„Tudom kezelni az igazságot. Ez az a hazugság, ami megöl engem."
Nem tudom, hogy ki mondta ezt vagy mikor, de ez zakatolt a fejemben, amint Amos bácsi becsukta maga mögött az ajtót, kattant a zár és valószínűleg még egy hangszigetelőbűbájt is kiszórt az irodájára - sajnos kevés dolgot utált úgy, mint behozni a munkahelyére a családi problémákat. Ezt tudtam jól. Ahogy azt is, hogy hiába mondtam volna mindig igazat, ő becsukta a fülét. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire fárasztó lehet, ha nem akarják meghallani a hangod, nem figyelnek oda rád, de most megcsapott ennek az érzete. Nemcsak az én hibám, hogy itt állok, állunk, hanem az övé is.
A bátyám, Ced annak a híve volt, hogy meg kell válogatni a csatáinkat, aszerint, melyik éri meg. Ezért is hallgatunk az értünk felelős, és most a székére támaszkodó, elég mérgesnek tűnő felnőttet. Amit viszont nehéz volt mindhármunknak megemészteni, hogy már felnőttek vagyunk mind. Én és Ced ugyan csak tíz, illetve tizenegy hónapja, a bácsikám régebb óta, de már mind teljes felelősséget tudunk vállalni a tetteinkért a varázslótörvényeink szerint.
Ő viszont ott áll, az íróasztala mögött, és próbál higgadtságot erőltetni magára, miközben a széket úgy szorítja haragjában, hogy fehérednek a bütykei. Márpedig a bácsikám nem hirtelenharagú természet, tudom jól. Most viszont tartoztunk neki egy magyarázattal.
Vetettem egy fél pillantást Cedricre, mire a nagybátyám felcsattant.
- Rám nézzetek! Az igazat akarom hallani, most! Hogy kerültetek ide?
- Te magad hoztál ide minket, bácsikám... - feleltem át se gondolva a választ, vagy, hogy milyen szemtelen vagyok. Nem igazán érdekelt... És hirtelenségemben csatába indultam, a kérdés az volt, páncélban vagy lenvászoningben tettem-e ezt.
- Ne szemtelenkedj! - pirított rám. - Miért jöttetek ma, a Potter-fiú tárgyalásának a napján a minisztériumba?
- Apa... - kezdte Cedric-, kérlek nyugodj meg. Beszéljük meg higgadtan ezt az egészet.
- Azért jöttünk ide, mert Harry Potter tárgyalása volt ma! Ez nem normális dolog, hogy egy szimpla kiskorú bűbájgyakorlásának az ügyét a teljes Winzengamot tárgyalja! Ennek oka van, és bármi is az - dacosan kihúztam magam, miközben pergett a nyelvem-, azt akarom: tudják, hogy Harry mellett állok!
- És én is - tette hozzá bátyám. - Tudtam, hogy Maggie el szeretne jönni a tárgyalásra, ezért elmentem érte... és együtt jöttünk ide.
- Na ne mondd - Amos bácsi hangja gúnyossá kezdett válni, hideg tekintetétől pedig borsódzni kezdett a hátam. - Merre is jártál, Maggie?
- Franciaországban - szemrebbenés nélkül vágtam rá-, és az alpoki túrán Svájcban is...
- Na ne mondd! - ripakodott rám ismét. - Az igazat akarom tudni, Margaret Diggory, mégpedig most!
- Jó... Az igazság az, hogy a nagybátyám egy szűklátókörű fafej, és ebből kifolyólag soha meg sem hallja, mit akarok mondani! Nem érdekli a véleményem, mert eltér az övétől!
Talán nem a legjobb alkalmat választottam kiönteni a szívemet. Amos bácsi arca egyre pirosabb lett, úgy tűnt szinte levegőt sem vesz. Cedric meleg tenyerét megéreztem a hátamon, és tudtam, szerinte is messzire mentem. Megadóan sóhajtottam, elvégre, Mr. Shafiq akár írhatott is neki, de egyébként sem hiszem, hogy számítana valamit akár titkolózom, akár igazat mondok.
- Hát jó. Nem voltam Franciaországban, nem találkoztam Tiffany-val sem, sőt... Az egész mesét csak kitaláltuk, ketten - Cedet azért nem kevertem volna ebbe bele. - Nem fogok a Beauxbatonsban maradni, akár elfogadod, akár nem, bácsikám, akkor sem, ha az egész nyarat ott tölthetném. Nem értem, miért nem tudod ezt felfogni. A szüleim engedtek volna választást nekem, és megkésve, de most választok!
