A roxmortsi hétvége után a tanárok egy része még erősebb fokozatra kapcsolt, és időnként Fredet, sőt George-ot is rajtakaptam, hogy egy-egy könyv fölé görnyednek. Persze sokkal egyszerűbb volt engem kérdezgetniük, ám, ha a válaszom meghaladta a két mondatot - ami gyakran előfordult- már én sem tudtam az érdeklődésüket felkelteni.
Mindenesetre a hétvégi csatangolásunk Londonban szép emlékként maradt meg, és örültem annak, hogy a kapcsolatom az ikrekkel, Lee-vel ismét jól kezdett alakulni.
Lassan másoknak is feltűnt, hogy újra jóban vagyunk a fiúkkal. A bátrabbak rá mertek kérdezni, hogy mi történt, bár több lányt inkább az érdekelt, hogy újra összejöttem-e a Weasley-fiúval. A hecc kedvéért mindig mást mondtam, ez az aktuális hangulatomtól függött. Egyszer a mosdóban kapott el Patricia Bennet ezzel a kérdéssel. Soha életemben nem beszéltem vele egyetlen szót sem, és mint megtudtam egy hatodéves hollóhátas volt, és történetesen ott állt a háta mögött Ivy, aki a mi szobatársunk volt. Úgy felbosszantott simán csak a jelenlétével, hogy Patricia-nak azt mondtam, hogy nemcsak együtt vagyunk, még az is kiderült, hogy szülői örömök elé nézünk. Erre aztán olyan kámpicsorodott arckifejezése lett, hogy füstölt utána az út.
Tényleg volt néhány igazán boldog hetünk mindennek ellenére. DS- edzéseken parázs párbajokat vívtunk az ikrekkel és Lee-vel, amelynek nem egyszer az lett a vége, hogy néhányan fedezékbe vonultak, míg mások - például Cedric, Noah vagy Ned - csatlakoztak hozzánk. Arra is volt példa, hogy Harry állított le mindenkit.
Az utóbbi időkben nagy port kavaró újságcikkek ellenére örültem, mikor Seamus Finnigan, Harry Potter osztálytársa is megjelent. Az ötödéves elmondása szerint már hitt az általunk elmondottaknak, Dumbledore professzornak is. Bocsánatot kért tőlem az egyik edzés végén, mire én csak biccentettem egyet. Ezután Cedrichez lépett, aki süketnek tettette magát.
- Tessék? Ne haragudj, nem értem... - mutatott a fülére. Seamus megismételte kétszer is, úgy, hogy már én is hallottam, relatíve távolt tőle.
- Mondom BOCSÁNAT! NEKTEK VOLT IGAZATOK! - kiáltja el magát.
- Hé, ember! - Noah szólt rá. - Nem kell úgy üvölts, értettük.
Seamus fülig vörösödött, szólni mégsem mert, türelemmel várta unokabátyám reakcióját. Végül Cedric megkegyelmezett neki, és kezet ráztak. Én csak a fejemet ingattam, hiszen hihetetlen volt számomra, hogy neki előbb jutott eszébe megtréfálni háztársam, mint nekem.
Számos védekező varázslat elsajátítása után végül eljött a nap, mikor elkezdtünk foglalkozni a várva várt patrónus-bűbájjal – bár Harry nem győzte hangsúlyozni, hogy egy nappali fényben fürdő teremben patrónust megidézni egészen más dolog, mint például egy dementor jelenlétében tenni ugyanezt.
Többen lepisszegték fiatal tanárunkat, és nem is csodálkoztam rajta. Egyre csak néztem, ahogy egyre több társamnak sikerül megidéznie patrónusát. Hermione vidrája ott ficánkolt körülöttünk, még Neville is csillogó szemekkel, kissé keserédesen nézte. Hamarosan csatlakoztak hozzá mások is: versenyt futott a teremben egy kutya, egy nyúl, egy vadkan és egy róka is. Cho dallamos nevetése kísérte, ahogy az ő vadkacsája az állatok után úszott a magasban.
Én Neville-hez hasonlóan kissé elkeseredtem.
- Nem megy - jelentettem ki Harrynek, mikor odalépett hozzám. Felvont szemöldökkel nézett rám, utáltam mikor az emberek néma számonkérésével nézek szembe. Cedric is nem egyszer élt ezzel az eszközzel. - Nem töltesz véletlenül túl sokat az unokabátyámmal, Potter?
