Dumbledore nézett engem félhold alakú szemüvegén át. Csak nézett legalább egy percig, míg én megpróbáltam magam összeszedni. Az emlékek láttán mintha újraéltem volna az este minden egyes pillanatát, és szinte újra perzselt a bőröm a megerőltetéstől. Mégis kihúztam magam, és a könnyeim kézfejemmel letöröltem. Csak ezután, egyenes háttal és enyhén piros szemekkel álltam tekintetét. Elvégre, Cedric él - persze az első dolgom lesz bátyámat lecsekkolni, amint visszaérek a gyengélkedőre, tudtam jól. De mindhárman életben maradtunk valamilyen módon, és csak ez számított.
Az igazgató úr közben leült íróasztala mögé, és papírzsepit nyújtott felém. Némán vettem el, és míg megtöröltem az orrom, ő mélyet sóhajtott.
- Mélységesen sajnálom, hogy csak most tudunk sort keríteni a beszélgetésre - ismételte magát-, mert így a fájdalom, amit át kellett élned abban a Little Hangleton-i temetőben, kínzóbban tér vissza. De látom, kemény fából faragtak téged Miss Diggory, és bátrabban helyt álltál ebben a helyzetben, mint bárki el tudta volna képzelni rólad. Felnőtt boszorkányok és varázslók súlyát vetted a válladra, és felelősségteljesen cselekedtél. Harry már elmesélte nekem mi történt az éjszaka folyamán, de szeretném, ha tudnád, hogy a te emlékeid is rendkívül hasznosak. Szeretném hát megosztani veled a teljes történetet, hogy egyben lásd. Fontosnak gondolom, hogy tudd te is mi történt veletek és miért.
Szomorúan elmosolyodtam, és bólintottam az igazgató szavaira. Minden erőmre szükségem volt, hogy felfogjam mondandója értelmét. Dumbledore megerősítette, hogy a szüleim Little Hangleton-ban haltak meg, legalább is a faluba vezető úton. Azt is hozzátette, hogy az egyik Kupor volt, aki részt vett a csapda felállításában és véghez vitelében, azaz egyike volt azoknak, akik a szüleim halálért felelősek. Amiket elmondott még Kuporról, azok már mind ismerősek voltak valahonnan, és eszembe is jutott, hogy mielőtt elájultam, ezeket a lebuktatott halálfaló mind elmondta. Most, másodszor hallva mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, hogy Kupor évekig az Imperius átok hatása alatt állt, majd Féregfark és Voldemort közreműködésével feladatott kapott a nagyúrtól: gondoskodnia kellett róla, hogy Harry Potter eljusson abba a bizonyos temetőbe.
Megtudtam azt is, hogy Féregfark igazi neve Peter Pettigrew. Pillanatok alatt lesápadtam.
- De hát Pettigrew meghalt! Amikor a Potter házaspár halála után Sirius Blacket kereste, hogy megtorolja Harry szüleinek halálát... - tiltakoztam, ösztönösen. - Bár apa azt mondta, hogy szerinte Black ártatlan volt. - Dumbledore szomorúan bólogatott, nekem pedig ez elég volt hozzá, hogy elhallgassak.
- Te magad láttad a férfit a temetőben - intett figyelemre. A temető említése elég volt, hogy végigfusson a hátamon a hideg. Az igazgató úr mégis joggal említette. - Sajnálatos módon nemcsak arról van szó, hogy Potterék régen a rossz emberben bíztak meg... - kezdett bele megint, így megismerhettem Harry szüleinek történetét is. Elszorult a szívem, hogy milyen rosszul választották meg a titokgazdájukat, és végül ez lett a vesztük. - Bizonyára tudod, hogy édesapád kiemelkedő tanuló volt a Roxfortban. Néhány évvel James és Sirius felett járt ide, és a kviddicsben is szép eredményeket ért el. Barátsága azután sem szakadt meg a négyessel, miután letette a RAVASZ vizsgáit, így elképzelhető, hogy a saját megérzéseiben bízott, és bizonyítékokat keresett Mr. Black ártatlanságára. Utóbbira nem találtunk nyomokat, de előbbiben teljesen biztos vagyok. Ő mindig is impulzív ember volt, és közel mindig megsúgta a szíve mi a helyes lépés. Sirius Black esetében is így volt ez, mint mondtam az előbb, hiszen a férfi ártatlan.