- Nem tudhatod!
- De igen - jelentette ki Cedric. - Debby néni is megmondta - folytatta gyorsan, mielőtt olyat árult volna el, amit nem akartam volna elmondani.
- Debby néni már idős, és különben sem gondolta komolyan...
- Hidd már el! - toppantottam dühösen. - Apa saját maga mondta el nekem, személyesen! - Ahogy ez a vallomás kiszakadt belőlem, a nagybátyám szinte azonnal megrökönyödött.
- Hogy lenne ez lehetséges?
- Amos bácsi, ott voltam a temetőben, harcoltam Voldemorttal...
- Ne mondd ki a nevét!
- ... megölt! A halálos átkot szórta ki rám, de anya bűbája megvédett. A hattyú védelme - mutattam fel a zöld helyett feketén csillogó ékköves medált.
- A hattyúbűbáj csak legenda! - torkollt le. - Egy mese, kitaláció, semmi más! - A feje szinte lilás színt öltött, úgy üvöltött.
- Nem hazudok!
- Margaret, mást se csinálsz, amióta Roxfortba kerültél... - sóhajtott gondterhelten. Miközben szinte beleesett a székébe, mintha azt mormolta volna „Mungó".
Most rajtam volt a döbbenet sora, Cedric pedig hasonló sokkban volt.
- Úgy tudtam! Képes lennél beállítani engem bolondnak, csak, hogy biztonságban érezd magad!
- Apa, Margaretnek igaza van! - kérlelte őt bátyám, de hasztalan. - Nemcsak az iskolaváltásban, a Tusával kapcsolatban is - folytatta. - Voldemort - mondta ki ő is a nevét- visszatért, megküzdött vele ő is, Harry is. És nem hagyjuk magára Pottert ebben a kérdésben. - Büszkeségtől csillogó szemekkel néztem Cedricre, el sem akartam hinni milyen határozott ember. És milyen higgadt, persze.
- Eltiltalak titeket egymástól - mutatott ránk. - Nem találkozhattok. Sosem gondoltam volna, hogy képes így megfertőzni téged... - kissé üveges tekintettel nézett a fiára.
- Nem gondolod, hogyha Maggie tehetne róla, már kitisztult volna a fejem? Két hete nincs is otthon - grimaszolt, majd keresztbe fonta a karját. Cedric nem engedett, én sem fogok.
A nagybátyjám mintha álomból tért volna magához, úgy rezzent össze.
- Ha nem Franciaországban voltál, akkor hol?
- George-nál. - Mondhatnám, hogy kiszaladt a számon, de soha ilyen biztos még nem voltam abban, hogy ki fogom neki mondani az igazat. Azt hiszi, bír vele, hát tényleg bírja ki.
- Weasleyéknél?! - csattant fel. - Már nyáron is megmondtam neked, hogy jó lenne, ha távol tartanád magad attól a fiútól, mert nem tesz jót neked!
- Mire én azt feleltem, hogy nekem más a véleményem arról, hogy mi nem tesz jót nekem, és szeretem George-ot, a barátnője vagyok. És ez így is marad, legalább is, senkinek a kedvéért nem fog ez megváltozni.
- Ez az utolsó szavad?! - Miközben beszélt, kihúzta magát, és nyugalmat próbált magára erőltetni.
Nem mondom, hogy nem féltem. De éreztem, hogy itt nincs már több mondanivalóm, az elmúlt hónapok, hetek feszültsége, amit a titkolózás okozott nekem, az alatt a pár perc alatt elpárolgott. Egyrészről tehát kezdtem megnyugodni, hiszen nincs több szó ez ügyben már. Ugyanakkor a következő pillanatok mintha egy vaskos, leláncolt ládikába zárták volna a szívem, a kulcs pedig a szemem előtt süllyedne el az óceán legeslegmélye felé.
- Ez, Amos bácsi - bólintottam.
- Nem jöhetsz többet haza. - Úgy jelentette ezt ki, mintha csak azt állapította volna meg, ma augusztus tizenkettedike van. - Nem egy hazug, minden lében kanál lányt neveltem belőled! Nem ezt a példát láttad tőlünk! Nincs helyed többé a házamban.
- Apa! - kiáltott fel döbbenten Cedric. - Nem teheted ezt!
- Nem is akarok a házadban élni! - vágtam vissza. - Szégyent hozol rám és a szüleimre! - kiáltottam. Már ott is volt előttem, és talán meg is ütött volna, ha Cedric nem húz a háta mögé. - Ez csak ajándék nekem!
