A Beauxbatons és a Roxfort értesítője szinte egyszerre érkezett meg július végén. A francia bagolynak könnyű dolga volt, mert csak berepült az éjjel-nappal nyitva álló ablakon, és a címzett fejére pottyantotta a levelét. Margaret ugyanis még csak mocorgott, amikor postása huhogva magára hagyta.
Az ismerős, kacskaringós betűk és a kék boríték látványa viszont úgy hatott rá, mintha egyszerre döntött volna be legalább három csésze kávét. Sikongatva félrerakta a borítékot, amíg gyorsan beágyazott és felöltözött, közben minden második pillanatban az asztalon heverő pergamenre pillantott.
Vajon mit írnak benne? Gratulálok magamnak, gondolta. Nagyon is jól tudta, hogy ez nemcsak az új tankönyvlista, hanem a hivatalos értesítő arról, hogy bevették-e azok közé a boszorkányok és varázslók közé, akik októberben majd jelen lehetnek a Trimágus Tusa helyszínén.
Szerepel- e azok között Margaret Diggory neve, akik közül majd kikerül a francia bajnok neve?
Igen? Ha igen, örülni fog? És ha nem? Maggie kikerekedett szemekkel pillantott újra a borítékra. Mi van, ha elutasították?
Csak nem lenne olyan vastag a boríték!
Nem bírta kivárni a reggelit, kinyitotta. És abban a pillanatban, amikor meglátta az egyetlen lényeges szót, sikítva dobta el a pergament, és hátra vetette magát. Hirtelen berobbant az ajtaja - Cedric lépett be rajta, kérdve, pálcáját előre szegezve.
- M-mi történt? - alaposan körbenézett, de nem látta unokatestvére riadtságának okát. Ellenben grimaszolva szuggerálta őt. Ahogy Margaret felült, meglátta unokabátyját az ajtajában, feldúltan, mintha veszély lesne rájuk minden sarokban, kibuggyant belőle egy hangos nevetés.
- Nem vicces! - szólt rá szinte szidalmazva őt egyszerű szavaival. - Azt hittem, valami nagy baj van...
- Nem... vagyis... nincs semmi baj, Ced - nevetett még mindig.
Nem szabadott neki elmondania, és látszólag az apjáék se mondtak a fiúnak semmit a közelgő eseményekről. Maggie ismét nehéz választás elé került: vagy tartja a szavát és elhajtja a fiút, aki jól láthatóan az egyetlen ember ezen a földön, akit valaha igazán érdekelt az ő sorsa, és neki is hasonlóan fontos a bátyként szeretett unokatestvér, vagy... elmond neki mindent, ahogy eddig is tette. Mert kettejük között valami titkos szövetség volt, amit sosem kötöttek meg, és mégis ott volt. Szövetség, amiről nem beszéltek, soha egyetlen szóval sem említették, de mégis, mintha ez mozgatta volna őket. Elszakíthatatlan volt. Mint egy... egy testvéri kötelék.
- Maggie? Elbambultál... - térítette őt vissza a fiú a valóságba, mint mindig.
- Oh, öm... - komoly tekintettel meredt Cedricre. - Csukd be azt ajtót, és gyere ide. El kell mondanom valamit... de ha elköpöd apunak... - szemeiben újjáéledt valami csínytevő fény, ami Cedricet is nevetésre késztette.
- Na mondd, mi az?
- Emlékszel még, hogy célozgattam rá, hogy esetleg meglátogatom a Roxfortot? - kérdezte, mire a fiú bólintott. - Nos... most már biztos a dolog.
- Micsoda? - Cedric szépen ívelt szemöldöke a magasba szökött. - Hogyhogy?
- Megjött a levelem. Nem is mondok semmit, nézd meg - sugárzó arccal átnyújtotta neki a színes öntött papírt.
Örömmel jelentem be, hogy az ön,
Miss Margaret Diggory
jelentkezését a Trimágus Tusán való rendezvényre
elfogadhatónak
találtam.
