26. Liz
– Váááá! – ugrottam ki az éjszaka közepén az ágyból visítva.
– Mi vaaaaaaan? – nyögött Lucy fáradtan.
– Megharapott ez a nyomorult doboz! – próbáltam lefejteni a karomról.
– Mondtam, hogy nem kéne megtartanod... – csóválta a fejét Lily. Vagyis gondolom, hogy csóválta, mert a sötétben semmit sem láttam.
– Valaki csináljon fényt! – nyafogtam elegánsan, mire Lucy egy mozdulattal fényt gyújtott a pálcájával, de lelökte az éjjeli szekrényéről a könyvét, ami ráesett a ládájára, olyan zajt csapva, hogy leesett az ágyáról ijedtében, és Marlene is fölébredt, de belegabalyodott a takarójába, így amikor fel akart állni, hasra esett a papucsomban, és rám zuhant, pont a dobozos karomra, és a dobozba kapaszkodott meg, ami ennek következtében lejött a karomról. Ez is egy módszer az eltávolítására. Miután kellőképpen kiröhögtük magunkat, feltűnt, hogy Alice nincs a szobában.
– Hová tűnhetett...? Este még tuti itt volt! – gondolkozott Lily.
– Kérdezzük meg a fiúkat! Ha Frank nincs ott, megvan Alice is – jegyezte meg Lucy gúnyosan.
Valószínűleg elég nevetségesen néztünk ki, ahogy pizsamában (én dirikólosban, Lily Snoopysban, Marlene egy „I hate potions” feliratú pólóban, Lucy pedig egy furcsa lebernyegben, amit sose tudtam értelmezni), mezítláb, lábujjhegyen osontunk át a klubhelyiségen. A fiúk szobája előtt mindenki megtorpant, csak én lépkedtem magabiztosan az ajtó felé, elvégre nem ez az első alkalom, hogy az éjszaka közepén török rájuk a legelképesztőbb indokokkal. Egyszer például azzal keltettem fel őket, hogy láttam egy egeret elrepülni az ablak előtt. Bekopogtam.
– Ki a… – nyitott ajtót James, majd meglátva Lilyt némileg kedvesebben folytatta. – Ki az a a kedves ember, aki ilyen barátságos időpontban látogat meg?
– Alice eltűnt – közöltem. – Frank itt van?
– Nem igazán értem, mi köze a… óóó! – esett le neki, majd hátranézett. – Igen – bólintott.
– Akkor ötletem sincs – meredtem tanácstalanul a lányokra.
– Várj, szerintem segíthetünk! – rohant be James a szobájukba, majd egy Siriusszal, egy Remusszal, egy köpennyel és egy pergamennel tért vissza.
– Sziasztok! – intett Remus ásítva. Sirius nem vesztegette ilyen formaságokra az energiáját, egyszerűen megállt és bambult. Szerencsére legalább egy pólót és egy gatyát felhúzott, így Marlene nem ájult el rögtön a látványtól.
– Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – koppintott James a pálcájával a pergamenre, mire kirajzolódott rajta egy térkép.
– Mi a… – képedtek a lányok teljesen, egyedül Lucy somolygott. Nem lep meg, hogy erről is tud. Kész detektív a csaj.
– Szóljatok, ha látjátok Alice-t! – utasított James. Végignéztük a térképet, csomó érdekes dolgot láttunk (hogy mit keresett Lumpsluck Bimba szobájában, az rejtély), de Alice nem volt sehol.
– Most akkor kezdjünk el aggódni? – rágcsáltam a szám szélét idegesen.
– Van még egy lehetőség, de nem hinném, hogy ott lenne… – tűnődött Remus.
– Mi a francot keresne Alice a Szükség Szobájában? – találtam ki a gondolatát.
– Minek a szobája? – értetlenkedett Marlene.
– Szükség Szobája. Mindig olyan alakban jelenik meg, ahogy az illető kívánja – magyaráztam tömören.
– Egy próbát megér – vonta meg a vállát James.
