Ha valamire ez a miniszteri cikk jó volt, az, hogy befejeztem a picsogást. Lélekben felkészültem rá, hogy az életünk visszazökken a régi kerékvágásba, Umbridge a nyakunkon marad, és nem lesz nyilvánosan kivizsgálva az azkabani rabok kitörése sem. Magyarán az egész akciónk elsüllyed a semmibe.
Rengeteg dolog járt a fejemben, a cikktől elkezdve a Rita Vitrolnak adott interjún át a Siriusszal folytatott beszélgetéssel együtt Cedric egyik, aznap reggeli mondatáig.
- Tudod kishúgom - szólalt meg két falat között-, játszhatod itt a kőkemény ribit, de belül akkor is az én unokahúgom maradsz, aki az érzékeny lelkével megérint mindenkit, akinek van esze a köréd épített fal mögé látni.
Majdnem félrenyeltem azt a zabkása szerű cuccot, amit az első főétkezés gyanánt lapátoltam be magamba. Méghogy én, érzékeny?
- Mit parancsolsz?
- Tudod, amikor nem játszod az erőskezű, akaratos vezetőt, akkor előbújik az, aki te vagy. Az a személy, aki igenis odafigyel másokra, a lelki világukra és véletlenül sem tenne olyat, amivel megbántja azt, akit szeret.
Szólni sem tudtam. Aznap egy élénk sminket viseltem, hogy a jókedvemet és a törhetetlenségem mutassam, egy skótmintás szoknyát kényszerítettem magamra egy fekete harisnyával, hiszen sosem árt egy kicsit kilógni a mindennapos szürkeségből.
- A külsőd is ezt mutatja. Igyekszel átlépni a határaidon, de csak óvatosan, hogy ne ütközzön szabályokba.
Ó, az a csínytevő mosoly, ami Ced arcán megjelent. Jól ismertem már, hogy tudjam, fel akar cukkolni.
- De ez jó! Nem sértésnek szánom...
- Sértésnek vettem.
- Csak meg akartam jegyezni, hogy szerintem az érzékenységednek több hasznát vennénk - vigyorodott el. - Ráadásul többen hiányolják azt a külsőd is.
- Hát, ehhez kell hozzászoknia mindenkinek. Hamupipőke ugyanis meghalt. De mégis... - merengtem el-, ki az a sok mindenki?
- Például én. Meg Noah.
- Noah?
- Szerintem többre mennél azzal, ha az érzékenységed mutatnád ki, ahelyett, hogy a sérthetetlent játszod - bukkant fel az említett szamár feje, majd a többi testrészével együtt leült az asztalhoz.
- Persze. Ezen kacagnom kell - jegyeztem meg mosolytalanul. - Röhög a májam. Jó lenne, ha nem szólna bele egyikőtök sem abba, hogy hogyan viselkedek és mi állna jól nekem. Én így birkózom meg a nehézségekkel, vagy jó lenne, ha ismételten álomtalan álom főzetbe fojtanám a bánatom? - Az utolsó kérdést franciául tettem fel, hogy senki más ne értse meg. - Lehet azt kellene... Hát, vegyétek tudomásul, hogy nem fog menni. - Eszembe jutottak azok az emlékek, amikor a gyomrom apróra zsugorodott Philippe láttán akkor, amikor megláttam. Valamikor szégyenérzet társult hozzá. Azért ittam azt a főzetet is, hogy ne kísértsenek az emlékek még álmomban sem. Most viszont, hogy Cedric itt van, és vitázhatok vele, olyan magabiztosan zengett a hangom, hogy magam is meglepődtem rajta.
Mindenesetre már most utálom, hogy Cedric repertoárja új szereppel bővült, és a pszichológusomat is el szeretné játszani.
- Kőkeményen dolgozom rajta, hogy milyen, amikor mások érzéseit a semmibe veszik. És egyébként is - tettem csak úgy hozzá-, veled még mindig nem beszélek.
- Na! - hördült fel a célszemély. - Ne már, Margaret! Képes lennél félredobni egy ötéves barátságot ketteskéért?
- Ne hívd így! - szisszentem fel. - Nem kívánok a nyomdokaidba lépni, akármit is ír a Próféta - vetettem oda. A cikk ugyanis próbált beállítani ugyanannak a szajhának, akinek tavaly is.
- Aú - Noah színpadiasan a kezét a szívére tette, és úgy szólalt meg, mintha a világ összes terhe rajta lenne. - Ez fájt.