- A Trimágus Tusa? - Cedric kezéből kihullott a papír. Sem Margaretnek, sem Cedricnek nem kellett magyarázni, hogy mi is ez a verseny. - Ez király! - nevetett fel. - De... te nem jelentkezhetsz.
- Már elkéstél az atyai szentbeszéddel - lengette meg a papírját a lány. Mosolygott. - Jelentkeztem. És elfogadták. És be fogom dobni a nevem a serlegbe...
- Úgysem fogsz nyerni.
- Csak szeretnéd! - nevetett fel a lány. - Lefőzzük a Roxfortot! - dörzsölte a tenyerét. Cedric is nevetett, majd elhalkultak, mikor koppanás hangzott fel az ajtón.
- Jól láttam, baglyot kaptál?
Cedric vetett még egy utolsó jelentőségteljes pillantást a lányra, majd kisétált. De még visszaszólt a küszöbön álldogáló apjának.
- Levelet kapott a Beauxbatons-ból... - forgatta meg a szemét a fiú, mintha csak valami lényegtelen apróság lenne.
- Igazán? Szabad? - lépett beljebb. Amos sosem volt egy túl közvetlen ember az unokahúgával, de mindig rendkívül büszke volt rá, még akkor is, ha nem árulta el ezt egy szóval sem. Ezúttal is olyan jókedve volt, hogy szinte rá se lehetett ismerni. - Margaret! - ölelte meg. - Ez csodálatos lehetőség! Örülök, hogy élsz vele, bár féltelek is, meg kell mondjam, mert ezen a versenyen olyanokkal kell majd szembenézned, amivel eddigi életedben még sohasem...- Mr. Diggory úgy csinált, mintha már ki is sorsolták volna Maggie-t az iskola bajnokává. - Fantasztikus kihívás! Öregbíted a család hírnevét is, nemcsak az iskoláét... megyek, elmondom Abby-nek. Ő is odáig lesz, biztos vagyok benne... Még apád is büszke lenne rád, kincsem - fordult még vissza egy szóra.
Margaret halkan sóhajtott. A férfinak nem számított, hogy ez még közel sem a verseny maga volt, annyira boldoggá tette az, hogy akár két Diggory is részt vehet ezen a tusán, hogy önmagában ezt dicsőségnek vette.
Az utolsó mondata pedig igazán sokat jelentett a lány számára. A férfi nem is tudta, mennyire...
Ismét sóhajtott.
* * *
- Jó... estét.
Margaret morcosan bámult ki a konyhaablakon át a kinti, sötét égre. Hajnali kettő alig múlt el, neki máris fel kellett kelnie... ahogy egy felkapott pirítóst rágcsált, Cedricre nézett. A fiú is őt nézte, épp csak el tudta kapni a tekintetét róla. Unokabátyja ugyanis, aki mindig derűs személyiség volt, majdnem olyan mérges képet vágott, mint a lány maga.
Persze, mint általában mindig, Cedric tért először magához, és amikor nagyjából fél óra múlva Amos kiadta az ukázt...
- Indulás! - tapsolt egyet.
... a fiúnak hála jó hangulatban sétáltak... egy ideig. Maggie próbált arra koncentrálni, hogy el ne aludjon menet közben, amíg unokabátyja mindkettejükre próbált figyelni, és igyekezett megjegyezni az útvonalat. Egy idő után fel is tűnt neki, hogy amíg apja addig biztos kézzel kalauzolta őket a dombok és erdők között, most már teljesen tanácstalanul percekre megállt nézelődni.
- Apa, merre megyünk? - kérdezte Cedric.
- Fogalmam sincs! - felelte jókedvvel Amos, kezében egy dél-angliai térképpel. Maggie felnevetett, ahogy felzárkóztak mellé. A férfi persze előbb-utóbb ráunt a vidám testvérpár ötleteléseire, majd pálcáját előkapva a mutatott irányba folytatták útjukat.
