Senki nem látogatott meg aznap a gyengélkedőn, miután Katie elment, és Madame Pomfrey Cedricet is hamar elküldte, úgyhogy teljesen magamra maradtam a helyiség csöndjében.
A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a teremben, és ennél már csak az volt rosszabb, hogy Madame Pomfrey nesztelenül közlekedett. Fájdalmas és ijedt arckifejezésemre felajánlotta, hogy hoz nekem Álomtalan álom főzetet, de ennél már csak az volt rosszabb, hogy sajnálkozva nézett, mikor elutasítottam.
Hajnali kettőkor már bántam, hogy nem fogadtam el azt az italt. Hánykolódtam. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ennyit érek én itt bárkinek is?
Cedricet megértettem, hogy nem jön, mert bár a pályán remekül repül és kiváló fogó, de szárazföldön közlekedve inkább hasonlít egy elefántra a porcelánboltban. A lopakodás nem az erőssége, de reméltem, hogy legalább a többiek közül meglátogatnak. Legalább Angie...
Önsanyargatásomnak végül az vetett véget, hogy valóban elaludtam - bár reggel olyan érzésem volt, mintha egy percre sem hunytam volna le a szemem. Még mindig rosszabb állapotban voltam, mint Dudley a karácsony előtti boxmeccse után, ahol a győzelem dacára is alaposan elkalapálták vagy mi történt vele. Nem emlékeztem a szóra, amit használt. Mindenesetre elhatároztam, hogy megfizetek még annak a csajszinak ezért, de később kiderült, hogy nincs rá semmi szükség.
Nem a megbocsátás villáma csapott belém, egyszerűen csak Sarah Parker zokogva rontott be a gyengélkedőre, miközben én nyugodtan falatoztam a reggelim. Azt arca, és a testének sok része fel volt dagadva, a haja az eredeti színe helyett a szivárvány minden árnyalatában pompázott, a bőre pedig több helyen is úgy nézett ki, mintha megégett volna. Elzokogta a drága javasasszonynak a bánatát, amiből én csak szavakat tudtam kivenni, amik szúnyogok zümmögésévé váltak. Szerencsére el tudtam őket hessegetni.
Hosszú, csodálatos tengerparton álltam, a naptól szikrázott a teljes vízfelület. A sós levegő eltöltötte minden érzékemet, felszabadított. Végre úszhatok egyet, gondoltam. Dennis jó munkát végzett tavaly, így már egyre kevésbé éreztem fenyegetőnek a strandot. A stégre tartva régi és új osztálytársakkal, ismerősökkel találkoztam a parton. A Weasley-ikrek is követtek, felismertem a lépteikről őket. Fred könnyed, George pedig puha, de határozott mozgású volt, így nem volt nehéz megkülönböztetni sem. Már épp meg akartam fordulni, de a móló hirtelen véget ért, én pedig bezuhantam a vízbe.
Az úszástudásom cserben hagyott, pedig mindent úgy csináltam, ahogy Dennis tanított. A víz túl mély volt, Fred pedig egy "úszni tilos" táblára mutatott, a pániktól pedig lebénultak a tagjaim. George meg akart menteni, de én csak kapálóztam, a sós ízű víz a számban volt, az orrom marta, és már nem kaptam levegőt sem....
George pedig túl messze volt. Éreztem, hogy lehúz a víz, és idő kérdése, hogy valami tengeri állat ne faljon fel.
- Tee! - Amos bácsikám arca, majd szépen lassan a többi testrésze is megjelent előttem a vízben. - Te voltál! Tudom!
- Miss Parker! Mit művel? - Valaki szinte sikított, én pedig rögtön éreztem a megkönnyebbülést. Kipattant a szemem, reflexből felültem, a hirtelen fájdalomtól minden izmom összerándult. Zihálva vettem a levegőt, a sós víz íze már múlóban volt, de a hirtelen fény bántott. Sűrű pislogásaim közepette feltűnt az ágyamtól úgy egy méterre földön fekvő csaj alakja. Zihált, mint aki kilométereket futott, én pedig a fájdalommal mit sem törődve az ágyam tőle legtávolabbi végébe húzódtam.