Cedric viszont nevetett, mit nevetett, röhögött legjobb barátján.
- Tusé - folytatta Noah. Olyan világfájdalmat varázsolt az arcára, hogy bárki azt hihetné, vérig sértettük valamivel. - De igen. Az a szennylap merő szívás. De én szeretlek. Mint barátot - tette hozzá gyorsan. - És hiányzik az ökör-lök-ödésünk. Ez az új Gretie ismeri még ezt a fogalmat?
Szörnyűség! Erre a szóra kicsúszott egy mosoly, és nem bírtam tovább.
- Elmondtad neki - néztem Cedricre. Nem kérdeztem, nem vádoltam vagy fenyegettem. Ezt csak megállapítottam, hiszen egyértelmű volt, hogy Noah tud a mosolyszünetről köztem és George között. Mély levegőt vettem, hogy véletlenül se mutassam ki mennyire érzem magam magányosan. - Utálni foglak ezért minimum 10 évig. - Aztán felnevettem. - Jajj, Merlinre! - levegő után kapkodtam. - Ez a mondatom annyira Zack-es volt, hogy már fáj. - A kezemet a bordámra szorítottam. - Te mit vigyorogsz? - néztem Noah-ra. - Rád is haragszom még legalább...
- Haragudj rám addig, amíg jólesik, sőt, kifejezetten kérlek, hogy a síromra is pisilj majd rá!
- Rendben - a kezem nyújtottam neki, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor Noah Hannover és köztem rendeződtek a dolgok.
Hülye lennék nem beismerni, hogy az egész az én hibám. De még bolondabb, ha ezt hangosan ki is mondanám. Ez olyan dolog volt, ami maximum két emberre tartozik, és ezek közül egyik sem volt Cedric vagy Noah. Hiszen George meg is állíthatott volna, de hagyott elsétálni...
- Na és mi a terv?
- Az, hogy megtanítunk enni - Ced undorodva nézett Noahra.
- Ha öt évig nem sikerült megtanítanunk rá, most már nem fog - ingattam a fejem. - A gyereket amúgy is csak hat éves koráig lehet nevelni.
- Nem vagyok már gyerek! - háborodott fel az említett. Ceddel mi csak összemosolyogtunk. Csak nem érzékeny pontra tapintottunk? Talán a nagy Noah Hannover is kikészíthető....
- Dehogyisnem - vigyorodtam el. - Pici babuci, még nem megy a szalonna evése. Falatonként kell adagolni a pépet neki... - gügyögtem. Tényleg nagyon ocsmány volt, ahogy egy hosszú szeleten csámcsogott.
És majdnem egy teljes percig csend volt. Imádtam amikor én bosszantottam valakit, és az a sértődött, szinte sistergő csend megülte köztünk a levegőt. Bár ha Noahról van szó biztosra vehettem vissza fogom még kapni ezt a beszólást.
- Megyünk ma SVK-ra? - törte meg a csendet. Ezek szerint ezúttal tényleg én nyertem a szócsatát, és végre kipipálhatok egy pontot a bakancslistámon: Noah-t idegesíteni. - Alig várom, hogy Maggie ezzel a szereléssel Umbridge-ra mosolyogjon.
- Természetesen megyünk. A terv az, hogy úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna. Egy bizonyos határig elmehettünk, ez meg is volt. De nem kockáztathatjuk azt, hogy a nyakunkra járjon, mert azzal másokat is kellemetlen helyzetbe hozhatunk.
Újabb csend következett. Ezt a fajtát a az előzővel szemben viszont utáltam. Nem éreztem semmiféle diadalt, ez inkább a legyőzöttek csendje volt. Olyankor zavarodtam össze, mert a kusza gondolataimnak volt idejük előjönni.
- Tehát hagyjuk nyerni a minisztériumot és ezt a banyát...
- Ma - vágtam a szavába. - Ma ők nyernek. De ez nem lesz mindig így, és az idő is nekünk dolgozik. Év végére úgyis kiderül ki marad...
- Senki - jegyezte meg Noah. - Senki nem marad, mert mi elballagunk, és ha tényleg átok ül az álláson, Umbridge sem marad - magyarázta.
Nekünk meg igazat kellett adni neki, és innentől a beszélgetés átfordult egy olyan irányba, ahol a jövőnk került terítékre.