- Csak jó megfigyelő vagyok - vont vállat. - Próbálkozz! Te még egyszer sem tetted. Neville, te se add fel! - A fiú bólintott, de észrevettem a hátamon a tekintetét.
- Félek - lépett mellém.
- Én meg nem találok elég erős, boldog emléket - suttogta. - Először az jutott eszembe, amikor kiderült, hogy varázsló vagyok. De úgy tűnik, az a családomnak volt igazán boldog emlék, nem nekem.
- Sajnálom - suttogtam elgondolkozva. A fiú halványan bár, de elmosolyodott. Meg tudtam őt érteni, hiszen mindkettőnk szüleinek ugyanazok a gyilkosai. Bár Neville szülei nem veszítették életüket, de örökre megnyomorították az életét azzal, amit csináltak. Ugyanolyan dühös lehet, mint én. - Nincs esetleg emléked a szüleidről?
Neville csalódottan rázta a fejét.
- Gyerekként mintha álmodtam volna róluk - vallja be. - Anya nevetéséről, vagy arról, hogy a levegőben repülök... Valószínűleg apa lehetett. A nagyinak van egy fotója róla, ahogy apa dobál - mosolyodott el.
- Próbáld meg azzal, Nev! - biztattam őt, és többszöri próbálkozásra, de sikerült minden mást kizárnia, és előbújt a pálcájából valami. A szavam elállt a látványtól, ahogy megpillantottam a fényes tegezt, benne nyílvesszőt. A lény karján ott ült az íja. - Nagy vagy! Ez... ez.... - néztem, ahogy az állat, ami inkább egy koboldszerűségnek tűnt. Neville sikerére a legtöbben felfigyeltek, még Harry is megállt a magyarázat közben, és mindenki ráfigyelt. Engem eltöltött a büszkeség ennek láttán, Luna pedig felkiáltott.
- Ó, tudom mi ez! Ez egy pukwudgie.
- Egy mini dzsinn? - kérdezte Ron, mire páran elnevették magukat.
Többen a szemüket forgatták, de az valószínűleg Luna miatt lehetett, aki gyakran szórakoztatott minket kápráztatóbbnál kápráztatóbb kitalált lényeivel. Kivételesen azonban ismertem a pukwudgie-k történetét, így Hermionével szinte egyszerre kiáltottunk fel. A lány átengedte nekem a szót, és miután nagy vonalakban ismertettem ezt az állatot, Neville-lel kiegészülve beszélgettünk a lény más tulajdonságairól.
A fiú sikerétől én is jobb kedvre derültem, és ezerrel kutattam a jó emlékeim között. Sajnos majdnem mindhez társult már keserédes öröm, de mégis... A megfelelő emlék megtette a hatását, és bár nem öltött alakot, de egy fényes pajzsként már megjelent előttem. Több, mint a semmi. Kényelmesen elhelyezkedtem, de merengésemet egy jól ismert férfihang törte meg.
- Mags! - George hangja, majd érintése zökkentett ki abból az állapotból. - Sietnünk kell!
Azonnal talpra álltam. Harry már elkezdte a diákok evakuálását, alig néhányan maradtunk már csak, köztük a toporgó Weasley-ikrek, Lee és az unokabátyám. Cedricet Harry tartotta vissza, hogy értem jöjjön, aztán a fiú gyorsan intett, és elfutott az egyik újonnan megnyílt ajtó irányába.
- Fiúk, menjetek! - szóltam rájuk -, követlek titeket. Már csak Harry állt az ajtóban, mikor a pergamenhez léptem, de intettem neki, hogy mehet nyugodtan. A névsorra rászórtam a bűbájt, hogy véletlenül se fedezzék fel a titkainkat, aztán futva indultam az ajtótól jobbra lévő folyosón. Ott sejtettem a legközelebb egy titkos átjárót, ahol már kifújhatom magam, és a stresszt.
Sajnálatos módon, amilyen a szerencsém pont Umbridge professzorba futottam bele, aki mögött ott caplatott két mardekáros fiú - talán Harryék évfolyamtársai.
- Megvagy! Most nem menekülsz, Diggory... - A hajamnál fogva kapott el, és jól megrángatta. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomtól, miközben a nő ajkai gonosz vigyorra húzódtak. - Monstro! - A nagyobbik termetű srác előrébb lépett. - Fogd ezt a lányt. Crack, nyugodtan átkozzátok meg, ha szökni mer. Én még megnézem a felső szintet is, hátha Draco elkapott valakit.