- M-mi történt? - Parkeren, rajtam és Madam Pomfreyn kívül senki nem volt a szobában, utóbbi kivont pálcával állt a lányra meredve.
- Azonnal takarodjon innen! - rivallt rá, és a szoba legtávolabbi ágyára mutatott. Gyorsan a szekrényéhez lépett, és két fiolányi bájitalt vett elő. Remek, gondoltam, újabb adag főzet, de legalább ezúttal a másik is kap. Aztán teljes sokkba kerültem, mert Madame Pomfrey lehúzta az egyiket, utána pedig kikötözte a lányt. Parker vergődött, de a javasasszony ismét rászólt, majd engem kezdett vizsgálni. Belém diktálta a másik adag égszínkék löttyöt. - Miss Diggory... - mély levegőt vett, mikor észlelte, hogy nem tudom mi történt. - Parker kisasszony... nos, megpróbálta önt megfojtani egy párnával.
Abban a pillanatban robbant be a gyengélkedő ajtaja, Dumbledore, McGalagony és Bimba professzorok álltak mögötte. Én pedig teljes sokkban feküdtem az ágyamon.
- Az előbb még a tengerparton voltam - bukott ki belőlem önkéntelenül. Kezemmel a hajamat simogattam, hátha azzal tudom bizonyítani az állításom. Valóban vizes volt, de inkább tűnt izzadtságtól, mintsem tengervíztől összeragadtnak.
- Tessék? - McGalagony azonnal hozzám sietett, és aggódva mért végig. - Tengerparton? Mit jelentsen ez, Poppy, kérem? - fordult hozzá, majd félrehúzódtak.
- Én... én azt hiszem elaludtam - folytattam, amikor McGalagony mellettem ült ismét. Elmeséltem neki az álmomat, mert fantasztikus érzés volt, hogy valaki meghallgat, ott van, figyel rám, sőt még érdekli is mit mondok. - Rosszul aludtam az éjszaka, sokszor felébredtem. De az előbb, a parton... úszni szerettem volna, és mikor bementem a vízbe, Fred szólt rám, hogy másszak ki a vízből, mert rossz helyen vagyok. De nem tudtam... - zokogni kezdtem. - Nem tudtam kimászni, rettegtem, hogy egy cápa meg fog ölni, George pedig nem tudott megmenteni... túl messze volt. Pedig próbált, professzor! Esküszöm, hogy próbált... aztán csak alámerültem, Amos bácsikám pedig a víz alatt tartott, engem hibáztatott, amiért leégett az iskolája - bár ez nem volt az álmomban, de éreztem, hogy igaz, amint kimondtam. - Aztán éreztem, hogy Trelawney professzor meg fog jelenni, szinte már láttam, és tudtam mit akar mondani. Azt, hogy Dumbledore professzor még mindig piros pöttyös bögréből issza a kakaót. McGalagony professzor, kezdek megőrülni? - kétségbeesetten pillantottam rá. - Kérem, legyen őszinte! Olyan valóságos volt... de azt hiszem közben végig ebben az ágyban voltam. - A tanárnő megrendülten ült a széken, és megfogta a kezemet. Puha érintése volt. Ha kicsit jobban magamnál vagyok, látom, hogy a minden felnőtt aggódva néz rám. De a professzor nem válaszolt, így folytattam. - Nem kaptam levegőt mikor megébredtem, aztán csak Parkert láttam és Madame Pomfreyt kivont pálcával.
- Értem - bólintott Dumbledore. - Köszönöm, hogy megosztottad ezt, Miss Diggory. Néha lehetnek olyan álmaink, amelyek rendkívül valóságosak, és megérintik az érzékeinket. Mond számodra valamit ez az álom?
Lassan ingattam a fejem.