- De, ha jól értem, akkor elő kéne kerítenünk Féregfarkat vagy elő kéne csalnunk Voldemortot hozzá, hogy Sirius ártatlansága kiderüljön. Nem lehetne valamit tenni érte? - Ahogy az igazgatóra néztem, félig jobbra döntött fejjel, mintha egy halvány mosoly suhant volna át az arcán.
- Mit gondolsz, Voldemort meg akarja mutatni magát? - kérdezte, és mivel úgy éreztem számít mit gondolok, alaposan és próbáltam olyan röviden, amennyire csak lehetett, átgondolni az egykori sötét nagyúr mondatait. Egyszerűen csak megráztam a fejem. - Úgy gondolom, nem lenne bölcs döntés megmutatkozásra bírni őt. El fog jönni annak is az ideje, de egyelőre háttérben szeretne maradni. És van egy nagy előnyünk vele szemben: tudjuk, mire készül, így felléphetünk ellene. Ráadásul, amíg a miniszterelnökünk is tagadja a nyilvánvalót... - nem fejezte be a mondatát, de szerintem azt akarta mondani, hogy elég kevés rá az esély, hogy Voldemort magától felbukkanjon.
- Tehát, nem tehetünk semmit - summáztam.
- Ez így, ebben a formában nem igaz - javított ki -, hiszen hála a szerencsés megmeneküléseteknek, és annak, hogy szétkürtöltétek a visszatértét, ismerjük a terveit. Így azok a varázslók, akik szintén átlátják majd az igazságot, felvehetik a küzdelmet ellene. - Megértésem jeléül bólintottam. Hallottam róla, hogy annak idején volt egy társaság, amely Dumbledore vezetésével Voldemort ellen harcolt. Az édesapám is tagja volt ennek, így még az is megeshet, hogy ezt alakítja újjá. Ha így is lesz, én mindenképp szeretnék a részese lenni, viszont volt más dolog, ami jobban foglalkoztatott. Például, hogy mi történt Harryvel, amíg én eszméletlen voltam, és még egy...
Az igazgató úr elmesélte nekem a fiú pálcájával történteket, a varázsvisszajátszás jelenségét, amiről már sokat hallottam. A Voldemort pálcájából kilépő árnyalakok segítették Harryt abban, hogy meg tudjon menekülni. A történet hallatán elszorult a szívem, hiszen a fiúval valamilyen szinten úgy éreztem, hasonlít a sorsunk. Ő, csak úgy, mint én, nagyon kevés, sőt még nálam is kevesebb időt tölthetett a szülei körében, így sejtettem, mennyire letaglózta őt a viszontlátás. A visszkép szóra azonban felcsillant a szemem.
- Akkor tehát az én szüleim is ilyen visszképek voltak?
- Igen - bólintott felcsillanó szemekkel. - Bár a két helyzet oka teljesen más volt. Harrynél az azonos pálcamag okozta a jelenséget, míg nálad inkább egy vízióról beszélhetünk. Margaret, ha megbocsátasz a tegezésért, a szüleid ott élnek benned. Láthatod őket, ha a tükörbe nézel, de a mozdulataidban és a szívedben is megtalálod őket. A szeretet, amit tőlük kaptál, még akkor is, ha csak két-három évig tartott, hatással volt rád. Az, hogy beszélhettél velük, azt mutatja, hogy a szíved mélyén emlékszel rájuk. Mégis, a szituáció annak a védőbűbájnak a hatása volt, ami elkíséri a családod már évszázadok óta.