– Van egy kis bökkenő. Ha a Szükség Szobájában van, akkor sose tudjuk meg, mert amíg nem tudjuk, miért hívta a Szobát, addig nekünk nem jelenik meg – mutatott rá Remus. Ebben volt némi igazság, de azért ötletnek nem volt rossz.
– Oké – szólalt meg Lucy pár másodperc csend után. – Most az lesz, hogy elmegyünk McGalagonyhoz, és értesítjük, hogy Alice eltűnt. Nem kell tudnia arról, hogy mi már kerestük, elég azt mondanunk, hogy Liz felébredt valamire, és nem találta az ágyában, aztán szólt nekünk is. Érthető okokból kifolyólag a fiúk maradnak – Ebben senki sem talált kivetnivalót, így Lily, Marlene, Lucy és én (miután magunkra kanyarítottuk a köpenyünket – a folyosót azért nem vállaltuk be pizsamában) elindultunk McGalagony szobája felé.
– Nem tetszik ez nekem! – súgtam Lucynak.
– Valami nincs rendben a dologgal – értett egyet velem. – Tuti nem a Szükség Szobájában van, hiszen nem is tud róla, amilyen tiszta lelkű – forgatta a szemét.
– Megjöttünk – mondta Lily halkan, majd bekopogott egy barna ajtón. Házvezető tanárunk hálóingben, és egy alvó sárkányt (alatta a Roxfort mottójával) ábrázoló süvegben (tudtam, hogy abban alszik!) nyitott ajtót.
– Lányok! Mit keresnek itt? – csodálkozott. Éppen felelni akartam, de Lucy bokán rúgott, így inkább csendben maradtam.
– Tanárnő, nem találjuk Alice-t. Liz felébredt éjszaka, és… – kezdte, de McGalagony félbeszakította.
– Miss Hale még késő este hazautazott. Holtan találták a családját, a házuk fölött a sötét jeggyel – mindannyian döbbenten meredtünk rá. Hirtelen ráébredtünk, hogy még mindig nem vesszük elég komolyan az egész háborút, és hogy csupán gyerekek vagyunk, akik bár nagyon szerernék, de nem tudják megakadályozni az ilyen esetek megtörténését. Engem pedig újra és újra Esthie-re emlékeztetett, akit ha nem is felejtettem el, de akaratlanul hátrébb szorítottam a fontossági sorrendemben. Elhatároztam, hogy mostantól mindent megteszek érte, hogy minél hamarabb hazajusson. Mert ha Arabel apja csak fele olyan gonosz ember, mint amilyennek a lánya elmondásából tűnt, akkor is komoly félnivalóm van.
A klubhelyiségbe visszafelé egyikünk sem szólt, ahhoz túlságosan le voltunk sokkolva. Ez a fiúknak is feltűnt.
– Mi történt? – kérdezte Remus riadtan.
– Alice családját megölték a halálfalók – suttogtam, miközben érzetem, hogy a szemem könnyes lesz. Remus óvatosan átkarolt.
– Nem lesz semmi baj – súgta a fülembe, és különös módon hittem neki. Lucy sarkon fordult, és felment a szobánkba, ebből tudtam, hogy ő is sír, csak a fiúk előtt nem akarja mutatni, Lily és Marlene pár lerc múlva követték őt, majd James és Sirius is elmentek aludni.
– Neked is aludnod kéne – mosolygott rám Remus.
– Nem akarok – ráztam a fejem dacosan.
– Akkor legalább üljünk le a kanapéra.
– Jó – egyeztem bele. Az utolsó emlékem, hogy Remus a hajamat simogatja.
******************
Reggel úgy ébredtem, hogy a fejem Remus vállára volt hajtva. Gyorsan (lángoló arccal) elkaptam, de ennek az lett az eredménye, hogy belefejeltem az állába.
– Merlinre, jó vagy?
– Persze, szerintem csak három helyen tört el az állkapcsom – legyintett, mire felnevettem.
– Bocsi!
– Semmi gond – Itt megrekedt a beszélgetés, ugyanis mindketten rettenetesen zavarban voltunk.
