- Sirius, megtaláltad a függődíszeket? - üvöltöttem. Nem túlzás azt mondanom, hogy zengett tőlem az épület, csoda, hogy Mrs. Black nem kezdett sivalkodni. - Tessék? - Megálltam a keresésben, és már az amúgy is poros ruhámban letérdeltem, hogy kiegyenesíthessem a hátam. - Nem hallom mit motyogsz!
- Nem! - A férfi üvöltő hangjára összerezzentem. Ijedtemben a hang irányába fordultam, és megláttam a vigyorgó fejét a feljáróban.
- Jól van már, nem kell úgy kiabálni! - Intettem le, majd vissza is fordultam a dobozok felé. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, már csak két doboz volt hátra. - Ez az!
- Megtaláltad?
- Nem - válasz közben visszafogtam egy horkantást-, a semminek örülök így - forgattam a szemem. A dobozt hátraadtam... volna a férfinak, de olyan nehéz volt, hogy ketten is alig bírtuk megmozdítani.
- Ó, dehogy vagyunk mi varázslók - sóhajtott - és boszorkányok... - tette hozzá halkabban. - Nem tudtuk volna levarázsolni.
- Nem - ingattam a fejem-, nem tudtuk volna. - Nekem még az emlékeimben élt a tavaly karácsony, ahogy Denisszel igyekeztünk a hintó felé, és a roxforti birtokot egyszer csak beterítette több kilónyi karácsonyfadísz. Jót mosolyogtam az emléken, valahogy úgy éreztem annál jobb karácsonyom talán sohasem lesz.
* * *
Persze, ez a mostani sem volt azért olyan rossz. A szünet előtti „lánybulin" a DS-be is járó kviddicsező tagokkal talán... de csak talán nem kellett volna annyit innom. Cedric persze vigyázott rám, de ő sem mindenható, hogy a másnapi fejfájást elűzze. Erre jött a Kóbor Grimbusz, mit ne mondjak, eléggé émelyegve toppantam be a Grimmauld térre, ahol meglepetten láttam, hogy nemcsak Sirius tartózkodik.
A többség meglepődött, hogy felbukkantam, Mrs. Weasley hangtalanul vette tudomásul, hogy ott leszek én is a téli szünetben, ám amint ecsetelni kezdtem George-nak a férfi levelét, az asszony felszusszant.
- Szentséges Merlin! - szörnyülködött. - Ti leveleztek egymással? Nagyon felelőtlen dolog ez, mindkettőtöktől! A leveleket elfoghatják, a kódokat megfejthetik.... - csípőre tett kézzel állt meg előttem. Miközben a fejmosását hallgattam, az arcomat kezdtem dörzsölni, és vetettem egy jelentőségteljes pillantást Siriusra. Nem tudom mit vétettem, de ez az asszony engem nagyon utált, úgy tűnt.
És Sirius akkor felnevetett.
- Mrs Weasley, megtenné, hogy nem kezel óvodásokként minket? - mosolyodtam el negédesen. - Én megértem, hogy aggódik, de mint korábban említettem, felnőttek vagyunk. Idén ősszel töltöttem a tizennyolcat, és tudtommal már Sirius is elmúlt ennyi idős.
- Kétszer - jegyezte meg csibészes mosollyal.
Mrs. Weasley nem reagált túl jól, mérgesen összevonta a szemöldökét, nyelt egyet, de indulatairól nem árulkodott más, csak az, hogy a vacsora készítésénél párszor csapkodott. Kissé nagyképű dolog lehetett ez tőlem, de egyféle kisebb győzelemként könyveltem ezt el. Nem gondoltam volna sosem, hogy ilyen nehéz lesz közös nevezőre jutnom az asszonysággal, de most úgy tűnt, nehezen fogad el, mint jövendőbeli menye. Hát, senkit nem nyugtatott meg, hogy ő lesz az anyósom egyszer. Nem mintha bárkinek mondtam volna ezt. Főleg nem George előtt.
- Nos, mesélj, hogy nőtt ekkorára a létszám? Mintha két fős partit írtál volna nekem... - Igyekeztem nem odafigyelni Mrs Weasley elmormogott szavaira, aki ennek hallatán elejtette még a serpenyőt is. Nem teljesen értettem, mert hangom nem derült volt, sokkal inkább komor, közel a semlegességhez. Mr. Weasleyt nem ismertem elég jól, nagyon kevésszer találkoztam vele, de ismertem George-ot.
