe fonta karjait maga előtt. A mozdulatra lejjebb vezettem a tekintetem, és megállapítottam, hogy Davidnek igaza volt. Tényleg szép mellei vannak. – Haló! Mégis mi a jóeget képzelsz magadról? A szemeimbe nézz, te bunkó!
- Bocsánat, csak éppen megállapítottam magamban, hogy milyen jók a melleid – mondtam őszintén, Aurora pedig még jobban lepirosodott. Mi lesz, ha felrobban? – Ez egy dicséret volt.
- Hálás köszönetet kéne mondanom érte? – a szarkazmus egyenesen csöpögött a lány szavaiból, mélyet sóhajtva tűrte füle mögé göndör hajtincseit és az ég felé nézett. – Kell egy cigaretta.
- Adjak?
- Nekem is van – mondta szúrósan, én pedig védekezően magam elé emeltem két tenyeremet. Még sosem éreztem magam ennyire veszélyeztetve lány társaságában. – Szóval, mit is csinálsz éppen?
- Megcsináljuk a ránk kiszabott feladatot – mondtam igazán büszkén, Aurora pedig elővette Marlboroját és telt ajkai közé szorított egy szálat, hogy meg tudja gyújtani. Ideges volt, de nem mertem megkérdezni, hogy miért, mert a válasz úgy is tartalmazza a nevemet. – Gyorsan dobjuk össze a koncepcizét.
- A neve koncepció – ok, anya –, és délután három van, Douglas hétig van az iskolában. Kizárt, hogy annyi idő alatt meg tudom csinálni. A koncepció egy terv, egy ötlet arról, hogy mit fogok csinálni júniusig. Lehetetlen kitalálni ezt ennyi idő alatt.
- Segítek – őszintén megmondom, annyira tapasztalatlan voltam ebben, hogy azt sem tudtam, milyen szavakat kell használni. Mármint, nem a segítőkészségben, hanem egy házi sárkánnyal való kommunikációban. – Nem kell egyes számban beszélned. Segítek.
Aurora jelentőségteljesen rám nézett és válltáskáját szorítva megindult a nagy kapu felé.
Most meg hova megy?
- Hogyan? Hozzájárulsz pénzzel? – mi van ezzel a lánnyal meg az iróniával? – Zseniális!
-Miért kell ilyennek lenned? – egy bemutatást kaptam válaszul. – És hova mész?
Követtem.
Már a járdán jártunk, mikor Aurora fogta magát és megfordult, aminek hatására majdnem sikeresen összeütközött a feje az állammal. Felnézett rám, én pedig a szemöldökömet ráncoltam ideges tekintetére. Hogy tud egy bambiszemű lány ilyen kurva idegesen nézni?
- Miért kell ilyennek lennem és hova megyek? – értetlenül bólintottam kérdéseim megismétlésre, ő pedig beleszívott a cigijébe és az arcomba fújta a füstöt. Soha nem vágtak még pofán ilyen igénytelen lepukkant olcsósággal, mint most. – Az első kérdésre a válaszom, hogy menj a picsába és nézz magadba – áu –, a másodikra pedig az, kedves Xavier, hogy egyesek bejárnak órákra, és csak utána tudják elvégezni a dolgaikat, az egyesekbe pedig veled ellentétben én is beletartozom.
- Hova kell menned? Elviszlek, addig is tudunk gondolkozni a koncepc... – koncepcmi is? – az ötleten.
Olyan merészen állta a tekintetemet Aurora, hogy még én is majdnem megtörtem, rideg pillantásai nem engedtek bejutást a gondolatai közé, de mikor meglágyult és láttam, hogy mérlegeli az ajánlatomat, előhúztam a kulcsomat a zsebemből és megnyomva felnyitottam a tőlünk kettővel arrébb lévő kocsimat.
- Jó – egyezett bele a lány, majd elindult a hang irányába, én pedig sóhajtva követtem. Öt évet öregedtem ebben a pár percben, esküszöm. A húgom nincs ilyen fárasztó, basszameg.
- Nem cigizünk a kocsimban, haló! –szóltam rá azonnal, mikor megfogta az anyósülés kilincsét, ő pedig megforgatta óriási szemeit és az autónak dőlt. Motyogott valamit az orra alatt, de olyan halkan, hogy nem hallottam, ami valószínűleg nem is baj, mert úgy is csak bántotta volna az önbecsülésemet szokása szerint.