- Apa, ne tedd ezt, kérlek! - mondta neki, de hasztalanul. - Ha Margaretet elküldöd, én is megyek vele - folytatta. Érdekes módon az ő szájából nem hangzott ez fenyegetésnek.
- Fiam... - sóhajtott.
- Vele tartok ezekben a kérdésekben. Azért nem mondtuk el az igazat, mert tudtuk, hogy nem bírod elviselni...
- A hazugságot nem viselem el! Gondold meg, mert ha vele mész, te se lépd át a házunk küszöbét még egyszer!
- Ne aggódj, nem fogjuk! - feleltem vissza, de az enyémmel párhuzamosan bátyókám hangja is megcsendült. Majd szinte meg sem várva, hogy akár egyetlen további szót szóljon, feltéptem az ajtaját és kirohantam rajta.
Illetve kirohantam volna rajta, de nekimentem valakinek, aki közvetlenül az ajtó előtt állt, és a földre estem. Egyenesen rá.
- Jajj, bocsánat... - szabadkoztam, és igyekeztem minél gyorsabban felállni. A szememet már égették a könnyek, és csak meg akartam találni Mr. Weasleyt, hogy minél hamarabb hazaérjek. Hacsak, nem vitte már el Harryt, ő meg ment tovább a dolgára, Bethnal Greenbe, a böfögő vécékhez.
- Semmi baj, Maggie - vigyorgott rám éppen ő, Harry, miközben feljebb tornázta magát. - Már aggódtunk - biccentett Mr. Weasley felé.
- Engem vártak? - teljesen meghatott ez a kedvesség, miközben Mr. Weasley őszinte mosollyal bólintott.
- Meg akartam róla bizonyosodni, hogy minden rendben veled... veletek. - A férfi a vállam felett elnézett, és mikor hátrafordultam, láttam a szorosan a nyomomban lépkedő bátyám.
- Igen, Mr. Weasley - feleltem a lehető legnyugodtabb hangomon, amire akkor képes voltam. - Szeretnék már menni - tettem hozzá-, de előtte még el kell intéznem valamit, Haynehill-ben.
- Rendben - mondta ő, majd együtt indultunk meg a kijárat felé. Négyesben, ahogy jöttünk.
Harry titkon (ami nem kerülte el a figyelmem) aggódó pillantásokat vetett rám, de én mosollyal válaszoltam mindig, és arról kérdeztem, hogy érzi magát most, hogy roxforti tanuló lesz... ötödjére is. Elhumorizáltuk a hoppanálási pontig tartó utat, az őrvarázslótól elköszönve egy pillanatig még megálltunk a szökőkút mellett. Harry az egész erszényét, míg én és Cedric egy-egy sarlót dobtunk bele a kútba. Jobb, mint a semmi és szerencsepénznek kiválóak az ezüstök.
Amint magunk maradtunk, Cedric rám nézett. Nem is igazán kellett semmit sem mondania. El sem hiszem, hogy ezt megtette. Kicsit mérges voltam rá, ugyanakkor végtelenül hálás is. Ő kimaradhatott volna ebből az egészből, és szerintem szándékában is áll annyira távol tartania magától ezt az ügyet - főleg azután, hogy nem lehetett rendtag-, amennyire csak lehetséges. Hálás viszont azért voltam neki, mert mégis kiállt mellettem. Tudom, zavaros az egész mindenkinek. Hogy érezhetek két ellentétes dolgot egyszerre ugyanazért a dologért?
- Figyelj... - ragadott karon. A bácsikám szorítása miatti zsibbadtságot már nem éreztem szerencsére. - Remélem még nem költötted el a nyereményünket, mert lehet, hogy szükség lesz rá. - Felprüszköltem ennek hallatán.
- Már nincs meg - ingattam a fejem-, de ne aggódj. A lehető legjobb dologra költöttem, ami megért ezer galleont.
- Akkor hova megyünk innen? - tanakodott. Én csak felvont szemöldökkel néztem rá. A címet nem mondhattam ki, hiszen nem én voltam a titokgazda, így csak egyetlen dolgot kérdeztem.
- Nem tudod?
* * *
Akik a Grimmauld téren tartózkodtak, mind a konyhában nyüzsögtek, mire a bátyámmal odaértünk. A kezünkben két-két bőrönd, rengeteg holmink volt otthon, amit így is alig tudtunk bepakolni a koffereinkbe.
