Sziasztok!
Ez az a francia dal, amit Maggie később hallgatni fog, szóval érdekes lehet ezt hallgatni. :)
Máskülönben nagy-nagy-nagy hálám fleurdelecour007-nak ezért a fejezetért is! Hatalmas ihletet adtál!
🧡💛💚💙💜🤎🖤
* * *
- Ne viccelj velem, most szedtem le! Tudod milyen kemény munka volt? Vissza nem teszem, tedd csak el.
- Hát... jó - bólintottam rá. A kezemben tartott összetekert moziplakátra meredtem, miközben alig mertem elhinni, amit Sirius az imént tett. - Köszönöm szépen.
Amióta Siriusszal ölelkeztünk Csikócsőr rezidenciáján, valahogy furcsa lett a viszonyunk. Kicsit próbáltam kerülni őt, több okból is. Ösztönösen bíztam ebben a férfiben, mert elég volt a tudat, hogy az apám hitt az ártatlanságában, és mióta én is megismertem a történetét, Dumbledore professzor irodájában, egyértelmű lett, hogy igaza volt. Másrészt apa és ő biztosan nemcsak a kviddics iránti olthatatlan rajongásban osztoztak, mérget mertem volna rá venni. Kicsit talán... nos, előfordulhat, hogy közelebb éreztem magam a szüleimhez, Sirius miatt, annak ellenére, hogy alig pár napja voltam a Grimmauld téren akkor.
Eleinte halvány pír öntötte el az arcom az apa-lánya pillanatunk után, ha megláttam őt. Ezt persze mindig igyekeztem eltüntetni, és reméltem, hogy senkinek nem fog feltűnni. Azt nem tudom, hogy ő maga észrevette-e, vagy ő is került-e engem, mert jó ideig annyiban hagyta a dolgot.
Nem volt egyszerű elkerülni őt egyébként, főleg, hogy a szobája és az ikreké egy szinten volt, én pedig nagyon sok időt töltöttem a párommal és a testvérével. Egyik reggel is tőlük surrantam ki, de észrevettem, hogy Sirius szobájának ajtaja tárva-nyitva áll. Csak egy fél pillantást vetettem rá, és már mentem is volna tovább. Egy lépéssel később azonban megálltam, és száznyolcvan fokos fordulatot téve visszaléptem a férfi küszöbére. Amit láttam, attól tátva maradt a szám. Igazából Sirius szobája üdítően ütött el a ház többi részéről, mindenhol a griffendél színei köszöntek vissza, a falon talán egy négyzetcentiméternyi hely sem volt szabadon, amit ne plakátok foglaltak volna el. De ez még hagyján, a plakátok többségén az alakok nem mozogtak. Kíváncsiságom vezetett, amikor a lábam emeltem, hogy a szoba többi részét is szemügyre vegyem, a küszöbben még is megbotlottam.
- Halihó! - Sirius az egyik sarokban állt, és a hangra felém fordult.
- Öm... Za-zavarok? - Idegességemben dadogni kezdtem, pedig nem szokásom, csak ha nagyon zavarban vagyok. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit valami rosszaságon kaptak.
- Dehogy - vágta rá, és beljebb invitált a kezével. Éppen valamivel szöszmötölt, egy széles tekercset tartott a kezében, amit kitekert és megmutatott. Egy régi, mugli mozifilm plakátja volt, rajta öltönyös alakok meredtek dermedten előre, az alján pedig egy francia szöveg volt olvasható.
- Az igazságosztó? - vontam fel a szemöldököm kérdően, mire Sirius széles mosolyra húzta a száját.
- Pontosan. Az apád valamikor az ősidőkben rávett, hogy menjünk el egy olyan moziba, vagy hova - magyarázta. A kezével a hajába túrt, úgy tűnt zavarban van valami miatt. - Nehezen jegyzem meg a mugli világ dolgait - tette hozzá, majd folytatta a történetet. - Zseniális film volt, varázstalan aurorok szerepeltek benne, és egy hatalmas színész, Clint Eastwood. A plakátot pedig elcsórtuk a helyről, a vetítés után... - vigyorogtunk. - Apád majdnem meg is sebesült közben - magyarázta. - Életemben nem láttam annyira cikis esést, mint amit ő mutatott be aznap... pedig láttam párat. - Láttam rajta, hogy próbálja visszafogni a nevetést, amíg nem meséli el az egész történetet, de nehezére esett. - Akkor látta meg Ameliát először. Azt mondta, még életében nem látott olyan szép nőt, és oda akart menni hozzá, csak elbotlott a saját lábában, és hangos csattanással nekiesett az üvegfalnak! Utána pedig sietve le kellett lépnünk, mert nem volt egészen legális dolog elhozni ezt... - mutatta fel végül a szerzeményt. - Neked akartam adni - nyújtotta felém. Bár ez a kis történet mulattatott a szüleimről és róla, nem akartam elfogadni először, hiszen az övé volt. Ezt meg is mondtam neki.