Én is előhúztam a cigis dobozomat és rágyújtottam – Csipkerózsika egyből megforgatta a szemeit, ahogyan meglátta a Djarum Blackemet és biztos, hogy valami gazdag faszfej jelzővel illetett a fejében, én pedig csak rámosolyogtam és beleszívtam a minőségi cigarettába. Legalább ez legyen kibaszott jó az életemben.
Hideg volt kint, és csak akkor éreztem meg, mikor az autó két oldalán teljesen némaságban álltunk. A kopasz fákat jobbra-balra hajította a nagy szél, a szürke ég depresszívvé tette az egész utcát. Aurorára nézve vettem észre, mennyire is kitűnik ő ebből a nagy szürkeségből. Éppen összegombolta bordó szövetkabátját magán és elzárta pulcsijának látványát, de még így is olyan volt, mintha egy egész színpalettát adna a világba. Szemeivel a kocsimat vizslatta, szája sarkában megjelent egy apró mosoly, én pedig félvigyorral vártam a hangját, mert egyszerűen láttam, éreztem, hogy meg fog szólalni.
- 1968-as Ford Mustang. Nem semmi, Xavier Holt – vártam a dicséretet, de meglepődtem ezen, mit ne mondjak. Sosem kaptam még ilyen pontos megnevezést még fiútól sem, nem hogy lánytól. Elismerően bólintottam, de mielőtt megszólalhattam volna, Aurora újra rám nézett és ismét olyan arcot vágott, amiből le lehet olvasni, hogy mondani fog valamit. Csak most valami beszólást, érzem. – Ez az egyetlen vonzó benned.
Így legyen ötösöm a lottón!
- Ha nagyon szeretném, két hét alatt meg tudnám változtatni a véleményed – rákacsintottam a lányra, ő pedig hitetlenül felnevetett és a kukához lépve eldobta kezéből egy utolsó szívás után a cigicsikket.
- Álmodj csak, szépfiú – oké, Csipkerózsika, oké.
Mikor beültünk az autóba, Aurora egyből úgy nézett körül, mintha már ismerősként köszöntené. Virított róla, hogy ért a kocsikhoz, úgy nyúlt a biztonsági övhöz, mintha az övé lenne és anélkül csatolta be magát, hogy odanézett volna. Mikor felbőgettem a motort, elmosolyodott és lágyan bólintott egyet.
- Ültél már ilyen autóban? – nem tehettem róla, muszáj volt feltennem ezt a kérdést. Kocsibuzi vagyok, és a tény, hogy Csipkerózsika úgy viselkedik, mint aki maratonokat húzott le ezzel a szépséggel, rendesen éget.
- Apának volt ilyen kocsija. Még most is ott porosodik a garázsban – fáradtan kuncogott a lány, én pedig vigyorogtam egyet és rányomtam a gázra. Gyorsan felvettem a fűtést, hogy eltűnjön az a rohadt hideg, majd bekapcsoltam a rádiót halkan duruzsolni. A híreket motyogták benne, meg azt, hogy végre megérkezett a tél és cseréljék le a sofőrök az autógumit télire, hogy elkerüljük a baleseteket. – Vennem kéne pár élelmiszert.
- Miért porosodik? Beadta a derekát, vagy az öreged kinőtt belőle, de szeme fénye még mindig és nem engedi senkinek, hogy vezesse? – kérdeztem viccesen, közben meg elfordultam a bevásárlóközpont felé. Én biztos, hogy úgy leszek, ha kiöregszem és már a lábamra sem fogok tudni állni, ez szent. Bianca még rá sem nézhet majd erre a gyönyörűségre, még a végén összetörné, hát komolyan.
- Nem, meghalt sajnos – szerencse, hogy piros lámpát kaptunk, mert hirtelen azt is elfelejtettem, hogy hogy kell vezetni, annyira váratlanul ért ez a válasz. – Autóbalesetben. Nem néztem azóta rá arra a kocsira.
Idióta Xavier!
El akarok süllyedni szégyenemben.
- Részvétem – motyogtam, ahogy ránéztem a lányra, ő pedig kelletlenül mosolygott és bólintott egyet. Aurora Jonesból ki nézné ki, hogy félárva? Meg sem fordult a fejemben. Azt sugallja mindig, hogy anyával és apával él, akik minden szeretetet megadnak neki a világon és támogatják saját maga kibontakozásában még akkor is, ha hippi időszakot teremt magának közben. – Szóval, gazdaság és művészet.