A táskáinkat az előszobában hagytuk, és mikor beléptünk az említett helyiségbe, minden fej felénk fordult. Én George-ra mosolyogtam, de barátom nem viszonozta a gesztusomat. Már-már kételkedtem benne, hogy összekevertem őt Freddel, de akkor megláttam Aphroditét, Tiff baglyát. Párom sietve lépett hozzám és szorosan zárt a karjaiba. Nagy sokára engedett csak el. Ezt bírtam benne. Nem érdekelte, hogy ki van ott, ő akkor is kifejezte az érzelmeit felém, sosem szégyellte. Eleinte persze vicces volt, hiszen Roxfortban a bátyámnak nem igazán tetszett, hogy vele járok, így különösen jól esett bosszantani egy kicsit. Csak testvériesen, persze.
- Mi történt? Apa csak azt mondta, hogy a nagybátyád beszélt veled, vagyis veletek - egy pillantást vetett Cedre is-, és csak később jöttök. Rájött? - A hangjából sütött az aggódás, ami melengetni kezdte a szívemet.
- Rá - sóhajtottam. Végül is, most már mindegy.
- Azt gondoltuk - intett Fred felé, aki egyből tiltakozni kezdett, hogy csak George gondolta úgy-, hogy fontos lehet, mert nem sokkal azután érkezett a bagoly, hogy leléptetek. Shafiq apja a barátnőd tudta nélkül írt választ...
- Sejtettem - sóhajtottam. - Legalább is, ha Shafiq utálna, akkor bele se ment volna az egészbe. De most már mindegy... - a szememet forgattam, mert ismét könnyek kezdték szúrni.
Nem bírtam senkire nézni, se Georgie-ra, se Fredre, se Mrs. Weasleyre, se Siriusra...
- El kellett mondanom az igazat neki - vontam vállat. Azt reméltem, ha egy egyszerű történetnek állítom be, könnyebb lesz majd beszélni róla, de nem lett az. Elkezdtem mesélni onnantól, hogy bezárkóztunk az irodájába, és igyekeztem részletes képet adni róla.
- Hogy mit csináltál? - szólt közbe Mrs. Weasley. - Elmondtál neki mindent? Merlinre, kérlek mondd, hogy félreértettem valamit, és nem mondtad el egy minisztériumi alkalmazottnak, hogy egy illegális helyen tartózkodunk, egy körözött bűnözővel, és Dumbledore-t pártoljuk! - Az asszonyság hangja egyre hisztérikusabbá, és hangosabbá vált.
- Na de Mrs. Weasley! - szólt közbe Cedric is. - Margaret őszinte, az igaz, legalább is többnyire, de azért nem ostoba - horkantott.
- Természetesen nem, Mrs. Weasley! - tiltakoztam én is.
- Hé! Mi történt? - kérdezte Sirius is. A férfi közelebb lépett hozzám, tétován ugyan, de nem számított.
- Kirúgott - csendesen feleltem a feltett kérdésre. - A nagybátyám elküldött otthonról... és Cedricet is.
- Apropó - szólt közbe az utóbbi-, remélem nem okoz gondot, ha pár nappal tovább maradok.
- Ugyan már - legyintett a házigazda. - Még ha csekély dolog is, de nem maradtok, nem maradsz otthon nélkül, Gretie - nyugtatott. - Ez a hely lehet az otthonod, megférünk itt ketten - kacsintott. - Akár hárman is, bár én nem nevezném ezt a helyet így.
A Sirius szavaiból áradó kedvesség megindított bennem valamit, a következő pillanat pedig, amire emlékszem, hogy szorítom őt magamhoz. Eltolt magától, megtörölte az arcomat.
- Tudom, hogy neked sem tetszik ez a ház, de azért ennyire nem kéne szomorúnak lenned attól, hogy itt kell laknod. - Játékosan meglöktem a vállát, majd leültünk az ebédlőhöz.
- De azért remélem tényleg van egy plusz ágyad Cedricnek - biccentettem bátyám felé. - A szívemre venném, ha Sipor vackába ágyaznánk meg neki.
- Pedig milyen vicces lenne! - nevetett fel.
- Ki az a Sipor?
Innentől fogva szelídebb vizekre eveztünk, és a házimanókon sorsa után Malfoy valós vagy vélt terveinek találgatásán át egészen olyan fajsúlyos dolgokig terelődött a szó, hogy hogyan kell színváltós vattacukrot készíteni - vagy egyáltalán bármilyen vattacukrot hogyan készítsünk.