- Illetve... korábban már voltak hasonló rémálmaim, de azok még ennél is zavaróbbak voltak. Arról szóltak, hogy Trelawney professzor kóborol az iskolában, és mikor hallom, hogy mit motyog, mindig ugyanazt mondja: Dumbledore professzor keddenként piros pöttyös bögréből issza a kakaóját, és ezért történik minden - az igazgató nem tudta elfojtani a mosolyát, halványan ugyan, de felfelé görbült az ajka. - Amos bácsikám pedig saját iskolát nyit ezekben az álmokban, és csatlakoznom kell hozzá, ha nem szeretném, hogy a Roxfort elpusztuljon, vele együtt George is. Ezek újra és újra előjönnek... Ráadásul Parker most meg akart ölni. Én pedig majdnem abban a tudatban haltam meg, hogy vízbe fulladtam.
- Nem kell félned, teljes biztonságban vagy, és megvédünk.
McGalagony velem maradt, de azért érezhetően feszülten figyelt arra, amit a szoba másik végébe távozók beszéltek, miközben a javasasszony fal fehéren fel-alá járkált. Csak akkor nyugodott meg, amikor a vizsgálatainak meglett az eredménye.
- Minden rendben - sóhajtott. - Bár, Minerva, egy szóra... - félrevonta a tanárnőt, sajnos olyan messzire, hogy ne értsem miről beszélnek.
Dumbledore hamar távozott, a két házvezetőnő asszony csak később. McGalagony nagyon rendes volt, megkérdezte írjanak-e haza, de teljesen feleslegesnek tartottam. Debby néni pedig már nem él. Azért igazán bírnám, hogyha a túlvilágra is tudnánk üzenetet küldeni. De sajnos nem ez a helyzet.
Egyedül állok a világban.
Melankolikus nyugalmamat időnként csak Parker nyüszítése szakította meg egészen addig a pillanatig, amíg este egy hangos női sikoly nem hasította át a teret. Míg én izgatottan pislogtam a vastag faajtók felé, a javasasszony kirohant az ajtón. Gondoltam nem árt, ha követem. Nehezen, de kikászálódtam az ágyból. Az ajtó nyitva maradt, és míg vigyázva, hogy ne kerüljek Madame Pomfrey látószögébe kisurrantam.
A bejárati csarnok közepén egy professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén. Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn. A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.
– Nem! – visította. Nem volt túl ismerős a hangja számomra, biztosan nem vettem fel órát hozzá. Akkor vagy az asztronómiatanár lehet vagy a jóslástan. Az utóbbira tippeltem, mert egy asztronómiatanár a képzeletemben sosem öltözködne így. – Nem! Ez nem teheti... Nem nyugszom bele!
– Pedig számíthatott rá – felelte egy magas, kislányos hang. Umbridge megerősített benne, hogy ő Trelawney professzor.
Az iskolában csak két tanár helyzetéről tűnt úgy, hogy kirúgás fenyegetheti őket: Hagrid és Trelawney professzor. Mivel az - az óriáshoz képest kistermetű - nő nem Hagrid volt, így kitalálható volt ki lehet az. És itt szűnt meg számomra az érdeklődés.
Nagyon fázott már a lábam, és lassan mindenem is, úgyhogy sajgó csontjaimat arra ösztökéltem, hogy visszamásszanak a hálótermekhez képest keményebb, de kényelmes ágyamba. Onnan hallgattam a leszűrődő zajokat, amibe Parker hüppögése szűrődött bele.
- Te voltál, igaz? - hallottam a hangját a távolról. - Csak a te kezed lehetett benne. Elvégre Cedric a rokonod, és ő tudhatta...
- Miről hadoválsz itt?
- Megtudtad, hogy allergiás vagyok a pálmafélékre! És feltűnésmentesen be is tudtál osonni a klubhelyiségünkbe... Meg akartál ölni! - hörögte.