- Akkor... ez az egész nem is volt valóságos? Csak az emlékezetem játszott velem, professzor úr?
- Hogy ne lett volna valóság? A fejedben történt, az igaz, és az emlékeidből táplálkozott, de attól még megtörtént.
Néhány percig emésztgettem a szavait, és rá kellett jönnöm, hogy megkönnyebbüléssel töltött el, amit hallottam. Ezek szerint mégsem vagyok bolond, és nem kell beutaltatnom magam a Szent Mungóba. Azért a nagybátyámnak nem fogom elmesélni ezt, mert ő nem igazán ért a mágia ezen ágához, így képes lenne kivizsgálást intézni nekem.
- Professzor úr... lenne itt még valami.
- Igen?
- Nem is tudom, hogy mondjam el ezt... de apa említett valamit nekem abban a hintóban. Azt mondta, hogy nekik nem volt feltett szándékuk a Beauxbatons-ba küldeni engem. Tudom, hogy ritkán fordul elő, amit kérdezek, de lenne rá mód, hogy a hetedik évemet a Roxfortban végezzem el? - Olyan félősen tettem fel a kérdésem, hogy én magam sem hittem el. De a velem szemben ülő hajdani tanár elmosolyodott, és derűsen nézett rám.
- Valóban nem hiszem, hogy ilyen történt volna, amióta én vagyok az igazgató itt. -Hajaj, témánál vagyunk. Most fog elutasítani... - Mi okom lenne rá, hogy átvegyelek?
Hú, meg kell győzni őt. Hát rajta, Margaret! Biztattam magam, és reménykedtem.
- Először is, az unokabátyám idejár, és szeretnék a közelében lenni. Főleg az elmúlt éjszaka eseményei döbbentettek rá, mennyire, de az évek alatt mindig is hiányzott nekem. - Vártam egy kicsit, hátha mond rá valamit, de figyelemmel hallgatott. - Másrészt, kiváló a tanulmányi eredményem - kihúztam magam-, és biztos vagyok benne, hogy itt is remekül és hamar megtalálnám a helyem. Harmadrészt pedig, imádtam itt lenni az elmúlt évben mindennek dacára. Ha a nagybátyámék adtak volna választást, akkor idejártam volna első évtől kezdve.
A gyengélkedőre menet a sok megbeszélt, súlyos dolog még mindig ott kavargott a fejemben, a lelkem viszont könnyebb volt, úgy éreztem magam, mint egy hattyú, ami gond nélkül siklik a vízben.
Cedric ágyához léptem volna, azonban bátyám már nem volt a szobában. Ijedten néztem a javasasszonyra, mire sietett is a magyarázattal.
- Mr. Diggorynak a fáradtságon kívül más gondja nem volt, így miután kipihente magát, elengedtem.
- Életben van? - kérdeztem rá azért.
- Természetesen - válaszolta Madame Pomfrey, miközben visszatuszkolt az ágyba. Kötést cserélt rajtam, de a kérdésem óta arcán ülő elképedés akkor is rajta ült, amikor visszavonult a szobájába.
Mielőtt elnyomott volna a megnyugvás okozta álmosság, még fáradtan gondoltam bele, mi vár rám: beszélnem kell Cedric-kel, Harryvel, George-dzsal is. De nem lesz könnyű beszédet tartani francia társaimnak sem, illetve szembe kell néznem Madame Maxime-mal is. Biztosan nem örült neki, hogy mi hárman döntöttünk róla, ki nyerte a bajnokságot, de ami mindennél nehezebb lesz, megmagyarázni neki, miért kezdem a hetedik évemet a Roxfortban, és nem az ő vezetése alatt álló varázslóiskolában. Dudley mellettem horkantott egyet, a mugli fiúra még nem is gondoltam.
Na, szép kis órák, napok előtt állok!