- Gazdaság és művészet – ismélte utánam Csipkerózsika, majd megköszörülte a torkát. A témakerülés, amit most végeztünk, a lehető legszánalmasabb mutatvány volt. Kibaszott gáz ez a délután. – Nem is tudom, leginkább úgy tudnám összekapcsolni a kettőt, hogy a művészet és leginkább az alkotók hogy jelennek meg a piacon, vagy hogyan kapcsolódnak be a fogyasztói társadalomba, vagy esetleg, hogy...
Fogalmam sincs, hogy mi a kurva életről papolt nekem Aurora, de azért készségesen bólogattam és hallgattam az ötleteit még akkor is, mikor kiszálltunk az autóból és betévedtünk a bevásárlóközpontba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy emlékszem minden szavára, mert egyáltalán nem így van, sőt – olyan álmos lettem, hogy ha puskagolyót eresztenének el mellettem, arra sem tudnék reagálni.
-... Szóval, az mondjuk tök látványos és figyelemfelkeltő lenne, ha mondjuk egy óriási festménnyel mutatnánk be egy jelenlegi problémát, ami megjelenik a gazdaságban és ami kapcsolódik a művészekhez – végszóként rám nézett Aurora, várva a reakciómat, én pedig óvatosan beletúrtam a hajamba és visszatértem a valóságba, ahol bambiszemű Csipkerózsika a sajtoknál áll délután öt órakor és várja azt, hogy mit gondolok a koncepcizéről, amit amúgy úgy is ő fog megvalósítani, mert nem értek szart sem.
- Ja, szerintem is – mondtam végül, majd belenéztem a kosárba, amire Aurora támaszkodott éppen. Ilyen random vásárlást még életemben nem láttam. – Csak zsigerből pakolgatsz a kosárba, vagy van valami oka is, hogy az energiaitalhoz társítasz ízesített cukorkás szívószálat?
- Az energiaitalt az öcsém szereti – kezdett el magyarázni –, a cukorkás szívószálat pedig a húgom. A többi a holnapi ebédhez kell.
- A sajtos cheetos is?
- Nem, azt én szeretem, és ne kérdezősködj többet, mert elfáradok a válaszadásban – hát persze, már el is felejtettem, hogy egy házi sárkánnyal beszélgetek.
- Én kérek elnézést – egy szemforgatást kaptam a válaszomra, utána pedig még plusz húsz perc regélést a jubileiumi feladatról, amire ismételten nem figyeltem.
Örökkévalóságnak tűnt, mire a kasszához fordultunk végre, mert szerencsétlen lány mindig elfelejtett valamit, ami persze a központ másik oldalán volt. Azt hittem megpusztulok és soha nem élem meg azt a percet, hogy már csak egy ember legyen előttünk, komolyan. Hogy a faszomba kerültem én el Aurora Jonesszal vásárolni?
- Ó, baszki, spagetti tészta és gomba! – csapott a homlokára a lány, én pedig fújtattam egyet, mikor kifordult a sorból. Fú, a kurva életbe, miért kell itthagyni az egész sort miatta?
- De édes drága lelkem, miért kell azt a kibaszott kosarat is vinni egy rohadt tésztáért? – loholtam a lány után, de ő még csak le se intett, úgy sietett. Fú, már. – A faszért vagyok itt.
Meg sem állt Csipkerózsika, úgy vette le a polcról a tésztát és dobta bele a kosárba. Mire utólértem, már a gombákat vizsgálta. Gyűlölöm a gombát, fúj.
- Hm – ennyit mondott, majd sóhajtva levett egy kisebb dobozt a zöldségből és a többi élelmiszer közé dobta. Gondolkodva vizslatta a kosár tartalmát, majd belenyúlt és kirakta a cheetost a polcra. – Indulhatunk. Most már tényleg.
Annyira még én sem vagyok hülye, hogy fejben számolgatott és annak eredményeként szabadult meg a csipsztől – égetett a vágy, hogy felajánljam neki, hogy kipótolom szívesen, de pontosan tudtam, hogy nem engedné, még akkor sem, ha kölcsönbe adnám.
Kirakta az egyetlen dolgot a kosárból, amit magának vett.