- Mint te engem? - horkantottam. Erre elhallgatott. - Megnyugtathatlak, ez a módszer nem az én kenyerem. Egyébként is - sóhajtottam fel, látva, hogy nem beszél tovább- ha meg is akartalak volna ölni, akkor sem tudtalak volna. Végig a itt voltam, ugyanis mindenem fáj, és járni is éppen csak tudok. Örülök neki, ha egy ilyen esés után még ülhetek valaha seprűre... Másrészt pedig, ha bajom van veled, az arcodba mondom, nem érdekel mi a reakciód. Az viszont különösen felháborító, hogy Cedricet, a háztársadat vádolod! Ő a pályán kívül egy légynek sem tudna ártani, és bár a fél kviddicscsapatom követelte, hogy tegyen ki téged a csapatból a történtek után, nem így tett!
Parker fújtatott.
- Hiába dühöngsz. Én lehetnék felháborodva, és jogosan! Te kétszer öltél meg majdnem, én pedig egyszer sem próbáltalak téged! Csak nehogy ihletet kapjak éjszaka... - suttogtam neki, mert hallottam, hogy Madame Pomfrey visszafelé tart, a tömeg is oszlani kezdett odakint.
Ha nem akart volna párnába fojtani ez a csaj, talán még érdekelne, hogy ki tette vele ezt. Így csak azt sajnálom, hogy a gyengélkedőre fel tudott jönni. Durvábbnak kellett volna lenni vele.
Az igazgató úr kötelezett Álomtalan álom főzet ivására, így az éjszakáim nyugodtan teltek. A Madame Pomfrey által adott főzetek lassan megtették a hatásukat. Két nappal később Parkert is kiengedték, búcsúzóul még megállt az ágyamnál.
- Nézd... köszönöm, hogy nem toroltál meg rajtam semmit - szólt. Nehezen fogtam fel, hogy hozzám beszél. - Ha hiszed, ha nem, a kviddicspályán nem volt szándékos, amit tettem. Teljesen lebénultam, mikor megláttam, hogy zuhansz... Sajnálom, amit okoztam. Ha ez megnyugtat, Dumbledore és Bimba professzorok felfüggesztettek egy hónapra, úgyhogy összepakolni megyek, aztán a vonat hazavisz. Vigyázz magadra, és gyógyulj meg.
Bólintottam a szavaira, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Az álmaim jelentésével zaklattam magam amikor ébren voltam.
A hét közepén szerencsére a szobatársaimnak eszébe jutottam, és rendszeresen hozták nekem a házit. Én kezdtem jobban lenni, már sétálgattam is a kórteremben, és mire a javasasszonyunk kijelentette, hogyha ilyen ütemben javulok, kienged, már a csajbandánk újra összeállt, Angie, Alicia annyi időt töltöttek nálam, amennyit csak lehetett. Annyi időt, hogy bizalmamat megszerezve el tudjam mesélni a Parkerrel történteket.
Angelinának kikerekedett a szeme, és egyből felpattant. Miután kinyomta belőlem a szuszt is egy hála Merlinnek, élsz! kiáltással egybekötött szorongatással, indulatba jött.
- Mégis mit képzel ez a csaj magáról? Hol van? Megkeresem.
Aliciával ketten fogtuk le, bár amikor ránéztem a lányra, azt hittem ő is be fog feküdni mellém. Közte és Angie között járattam a tekintetem, mert a két lány egymást nézte.
- Nem fog tetszeni - mondta Alicia. - Katie tudta, hogy Sarah allergiás lehet, mert van olyan üvegház, ahová nem mehet be, és Bimba rendszeresen felmenti. Egy gyógynövénytanra járnak ugye. De... csak azt hittük, hogy iszonyodik a kúszó-mászó indáktól vagy ilyesmi.
- Az ikrek pedig elővették a tréfakellékeiket, és a Dagadox por... hát, biztosan van benne valami, amire az ember allergiás lehet... Szóval mi voltunk. Együtt. De csak a ruháját szórtuk be vele!
Hamar leesett, mit mondanak nekem.