- Ez kínosabb, mint az a kviddicsmeccs a griffendél ellen... - súgta a fiú Margaretnek, aki addig nagybátyja hátizsákját bámulta. A lány megpróbálta visszafogni a kacagását, de mivel Cedric folytatta, prüszkölve tört ki belőle a nevetés.
Kb. fél öt felé értek oda a célállomásra - a Hermelin-dombra. Maggie fújtatva dobta le magát a kimerítő túra után az egyik fa tövébe.
- Hála Merlin! - lábait kinyújtotta, és hátradőlt táskájára. - Azt hittem, már sosem érjük el a célt...
- ... most már csak a zsupszkulcsot kell megkeresni.
- A... mit?
- A zsupszkulcsot, Margaret, a zsupszkulcsot! - ismételte magát Amos. - Van még fél óránk megtalálni. Ti keressétek itt, én meg megnézem arra...
- Akkor még nem érkeztünk meg? - pillantott fel Cedricre, aki megállt előtte.
- Még nem. Na gyere! - nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a húgát.
Negyed óra keresgélés után - találtak néhány rozsdás vaskarikát, megrágott kutyacsontot, de Margaret még egy használt óvszerhez is hozzányúlt véletlenül (miután öklendezve elhajította egyből fertőtlenítőért nyúlt), de a zsupszkulcsnak nyoma sem volt.
- Megérezzük rajta a mágiát... - morgott halkan, a szemét forgatta. A táskája felé pillantott, na nem mintha lenne bárki a környéken, aki szeretné elvinni.
- Csak te vagy képes azt hinni egy használt gumiról, hogy zsupszkulcs lehet... - nevetett Cedric, majd a fára mutatott, ami alatt álltak. - Gyerünk, mássz fel! - Bakot tartott a lánynak. - Hátha felrakták a fára. Te vékonyabb vagy és ügyesebben kapaszkodsz, mint én.
Margaret sóhajtva megadta magát, majd fellendült a fára. A következő percekben nem történt semmi, majd felharsant nagybátyja hangja.
- Ezt nem kapkodtátok el, Arthur! Erre gyertek, mi már megtaláltuk!
Léptek hallatszottak, majd egy barátságos hang üdvözölte Mr. Diggoryt. Maggie óvatosan visszakapaszkodott a legalsó ágra közben, és ugrott... Egy vörös hajú férfi éppen kezet rázott a bácsikájával, mikor ő felbukkant.
- Ő Amos Diggory – mondta. Maggie egy pillanatra meglepődött. Ez a férfi meg van buggyanva? Kihez beszél? Aztán újfent meglepődött, mert meglátta a mögötte sorakozó népes társaságot. - A varázslényfelügyeleti főosztályon dolgozik.
- Ez pedig itt a lányom... vagyis az unokahúgom, Margaret - mondta mosolyogva Mr. Diggory, miközben megragadta a lány vállát. - Maggie, ez a férfi Arthur Weasley, egy kollégám a minisztériumból.
- Örülök a találkozásnak - ráztak kezet. Margaretnek több dolog is feltűnt. Azért volt olyan ismerős a férfi kellemes hangja, mert hallott már hasonlóan beszélni valakit, akinek a hanghordozása mintha csiklandozta volna a fülét. Hát persze. A férfi biztosan George édesapja. Másrészt pedig látott megcsillanni valamilyen furcsa fényt a férfi szemében, amikor megragadta a kezét, de nem tudta pontosan beazonosítani. Mindenesetre, le merte volna fogadni, hogy Arthur Weasley jól ismeri a családja történetét, és az a kifejezés amiatt suhant át az arcán.
- Hasonlóképpen. Szóval, fiúk-lányok, ő itt Margaret Diggory - fordult ismét a családja felé. - A fiát, Cedricet, ha jól sejtem, már ismeritek.
- Szia, Margaret! - Fred és George jó hangosan köszöntek a lánynak, míg Cedricnek egyáltalán nem; a többiektől pedig elhangzott egy-két „sziasztok". A lány kedvesen mosolyogva visszaintegetett nekik.