- Eszembe jutott pár dolog, amit vennem kéne otthonra, de állj be a sorba. Hidd el, én két perc alatt végzek – ironikus mosolyt adtam a lánynak, közölve vele, hogy borzasztó volt ez a két óra, ő pedig bemutatott nekem és visszaindult a sorba. Összeszedtem pár édességet Biancának és levettem a polcról két cheetost is. Pont visszaértem addigra, mire mi kerültünk sorra. – Egy doboz Djarum Blacket is szeretnék.
- Személyit – szólított fel monoton hangon a pénztáros nő, én pedig lustán elé raktam az iratomat és miután megbizonyosodott róla, hogy én vagyok maga a megtestesült legalitás, fizettem Aurora után.
- Őszintén, Csipkerózsika, bevásárlóközpontban sem randiztam még – szívtam a lány vérét, mikor kiléptünk az utcára, mert pontosan tudtam, hogy le fog baszni a sárga földig, amiért ki mertem ejteni a számon ezt a mondatot. Már sötét volt, de a szemei úgy forrtak, hogy szinte villogtak, pedig tudta, hogy viccnek szántam.
- Ha az utolsó férfi lennél az egész ismert és ismeretlen univerzumban, Xavier Holt, inkább leszbikus lennék, mintsem hogy randizzak veled – na, jó, ez azért fájt.
- Két hét alatt...
- Két hét alatt elérnéd, hogy megváltozzon a véleményem, blablabla, ne fárassz már, legyél szíves – miért fojtja belém a világ legjobb szövegét? – Még mindig nincs konkrét koncepciónk. Mondtam, hogy nem lehet ennyi idő alatt kitervelni egy installációt.
- Dehogynem, az a festmény izé, amit mondtál, jó lesz – csak arra emlékszem, de tök lényegtelen. – Ne told túl, Csipkerózsika, nem fogod úgy élvezni az életet, ha mindent túlbonyolítasz.
- Miért, szerinted az az élet értelme, hogy mindent elengedünk és szarunk a világba, ahogyan csinálod? – kikérem magamnak, nem is szarok a világba!
Felnyitottam a kocsi hátulját és végig néztem, ahogy Aurora belehelyezi a csomagtartóba a barna papírtáskáját, majd ahogy eldől az és kiborul a fele élelmiszer, amit vásárolt. Hogy lehet ilyen kibaszott nyomorék ez a lány?
- Nem engedek el mindent – cáfoltam, majd miután kellően kínos ideig néztük az eldőlt táskát, sóhajtottam egyet és felállítottam, majd elkezdtem visszapakolni bele. Ügyesen belecsempésztem a közepébe a két cheetost, majd rápakoltam a többi dolgot. – Csak azt, amit nem érzek fontosnak.
- De ha csak azt tesszük, ami fontos, akkor kihagyunk egy csomó dolgot, mert van olyan, mikor invesztáció kell ahhoz, hogy fontos legyen valami számunkra – magyarázta Aurora, majd mikor lezártam a csomagtartót, beült velem együtt előre. – Például, van egy ember, aki nem tud zongorázni és nem is tartja fontosnak, de elkezdi tanulni és megy neki, és élete részévé válik utána. Talán élete értelmévé is.
- Nekem megvan az életem értelme. Nincs szükség arra, hogy idióta dolgokba öljem az időmet – mondtam, közben kihajtottam a parkolóból és az egyetem felé kormányoztam.
- Mi az életed értelme?
- A húgom – hittem ebben. Az egyetlen, amiért elviselek mindent abban a házban, az egyetlen, amit meg tudnék nevezni, mint a boldogságom, az nem más, mint Bianca Holt. Bianca Holtért élek. – A húgom, Bianca.
- Na, látod, ezen én is sokat gondolkoztam – drámait sóhajtott Aurora, majd az ablaknak dőlt és felrakta a lábát a kézi csomagtartó tetejére. Merész húzás. Fogalmam sincs, hogy tud ilyen közvetlenül viselkedni ez a lány. Ennyit még Daviddel sem beszélgetek, mint amennyit ő beszél magában. – Hogy lehet-e egyáltalán egy ember az élet értelme. Ha lehet, akkor nekem is a testvéreim azok, persze, de pontosan egyáltalán mit jelent a kifejezés? Mindenképpen azt takarja, ami számít nekünk a legjobban és ami boldoggá tesz minket? Az élet értelme egyáltalán jó?