- Nem fogadhatom el, Sirius - ingattam a fejem. - Ez a tiéd... - közben felétoltam a plakátot. - Véreteket áldoztátok érte.
- Dehogyisnem fogadhatod el! Neked szeretném adni, hogy legyen valami az apádtól, ami emlékeztet rá.
Meghatódva tettem be a lányokkal közös szobámba az ajándékot, majd pergament, pennát és a bácsikám által írt levelet magamhoz vettem, hogy keressek egy csendesebb zugot. Ilyet a tegnap kitakarított szalonban találtam, sóhajtással vetettem le magam egy székre, hogy válaszokat írjak.
A Shafiqnak címzett levelemet egyszerűbb volt megírni, azonban, még magamnak sem vallottam volna be, de Amos bácsi levelét szinte féltem felbontani. Viszont kénytelen voltam ahhoz hozzálátni, hogy tudósíthassak a francia lánynak róla.
Kedves Margaret!
Remélem jól érzed magad Franciaországban a barátnőddel és a családjával, illetve jól viseled magad, és nincs rád panasz sem. Írtam Monsieur Shafiq részére egy levelet, hogyha hazatérnek szívesen találkoznék vele, illetve, hogy szívesen vendégül látjuk Tiffany-t a nyári szünet egy részében, ha már kedvesen felajánlották, hogy töltsd velük az idődet.
- Ajajj! - A levél olvasása közben felnyögtem, még szerencse, hogy egyedül voltam ott. A bácsikám írt Tiffany apjának? Ebből még bajok is lehetnek, hiszen a lány szüleit nem terveztük beavatni abba, hogy elméletben én is velük vagyok. De Amos bácsi sorainak még nem volt vége.
Itthon minden rendben van, Caramel miniszterelnök úr kézben tart mindent, nagy tervei vannak a jövőben.
Nagynénéd üdvözöl és kéri, hogy tolmácsoljam a szavait. Vigyázz magadra nagyon, az alpoki túrán nehogy beleess egy szakadékba. Illetve, itthon hagytad a téli kabátodat, de nem meri utánad küldeni, mert lehet, hogy már túráztok is.
Üdvözlettel:
Amos és Abby
Ezek után fel kellett állnom, hogy tiszta levegőhöz jussak, így az ablakhoz mentem kinyitni azt. Amikor pedig visszafordultam az asztal felé megláttam, hogy nem vagyok már egyedül. Sipor ott kotorászott az asztalon, és egy tányérban szendvicset, valamint egy bögrében teát hozott nekem, ami már az asztalon várt.
- A gazdám küldi a kisasszonynak - magyarázta, mindig véreres szemeit rám szegezve, majd a padlóra. - A mocskos vérű, hazug lányt el kéne kergetni innen, nem még enni adni neki... Sipor, ha tehetné, megmérgezné, úgy bizony...
- Mondanál még valamit, Sipor? - kérdeztem őt. Az arcomra mosolyt erőltettem, és nem tudom hogyan tudtam megállni, hogy ne dobjam ki a koszos, ruhaként viselt párnahuzatánál fogva.
- Jó étvágyat - kívánta úgy, mintha a halálomat várná, majd egy pukkanással eltűnt.
- Ez hihetetlen - ingattam a fejem, és a még mindig érzett, döbbenethez hasonlítható érzéssel, kissé feszengve ültem vissza a székre.
A szendvicset és a teát félretoltam, ezek után biztos, hogy nem eszem meg. Inkább pennát fogtam, és írni kezdtem.
Cseppet sem drága Shafiqom! - írtam egy mély levegőt véve.
La Roshelle csodálatos város, de az én kedvenc francia helyem akkor is Marseille marad, a Plage du Verdon homokos partjainál ugyanis nincs szebb és jobb. Ezt annyiszor a tudtodra adom, ahányszor csak szükséges.