- Sokat kutyagoltatok, Arthur? – kérdezte Cedric apja.
- Á, dehogy – legyintett Mr. Weasley. – Itt lakunk nem messze, épp csak a falun túl. És ti?
- Mi hajnali kettőkor keltünk, igaz-e, fiatalok? - pillantott az unokatestvérekre a férfi. - Már nagyon várom, hogy letegyék a hoppanálási vizsgát. Persze eszemben sincs panaszkodni... a Kviddics Világkupa döntőjét egy zsák galleonért se hagynám ki – megjegyzem, ki is fizettem annyit a jegyekért. No de ahogy elnézem, olcsóbban megúsztam, mint te...
Amos Diggory mosolyogva végigjáratta tekintetét a négy vörös hajún és a többieken. Maggie és Cedric is érdeklődve nézte őket, igyekezett persze Ced felé fordulni, hogy ne tűnjön bámulásnak. Elvégre nem cirkuszi állatok, hanem emberek.
- Mind a te gyerekeid, Arthur? - kérdezte a bácsi.
- Nem, nem, csak a vörös hajúak – rázta a fejét Mr. Weasley, és rámutatott saját csemetéire. – Ők Ron fiam barátai: Hermione és Harry...
- Merlin szent szakálla! – Amos Diggory szeme elkerekedett. Margaret az ereiben érezte, hogy baj közeledik, és halkan felnyögött, amikor nagybátyja megszólalt. Csak ezt ne... kérlek, bácsikám, most hallgass, könyörgött némán. – Harry? Te vagy Harry Potter?
- Öhm... igen.
Maggie és Cedric mély levegőt vettek, és a szemük sarkából egymásra pillantottak. Szegény Harryn is látszott, mennyire zavarba jött a bácsi harsány hangjától. De Mr. Diggory folytatta...
- Ced persze mesélt rólad – mondta Amos Diggory. – A tavalyi meccsetek történetét is hallottuk... Mondtam is neki: Ced, ezt még az unokáidnak is mesélni fogod... Legyőzted Harry Pottert!
Margaret ebben a pillanatban szeretett volna a föld alá süllyedni. Addig Fred és George arcát tanulmányozta, hogy rájöjjön miért tudja őket megkülönböztetni annyira egyszerűen, de bácsikája szavaira sötétebb lett az arcuk, a lány pedig elkapta a tekintetét. A földre szegeződött a szeme, de az csak nem akart megnyílni, hogy elnyelje őt.
Miért nincs nekem sosem szerencsém? - gondolta.
– Harry leesett a seprűjéről, apa – motyogta Cedric. Maggie is emlékezni látszott arra a vacsorára, amikor Cedric mesélt az apjának a meccsekről. A lány még irigykedett is egy kicsit. Arra is emlékezett, hogy Cedric hatszáz milliószor elismételte, hogy baleset volt, és nem volt jogos a hugrabug győzelme. Igaz, az apja már akkor sem foglalkozott sokat azzal, mit mond; nála a döntő érv más volt.
- Hiszen elmondta... baleset történt... - próbálkozott Maggie is, de mintha a férfi meg se hallotta volna őt.
- Ő leesett, de te nem estél le! – harsogta nagy büszkén Amos, és fia hátára csapott. – Ced született úriember, mindig szerénykedik... De akárhogy is, a jobbik győzött, ezt Harry is biztosan elismeri. Az egyik leesett a seprűről, a másik rajta maradt – nem kell sok ész hozzá, hogy megmondd, melyik az ügyesebb!
- Már csak egy perc van! - hallatszott Maggie hangja, ezúttal sokkal erősebben.
Amíg a csapat felsorakozott a rossz bakancs körül, a Diggory-lány odaügyeskedte magát Harry mellé. Elég szűk körben álltak, és a táskáik miatt nehéz volt megragadni azt az egy ócska bakancsot. De pont ezért remélte a lány, hogy így szót válthat a híres fiúval.
