unottan meredek magam elé. a hajam éjszaka megszáradt, hullámokban omlik a vállaimra.
kezdek elveszíteni mindent. kezdem elveszíteni önmagam, a méltóságomat, büszkeségemet, józan eszemet, és a legjobb barátomat, egyben szerelmemet.
vagy már valóban elveszítettem őt, réges régen?
miért van az, hogy minden egyes pillanatban, amikor ránézek, őt látom? ha hozzám ér, az ő bőrét érzem a sajátomon?
a mosolyában őt látom, minden egyes kedves szavában ott bujkál.
de ő már nem ő. a szemeimbe könnyek gyűlnek. nagyon gyorsan letörlöm őket.
- min gondolkozol? - pillant fel rám. kék szemei világosak.
- mivel nem vagyunk barátok, ezért nem mondom el. - suttogom rá nézve.
- megint előlröl kezdjük? - kacag fel. - hogyan bízzak meg benned, ha te nem bízol meg bennem?
megvonom a vállaimat.
elő veszi a kést, és elkezdi forgatni az ujjai között.
- hogyan döntöttél? - kérdezem. - mikor ölsz meg végre?
egy lusta mosoly jelenik meg a száján.
- harmadik hete vagy itt. szerinted?
bele túrok a hajamba, és egy nagy levegőt veszek.
- miért nem ölsz meg már most rögtön? - sziszegem, ő pedig feláll a gugolásából. a kést óvatosan a karomhoz illeszti. és vág. a bőröm alól felszabadul a vér, én pedig össze szorítom a fogaimat a fájdalomra.
- őszintén aranyom, szerinted abban mi a móka, ha megöllek? semmi izgalom nincs benne. eleve, olyan hamar meghal az ember. - lebiggyeszti az ajkát. a szemeimet forgatom.
- miért szereted ennyire ezt az egész kínzásos dolgot?
- lucifer vagyok, aranyom. - úgy válaszol, mintha ez olyan egyértelmű lenne. elvigyorodik. - mellesleg, úgy látom, te is nagyon szereted. - egy újabb vágást okoz a karomon.
mikor ér el arra a pontra, amikor már minden szépet ki öl belőlem?
normális az, ha arra vágyom, hogy végre megtörténjen, hogy végre végezzen velem?
nem, nem az.
- úgy látom miley, hogy megint nagyon elkalandoztál. mi jár a fejedben?
- nem fogom elmondani neked. - válaszolom lazán. a kést a hajamhoz teszi. a pengét feljebb vezeti, és a fejemhez nyomja. nem vág.
szemeit a késen pihenteti, majd a szemeimbe néz.
- tudod, néha úgy felnyitnám a csinos kis buksikádat. megnézném, hogy min gondolkozol. és akkor tudnám. tudnám! - felkacag. - egyszerűen tudnám, hogy mit gondolsz, hogy mit érzel. megtudhatnám, hogy olyan vagy-e mint én.
- lucifer, te egy beteg ember vagy. - mondom tagoltan, lassan, és komolyan.
erre megint felnevet, majd oldalra fordítja a fejét, és rám vigyorog. íriszei sötét kékek most, pár szőke tincs az arcába hullik, ahogyan előre hajol, közelebb az arcomhoz. a kést továbbra is arra a pontra szorítja.
- gondolj csak bele, miley. csak gondolj bele! felnyitnám a fejedet, és már teljesen az enyémmé válnál. mindened enyém lenne. és bevallom aranyom, hogy ez a gondolat, nagyon csábító. - mosolyogva elhajol tőlem, a pengére pillant. pár másodpercig még ott tartja, majd elveszi.
a kés a combomra illeszti, és elkezd valamit a bőrömbe karcolni. felszisszenek a fájdalomra, a vér kiszivárog, és elkapom a fejemet. nem nézem, hogy mit művel velem.
fáj. nagyon fáj. de volt már ennél rosszabb is.
még pár percig kínoz, majd befejezi.
ellép előlem, és a dobozkában kezd el kutakodni. fertőtlenítőt, és fáslit vesz elő. kérdőn felhúzom a szemöldökömet.
nem bírom tovább. hisztérikus nevetésben török ki.
- ez most komoly? - kérdezem, fulladozva a nevetésemtől. - kínt okozol nekem, majd begyógyítod az általad okozott sebeket?!
néma marad. bólint egyet.
- úgy tűnik. - mondja. a fertőtlenítőt a combomra fújja, elkezd csípni. lassan beköti a fehér anyaggal, ami rögtön felveszi a vérem színét.
beharapom a számat.
- kérdezhetek valamit? - kérdezem. csak bólint egyet, befejezi a kötést. felpillant rám. - mi értelme volt ennek?
- ez egy játék aranyom. nem kell mindig értelmének lennie a játékoknak. - válaszolja.
vissza pakolja a dolgokat a dobozkába.
- miért nem hagyod most, hogy tovább szenvedjek? - oldalra billentem a fejemet, pont úgy, ahogyan ő szokta. sötét kék íriszei a szemeimbe mélyednek.
- nem tudom. talán fejlődtem. - vonja meg a vállait. - de ezekre a kérdésekre neked kéne tudnod a válaszokat, nem?
kiráz a hideg.
- legalább olyankor, amikor kedves vagyok, mosolyoghatnál. - nevet fel. - smiley miley.
megborzongok a hangjára. ez a nevetés, olyan volt, mint amilyen luké volt.
- mit kapok, ha elmosolyodom? - kérdezem.
- inkább mit nem kapsz. - vigyorog rám.
lehunyom a szemeimet, és egy mosolyra húzom a számat.
- nézz rám. - suttogja. kinyitom a szemeimet, és az arcára nézek.
úgy figyel engem, mintha bármelyik pillanatban elvesznék. mintha minden egyes kis apróságot elmentene a fejében, minden egyes kis porcikáját megjegyezné az arcomnak.
- valamit elárulok neked. - mondja, kérdőn felhúzom a szemöldökömet.
- mit?
- talán akkor van itt, amikor mosolyogsz. - beharapja a száját, és elmosolyodik. - amikor mosolyogsz, akkor újra éled. minden egyes nap meghal, aztán újra éled, amikor elmosolyodsz. de ez maradjon titok. - a mutató ujját az ajkamra tapasztja. - a kettőnk titka, megértetted?
aprón bólintok egyet, miközben a pulzusom a magasba szökik.
a szemeim az arcáról, a mellkasára vándorolnak. arra a pontra nézek, ahol a szíve van.
tudtam, hogy még ott vagy valahol, legbelül.
tudtam, luke.
__________________