– Öhm… – köszörültem meg a torkom – Én most… izé… megyek átöltözni! – hebegtem zavartan.
– Persze, menj csak! – kicsit mintha csalódott lett volna.
A lányok még javában aludtak, egyedül Lucy ébredt fel rám, és elég… ijesztő mosollyal az arcán nézett.
– Na, mi volt? – kérdezte.
– Semmi, csak elaludtam… – feleltem enyhén elvörösödve.
– És Remus?
– Nos, mondhatni rajta aludtam el – köhintettem.
– De cuki! – tapsikolt Lucy.
– Miért is?
– Semmi, semmi – legyintett vigyorogva.
– Lucille Victoria Ryans! Azonnal áruld el, miért! – kiabáltam rá, amire természetesen Lily és Marlene is felébredtek.
– Most már soha többé nem aludhatok? – nyögött Lily.
– Nem, úgy gondoltam, mostantól tilos – vontam meg a vállam, mire elnevette magát.
Mivel egyikünk se tudott már visszaaludni, ezért levonultunk a nagyterembe reggelizni. Ott azonban nem kívánt személyekkel, azaz Remusszal, Siriusszal és Jamesszel futottunk össze, ami egyikünknek se volt épp ínyére. És egy igen érdekes jelenetnek is szemtanúja lehettem. Lucy konkrétan megfogta Remust, és kirángatta magával a nagyteremből.
– Hm? – meredtem csodálkozva utánuk, de végül annyiban hagytam a dolgot. Lucynak vannak ilyen furcsa lépései, én pedig megmenekültem egy kínos reggelitől. Egyszer csak Frank lépett be az ajtón.
– Elmondtátok neki? – néztem a fiúkra, de csak a fejüket rázták.
– Gondoltuk, hogy esetleg ti valahogy… finomabban tudjátok közölni vele – mondta Sirius.
– Én...? Finomabban? Hát jó, ti akartátok! – tettem fel a kezem védekezően.
– Sziasztok! – köszönt vidáman.
– Szia… – nyökögtük vissza a lehető leglelkesebben.
– Hol van Alice? – tette fel a rettegett kérdést. James és Sirius várakozásteljesen nézett rám. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
– Alice hazautazott, mert… mert megölték a családját – Frank teljesen elsápadt.
– Alice! – mondta leginkább magának, és kiviharzott a teremből. Széttártam a karom.
– Én megpróbáltam.
– Egyébként egy hét múlva kviddicsmeccs... – váltott hirtelen témát James.
– Aha – bólintottam, mert nem voltam igazán a témára hangolódva. – Lily, jössz velem a könyvtárba? Írnom kell egy levelet.
– Persze, csak ezt még megeszem – mutatott a rántottájára. Betömte a szájába az utolsó falatot – Mehetünk.
A könyvtár felé menet röhögtünk egy sort, ugyanis láttuk, ahogy egy ötödéves hollóhátas lány, asszem Shirley rontást küldött egy hetedéves mardekáros fiúra, aki elhívta randira. Oldalba löktem Lilyt.
– Lehet, hogy neked is ezt kéne alkalmaznod.
– Aha, nyilván – bólintott nevetve.
– Az ott nem Lucy? – A könyvtár ajtajában állva kiszúrtam barátnőm szőke hajkoronáját. – Mellette pedig… – hunyorogtam – az Remus?
– Igen – bólintott Lily természetesen.
– És mi a francot magyaráz ennyit neki?
– Nem tudom – hazudott. Miért hazudik nekem mindenki, ha Remusra terelődik a szó? Kivételesen nem faggattam tovább. Ahogy közelebb értünk, elkaptam egy apró foszlányt a beszélgetésükből.
– Szóval az, hogy nem utasított el, egyértelműen jó jel, de… – Lucy itt elhallgatott, mert észrevett minket, és az arca paprikavörös lett.
– Sziasztok! – köszöntem mosolyogva.
– Szia Liz! Szia Lily! – mondta Remus zavartan. Szerintem nem tudta, mióta hallgatom a beszélgetést.