Párom nem mutatta ki, mennyire kötődik a családjához, de anélkül is tudtam, hogy megviselik az apjával történtek. Sirius először elmesélte, hogy mi történt Mr. Weasley-vel, mikor érkeztek meg a többiek, aztán egy ponton elhallgatott, és George-ra meredt. Már újabb levegőt vett, mikor George megszólalt.
- Hát, nem reagáltunk túl jól... - Barátom zavarában a tarkóját kezdte birizgálni. - Be akartunk menni egyből a Mungóba - vállat vont. - Nem érdekelt minket semmi sem. - Az utolsó három szótagot alaposan megnyomta. Konkrétan lesokkolódtam a hírek hallatán, ráadásul Harry látta az egészet! Hogy a viharba?
- Nem is csodálom. De a Mugóba rohanni? Mit mondtatok volna, hogy kerültök oda szinte percekkel a támadás után? - Azt meg sem kérdeztem, hogy eszénél volt-e, mert tudtam a választ, és azt is, hogy vita lenne belőle, amit nem akartam.
- Nem voltunk eszünknél... - nézett rám hatalmas bociszemekkel, amitől elolvadtam. És alig hittem el, hogy ezt mondta, hiszen pont ez járt a fejemben.
- Ne nézz rám így, úgysem válik be - húztam őt, nyelvet is nyújtva. Sirius úgy nézett minket, mintha igazolást nyert volna valamire, vagy megnyerte volna a lottót.
- Pont ezt mondtam abban a rizikós helyzetben, hogy te sem örülnél - magyarázta a férfi. Egy horkantás azért kicsúszott, szinte láttam magam előtt a kócos George-ot, amint csipás szemmel, egy szál köntösben és a házi papucsában gondolatban már az apja ágyánál van, de Sirius rászól, hogy én sem akarnám, hogy veszélybe kerüljön bármilyen formában.
Szerettem Siriust. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, ahol rájöttem. Nem tudtam, hogy a forrófejűsége, a gondolkodása vagy a hasonlóságunk volt-e a kapocs, de egy idősebb bátyként tekintettem rá. Korántsem éreztem őt harminchat évesnek. Inkább egy húszéves férfinek, aki egy idősebb testben rekedt. Az egész helyzet valahogyan rendkívül furcsa volt, de akkor befutott Harry, Ron, Hermione és Ginny.
- Fred? - vonta fel a szemöldökét a vörös hajú lány. Ezek szerint ő is meg tudja különböztetni őket...
- Megkeressük - pattant fel George, és kézen fogva a nyakunkba vettük a házat. A szobájuk előtt álltunk meg, és amint beléptünk, megláttuk Fredet az ágyán pihenve.
A fiúk megosztottak velem néhány olyan információt is, amit Sirius nem említett. Kihallgattak egy beszélgetést is a Szent Mungóban, ami - bár nem ismerték volna el, még előttem sem igazán-, de megrémítette őket. Valamennyire Ginnynek sikerült végül megnyugtati őket, de a lány is ki volt bukva, mivel Harry kerülte őket. Így nem tudtak beszélni és utána járni, hogy igaz-e, amit Rémszem állít... hogy Harryt megszállta Voldemort. És a két fiú most tőlem várt nyugtatást.
Vajon Harryt tényleg megszállta-e Ő, akit nem nevezünk nevén vagy sem?
- Hát, srácok... - vontam vállat, de közben erősen törtem a fejem. Nem volt egyszerű, mert ott zakatolt a fejemben az a - számomra - teljesen új információ, hogy Ginny-t valamikor megszállta Voldemort. Ráaadásul teste sem volt akkor. Ez nagyon ritka dolog lehetett, ilyenről még sosem hallottam. - Valamilyen kapocs biztos lehet közöttük - gondolkodtam hangosan, amit arcukra nézve egyből meg is bántam-, de nem tudom miféle lehet, mert én sosem vettem észre rajta egy megszállt ember jellemzőit. És tudtommal a folyamathoz fizikai közelség is kell, márpedig nem hinném, hogy V... Valér, nevezzük így, a Roxfortban lett volna. És Harry sem hagyta el az iskolát - fújtam-, tehát nem, Valér biztos nem szállta meg őt. Ez így elég megnyugtató számotokra?
- Nem igazán... de azért örülünk neki, hogy így gondolod - mosolyodtak el.
- Bár az arcotok is ezt mondaná! - nevettem fel.