Nem mintha megijedtem volna a fiúktól, ahogy elnéztem őket, nem ők voltak a legélesebb kések a fiókban. Viszont fogvatartómnak rendkívül erős szorítása volt.
- Aú! Ez így fáj! Nem kell ennyire szorítanod - mondtam neki, mire a Crack nevezetű egyenesen a szívemre szegezte a pálcáját. - Megígérem, hogy nem szököm el.
- Fogd be a szád! - dörrent rám a másik. - Ostoba griffendéles!
- Én vagyok ostoba? - vontam fel a szemöldököm. - Nem én tartom magam felé a pálcám... - elmosolyodtam a fiún, aki úgy megijedt, hogy majdnem el is dobta eszközét. Persze miután rájöttek, hogy nem mondtam igazat, Monstro erősebben húzta hátra a karomat, mint addig bármikor. Egy kész felüdülés volt, mikor Umbridge visszatért, és rászólt, hogy azért az ereimet nem kéne elszorítani.
Kis híján megköszöntem a nőnek, de megláttam, hogy magával hozta Harryt is, akit átadott Cracknak. Umbridge vezényletével az igazgatói irodába tartottunk. Úgy éreztem még sosem értem oda olyan gyorsan, mint velük, pedig mindent megtettem, hogy minél feltűnésmentesebben lassítsam a menetet. Egészen addig működött a tervem, hogy Monstro vonszoljon magával, amíg nem kezdett el teljes erejéből szorítani.
- Jelentelek - suttogta-, ha nem mész magad.
Gond és habozás nélkül jutottunk be Dumbledore professzorhoz, Harry lépett be elsőként, majd Umbridge után következtem én.
Az igazgatói szobában csapatnyi ember gyűlt össze. Dumbledore az íróasztala mögött ült; arca nyugodt, szinte derűs volt, és szokása szerint egymásnak támasztotta hosszú ujjait. McGalagony professzor mellette állt – szobormereven, szemlátomást pattanásig feszült idegekkel. Ott volt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter is: ő a kandalló előtt ácsorgott, a lábujjain hintázva.
Kingsley Shacklebolt és egy rövidre nyírt hajú, izmos varázsló, akire nem ismertem rá, őrökként álltak az ajtó két oldalán, a fal mellett pedig ott toporgott a szeplős, szemüveges Percy Weasley: pennát és vaskos pergamentekercset szorongatott, s látható izgalommal várta, hogy történjen valami feljegyeznivaló.
A régi igazgatók és igazgatónők portréi közül valamennyien éber, komorarccal figyelték az alattuk zajló eseményeket. Mikor Harry belépett a szobába, néhány portréalakátosont keretszomszédjához, és izgatott sugdolózásba kezdett vele. Miután becsukódott mögöttünk az ajtó, mindketten viszonoztuk Cornelius Caramel pillantását. A miniszter gonosz elégedettséggel meredt ránk.– Lám csak... – szólt. – Lám, lám, lám...Harry olyan utálkozó arcot vágott, amilyet csak tudott. Szíve szaporán kalapált, de az agyafurcsamód tiszta és nyugodt volt. Én pedig csak mosolyogva biccentettem felé, lévén fogvatartóm markában voltam még.
- Jó napot, miniszter úr! Ha tudom, hogy találkozunk jobban kiöltözöm - mosolyodtam el. - Tanárnő, igazgató úr - biccentettem egyet- egyet mindenki felé, majd Percyre néztem. - Seggnyaló.
A fiúnak arcizma se rezdült. Ennyit a régi Percyről, akivel tavaly annyit beszélgettem.
– A Griffendél-torony felé tartott – jelentette Umbridge. Hangjában perverz élvezet csengett. – A Malfoy fiú kapta el. - Őt pedig egy szinttel lejjebb vettük észre - zaklatódott fel.
- És mondtam már, hogy elnézést! - Nyűgösködtem a tanárnő felé. - Véletlenül belerohantam a professzorasszonyba, mert nem vettem észre. Ezért nem kellett volna idehozni engem, és idehívatni a miniszterurat....