- Értem - mondtam. - Tehát közvetve az életemre törtök - bólogattam nagy komolyan. A lányoknak egyből kikerekedett a szeme, és már egy könnycsepp is ott csillogott valahol, amikor elnevettem magam. - Most már teljesen mindegy. Csak kérlek, legközelebb ne csináljatok ilyen butaságot! Az életembe kerülhet.
Miután kikerültem a gyengélkedőről, és az osztálytársaim körbeörömködtek, hogy életben maradtam, az idő mintha felgyorsult volna.
Az ikrek a közelembe is alig mertek jönni, én pedig melankolikusan vettem tudomásul ezt. Angie aztán kiszedte belőlem szomorúságom okát, én meg persze hogy elárultam, de nem baj. Utólag legalább is jó volt, mert kiderült, hogy csapatkapitányom fenyegette meg őket, hogyha a közelembe jönnek éjszaka levágja a szerszámukat. Teljesen megértettem így, és miután kidühöngtem magam egy jó oroszlán módjára, mintha rendeződni látszott volna a helyzet, és már néhány mondatot tudtunk is váltani az ikrekkel. Ebédnél, meg hasonló helyzetekben.
Noah megnyugtatott, hogy Borsókára is ügyelt, majd megjegyezte, hogy Hagrid óráin is rendkívüli lesz, hogy lesz végre párja. Azt, hogy nekem tetszik-e ez a felállás már nem érdekelte miközben arról hadovált, hogy ideje volt visszatérnem, mert Legendás lények órán rengeteg, általam adott, kreatív névre lesz szükség. Természetesen nem árulta el milyen lényekről tanulunk, de annyi baj legyen.
Harry volt az, aki talán a legnagyobb örömmel fogadott, és gyógyulásom alkalmából újra össze is hívta a DS-t, hátha - jegyezte meg- ismét lesz okuk az életem félteni.
Persze arra így is volt ok, mert a tanárok napról napra annyi házi feladattal, gyakorló tesztekkel láttak el minket a "közelgő" RAVASZ-ok alkalmából, hogyha már a kvoddicsmeccsen is tanulni kezdek, az is túl késő lett volna.
Még arra is vetemedtem, hogy a jól sikerült álcázóbűbájomat a tankönyveimen is bevetettem. Így Umbridge-nek nem tűnt fel, hogy SVK-n Átváltoztatástant vagy más egyebet tanulok éppen, amíg úgy tettem, mintha jegyzetelnék.
Szinte meg is akart dicsérni, hogy milyen szorgalmas lettem hirtelenjében.
Persze Angie-ék is kiszúrták, hogy a vén varangy nem szemétkedik velem, és megjegyzéseket tettek rá, hogy A defenzív mágia elméletét olvasom még az étkezések alatt is.
- Így egyszerűbb - rántottam vállat egy alkalommal, mikor már Harry is furcsállta a dolgot. - Átváltoztatástant tanulok - néztem rá.
- A Fushel-könyvből?
- Dehogy is! Ez az Á.... - Félbehagytam a mondatot, mert rájöttem, hogy elfelejtettem levenni a bűbájt a könyvről. - Mindegy. Hasznos és kész. Épp a kiábrándító bűbájt olvasom...
Erre aztán végképp rácsodálkoztak, majd utálkozni kezdtek, hogy szívják a vérem. Ezek után persze a griffendélesek többségének példamutató volt a viselkedése SVK órákon.
A napok viszont lassanként hetekké váltak, és a következő roxmortsi hétvége ideje is eljött. Én Londonba terveztem hoppanálni, hogy Dudleyval végre találkozzunk, mert megírta nekem, hogy nekik is szabad hétvégéjük lesz.
Persze Siriushoz is jó lett volna elmenni, de a terveim keresztbe húzta egy igen jelentős dolog. Vagyis entitás, vagy élőlény, nem is tudtam hogyan neveztem. A legegyszerűbb talán megnevezni: Angelina Johnson.
Ugyanis őkegyelmességét éppen elcsíptem, amint Fred Weasley-vel éppen lekoptatják George-ot és Lee-t, de ahhoz már túl késő volt, hogy a másik irányba induljak.