- Bocsi, Harry - suttogta. A hangja halk volt, de határozott. Az arca pedig bíborvörösnek tűnt még mindig a felkelő nap sugaránál, amihez a hidegnek nem volt sok köze. - A bácsikám miatt... ő ilyen... nagyon büszke - suttogta.
Maggie attól félt a fiú meg se hallja, amit mondott neki, de aztán mégis találkozott a tekintetük, és a fiú halványan elmolyosodott. Nem akarta, hogy rá, vagy Cedricre haragudjon bárki is, amikor egyértelmű volt, hogy a fiú igazságosan mesélte el. Cedric sokkal jobb ember volt annál, minthogy az apja viselkedése alapján ítéljék meg.
- Semmi baj - motyogta. - Nem kell bocsánatot kérned.
Maggie megkönnyebbült, sóhajtás közben elengedte a csizmát. A baj csak az volt, hogy a csizma abban a pillanatban felizzott, ahogy a jobbján álló George rá irányította a figyelmét.
- Margaret! - kiáltott fel. Fél kezével megtalálta a lány háta és hátizsákja közti rést, magához közelebb húzva próbálta jobban hozzáférhetővé tenni a zsupszkulcsot.
Maggie nagyot nyekkenve ért földet egy tágas mezőn. Egy ideig még a hátizsákján fekve pihegett, félig érzékelve, hogy valakinek a karját érzi a derekán. Először nem törődött vele, behunyt szemmel próbált úrrá lenni szédülésén, amit a zsupszkulccsal való utazás váltott ki.
Abban a pillanatban ugyanis, hogy Maggie megfogta az ócska csizmát olyan érzése lett, mintha egy kampó akadt volna a köldökébe. Aztán eltűnt a lába alól a föld, mintha tényleg megnyílt volna alatta és magába szippantotta mindüket. Először félelmetes érzés volt, de a vigyorgó George feje az övé mellett, és a karja a hátán megnyugtatta: nincs egyedül.
A következő pillanatban pedig már a földön hevert, és egy monoton hangot hallott.
- Öt óra hét perc, Hermelindomb.
Fred és George közben talpra küzdötte magát, utóbbi pedig a fekvő lányhoz fordult.
- Jössz, Margaret? - kérdezte Fred.
- Vagy itt szeretnél feküdni még pár órácskát?
- Inkább az utóbbi - a lány hunyorítva kinyitotta a szemét.
- Jól van, kapsz még - George az óráját figyelte - három percet. - Aztán mi megyünk, mert jön még egy társaság... - Maggie nyögése szakította meg George monológját. A fiú kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse őt.
- Hívjatok Maggie-nek - fordult a fiúkhoz.
- Különben se ismételjétek ezerszer, hogy Margaret, mert megunja a saját nevét -vetette közbe az egyetlen vörös hajú lány, Ginny. Odaértek az egyes mezőre közben, úgyhogy eljött a búcsú ideje is.
- Szia George! - intett a lány. - Fred! Sziasztok! Remélem még találkozunk! - kacsintott a lány vigyorogva, és tovább sétált unokabátyjával és nagybátyjával.
- Szia, Maggie! - integettek neki.
- Szia, Mags - intett George is, csak halkan súgva a nevét.
Mags. Maggie még éppen elkapta a fiú halk köszönését, bár nem árulta el. Könnyek gyűltek a lány szemébe. Senki nem hívta őt még ilyen kedvesen ezen a néven. Senki... kivéve két embert. A szüleit.
Igaz, kétéves volt, amikor meghaltak és a lány emlékei zavarosak voltak... nem tudta pontosan kivenni a szavaik értelmét ennyi idő távlatából, de jól emlékezett az arcukra, és arra, amikor néven szólították őt.
Mags. George nem is találhatott volna jobb becenevet a lány számára.
* * *
Sziasztok!
Egyelőre ennyi.
Na, milyen lett? Kérlek, mondjatok valamit!
V.