- Azt hiszed, ezért vagy itt? - Caramel, ha színlelt is, jól adta a megbotránkozott vezetőt, mikor bólintottam. Végigfuttatta a szemét rajtunk ismét, aztán úgy döntött, Harryt veszi célba. - Nos, Potter... felteszem, te tudod, miért vagy itt.
Harry dacos igennel akart válaszolni, s már nyitotta is a száját, amikor elkapta Dumbledorepillantását. Az igazgató nem az arcára nézett, csupán valahova a válla fölé – s finoman rezgette afejét.Harry irányt váltott a szó közepén.– Ig... nem.– Tessék? – vonta fel a szemöldökét Caramel.– Nem – jelentette ki határozottan Harry.– Nem tudod, miért vagy itt?– Nem, nem tudom.
- Ezek szerint én sem - kotyogtam közbe. Igyekeztem játszani az ostobát, de mikor McGalagony professzor elhallgattatott egy metsző pillantással, befogtam. Szent esküt tettem Merlin előtt, hogy fapofával végignézem mi történik, és csak akkor szólok bele, ha nagyon muszáj. Annyira jól sikeredett a műveletem, hogy már csak arra eszméltem fel, eggyel többen vagyunk, Umbridge az egekig marasztalta az új jövevényt, akinek hatalmas pattanásaiból egy szó jól kivehető volt. ÁRULÓ.
Alig bírtam ki, hogy ne nevessek a képébe. Hermione kiváló munkát végzett.
- ... Miss Edgecombe is. Az édesanyja a minisztériumban dolgozik, Cornelius. Ő segített felügyelet alatt tartani a kandallókat, így a segítségével majdnem elkaptuk Sirius Blacket.
- Micsoda??? De hisz ő egy bűnöző! Még mindig Harryre vadászik? - Sirius említésére teljes csodálkozást tettettem, ami kicsit kizökkentett a némasági és unottsági fogadalmamból. Amúgy is untam már Mariettát csodálni. A hollóhátas lány amúgy sem volt szimpi nekem, és megmondtam Harrynek is, hogy jobb, ha nem kezd Cho-val. Szörnyűségeket álltunk ki Noah-val, amíg a csajszi az unokabátyámra volt akaszkodva. Innen kezdve pedig a logika szerint, aki azzal a csajszival barátkozik, szintén kiállhatatlan. Vagy nem?
- Miss Umbridge! - Draco Malfoy lélekszakadva rontott be az igazgatói irodába, kezében egy pergament szorítva. - Ezt találtam az ajtóra függesztve. Talán névsor lehet.
- Gratulálok... - mondtam. - És mégis hogyan? Láthatatlan tintával írtuk rá a nevünket? Ugyan már, ilyen ostobának nem nézhet minket senki...
Mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám, és én is észbe kaptam, hogy most aztán igazán nagy bajba sodortam magunkat, hiszen ezzel a megszólalásommal lényegében elárultam, hogy valamilyen csoportosulás van a dologban. Persze Percy Weasley és Caramel is kapva kapott a szavaimon.
- Ohó! Tehát elismered, hogy gyűléseket tartotok!
-Mr. Caramel... - Igyekeztem úgy nézni a miniszterre, mint egy össze-vissza hadováló kisgyerekre. - Az előbb közöltük, hogy halvány sejtelmünk sincs, miért rángattak minket ide este. Az egész felháborító úgy, ahogy van! Mégis miért teszik ezt velünk? Azért, mert egyhangúlag azt állítjuk, hogy Voldemort visszatért?
A sötét varázsló említése kicsit kizökkentette az irodában levőket: Caramel megugrott álltában, Umbridge elsápadt, Percy Weasley kezében pedig kettétört a penna. Remélem, jó drága volt, gondoltam cinikusan.
- Ha nem lista - habogott Caramel -, akkor mégis mi?
Elnevettem magam. A miniszter arcán megjelenő fájdalmas fintorból kikövetkeztettem, hogy totálisan bolondnak nézett, a többi tanár meg elhűlt, bár gyanítottam, hogy Voldemort nevének említése is hozzájárult a sápadtságukhoz.
- Honnan tudhatnám? - vontam fel a szemöldököm. - Ugyan, uram. Egy darab üres papír mire bizonyíték? Arra, hogy valaki járt ott? Mégis mit bizonyítana ezen felül? Másrészt pedig, nézze meg azt is, kiknek hisz: Umbridge professzornak, és egy olyan lánynak, akinek a legjobb barátnője Harry Potterrel járt. Mi bizonyítja azt, hogy nemcsak a szakítás miatti bosszú vezérelte? Én megtenném, hogy a legjobb barátnőm védjem - fontam karba a kezem.