* * *
A téli szünet első napjai ismételten takarítással teltek, és meg voltam róla győződve, hogy nyár óta egy porszemet nem törölt le senki a levágott és díszként szolgáló házimanófejekről, tehát csak mi végeztük ezt a "fontos munkát" a rendben. Meg kell hagyni, nem végeztünk félmunkát ezúttal sem. A csupasz kobakokat póktalanítottuk és portalanítottuk is, így mikor az utolsó fejére is mikulássapka került, olyan érzésem volt, mintha egy teljesen másik házban lennék. Dohszag helyett mézeskalács és forralt mézbor illata terjengett, a csillárokról ezüst és aranyszalagok lógtak alá, nem hiányzott a magyal és a fagyöngy sem. Ez utóbbinak különlegessége volt, hogy elmászott a helyéről, így sosem tudhattad, mikor és ki fölött bukkan elő. Így kapott Hermione egy puszit Fredtől, Bill Mrs. Weasleytől, és én is egyet Siriustól.
Valahogy mindenki sziruposan boldognak tűnt, leszámítva engem. Még Sirius felhőtlenül jókedvű volt, ami ingerelt is a gyomrom legmélyén, majdnem rá is morrantam, mikor mellettem "repdesett" a Jó hippogriffem, szállj az égbe kezdetű dalt énekelve.
- Mi újság, Bóbita? - reppent mellém egy alkalommal. - Miért lógatod az orrod?
- Mi? Nem is lógatok én semmit, az orrom meg főképp nem.
- Akkor ez itt mi? - mutatott a pólómra, aztán megpöccintette az orrom. - Ó, a jó öreg szakállas trükk! - nevetett. - Nincs kedved segíteni? A karácsonyfadíszek még hiányoznak - tette hozzá.
És így kerültünk a padlásra Siriusszal, karácsonyi díszek után kutatva a leendő karácsonyfára. Azt hiszem, ezek után pár napig mindenkit kerülni fogok.
Karácsony reggelén sokáig aludtunk mind a hárman lányok, legalább is én teljesen abban a hitben voltam.
- Ajándékok! - sikítottam egyet, meglátva az orrom előtt tornyosuló halmazt. Ez elég volt hogy a másik kettő szeméből is kimenjen az álom, és pillanatokon belül mindent csomagolópapír-rengeteg vegyen körbe.
- Köszi, köszi, köszi! - sivított Gins, egy királykék pulóvert szorongatva. Ugyan nem tudom kinek és mit köszi, de biztos. - Anya igazán kitett magáért - hadarta -, tavaly egy vörösesbarna pulcsit kaptam...
Nos, én hiába kerestem (volna) csomagot Mrs. Weasleytől, egy árva süteménynek a morzsáját se találtam volna. Ginny nem szólt semmit vagy ha szólt is, én már nem hallottam, mert arra az "ajándékra" koncentráltam, amin bátyám és Noah Hannover neve szerepelt. Meglehetősen lapos meglepetés volt, egy levél.
-Á! - sikítottam, ugyanis ajándék nem maradt felbontatlanul, és nagyon megörültem annak, ami abban állt.
Gretie!
A címzésben és a kézírásban Noahra ismertem, hiszen bátyámét jól ismerem.
Nagyon örülnénk Cedric-kel, ha jelenléteddel megtisztelnéd a házunkat december 26-án, karácsonykor.
A szüleimnek is kifejezett kérése, hogy gyere el, szívesen megismernék legjobb barátom unokahúgát, holott én tiltakoztam, hiszen két különböző személyiség vagytok, és megkíméltem volna őket a csalódástól.
Bemutatnám neked Heteskét is, aki igazából Patricia. Ó, nem, Dahlia - Cedric most szólt.
Továbbá Ced elnézést kér, amiért azt hihetted akár egy pillanatig is, hogy nem kapsz tőle karácsonyi ajándékot, csak nehezen lett volna megoldható a kézbesítés, így személyesen szeretné átadni. Ő maga nagyon köszöni a seprűápoló készletet, amire spúr volt annyi pénzt kiadni.