- Maggie! - Lee nagyon megörült nekem. - Csatlakozol hozzánk?
Válaszképpen bólintottam, mert hang nem jött ki a torkomon. Közben az összes sejtem visított belül, hogy ez még túl korai.
- Mi a program? - kérdeztem visszakozás helyett.
- Egyelőre a Három seprű felé megyünk.
- Remek kezdés - mosolyodtam el. Lee vitte sokáig a prímet a beszédben, és a jövőjéről beszélt nekem. Sportkommentátori pozíciót szeretne magának a jövőben, viszont mindig megmaradna az ikrek hű támogatójaként is. Úgy tűnt George már végighallgatta őt egyszer, így én egy ideig csendben füleltem.
- Csodálatos - hümmögtem sokadjára is. Aztán a fiú megnémult. - Ne haragudj kérlek - kezdtem, mert a szeméből sütött a megbántottság. - Nem akartam megsérteni az érzéseid, és tényleg rendkívül örülök, hogy tudod mit kezdj magaddal, Lee. De az a helyzet, hogy én korántsem vagyok ilyen szerencsés. Halvány fogalmam sincs mit kezdjek magammal az iskola után. Egy ideig auror akartam lenni, de ahhoz a gyógynövénytan és az SVK eredményeim túlságosan pocsékok, így gyógyító sem lehet belőlem, az újságírón gondolkodtam még, de nem lenne olyan lap, ami alkalmazna, abban biztos vagyok, de ha lenne is, egy hatalmas háború elején vagyunk, és ki tudja megérjük-e a végét? - Főleg mostanában egyre inkább azon járt az eszem, hogy lehet meg fogok halni a közeljövőben. Ezt azért nem mondtam el. - Tehát minek fecséreljem el az éveim tovább tanulással, ha lehet el sem fogok tudni menni vizsgázni sem belőle? Nincs kedvem az iskolapadban meghalni. Ráadásul a nagynéném nemrég halt meg, a rabok szökése körül, így rám szakadt egy ház is, és csak remélni merem, hogy az örökségem van akkora, hogy fel tudjam újítani, és el tudjam magam látni is, amíg tart a renoválás.
A két fiú döbbenetében eltátotta a száját is.
- Nem kell ennyire lesokkolni, én is tudok bőbeszédű lenni, ismertek már vagy két éve. Sajnálkozni meg el ne kezdjetek.
- Akkor ezért voltál azzal a fazonnal kettesben a múltkor? - kérdezett rá Lee.
- Láttuk - tette hozzá George is.
- Igen - bólintottam. - A hagyatéki ügyvéd volt az, Mr. Ruiz. Eleinte Amos bácsi is ott volt, meg Cedric is, mind örököltünk valamit. De nekem tovább kellett maradni, mert én örököltem Debby néni London környéki házát.... Bele se kezdek, mi a gond vele.
Egy ideig csendben baktattunk egymás mellett.
Kezdett kínossá válni a csend. Éreztem, hogy valamit mondanom kell, mert Lee nem vállalta tovább a villámhárító szerepét, de ami a fejembe ötlött az több volt, mint kínos.
- Na jó - kezdtem bele úgy, hogy magam sem hittem el-, van egy elefánt ott köztünk, és muszáj beszélni róla. Igen, Lee... George meg én már nem vagyunk együtt. Nem vagyunk együtt - először mondtam ki hangosan, a fiú szemébe nézve. - Ezzel együtt kell élnünk. Szerintem mindketten hibáztunk, és nagyon sajnálom. Én arra jutottam, hogy nem tettünk eleget, egyikünk sem tett eleget, hogy együtt maradjunk, ennek így kellett lennie. Viszont ez az egész nem jelenti azt, hogy nem érdekelsz többé vagy hogy nem vagy, vagytok nekem fontosak. Igenis hiányoztok mind a hárman. Te is, Fred is, és Lee, te is. Azt szeretném, hogy megmaradjon a barátságunk. Szerintetek ez lehetséges?