- Mit merészelsz? - Umbridge professzornak folyamatosan lilult a feje, de úgy néz ki az utolsó mondatommal elértem a tűrőképességének határait. Talán csak azért nem rontott nekem, mert tartott Dumbledore professzor reakciójától. Apropó, az igazgató úr... derűsen nézte, hogyan csűröm-csavarom a szavakat a miniszterrel szemben.
- Nem is mertem remélni, hogy megismert minket, Umbridge professzor - ingattam a fejem, és próbáltam életem legszomorúbb élményére gondolni, hogy hatásos legyek. - Mármint engem, Harryt, és az unokabátyámat. Ahhoz túlságosan előítéletesen álltunk egymáshoz már a kezdetek kezdetén. De magában csalódtam, miniszter úr. Azt hittem, kiismert már, és tudja, hogy a szabályokat nem hágom át - azt szerettem volna mondani, hogy csak élesen szembe megyek azzal, ami nem tetszik nekem. - ahhoz túl lelkiismeretes vagyok - állítottam meggyőzően. - Nem értem, miért nem látják, hogy itt mi vagyunk az áldozatok.
Fél percig reménykedtem benne, hogy sikert érek el azáltal, hogy ilyen áldozatos monológgal álltam elő, szinte a semmiből. Aztán a SVK professzor meglengette a papírt.
- Hát akkor lássuk - Umbridge békaszeme izgatottan járt köztem és Harry között. - Kiderül, hogy igaz-e a mesétek. - A papírra szegezte a pálcáját, és nem történt semmi. Majd ismét rászegezte azt, és hangosan megszólalt. - Tárd fel titkaid!
A pergamenen egy tintafolt, annyi sem keletkezett. A tanárok megkönnyebbülni látszottak, ahogy mindenki, még Shacklebolt is odaszegezte a tekintetét. Így megengedtem magamnak egy gyors pillantást Harryre. Bármennyire szerettem volna, ha elhiszik azt, hogy minket alaptalanul megvádoltak, elöntött az izgalom a pergamen láttán. Vajon működnek a bűbájaink? Eddig úgy tűnik. Harry szemében is hasonló izgatottságot fedeztem fel, mint ami engem környékezett. - Dolores Umbridge, az iskola főinspektora és tanára, megparancsolom, hogy tárd fel titkaid!
És ez volt az, amikor a szoba levegőjét szinte kenni lehetett, mert a papíron írás nyomai jelentek meg. Levegőt sem mertünk venni, de egymásra sem nézhettünk.
- Olvasd! - nyomta oda hozzám a papírt. - Monstro, aki eddig a hátam mögé szorította a karom, most engedett a nyomáson. Alig fájt igazából, legalább is a temetői sérüléseim után, amiket tavaly szenvedtem el, ez már semmiség volt.
- Tisztelettel köszöntik a Tanárnőt a Tekergők Örökösei! - kezdtem bele.
- A Tekergők Örökösei? - Caramel szinte hápogott, amitől egészen eltorzult az arca. Arra a vén kacsára emlékeztetett, akit Dudley tévéjében láttam a nyáron. Valami Bagodert bácsinak hívták, ha minden igaz.
- Hugrabugosokként kérjük Önt, hogy vegyen ki pár nap szabadságot, és azalatt menjen el vásárolni. A rózsaszín nem az Ön színe, helyette kipróbálhatná a barackot.
Varangypofa szemei kikerekedtek, de itt nem állt meg a szöveg, hátra volt még három ház üzenete.
- A griffendélesek üdvözlik a Tanárnőt, de javasoljuk, hogy váltson pályát. Nem való Önnek a tanítás. Még egy vérfarkastól is többet tanultunk, mint Öntől.
Na erre aztán azt hittem, nekünk esik. A hollóhátasoké volt a következő üzenet, remegő ajkakkal és kezekkel néztem Harryre. Így ő átvette a szót tőlem.
- A hollóhátasok szeretnének kimaradni a pocskondiázásból, mert nem az ő fegyverük, de határozottan szeretnék jelezni, hogy a tanárnő a valaha volt legpocsékabb tanár a történelemben.