Csak küldd vissza ezt a levelet az alábbi válaszok egyikének megjelölésével:
Igen, jövök
Igen, ott leszek
Sajnos más programom van, de ott leszek nálatok, Mr Hannover
Egy ilyen meghívásnak nem tudok ellenállni
xXx
Noah
UI.: Én nem adom a nevem ehhez. Ölelés: Ced
- Noah meghívott magukhoz két nap múlva - vigyorodtam el, a levélen ugyanis nem tudtam nem nevetni. Azt hiszem, Noah szakítani akar az új barátnőjével, máris. Nem is értettem, miért jött vele össze, hiszen a lány biztos nem roxfortos. Tudtommal nem jár Dahlia egyetlen házba sem.
Gyorsan előkerestem egy pennát, bekarikáztam az első lehetőséget, és odafirkantottam, hogy:
Kifogások mindig vannak!
Majd postára is adtam. A lányok kétkedve nézték az egész folyamatot, és csak a távolodó bagoly figyelésénél jutott eszembe, hogy ki kell mennem a házból ehhez.
Hát akkor kimegyek. Csak ne félnék úgy Mrs Weasley véleményétől.
Odalent vettük csak észre, hogy még elég korán van, az asszonyság mégis már felöltözve sertepeltélt. Rajta kívül Sirius és az ikrek voltak csak ébren, illetve Remus arcát fedeztem fel még.
- Jó reggelt! - mosolyogtam a férfire, majd le is ültem párom mellé. George meglepett arccal nézett végig rajtam.
- Mi a helyzet? - húzódott szélesre a szám. Habár reggel volt, én a szokásos karácsonyi öltözékem viseltem, egy piros kezeslábast, kerek kivágással, aminek a szélén fodrok voltak. Igazán nőies darabnak találtam, minden karácsonykor hasonlót viseltem - otthon. Bár nem tudtam nem észrevenni, hogy rajtam, Siriuson és Remuson kívül mindenki kötött pulcsit viselt, még Hermione is: Mrs. Weasley szokásos karácsonyi ajándékát. Valahol hálásnak kellett volna lennem érte, hogy kihagyott, hiszen így nem kell sem hálát, sem mást éreznem iránta. Megkímélt a felesleges és kötelező udvariaskodástól.
- Hogy aludtál George? - kérdeztem, mikor nem kaptam választ.
- Remekül aludtunk mind a ketten - kacsintott rám Fred. - Egyébként remekül nézel ki - folytatta ő. - George szava is elállt. - Ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna, így nyomtam barátom arcára egy puszit, és hozzá is láttam a reggelihez.
Viszont még hátra volt Mrs Weasley megpuhítása. Hát akkor lássunk hozzá.
- Köszönöm szépen a reggelit, Mrs Weasley. Nagyon finom volt - dicsértem.
- Nincs mit, Maggie - viszonozta a dicséretem.
Reggeli után mély levegőt vettem.
- Sirius - szólítottam meg a férfit -, lenne egy kérésem. Szeretnék kimenni a házból.
- Ki is megyünk - vágta rá Mrs Weasley. - Már aki - szusszantott.
- Bemegyünk apához - mondta egyszerre Fred és George.
- Ez tök jó, hogy tudtam róla - jegyeztem meg "cseppet sem" ironikusan. De nem akartam veszekedést, úgyhogy a férfihoz fordultam. - Cedric most a legjobb barátjával van, náluk tölti a szünetet. És írtak nekem egy levelet, amiben meghívtak magukhoz 26-án - magyaráztam. Ő egy kicsit csalódott arcot vágott.
- Itt hagynál a házban? Nincs erre valamiféle szabály, hogy az első meghívásnak kell eleget tenni, amelyet elfogadtál?
- Miféle szabály?
- Az aranyvérmániások kódexében.
- Ott a pont - nevettem el magam-, egyikünk sem az.
- Tusé.
- Ez azt jelenti, hogy itt hagysz minket? - kédezte George.
- Na, dehogy is! Csak két napra. 26 és 27 - belevettem ezt is, mert bár a felnőttek kivételével mindenki tudott róla, hogy Dudleyval találkozni szeretnék, nem kötöttem volna szívesen a felnőttek orrára. - Aztán visszajövök....
Tudtam, hogy nem úszom meg, Mrs Weasley már köszörülte is a torkát.
- Ne haragudjatok meg, de szerintem ez nem túl jó ötlet. Bárki kifigyelhette nyár óta, hogy Margaret itt van nálunk. És ha esetleg elkapják... Vagy esetleg olyat mond olyan helyen, amit és ahol nem kéne...
- Mrs Weasley - szóltam hozzá - legyen kedves, és magyarázza meg nekem ezt alaposan.