Újabb kényes téma kellős közepén találtam magam. Eddig ugyanis határozott célom volt aurornak tanulni tovább, hogy megvédhessem a szeretteim, de elvették a kedvem tőle. Biztosra vettem, hogy jövőre Umbridge ott folytatja majd a karrierjét, ahol tavaly szeptember elsején abbahagyta. Épp ezért, ha valaki választási lehetőséget kínált volna aközött, hogy egy intézményben dolgozzam egy olyan személlyel, aki ennyit ártott nekem és az iskolának, vagy tegyem a fejem egy tűzokádó, éhes sárkány szájába, máris sárkánykeresésbe kezdtem volna.
A tanítás sem vonz, elég csak belegondolnom a Weasley-ikrek és Hannover viselkedésébe, és máris ősz hajszálaim nőnek...
Ezeken kívül nem sok opció maradt, hacsak nem szeretném elhagyni Angliát. De annyira szeretem ezt az országot, hogy tartósan biztosan nem tudnék máshol élni.
A pályaorientációs beszélgetésről meg lemaradtam, így konkrétan semmi ötletem nem volt mihez kezdjek.
Nem egyszerű feladat úgy tenni, mintha igazán érdekelt volna a sorsom. Tele volt a fejem még mindenféle kusza gondolattal. A Reggeli Próféta cikkével, a Rita Vitrollal való beszélgetésemmel, és a Siriusszal való dumaparti emlékei is ott visszhangoztak a fülemben. Számítani lehet rá, hogy a politikusok keményfejűsége miatt elképesztően nehéz idők várnak ránk. Ez a rossz érzés pedig csak felerősödött mióta rájöttem az ikertükör működésének elvére. Siriusszal amikor tehettük, beszélgettünk a tükrön át, és sok mindenről esett szó köztünk.
Már-már túl nyomasztókról is.
Sirius alig várta, hogy kijöjjön a Hírverő, és meséltem neki arról, hogy azért ragaszkodtam a nyilvános tárgyaláshoz, hogy kiderülhessen, nem ő a tettes. Ez nem jött össze, de nyugtatott, hogy a cikk egyelőre épp elég, az embereket nem szabad lerohanni. Hittem neki, lévén jóval nagyobb tapasztalatai vannak már, mint nekem.
"- Amíg Harry él és küzd, addig nekünk sem szabad feladni, sőt, utána sem. De az tény, hogy a jelekből úgy tűnik ő lesz az, aki Voldemort vesztét okozhatja. - magyarázta. - Minden esélye megvan rá, hiszen állítólag azt is megjósolták a születése előtt, hogy egyenrangú lesz vele, mert... hogy is volt? - akadt meg. - Ja, igen. Valami olyasmi volt, hogy Voldemort megjelöli. Ez meg is történt, nem?
Sirius az előző nap annyira a győzelemre koncentrált, viszont bennem más kérdések vetődtek fel, amelyekről hallgattam.
Mégis hogyan lehetne Harry Potter egyenrangú Voldemorttal? Mégis egy lassan nyugdíjaskorú fekete mágusról és egy alig tizenöt éves fiúról beszélünk, aki alighogy megfelel a várakozásoknak. "
A téli szünetben Harry elmondta nekem, hogy látta a Mr. Weasley-vel megesett balesetet, méghozzá a kígyó szemszögéből. Többeket halálra rémíthetett volna, én is nyeltem egy nagyot akkor, de ez a jóslat vagy mi, amiről tudomást szereztem... Mi van, ha Harry annak a villám alakú sebhelynek köszönhetően látta a balesetet? Hiszen az a jel az, ami egyértelműen abból a végzetes támadásból megmaradt.
Itt nem jóstehetségről van szó, hiszen a jelent látta. Az egyetlen személy, aki amögött a támadás mögött állhatott Voldemort volt. Létezik, hogy az a sebhely nemcsak egy egyszerű jel, hanem összekapcsolja a tudatukat? Az magyarázatot adna rá miért kell Harrynek okklumenciát tanulnia.
De hogyan történik mindez? Sosem hallottam még olyan erős bűbájról, ami erre képes.
Nem állt össze a kép.
Arra rezzentem össze, hogy Cedric megrúgott a pad alatt, és jelentőségteljesen nézett rám. Két irányba is, az egyik balra volt, ahonnan Umbridge közeledett, a másik pedig a hátam mögé vezetett, ahol a Weasley ikrek sétáltak el. Nem teketóriáztak azon, mit csináljanak, leültek közém és Harryék közé. A fiú előtt hatalmas halomban levelek álltak, és a fiúk már bele is vetették magukat a munkába.
