A szó bennem rekedt, én pedig a bácsira néztem, aki feleségét bámulta.
- Ne mondd nekem Abby, hogy elhiszed ezt az egészet! - Eltátottam a számat döbbenetemben. - Kérted, amit kértél - itt már biztos voltam benne, hogy "anya", azaz a nénikém valami business-t kötött a bácsival. - De ne várja tőlem senki, sem te, Abby, sem más - itt rám nézett-, hogy elhiggyem: egy halott varázsló csak úgy feltámadt poraiból!
- De hát nem volt halott! - feleltem indulatosan. - Dumbledore professzor is megmondhatja!
- Drágám, voltunk az igazgató úrnál - válaszolt nekem Abby.
- És igenis visszatért, ott voltam, láttam, harcoltam is vele! - még a kezem is széttártam, jól orrba vágva vele szeretett bátyámat.
- Nem igaz! Kupor a megtévesztés mestere, biztosan belédmagyarázta ezt a történetet! Szintúgy Dumbledore! Ő is remekül bánik a szavakkal, míg elhiszed a legképtelenebbnek tűnő elméleteit is!
- Az igazgató úrnak tényleg vannak képtelen ötletei, de azok általában zseniálisak, és közel mindig igazak! Ne szidd őt! - kiáltottam vissza, remegve az indulattól. - Különben is, hogyan védheted Kuport? Ő az egyik, aki a szüleim haláláért felel! Aki megölte a tulajdon bátyádat!
Apa említésére kikerekedett a szeme.
- Nem őt védem! Kupor egy dühöngő őrült volt, ha azt hitte Tudjukkitől kap utasításokat.
- Nem, apa - szólt közbe Cedric. - Gondolj már bele abba, amit Maggie mondd! Tudjukki nagyon is valós, és visszatért.
Amos bácsi eltátotta a száját, szerintem el is feledkezett róla, hogy mások is jelen vannak. Gyorsan megrázta magát, és mintha meg se hallotta volna a tulajdon fiát, úgy folytatta.
- Ő, akit nem nevezünk nevén 14 éve meghalt, és nem térhetett vissza. Felejtsd el ezt a butaságot!
Abby nénit néztem, aki csak ült a széken hulla sápadtan, és nem szólt egy szót sem. Az én szám szinte fehér volt már, olyan erősen préseltem össze, és csak azért nem szóltam vissza, mert nem akartam nagynénémet még rosszabb állapotban látni. Harry-re is rápillantottam, aki szintén néma csendben, szinte pislogás nélkül bámulta nagybátyám.
- Különben is, ha Tudjukki testet öltött volna, akkor azt a miniszterelnök úr is elismerné.
- Bácsikám... - sóhajtottam egyet. Ilyen konok embert, mint ő, még nem ismertem sosem. Egyértelmű lett számomra, hogy Amos bácsi hű a minisztériumhoz. - Ha te Caramelt támogatod, támogasd, de hidd el, hogy nagyot fogsz csalódni.
- Az igazságban sosem csalódunk - ingatta a fejét. Na már csak ez hiányzott. A Reggeli Próféta olvasása közben szokta ezt mondogatni, így tudtam már, mire utal. A cikkre, ami megjelent rólunk.
- Hidd csak el, hogy egy hazug, hisztis vamp vagyok - horkantottam - ha akarod, és csak felhajtást akarok csapni....
- Akarsz? Mind a hárman benne vagytok! Mind a ketten pontosabban! - mutogatott rám és Harryre is.
- Őt ne keverd ide! - figyelmeztettem.
Cedric már szólt volna, de feltűnésmentesen a keze után nyúltam, hogy ne szóljon bele ebbe most. Habár jól esett a bátyám törődése, és megnyugtató volt, hogy mellettem állt, de nem szerettem volna, ha összeveszik az apjával. Egyébként is, jól jöhet még, ha legalább az egyikünk szót tud vele érteni.
- És ha Cedric valamilyen formában igazi veszélyben is volt, az csak miattad lehetett, hiszen látod hova kerültél! Azért vagy itt, mert nem vagy elég jó! - A szavai eljutottak hozzám, de csípős válasz helyett könnyek gyűltek a szememben szavaira.
- Mr. Diggory - George hangja magamhoz térített egy kicsit, és visszapislogtam a könnyeimet. - Ne essen ennél is nagyobb túlzásba! Voldemortról gondolhat amit akar, de Mags szinte a nevelt lánya!
- Ne mondd meg nekem, hogy hogyan beszélhetek vele! - torkollta le. George felpattant.
- Az ellen van kifogásom, amit mond neki! És kikérem magamnak az ő nevében is, igenis adja meg a neki járó tiszteletet! Hatalmas eredmény az, amit Mags ebben az évben végigcsinált, és igazán büszke lehetne rá! Szíve joga elhinni, amit a Próféta összehordott róla, de ön nevelte, jobban ismernie kellene ennél! Tudnia kell, hogy Mags nem hazudós, és ő egyáltalán nem olyan mint az újság lefestette, a testvéremmel is csak barátok.
- Nem te vagy-e az egyik érintett?
- De igen! George vagyok...
- Persze, hogy mellette állsz ki ez esetben.
- Természetesen! Mellette, mert igazat mond! Ismerem őt, és nagyon szeretem!
Levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatig, ezekre a szavakra. Az hagyján, hogy George beleszólt a vitánkba, ami egyrészt jól esett, másrészt aggódni is kezdtem, de azt mondta szeret! Méghozzá nagyon... Csillogó szemekkel néztem a barátomra, bár nem szóltam semmit. Ő is rámnézett, másodpercekre összekapcsolódott a tekintetünk.