- Én csak azt mondom, hogy nem ismerjük Hannoveréket elég jól ahhoz, hogy tudjuk biztonságban leszel-e vagy sem.
- Önök talán nem - feleltem-, de én 12 éves korom óta ismerem Noaht. Az életem is rá merném bízni....
- Nyáron is így voltál azzal a francia barátnőddel - kritizált. - Hova tovább, azt hitted Harryékhez is biztonságos elmenned a Privet Drive-ra! Egyik sem volt az.
- Na álljon meg a menet! - kiáltottam erősebben, mint szerettem volna, és kellett pár másodperc mire megnyugodtam. - Öntsünk akkor tiszta vizet a pohárba, mielőtt bárkinek elveszem a kedvét a szeretet ünnepétől - horkantottam. Nem igazán rajongtam a karácsonyért, amúgy sem. Nem értettem sosem mire az a nagy felhajtás. - Egy: Shafiq nem tehetett arról, ami a nyáron történt, mivel Amos bácsikám a fejünk felett intézkedett! Nagyon is jó terv volt, és ha igazán tudni akarja, azért éreztem szükségét a hazugságnak, mert Amos bácsi már-már betegesen tagadja Valér visszatértét! Így láttam jónak, hiszen a bácsi szinte rejtegetett a kamerák elől!
- Harryt sem kellett...
- Mert nem találnak oda a címre! - replikáztam. - De ne keverje ide őt. Kettő - folytattam-: ha voltam Harrynél a nyáron, ha nem... Dumbledore professzor azt mondta, szerinte Tudjukki küldte a dementorokat rá! Odataláltak a segítségem nélkül is! És legyen szíves - fújtattam-, ne hibáztasson olyanért, amiről nem tehetek.
- Ó, mert te aztán sosem tehetsz semmiről! Nem vállalod a felelősséget soha semmiért! A Reggeli prófétát, a nagybátyádat okolod mindenért! Nem is csodálom, hogy kitagadott!
Szavai megtették a hatását, éreztem, hogy az agyamat belepi a vörös köd, és még szerencse, hogy annyi lélekjelenlétem éppen volt, hogy ne küldjem el őt melegebb éghajlatra. Így is felpattantam a helyemről.
- Már megbocsásson! Minden tisztelettel Mrs Weasley, a fáradtságot sem vette, hogy megismerjen, és úgy alkot rólam véleményt! De kritizálni azt tud!
- Látod, megint felkapod a vizet...
- Nem kéne? Talán nem sértett meg? ...Érdekes módon mikor Harryről cikkeztek, ön sem volt jó véleménnyel Rita Vitrolról! Azt sem képes elhinni, hogy semmi közöm nincs ahhoz az átkozott dementortámadáshoz.
"Vitapartnerem" nem hátrált meg, az én számra meg úgy jöttek a szavak, mintha valaki előre megírta volna.
- De legyen! Kíváncsi vagyok, azt miért nem kérdezi meg senki, hogy Ön meg a férje, hogyan tudott együtt élni egy közönséges házi patkánnyal tizenkét évig, amikor mindenki tudja hogy 3-4 évnél nem élnek tovább! Hogyan lehet az, hogy két RAVASZT végzett felnőtt ember, akik túléltek egy varázslóháborút, nem veszik észre, ha valaki animágus a közelükben? - Mrs Weasley elfehéredett arccal bámult rám, de még a két "felnőtt" férfi sem volt magánál. - Vagy ön talán titokban arra játszott, hogy hátha segíthet Voldemortnak újra hatalomra jutni? - kérdeztem.
Úgy tűnt ezt már senki nem bírja ép gyomorral.
- Margaret Diggory! - A rettegett sötét mágus neve viszont magához térítette a társaságot. Szétnéztem, és bárcsak ne tettem volna. George és Fred mintha nem lettek volna maguknál,és Weasley vörös arccal, összepréselt ajkakkal magában fortyogott, és az ikrek halálra rémült tekintete láttán ez lehetett a "mérges anyuka" kifejezés; Sirius leesett állal bámult rám, mint aki most lát először, Remus pedig hozzám hasonlóan állt - ő kiabált rám.
Nem mondanám, hogy törődtem vele.
- Nem hinném, hogy ön a történtekért felelősségre vonható. Magának és a családjának annyi köze van Valérhoz, mint nekem azokhoz a nyavalyás lélekszipolyózokhoz vagy az ifjabb Kupor szökéséhez.