– Helló! – nézett rám Lucy vádlón, de csak a fejemet ráztam. Végül aztán belenyugodott a nemleges válaszomba, és leülhettem megírni a levelemet. Vagyis tulajdonképpen három levelet. Egyet Alice-nek, egyet Lottie-nak és egyet Esthernek.
– Mit írsz Alice-nek? – hajolt a levelem fölé Lily.
– Csak… tessék – nyomtam inkább a kezébe.
„Kedves Alice!
Tegnap éjjel (hosszú történet) hallottuk, hogy mi történt. Bele se tudok gondolni, hogy milyen lehet most neked, de úgy gondoltam, talán jól esik, ha tudod, hogy sokat gondolunk rád, és bármiben számithatsz ránk. Valószínűleg sok ilyesmi levelet fogsz kapni, és mivel nem szeretném, hogy ez is csak egy legyen a sok közül, ezért megpróbállak megmosolyogtatni. – és leírtam az éjszaka rövid történetét, a harapós doboztól a Remusos esetig. – Frank nagyon aggódik érted, nyugtasd meg! Egyébként hogy vagy, mert ezt az apróságot elfelejtettem megkérdezni. Mikor jössz vissza a Roxfortba? Nélküled üres a szobánk…
Szeretettel: Liz”
– Aranyos levél, olyan… kereste a megfelelő szót Lily – Lizes – csettintett. Elmosolyodtam. De várt még rám két levél megírása. Lottie-nak írtam a suliról, és megkérdeztem, hogy vele hogy alakulnak a dolgok, mi van otthon, meg ilyenek. Esthie-nek rengeteg dolgot meséltem, hiszen megígértem neki, hogy szórakoztatom. Aztán felmentem a bagolyházba, ahol az első két levelet Christy lábára kötöttem (szegény madár, nem éppen rendeltetésszerűen használom), a harmadikat pedig Aurana gondjaira bíztam.
– Szép állat – szólalt meg valaki mögöttem. Legnagyobb ijedtségemre Arabel volt az, akitől azóta a bizonyos esemény óta kissé féltem. Főleg az ilyen kényes témákban, mint Aurana.
– Szia! – köszöntem neki a lehető legkedvesebben. – Mi járatban vagy errefelé?
– Egy levelet kell küldenem… valakinek – titokzatoskodott.
– Aha – válaszoltam értelmesen.
– És te?
– Én a nővéreim… a nővéremnek és a szüleimnek írtam – mutattam a két levélre. Most rajta volt a sor a megkérdőjelezésben, de nem szólt semmit, én pedig a ventuminommal az oldalamon óvatosan kihátráltam a helyiségből.
***********************
Egyre múltak a napok, és közeledett a Griffendél-Mardekár meccs időpontja. A meccset megelőző napokban rengeteg érdekes esemény történt, hogy csak a lényegesebbeket említsem, Lily összejött Siriusszal, de egy nap múlva szakítottak, mert állítólag az egész csak félreértés (?) volt. Én viszont tűrtőztettem magam, és nem küldtem el Edgart rögtön a francba, amikor megkérdezte, hogy akarok-e vele sétálni a Tiltott Rengetegben. Inkább finoman közöltem vele, hogy idióta, és másnap nem hívott sétálni. Ezen a furcsa mániáján kívül amúgy egészen jó fej, csak kicsit irritál. Kayla kioktatott egy hetedévest, amikor a kviddicset merészelte kritizálni, úgyhogy lepacsiztam vele. Szegény srácot azóta se sikerült felébreszteni a sokkból.