Nem ismétlem magam, mert roppantul kínos, de a múltkor Henri rávett a csiga megkóstolására, és rosszul lettem tőle. Be kell látnod egyszer neked is, hogy csak francia ételeken nem lehet élni, de a croissant nagyszerű találmány, ennek sikerét sosem tagadtam. Bár, úgy hallottam nem a franciák ötlete volt a töltött kifli, hanem egy kis közép-kelet-európai népé. A franciák csak a csokit tették hozzá a pékáruhoz.
A nagybátyám kedves levelén mind megdöbbentünk a szűkszavúsága ellenére, édesapád pedig biztosan morcos volt, hogy a rengeteg teendője közepette zavarta meg a levele. Habár tudom, nagyszerű ember és megpróbálta titkolni a bosszankodását.
Svájcért különösebben nem rajongok, és kibírnék egy nyarat anélkül, hogy látnám Philippe-et, viszont a nővére kedves lány, így legfeljebb elbeszélgetek vele. Más dolgom sincs, hiszen ti állandóan szeretnétek kettesben tölteni az időt. Ezért nem tudok rád haragudni, sőt örülök neki, hogy nem kényszeríted a társaságomat a fiúra. Az alpoki túra a hideg és a rózsaszín kabátod ellenére sincs ellenemre, így nem nagyon panaszkodom semmi miatt... Amos bácsikám egyébként sem repesne, ha a fülébe jutna az elégedetlenkedésem, ezt egy külön levélben kinyilvánította, amit én idegességemben összegyűrtem, te pedig lángra lobbantottad. Legfeljebb a rózsaszín árnyalatai miatt lenne okom panaszra - miért is nem a kék kabátodat kaptam meg? Ezt el kell párszor ismételned nekem.
Giselle-nek nagyon örülök, rokonszenves lánynak találom őt, és egy kicsit szerintem is hasonlít Hermionére. De ha hisztis is, én akkor is kedvelem, és nevetek a bosszankodásodon, hiszen téged sem olyannak ismerlek, aki elhallgatná mi nem tetszik neki.
Ne vigyázz magadra! De azért szakadékba ne ugorj.
MD
ui.: Nem puszilgatok senkit.
A levelemet visszaolvasva nem bírtam ki kuncogás nélkül, és akkor tűnt fel, hogy már nem vagyok egyedül a szalonban, mikor Fred és George követelték, hogy olvassam fel a válaszom.
- Ez igen! - biccentett felém Lupin, aki az olvasás elején csatlakozott hallgatóságomhoz.
- Lemaradtam valamiről? - nyitott be Sirius is, és levágta magát Tonks mellé a kanapére, így a két régi jóbarát most közrefogta szegény pirosodó hajú metamorfmágust.
- Mags válaszolt Shafiqnak - felelte foghegyről a barátom, miközben a rádióhoz lépett és tekergetni kezdte a gombját, egy megfelelő zene után kutatva. Az egyik adón, noha eleinte kissé recsegve, de ráismertem egy francia dalra, amit kivételesen imádtam.
- Hagyd, kérlek! - szóltam neki. - Ezt a számot nagyon szeretem, mégha francia is - forgattam meg a szemem magyarázat közben, ezzel George arcán a csodálkozást mosolyra változtattam. - Nincs megmérgezve a szendvics, ugye? - kérdeztem Siriust, aki megrázta a fejét. - Csak mert a kedves házimanód szívesen eltenne láb alól, ő maga mondta...
- Ne is törődj vele - vágta rá ő. Csillapítani kezdtem az elégedetlen hasam morgását Mrs. Weasley isteni tojásos-csirkés szendvicsével, miközben halkan dúdoltam a rádióból szóló dalt. - Várjunk csak... - ráncolta a szemöldökét össze Sirius -, én ezt ismerem! - kiáltott fel. Pálcájával felhangosította a dalt, és ő is dúdolgatni kezdte, egy-egy szót énekelve. Az ikrekkel egymásra néztünk a férfi alt - repedt fazék hangjára kis híján nevetni kezdtünk. - Csatlakozz, Maggie! - nyújtotta felém a kezét. Homlokráncolva ugyan, de gyorsan megtöröltem a vajas kezem, és megfogtam az övét.
Huh, Margaret - mondtam magamnak-, néha kell egy kis spontaneitás. Ugyanis fogalmam sem volt, Sirius mit akar tőlem, csak remélni mertem, hogy nem tán...