- Mags, kérlek, ülj le. - Ez Sirius volt, én pedig nem tudom miért, de engedelmeskedtem.
Sokkhatás alatt álltam. Fújtattam a dühtől, de ahogy ott ültem, kezdett derengeni mégis mi történt. Nem tudtam rendesen megnyugodni, a kiborulásom tetéztem, hiszen a párom szüleit vádoltam meg olyannal, hogy Voldemortot támogatják. Alig mertem George-ra nézni, pedig nem bántam meg, amit mondtam.
Vérzett a szívem ugyan emiatt, mert csúnyán viselkedtem, de...
- Nagyon sajnálom, Mrs Weasley - szolaltam meg.
Remus egy nagyot szusszantott, ezzel megtörve a síri csendet, ami a konyhában uralkodott.
- Azért kérek bocsánatot - folytattam-, mert elvetettem a sulykot. De szerintem igaz, amit mondtam. És sajnálom, hogy nem tudok bocsánatot kérni. - Végre az asszony szemébe néztem, de ő mintha nem is látott volna engem. Egy bagolyra szegezte tekintetét, ami éppen kirepült a kandallón át.
-Percy -sikantotta, és már nem is foglalkozott velem, a csomagot bontogatta, majd sírva fakadt.
- Anya... Percy amúgy is egy rakás potyogós denevértrágya... - hallottam az ikreket.
- Nem kell vele foglalkozni... - Az asszony mintha meg se hallotta volna.
Döbbenten néztem Siriust és Remust, akik tekintetükkel mintha birkóztak volna, Sirius pedig felemelkedett a székéről. George puha érintését éreztem a kézfejemen, majd sietve elhagytuk a helyiséget. Mrs Weasley hangos sírásra fakadt.
- Most mi történt? - csodálkoztam rá. - Ennyire megbántottam őt?
- Egy cseppet - hangzott az ironikus válasz. - De nem láttad, hogy csomag érkezett? Molly egyik fia, Perkincy visszaküldte a karácsonyi ajándékát. Jobbnak láttam, ha elmegyünk, mert most egyikünk sem tudná megvigasztalni.
Akkor eszméltem rá, hogy igazából Siriusszal kettesben voltunk az egyik tiszta szalonban.
- Én se hiszem - ingattam a fejem, és akár milyen cikis helyzet volt, elkuncogtam magam. - Egyébként Percy a fiú neve.
- Ismered? - csodálkozott.
- Futólag. Tavaly találkoztam vele a bálon, plusz a második próbán a zsűri tagja volt. De George szavaiból jobb, hogy nem kötöttem vele szorosabb ismertséget.
Sirius nem nagyon tudott hozzászólni, mert ő még annyira sem ismerte a fiút, mint én. Csak egy képet látott róla két évvel ezelőtt, hiszen akkoriban a család megnyerte a Reggeli próféta nyereményjátékát és rákerültek a címlapra. Tudtam arról a bizonyos számról, Cedric megmutatta még akkor nekem a családot, csak én nem foglalkoztam vele túlságosan. Nem tűnt fontosnak.
Kényelembe helyeztük magunkat a kanapén, de őszintén ez a kényelem is elég kényelmetlen volt. A Dung által kerített fa ott állt, eltakarva a Black család családfáját.
- Kis híján rokonok lettünk, tudod? - kérdezte Sirius.
- Tessék? - meghökkenve néztem rá, azt hittem rosszul hallottam.
- Édesanyádnak volt egy unokatestvére, Camille. Merlinre, olyan tökéletes nőt még életemben nem láttam... A szüleid a Roxfort elvégzése utáni nyáron találkoztak először, én pedig körülbelül egy fél évvel később ismertem meg Ameliát, az édesanyád. A rá következő nyáron meghívta magukhoz az unokatestvérét. Tudod, nem állítom, hogy szoros barátság volt köztem és apád között, de időnként összejártunk, és a minisztériumi munkánk is okot adott a találkozásra. Mélyen tiszteltem őt annak ellenére, hogy körülbelül három évvel volt idősebb nálam. Azon a nyáron, amit Camille itt töltött Angliában, többször is találkoztunk, és nincs mit szépíteni. Fülig beleszerettem, pedig azelőtt egyszer sem találtam olyan lányt, akivel ilyen összhang lett volna köztünk.