- Hát, az élet értelmét én úgy értelmezem, hogy az a dolog, amiben te megtalálod az okot, amiért érdemes élned – mondtam, Aurora pedig nem válaszolt, csak bólintott és elgondolkozott. – Te nem így gondolod?
- Szerintem az élet értelme az, amiért nem akarsz meghalni és eltűnni a világból – érdekes Aurora válasza, mégpedig azért, mert ugyanazt mondtuk el, csak amíg én az élet oldaláról, ő a haláléról. Nem akarok semmit mondani, de két ember létezik, és gyönyörűen bemutattuk a végleteket most. – Az emberek azért lesznek öngyilkosok, mert úgy érzik, meghalhatnak. Nincs az életüknek értelme. Mármint, minden ember életében van tragédia és jó sok szarság, de ha van értelme folytatni, akkor végigszenveded. Ha nincs értelme, akkor beleesel abba a mély kietlenségbe, ami öngyilkossághoz vezet.
- Milyen sötét vagy, Csipkerózsika – megcsóváltam a fejem, Aurora pedig felhúzta a vállát és rám nézett. Felé fordultam, mikor megálltam a pirosnál és vártam, hogy újra belekezdjen egy filozofálásba és elmesélje nekem, miért létezik élet és halál, de csak egy kérdést intézett felém:
- Miért pont Csipkerózsika? – na, ne viccelődjünk!
Mi az, hogy miért Csipkerózsika? Nem volt ennek a lánynak gyerekkora?
- A neved Aurora – kezdtem hitetlenül, ő pedig lassan bólintott egyet. Hát, ez hihetetlen! – Csipkerózsikát is Aurorának hívták.
- Jézusom – motyogott maga elé a lány, én pedig vigyorogva megindultam és bekanyarodtam az egyetem utcájába. – Mennyire kell fanatikusnak lenned ahhoz, hogy erre emlékezz?
- Hallod, minden héten megnézem a Csipkerózsikát a húgommal, hagyjál már – mondtam, Aurora pedig mosolyogva megcsóválta a fejét és az ablak felé fordult.
- Ez szar magyarázat. Engedd el ezt a nevet – biztos így lesz, Csipkerózsika.
Őszintén megmondom, nem nagyon szólaltam meg Douglas előtt, inkább hagytam, hogy Aurora beszéljen és avassa be a bácsit a dolgokba, amiket egyáltalán nem értek. Teljesen feleslegesen maradtam ott, de azért néha bólogattam és helyeseltem a lány szavaira, hogy úgy tűnjön, mintha teljesen vágnám a sztorit, majd mikor végeztünk, rágyújtottam újra, mert kellett egy kis nikotin a szervezetembe, hogy meg tudjam emészteni a bent hallottakat.
- Kell egy fuvar? – néztem kint Aurorára, ő pedig nagy szemekkel rám nézett és hirdette meglepődöttségét. Úriember vagyok, na. Felnéztem a sötét égre, jelezve, hogy már este van, majd beleszívtam a cigibe. – Sötét és hideg van.
- Nem, még fel kell majd vennem a húgomat a balett órájáról – magyarázta Aurora, én pedig bólintottam neki, hogy értem.
Dehogy értem! A gyerek is fázzon ráadásul?
- El tudlak vinni érte és hazadoblak titeket – ajánlottam fel újra, de Aurora makacs volt és ironikus mosollyal lépett a kocsi csomagtartójához. Sikeresen felnyitotta azt és kivette a barna szatyrát, amit minimum egyszer el fog ejteni úgy is az úton. Fejemet tenném rá.
- Milyen nemes lett hirtelen, Mr Holt – kezdte az oltogatást, majd rám emelte nagy bambitekintetét és ahogy elhaladt előttem, felém fordult és hátra felé lépkedve folytatta. – Nem vagyunk barátok, Xavier, csupán munkatársak.
- Egyetértek. Ha te lennél az utolsó ember az egész ismert és ismeretlen univerzumban, Aurora Jones, inkább magányos lennék, mintsem hogy barátkozzak veled – a saját szövegével vágtam vissza a lánynak, ő pedig nagy vigyort varázsolt kerek arcára, majd ajkát beharapva szabad kezével nőiesen bemutatott nekem.
Ez volt a végszó, menetirányba fordult és hátra sem nézett rám. Csak én néztem távolodó alakját, miközben azon az egy kérdésén gondolkoztam, ami még nem is annyira szánalmasan nyomorult, mint ő.
Mi az életem értelme?