Be se tudtam fejezni a gondolatom, már körbe-körbe pörögtünk a tágas térben. Körülöttem elmosódott minden, csak „táncpartnerem" jókedvét éreztem, a hangját hallottam. A bécsi keringő lépéseit „gyakoroltuk", ha lehet ezt annak nevezni, aztán Sirius kipörgetett, és korcsolyatartásba érkeztem vissza. A lassabb ritmusra egymás mellett lépegettünk, majd, amikor a szám gyorsulni kezdett, visszaálltunk alapállásba, egy fordulat után pedig felemelt. Keze a derekamon volt, az enyém a vállán és ösztönösen rugaszkodtam el a földtől.
Bármennyire is látszódhattunk ostobának, ez annyira felszabadított, hogy csatlakoztam Siriushoz még az éneklésben is, holott nem büszkélkedhettem igazán jó hanggal. És akkor nagyon finom voltam magamhoz. A francia dal szomorkásan ért véget, Sirius egy utolsó emeléssel zárt, szinte feldobott a levegőbe. Nem is ez volt a baj, hanem rosszul lépett hátra és egy robajnak is beillő hangzavar közepette mindketten felborultunk.
Kicsit megütöttem az alkarom, ami nem zavart különösebben, elnevettem magam. Ez pedig kacagássá erősödött, amikor meghallottam Tonks megjegyzését:
- Arisztokrácia... - morogta, játékosan oldalba bökve Lupint, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Hermione totálisan üres szemekkel meredt maga elé, pontosan ránk nézve, Harry és Ron kártyával a kezükben, előbbi vigyorogva bámult ránk, Mrs. Weasley pedig már rég elhagyta a szobát.
Az ikrek pedig... nos, ők vigyorogtak, mint a fakutya és valamikor a dal közben becsatlakoztak hozzánk, természetesen nem a dal ritmusára, így csak akkor fejezték be az éneklést, mikor Tonks megszólalt. George odalépett hozzám és felsegített.
- Kicsit megkopott a franciatudásom, de azért nem volt rossz szerintem - porolgatta magát Sirius.
- A tánctudásod is - nyújtottam rá nyelvet, mire sértődést imitálva ledobta magát az egyik üres fotelbe. - És egyébként, nem vagyok arisztokrata, kikérem magamnak - húztam fel az orrom, játékosan.
- Ó, dehogyisnem...
Hát, ezt lehet, hogy egy jó ideig emlegetni fogjuk még. Szigorúan magunk között, mert ha ez kitudódna...
* * *
Harry tárgyalásának a napja vészesen közeledett. Visszagondolva arra a körülbelül másfél hétre, ami eltelt mióta átléptem a Black-ház küszöbét, egy szempillantásnak tűnt az itt töltött idő. Napközben lefoglalt minket a takarítás, a ház maga volt a kupleráj. Az egyik szekreterben megbújt egy mumus, amit Mordon professzornak (az eredetinek - így gondoltam rá) meg kellett néznie még, de Harry érkezésének estéje óta őt nem láttuk. Az egyik emeleti vécében ott rejtőzött egy padlásszörny, méghozzá egy vérszomjas fajta. Éppen vécére rohantam a legközelebbi helyiség felé, és már kis híján ráültem a deszkára, amikor az iszonyatos hörgését meghallottam. Szinte visítva rohantam kifelé, az volt az egyetlen szerencsém, hogy két emelettel lejjebb Tonksba belefutottam.
- Padlás... szörny... - lihegtem halálra vált arccal. - A mosdóban...
Sirius unokatesóját végtelenül aranyos személyiségnek találtam, csípős humora volt ugyan, de teljesen sikerült megnyugtatnia, majd segítséget hívva elintéztük a lényt. De okom minden nap volt félteni az életem, az egyik félreeső részen találtunk egy olyan állóórát, amely szegecseket lövöldözött az előtte elhaladókra. Nem volt nehéz rájönnünk erre, elég volt elsétálnom előtte.
Lupin professzor és George segített, előbbi az óra javításával, míg barátom a vigasztalással. Természetesen csak az után, hogy ikertestvérével majdnem szétrugdosták az egész szerkezetet, amit Sirius ugyan nem bánt volna, de Lupin úgy vélte még jól jöhet egy antik időmérő ketyere a házban.