Ámulva hallgattam Siriust. Valóban rémlett valami egy Beatrice-ról, aki anya nagynénje volt. Anyai nagymamám egyetlen húga, akinek született egy lánya. A második terhességekor elvetélt, és azt pletykálták róla, hogy annyira féltette Camille-t, hogy megtervezte az egész életét, mert a veszteség fájdalmában olyan gondolatok férkőztek a fejébe, minthogy neki nem lehet már több gyermeke. De úgy tudtam a néni messzire költözött a családjától, és emiatt megszakadt a kapcsolat. Nem is tudtam semmit a családjáról, pedig így, ahogy Sirius mesélte, biztosan volt neki.
- Elég viharos kapcsolat volt köztünk, az szent igaz - sóhajtott-, de már azon voltam, hogy megkérdezem őt lenne-e a barátnőm, és nem maradna-e itt az országban. Nos... A választ sejtheted.
- Nem maradt, igaz? - Sirius csalódottan megrázta a fejét, és keserűbben folytatta.
- Kiderült, hogy otthonról menekült az unokatestvéréhez, és valójában otthon várja a vőlegénye. Hogy hozzáment-e, azt nem tudom - vont vállat, mintha nem számítana.
- Ó. Akkor igazak voltak a pletykák... -suttogtam magam elé. - Sajnálom, Sirius. A nagynéném különleges nő lehetett.
- Az volt.
- Tudsz róla valamit? -megcsóválta a fejét.
- Semmit - felelte.
- Én mintha emlékeznék arra, hogy született egy lánya... Elgondolkodtató, mert igazából nem tudom. Miután anya meghalt, a nagybátyámék nem nagyon tartották a francia rokonokkal a kapcsolatot, én meg nem is emlékeztem Beatrice nénire egészen eddig. Most sincs előttem az arca, de azt pletykálták róla, hogy megbolondult idősebb korára. Camille talán belátta, hogy az anyjának nagy szüksége van rá, és ez lehetett az oka, hogy meghajolt egy elrendezett házasság előtt.
- Azt mondod, csak belekényszerítették? - rebbent meg a férfi szeme.
-Talán - vontam vállat. - Nem tudom, ez segít-e neked valamit.
- Csak még rosszabbá teszi a dolgokat. Sosem árultam zsákba macskát a családom iránti érzelmeimmel és gondolataimmal kapcsolatban. Tehát nem szeretett.
- Akkor, ha ez vigasztal - súgtam-, én bátyámként szeretlek - kacsintottam. És nem vagyok hajlandó megbocsátani Mrs Weasleynek azért sem, ahogy veled beszélt a nyáron.
- Teremtőm - Sirius a kezébe temette az arcát, és az ujjai közül lesett rám. - Megint a rossz személlyel akartam jót tenni.... Egyébként ez megható. Én is kicsit na nem húgomként, de unokahúgként tekintek rád. Mintha egy család lennénk. Viszont haraggal csak neked lesz rossz. Ezt jól tudom, szóval hidd el nekem, jobban jársz ha elengeded ezt a témát, és igyekszel jóban lenni a leendő anyósoddal. És csak te jársz jobban a megbocsátással.
- Te már megbékéltél Féregfark árulásával? - Válaszolnia sem kellett, pontosabban az arcizmai válaszoltak helyetted. - Jól emlékszem, Sirius, hogy Mrs Weasley miket mondott augusztusban.
Nehéz lett volna vigyáznod rá, míg Azkabanban ültél.
- És szerintem jogos a kérdés, hogy hogyan nem vették észre, nem stimmel valami a patkányukkal. Hozzátenném, lehet csak örültek annak, hogy nem kell új háziállatot venniük. Ezért nem firtattam. De most mondd azt, hogy nem jogos. Ha észreveszik és bejelentik, ma te szabad ember vagy.
- Bennem ez meg sem fordult - tenyerével borostás arcát simogatta. - Igazából, én magam vagyok az oka a sorsomnak - folytatta-, ezt mindig is így gondoltam. Én bíztam a rossz emberben, én beszéltem rá a legjobb barátaimat... Én nyugodtam bele, hogy kell a rendszernek egy bűnbak és meg is értem, hogy én voltam a legkézenfekvőbb bizonyíték. Illetve ékes példa arra, hogy még az öreg Dumbledore-t is megehet téveszteni. -Az utóbbi sorokat mintegy magának mormolta. - Senki mást nem okolok azért, ami velem történt, mert látom, hol cselekedtem rosszul. Nem is egyszer, Maggie.... Veled lenni pedig olyan, mintha törlesztenék Bradley-nek.