- Amos... - alig hallottam, hogy a nénikém csillapítani akarja a bácsikám.
- Nincs Amos, Abby! Ha azt az újságcikket akarják kivesézni, hát vesézzük! Bocsánatot akartam kérni azért a veszekedésért - fordult felém-, mert tényleg életveszélyben lehettél, és mi csúnyán váltunk el. Nem tudom mihez kezdtem volna, ha nem térsz vissza életben. De ez... Az előző újságcikk nem volt elég nagy durranás neked? Ilyen nagy ostobaságot kitalálni, csak, hogy magadra vondd a figyelmet! Hát nem elég, hogy te nyertél?
- Engem nem érdekel a pénz! - A takaróra csaptam mérgemben. - Engem az érdekel, hogy kis híján odalettünk mind a hárman - ismételtem magam. - És hogy mi miatt. Azért, mert egy sötét mágus feltámadt - lassan, nyugodtan tagoltam.
- Elég!
- De hát ez az igazság, apa! - Cedric ismét közbeszólt.
- Otthon megbeszéljük - fújt egy nagyot a bácsikám, majd el is tűnt a gyengélkedő ajtajában.
- Tartunk majd egy kis, családi ünnepséget - mondta Abby. - Ne aggódjatok, meg fog nyugodni. Csak kell egy kis idő neki. Vigyázzatok magatokra. - Búcsúzóul adott egy puszit a fejemre, megölelte és megpuszilta Cedricet, majd el is tűnt.
Vagy egy percig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Dudley jó hangosan fújta ki a levegőt, mint aki bő egy perce nem is vett levegőt.
- És még azt hittem, hogy nekem vannak gázos szüleim... - forgatta a szemét.
- Te hitted azt?! - hökkent meg Harry. - Próbálnál meg az én nagynénémmel és a családjával élni... - ezen jót kuncogtunk mind, mert tudtuk, hogy ők unokatestvérek.
- Jól van na - vágta rá Dudley, sértett hangon, kinyújtva a nyelvét.
- Ne hisztizz, Dudlicsek - kacsintott a fiú.
- Nem hisztizek, csak viccelődöm veled. De ha még egyszer így hívsz, beverem az orrod és ott is lesz egy sebhelyed - Dud rám kacsintott, mire én elnevettem magam. Harry velem nevetett, a két fiú meg kínos kifejezéssel nézett minket.
Egy ideig még csendesen ültünk, mintha valamire vártunk volna, de mi magunk sem tudtuk volna, mi az. Cedric és George leléptek ebédelni, és hamarosan Dumbledore jelent meg az ajtóban, Dudley állapota felől érdeklődött Madame Pomfrey-nál.
Addig én a fiú felé fordultam.
- Dudley - sóhajtottam. - Nincs sok időnk, és szerintem nem fogják engedni, hogy én vigyelek vissza az iskolához, mert még mindig be vagyok kötözve. Köszönöm szépen, hogy eljöttél...
- Én is - tette hozzá Harry. - De tényleg.
- Viszont... Tudnod kell, hogy az este sajnos nem úgy alakult, hogy ahogy terveztük. A halálos részeket szívesen kihagytuk volna, de úgy néz ki, hogy a világunk fel fog fordulni fenekestül. Ugyanis az a varázsló, aki nagyon sokakat, Harry szüleit is megölte, visszatért.
- Igen, az a Valdekár, vagy ki.
- Voldemort - javította Harry. - De igen, ő.
- De ez miért lenne lényeges nekem? - Kérdezte, fészkelődve. Szerintem kicsit megijedt.
- Lehetséges, hogy hatással lesz a muglik életére is. - Dumbledore professzor közeledett, ezért halkítottam a hangomon. - Még nem tudjuk, de ez a Valdekár - egy mosolyt el kellett fojtanom magamban- régen szeretett a varázstalanok életére is törni....
- És most 14 év után visszatért - Harry hangjában volt valami, ami azt mondta nekem, még mindig alig hiszi el ezt az egészet. - És harcoltunk vele, és fogunk is - bátorsága csodálatra méltónak tűnt nekem.
- A lényeg, Dudley, hogy amit itt láttál és hallottál tegnap és ma, az titok. Kérlek, ne beszélj róla senkinek!
- Ugyan, mégis kinek mondhatnám el, aki el is hinné?
- A szüleidnek például... - Vágta rá Harry, pedig én nem szerettem volna semmit mondani.
- Ne nézz ostobának, a szüleimnek miért mondanám el? Hogy azt higgyék "megfertőztél"? - ingatta a fejét mosolyogva.
- De ezek komoly dolgok, Dud - mondtam neki. - Csak... Tegyél úgy, mint aki nem tud semmiről. Akkor nem eshet bajod.
A fiú, bár nagyot nyelt, nem szólt egy szót sem, csak bólintott.
Dumbledore somolygós arca tűnt fel mellettünk.
- Nos, ifjú Dursley, készen állsz a hazaútra?
- Professzor úr, nekem a Smeltingsbe kéne visszamennem...
- Természetesen. Tehát? Indulhatunk?
- Hogyne! - A fiú már pattant is ki az ágyból, és miután gyorsan búcsút intett, az igazgató úr mellett, de tőle tisztes távolságot tartva sétált ki a gyengélkedőről. Nem tudtam, hogy fogom-e még látni ezt a fiúcskát, de hogy jó pár vicces percet okozott nekem, nekünk, ami nehezen felejthető, az tuti.
Harryvel csak egymásra néztünk, és röhögtünk.
Hátradőltem, és a tervem az volt, hogy ebédig lehunyt szemmel pihenek. Hát...
- Gratulálok Mags - szólalt meg Harry az álmok függönyén túlról. - Hogy felvettek a Roxfortba.