És nemcsak én féltettem az életem, másnak sem volt épp kockázatmentes ez a „vállalkozás". Én így hívtam, bár Harry egyik este megjegyezte, hogy ő háborúnak érzi, nem takarításnak az itt folyó munkát.
- Egyszer talán Pitonnak is el kéne jönnie egy napra - szóltam morgósan és kissé kimerülten, a nap végén, amikor arra terelődött a szó, hogy a roxforti bájitaltantanár szerint a munka, amit végzünk „csak" takarítás. - Lehet máris kedvesebb lenne a keresztapáddal.
- Á, arra úgysem lenne esély - legyintett. Megosztotta azt, amit tudott a két felnőtt férfi kapcsolatáról, de lemondó hangja még így is nevetségessé tette párbeszédünket.
Augusztus 11-én este, egy végtelenül dolgos és épp ezért fárasztó nap után az ikrek szobájában lógtunk mind. Mrs. Weasley kidolgoztatta a belünket is, ahogy mondani szokás. Én meg voltam arról győződve, hogy ennek egyetlen oka van: mégpedig nem az esti rendgyűlés, ahogy az asszonyság állította, hanem a másnapi tárgyalásról való figyelemelterelés.
Az ikrek kicsit puffogtak még, mert megint páncélozóbűbáj volt az ajtón, így ismét nem hallottunk semmit sem, de Georgie belefúrta az arcát a vállgödrömbe, ahogy az ágyon ülve átölelt és megcsapott az érzés, hogy a világ teljesen tökéletes. Amíg Sirius be nem nyitott...
- Vége a tárgyalásnak - közölte. - Ja és Maggie... Egy jóképű fiú vár rád lent, a konyhában.
- Egy fiú?! - A fiúk felkapták a fejüket erre, de még én is furcsállottam. Nem számítottam rá, hogy bárki is keresne itt, főképpen nem egy fiú, legfőképpen nem egy helyes fiú. George átkarolt, és szinte meg kellett küzdenem érte, hogy elengedjen. Vontatottan indultam meg lefelé, Sirius viszont rám kacsintott, és rohamléptekre váltottam.
Máris tudtam ki lehet az a „jóképű srác". A konyhába érve hallottam az utánam rohanó barátaimat, dübörgésük hangjára Mrs. Black üvölteni kezdett odakint, én pedig mit sem törődve ezzel, őrült vigyorral vetettem bele magam unokabátyám karjába.
- Cedric! - sikítottam.
- Gretie! Megsüketülök - tolt el magától, miután jól megszorongatott.
- Nem érdekel - vigyorogtam. - Hogyhogy eljöttél?
- Holnap lesz Harry tárgyalása - közölte egyhangúan.
- Igen, és?
- És el akarsz menni rá, nem igaz? - kérdezett vissza, mire bólintottam. - Hát képzeld, én is. Egyébként sem hagynálak egyedül - tette még hozzá.
- Tessék? - nyitott be Harry, olyan hajjal és arccal, mintha azt hallotta volna, hogy holnap háborúzni indulunk. És végül is... teljesen egyetértettem ezzel. - Szia, Cedric - nyújtotta ki a kezét, amit megrázott.
- Ugyan már, Potter - forgatta meg a szemét. - Ezt a harcot nem egyedül kell megvívnod. Mind a hárman benne vagyunk - nézett rám, mire én bólintottam.
- Meg vagyunk győződve róla, hogy Voldemort áll a dementortámadás mögött - elevenítettem fel Harrynek is a dolgot, amit körülöttem nem igazán díjaztak.
Nem érdekelt. Most nem... és a lehető legjobb dolognak tartom, hogy Cedric elkísér engem, elkíséri Harryt a tárgyalására. Szóval, hogy együtt megyünk holnap reggel. A kérdés csak az, hogy hogyan fogjuk tudni eltitkolni ezt Amos bácsi előtt?
- Apámmal ne törődj - jegyezte meg Cedric, mintha csak hallotta volna a gondolatomat. - Nem igazán jövök ki vele azóta, hogy téged „Franciaországba száműzött", így én most hivatalosan Noahnál vagyok. - Habár elvigyorodtam, egy kicsi, gyötrődő sóhaj mégis kicsúszott.
- Mennyivel egyszerűbb lenne mindig igazat mondani...
- Te, meg az arisztokrata humorod... - szúrt oda George Siriusnak, morcos tekintettel.