Az utolsó mondatán elkomorodtam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit, de ennek ellenére megosztottam vele mit gondolok.
- Először is - élesen gesztikulálva kezdtem bele, az ujjaimat hívva segítségül- bár ne mondtad volna az utolsót! Én azért szeretek veled lenni, mert élvezem a társaságod. Másodszor, nem tartozol senkinek semmivel. Harmadszor, persze, biztos jó, hogy tudod te magad alakítod a sorsod, de hol voltak azok az emberek, akik ismertek? Milyen ember lehetett az, aki elhitte rólad, hogy megöletted a legjobb barátod? Negyedszer, milyen állam az, ahol meg lehet tenni ilyen szörnyűséget az emberrel, hogy elveszik a hangját, megfosztják a tárgyaláshoz való jogától és nem érvényesítik a szabadság vélelmét? A mugli világban még a bűnös ügyvédje és az ügyész is vért izzad, hogy rábizonyítsa az egyértelműen bűnösre a nyilvánvalót! És végezetül: minden éremnek két oldala van, és ha nagyon akarsz hibáztatni valakit, hát Voldemortot hibáztasd, hiszen tőle erednek ezek a bűntények! Mégis milyen józan gondolkodású varázsló támad meg egy alig egy éves kisfiút, hogy az ne támadjon rá?
Heves gesztikulációm Sirius heves röhögése szakította meg.
- Bocs - szabadkozott-, de ez nagyon aranyos volt - mutatta, ahogy számoltam a pontokat. - Először is, az a világ más volt. Te nem emlékezhetsz rá, de akkoriban.... A legjobb barátodban is alig mertél megbízni. Szinte minden nap vártad, hogy mikor tűnnek fel aurorok vagy halálfalók az úton, a házadnál vagy a rokonaidnál, hogy bosszút álljanak vagy megbüntessenek olyanért, amit lehet el sem követtél. És hála az égnek, hogy talán nem is éltél akkoriban, mert ma valószínűleg senkiben nem tudnál megbízni. Ott van például Peter esete: róla is mindenki azt hitte, hogy a mi oldalunkon áll, és a mai napig nem derült ki a bűnössége.
Szóval igen, el tudom képzelni, hogy hiába bíztak bennem, a döbbenet elhitette velük a bűnösségem. Néhány kivétel azért akadt - mosolyodott el, biccentve felém. - Az meg, hogy a mugli világban hogy megy... Szerintem a mi rendszerünk sokkal biztosabb.
- Igen, valószínűleg ezért szökhetett ki egy többszörös gyilkos halálfaló a börtönből, és maradhatott bent egy ártatlan - tűnődtem ironizálva. - Inkább legyen egy gyilkos szabadlábon, mintsem ártatlan börtönben, legalább is szerintem.
- Ez nagyon jó - nevetett ismét-, de nem így megy. Ismertem jól a rendszert, és én hallgattam. Te meg, ha nagyon hibáztatni akarsz valakit, azt az átkozott jósnőt hibáztasd, akinek a jóslata miatt támadtak a Potter családra... Merlinre! - Egyből befogta a száját. - Hiba volt ezt mondanom. Nem tudsz semmiről, rendben?
Elkerekedett szemekkel, meredten bólintottam. Persze, hogy elraktározom ezt az információt magamnak, de nem fogom szétkürtölni, az is biztos. Szeretek mindent is tudni.
* * *
Hello Kedveseim!
Hát ide is elérkeztünk, egy újabb fejezet végére. Cseppet de ja vu-m van, mert az AJ-ben is úgy jártam, hogy augusztusban sikerült publikálni a karácsonyi részeket; nekem pedig valamiért akkor jön ihletem, amikor ezernyi más dologgal kell foglalkoznom. Például a munkahelyi kötelességeimmel. Teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokták.
Elnézést a hosszú szünetért, de nagyon sok minden jött össze az elmúlt hónapokban, ami keveredett némi ihlethiánnyal is.
Ne búsuljon senki, nem marad félbe a DL (csak így rövidítem A Diggory-lányt), és még egy örömhírt is szeretnék megosztani:
Összeköltöztünk a párommal! 🥰 Ez nagyon csodálatos dolog. 9 hónap után sikerült ezt összehozni.
Amennyire lehet, szép tanévkezdést kívánok nektek... És reménykedjünk, hogy senkit nem fog megtámadni egy SVK tanár sem. ;)