Annak ellenére, hogy egyetlen mardekáros sem vett részt a DS-ben, nem maradhattak ki a buliból. Utólag áldom, hogy eszünkbe jutott őket is belekeverni egy esetleges lebukásnál. Senki nem fogja tudni ezek után, hogy ők valóban benne voltak-e ebben vagy sem.
Visszavettem Harrytől a szót, és én olvastam fel az utolsó üzenetet.
- A mardekárosok is tiszteltetik a tanárnőt, de kérik, hogy legyen kedves, és húzza el a hájas alfelét az iskolából.
A jelenlévő mardekárosok egyből hangos tiltakozásba kezdtek, bár nehezen lehetett megérteni mit mondanak, hiszen egymás szavába vágva tették azt. Még a tanárnő sem tudta őket elcsitítani. Dumbledore professzor viszont egyetlen intéssel elhallgattatta őket, miután kiélvezte a helyzetet.
A csendben mindenki magához tért, Umbridge még meg is karmolt, mikor kikapta a kezemből a papírt. Felszisszentem.
- Na de tanárnő! Ne a postást büntesse, legyen olyan kedves! - szóltam rá ingerülten. - Nem tehetek róla, hogy felhúzták Önt ezek az üzenetek. Egyiket sem én írtam.
- Dolores! Meg kell vizsgáltatni ezt a pergament, hogy milyen sötét varázslattal vonták be...
- Sötét varázslat? - húzta fel az orrát McGalagony. - Ugyan már! - Legyintett egyet. - Ez számomra csak egy tréfás pergamennek tűnik, ami előszeretettel sértegeti az őt megtalálókat. Nem igaz, Dumbledore professzor? - Olyan szigorúan nézett az igazgatóra, mint ahogyan rendetlenkedő diákokra szokott. Felfelé görbült tőle a szám, de aztán gyorsan észbekaptam. Még nem jött el az ideje a nevetésnek, hiszen az lebukáshoz vezetne.
- Minden bizonnyal ez a helyzet, Minerva. Gyanítom, a tulajdonosa Zonkótól szerezte a papírt. Nincs szó tehát semmiféle összeesküvésről, vagy tiltott iskolai tevékenységről - jegyezte meg könnyedén. - Látja, Cornelius? - fordult a miniszterhez. - Mind Miss Diggory, Mr. Potter kivételesen okos diákjaink, és bár szeretik a csínyeket, ehhez minden bizonnyal semmi közük. Máshol kell keresnie a tettest - vélekedett.
- Ezt azért megtartom - lengette meg a papírt Umbridge -, és megvizsgálom.
- Tegyen, ahogy jónak látja, Dolores - válaszoltak neki többen is.
Dumbledore professzor ezek után lezártnak tekintette a témát, mondván, hogy semmi illegális nem történt itt, és valószínűleg tényleg egy szerelmi csalódás, valamint a saját előítéleteink áldozatai vagyunk. Azt azért hozzátette, hogy bizony előfordult már a Roxfort történetében, hogy fiatal párok a mosdókban találtak szerelemre, így azon sem kell izgatniuk magukat a felnőtteknek, hogy esetleg néhány diák liheg. Kaptunk egy pár ejnye bejnyét Harryvel, majd az utunkra engedett.
- Remélem, ezúttal bölcsebben választottál lányt magad mellé, Harry - mondta még neki. Én azért észrevettem, hogy az egyik szeme enyhén megrándult, mintha kacsintott volna. A fiú úgy meglepődött, hogy csak biccenteni tudott. Spuriztunk ki az irodájából, még köszönni is elfelejtettünk.
Néma csöndben mentünk egymás mellett egészen a toronyig. Harryt akkora sokkhatás érte, hogy csak percekkel később vette észre, hogy a Dáma a jelszót kéri. Amint bemondtam a megfelelőt, és a portré becsukódott mögöttünk, nem bírtam tovább magammal, és kitört belőlem a kacagás.
- Jajj, Harry! Tapmancs igazán büszke lesz...
- Szerintem Holdsáp is.
- Bár elmesélhetnénk az apáinknak! - Nevetve rogytunk le a kanapéra, és halvány fogalmunk sem volt róla, hogy mit mondjuk a többieknek, hogy ne nézzenek ostobának.
Bár, ahogy végignéztem az arcukon, mindezzel már nagyon elkéstünk.