Ezeken az apró dolgokon (és a sok más ilyesmin) kívül minden a normális mederben zajlott, tehát Lucy hatvanötször esett hasra, harmincnyolcszor hátra, tizenhétszer fel, és huszonegyszer le. Kilencvenháromszor ment neki valaminek, ebből hetvenötször kaptam olyan röhögőgörcsöt, hogy visítva fetrengtem a földön. Szóval tényleg teljesen átlagos volt, a kviddicsmeccs mégsem sikerült átlagosra, még a Griffendél-Mardekár viszonylatban se. Addig minden a szokványos volt, amíg besétáltunk a pályára, felszálltunk a levegőbe és elkezdődött a meccs. Ott kezdődtek a problémák, hogy a nézőtérről az emberek random tárgyakat kezdtek felénk dobálni. Persze ezeket remek kviddicsezőként rutinből kikerültük, de azért na! Aztán valaki a hugrabugosok közül elkezdett ordibálni, hogy kapjátok el őket, és mindenki elkezdett minket üldözni/dobálni/átkokkal lődözni, a tanárok meg csak nézték. Mindkét csapat menekülőre fogta. Az én fejemben addigra már kezdett körvonalazódni egy gondolat, mi szerint több áll emögött, mint egyszerű sulis lázadás. Egyre több helyről szórtak ránk átkokat, a Mardekár két gorilla terelőjét el is találták. Egyszer csak sikoltást hallottam.
– Kayla! – A hang a másodéves lánytól származott, akit két, fekete köpenybe öltözött alak tartott fogva. Elöntött a düh.
– Liz, ne menj oda, ez csapda! – kiáltott rám Lucy, a józan eszem, de az én fejemben csak az járt, hogy kinyírom ezeket az embereket. Ezt ugyan némiképp nehezítette az a körülmény, hogy nem volt nálam pálca, de erre is találtam megoldást.
– Úgyse tudsz visszatartani, inkább add ide az ütődet! – kiáltottam Lucynak, aki fejcsóválva hajította felém az említett tárgyat (majdnem ledobta a fejem, de részletkérdés). Az egyik csuklyást leütöttem a meglepetés erejével, a másik pedig inkább odébbállt, ezzel újra szabadon engedve Kaylát. Lehet, hogy megijedt az őrült gyilkos csaj nézésemtől.
– Jól vagy? – pillantottam Kaylára, aki sokkos állapotban bólintott.
– Elég emlékezetes első kviddicsmeccs, nem gondolod? – vigyorgott rám féloldalasan. Elnevettem magam, és nem figyeltem, hogy az árnyékból egy átkot küldenek felém. Eszméletlenül zuhantam le a seprűmről a mélybe.
**********************
– Él! – rikkantott boldogan Sirius. Ez volt az első dolog, amit hallottam. Lucy fölém hajolva vett szemügyre.
– Tényleg – állapította meg. Addigra felfogtam annyit, hogy a gyengélkedőn vagyok, méghozzá Lucy és (!!!) Sirius társaságában.
– Pontosan, hogy volt ez az egész azután, hogy elájultam? – kíséreltem meg a beszédet, miközben félig felültem.
– Nem fogod elhinni! Az egész csak színjáték volt! – dühöngött Lucy. – Miután lezuhantál, a támadód kijött az erdőből, és Podmore volt az! Neki akartam menni, de elmagyarázta, hogy ez csak egy gyakorlat, és nyugodjak meg.
– Tulajdonképpen Ryans még ezután is ki akarta nyírni – pontosított Sirius, de Lucy egy pillantással elhallgattatta.
– Szóval miután ezt az egészet felfogtuk, Dumbledore is biztosított minket Podmore állításának igazáról, és elkezdtek kiselőadást tartani arról, hogy ebből az esetből mi a tanulság. Volt valami auror is, aki minden második mondat után közbeszúrta, hogy LANKADATLAN ÉBERSÉG! A lényeg, hogy a suli tudott erről a „gyakorlatról” – rajzolt a kezével macskakörmöt a levegőbe –, de azt hitték, hogy mi is tudunk róla.
– Aha – ennyit tudtam hozzáfűzni. – Valóban hatásosabbnak tűnik, mint beleesni egy dobozba, akarom mondani, kitakarítani egy szállót.
– Tudatom a többiekkel, hogy jól vagy! Igaz, csak egy viszonylag erős kábítás volt, de mindenki aggódik! – vonult ki Lucy a gyengélkedőről Siriusszal a nyomában, én meg elmosolyodtam. Olyan cukik lennének együtt!