Akkor vettem észre a csillogó szemű Lunát, aki sűrűn pislogott az asztal alá, és meg is láttam, hogy valami van a lábamon. Lehajoltam érte, hogy jobban megnézhessem. Egy újság volt, a Hírverő egyik példánya, rajta Harry arcképével, a háttérben pedig az én és Cedric alakját is felfedeztem.
- Ti meg mit csináltok? - csendült egy kislányosan affektáló hang. Umbridge hangját meghallottam, és kis híján lefejeltem az asztal lapját alulról, ahogy összerezzentem. A többiek reakcióját csak elképzelni tudtam. Úgy kellett ez a banya a közelünkbe, mint egy púp a hátunkra vagy egy görbe a seprűnkbe.
- Miért kaptál ennyi levelet, Potter?
- Miért, már levelet kapni se szabad? - szájaskodott Fred. Úgy tudtam, hogy nem bír hallgatni. Ezt a pillanatot választottam rá, hogy észrevétlenül kiegyenesedjek, és szépen, hangtalanul elosonjak. Fred és Luna mögött ott állt Umbridge professzor, dülledt varangyszemét a bagoly- és levélrengetegre szegezve. A háta mögül egész seregnyi diák pislogott Harry felé.
- Fékezd magad, Weasley, mert büntetőmunka lesz a vége. Nos, Potter?
- Adtam egy interjút arról, ami tavaly júniusban történt velem - felelte tétovázva. - És az olvasók írtak nekem.
- Szia Maggie! - Lee jó hangosan köszönt rám, mire visszaintettem. Az asztalnál ülők már mind engem néztek.
- Szia, Lee!
Vártam, hogy mi fog ebből kisülni. Fred szintén köszönt nekem, George viszont nem, csak nézett rám. Mély levegőt vett, és szinte láttam, hogy köszönni akar, de aztán elfordította a fejét.
- Teee? - hördült fel Umbridge.
- Én. Margaret Diggory.
- Pontosan tudom, ki vagy.
- Elnézést tanárnő, csak hát a Prófétában még mindig rosszul írják a nevem - vontam vállat. - És nem úgy tűnt az előbb...
- Ne tűnjön csak sehogy! Vigyázz, mit mondasz, Diggory, mert téged is büntetőmunkára küldelek.
- Csak tessék, tanárnő! Ahogy érzi - vontam vállat. - Bár semmi olyat nem tud tenni velem, ami ne a tanárnőt sodorná kényelmetlen helyzetbe. És persze a miniszter urat - biccentettem.
Ha már nem sikerült feltűnésmentesen távoznom - mert miért is sikerülne? Feltápászkodásom közepette a fél asztalt magammal sodortam. Meg szerettem volna szabadítani magam a talárom a tojásrántottadaraboktól, töklépacáktól, észrevettem, hogy még a hajamba ragadt egy kevés kása is. Persze automatikusan a kezemmel kezdtem el kiszedegetni a darabokat, amiket valaha úgy hívtam: reggeli.
- Merlin szentséges cipőfűzőjére! - Szitkozódtam az orrom alatt, aztán hirtelen egyszerre minden eltűnt.
- Diggory! - csattant a hangja. - Mit művelsz?
- Reggelizem éppen - felelt az unokabátyám.
- Mi a...? Te miért nem a házad asztalánál ülsz? 10 pont a hugrabugtól!
Noah közben majdnem megfulladt a visszafojtott nevetéstől. Esküszöm aggódni kezdtem érte, amilyen ütemben vörösödött a feje.
- Margaret Diggory! 15 pont a griffendéltől a rendetlenségért! Hová indulsz? - Összeszűkült a szeme, amikor meg se rezzentem. - Weasley! - fordult az ikrek felé.- Bünt....
- Bájitaltan órára, Piton professzorhoz. - Egyszerre beszéltünk. - Csak előtte meglátogatom a bagolyházat, van néhány levél, amit fel kell adnom. Vagy talán azt is tilos? - Választ nem vártam.
Azzal mosolyogva elsétáltam, taláromban a Hírverő egy példányával.
- Szép napot Tanárnő! - kiáltottam vissza még neki.
Fred és George pedig nemsokára beért, mert amikor a tanárnő ismételten azt mondta "Weasley", gyorsan felpattantak, és szinte láttam, ahogy Ront emlegetik...
Aztán csak álltam ott lefagyva a csarnok kellős közepén, és néztem, ahogy az ikrek elsétálnak órára menet.
Az ujjaimra pedig fekete festékfolt tapadt.