A két fiú, de még én is lehidaltam a szövegemtől. Elmondtam hát, ami hetek óta zavar.
- Ó, ember! Lee először a mellettünk sétáló ikerre nézett. - Te is hiányoztál - Lee megállt, és szó szerint a nyakamba borult. - Nem érdekel, hogy az unokabátyád megfenyegetett mindhármunkat, hogy hagyjunk téged békén... Csak nem tudtam, te akarod-e a barátságunkat.
- Igen, nagyon is - bólogattam. - Cedrickel pedig majd elbeszélgetek. És te, George? Te mit gondolsz?
- Ha már így kérdezed... Sajnálom én is, hogy elrontottuk - vallotta be-, de nem akarlak én sem elveszíteni. - Odalépett, hogy megöleljen, de Lee továbbra sem engedett el, így már hárman ölelkeztünk. Kívülről nézve tuti nevetségesek voltunk, de magasról tettem rá, ha ez azt jelenti, hogy visszakapom a legjobb barátaim. - Nélküled üresek a csínyjeink - mondta meghatódást színlelve, bár hetek óta nem láttam az arcán olyan széles mosolyt, mint akkor.
- Akkor most már velünk jöhetsz - jelentette ki, majd behúzott mindkettőnket az egyik utcába, és egy pillanattal később már egy szűk gumicsőben találtam magam.
- Aztán! Ez az Abszol út - tátottam el a számat. - Ezek szerint mégsem a Három seprűbe ülünk be?
- Nem voltunk tétlenek Freddel - kezdett magyarázatba, miközben elindult az úton. Egy nagy, sarki épület mellett állt meg, ami kívülről még lakatlannak tűnt. A cégérről még hámlott a tapéta, az üvegablakok porosnak tűntek, de bent már látszott némi mozgás. - Szinte aprópénzért kaptuk a boltot, ahhoz képest, hogy sokkal kisebb üzletek milyen árban vannak. A bolt neve készül, biztosan tetszeni fog neked - pillantott rám-, majd meglátod, és fel tudtunk bérelni néhány munkást, hogy belülről rendbe tegyék a helyiséget, mire nyitásra kerülne a sor. Gyertek - intett, és belépett az ajtón.
A dolgozó mágusok egy pillanatra elhűltek, arrra gondoltam biztosan halvány fogalmuk sincs az ikerpár melyik tagja bukkant fel.
Tisztelettel köszöntek neki, majd nekünk is. Amíg George beszélt pár szót a vezetővel, mi körbenéztünk.
Valóban tágas volt a tér, és a hátsó rész szépen alakult. Nem szabadott semmihez sem hozzáérnünk, mert sok polcon, ahogy a lépcsőn is, még száradt a lakk.
Ahogy a színárnyalatokat néztem, eszembe jutott valami.
- George! Ugye nem... Bíborszín és levendula lila? Ez lesz a fő árnyalat?
- Bizony - lépett hozzánk. Igazán megható pillanat volt, hiszen a lila az én kedvenc színem. De a falak színei, a polcok, asztalok elrendezése mind olyan színre lettek pácolva, ami ezekhez passzol. - És ezt nézzétek! Nem bírom ki, míg elkészül - odalépett egy tervezőasztalhoz, és egy nagy mappát kiterített.
Egy papír volt, amin három szó szerepelt: Weasley Varázsvicc Vállalat. De szerepelt még rajta más is: egy M és egy L jelzés is, ami szép keretbe foglalta a cikornyás betűket.
Na jó... Ez még jobb annál is, hogy Dudleyval kitárgyaljuk az eddigi eseményeket.
- Van hova jönnöd iskola után. Rengeteg feladatunk lesz még akkorra is.
Rám mosolygott, mire a szívem hevesebben kezdett verni. Imádtam ezt az embert, és most talán még jobban sajnáltam, hogy milyen szerencsétlenül ostobán viselkedtünk.
- Mindenképp - feleltem neki. - Én is úgy látom, hogy egy női kéz nyoma elférne itt.