Mi a közös Gerdában és Gergőben?
Azon kívül, hogy ugyanarra az egyetemre járnak, ugyanabban a városban laknak, közös tesi kurzuson vesznek részt, a testvéreik legjobb barátnők, ráadásul gimnáziumi éveik alatt évfolyamtársak is voltak, körülbelül a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Óriási edénycsörömpölésre a legjobb kelni, pláne azok utána, hogy körülbelül embert nem akarsz látni az év hátralévő részében sem. A vacsora olyan mértékben kellemetlen volt ezzel az Attilával, hogy azt kifejezni sem lehetséges. Az összes létező klisés kérdése előjött, mintha csak lett volna egy listája a kínos csend elkerülésére és elméletben pipálgatta volna ki, hogy miket lőtt már el. Anya is érezte a feszültséget, amit simán elkerülhetett volna azzal, hogyha már idehozta az ő Attiláját, akkor nem erőltette volna annyira a közös vacsorát. Egyedül Blankát nem érdekelte, hogy mi folyik körülötte és konkrétan az állatkertben talált kavicsokról is mesélt, teljes energiavámpír üzemmódba kapcsolva.
- A francba - hallottam meg anyám hangját egyből, így tudtam, hogy ő kontárkodik a konyhának nevezett lyukban.
- Ezt nem hiszem el - nyomtam a párnát az arcomba, hátha vissza tudok aludni, viszont sajnos azon kevés ember közé tartozok, akit hogyha egyszer felkeltenek, képtelenek, vagy csak nagy erőfeszítések árán tudnak visszatérni az álmok világába, amiben biztos, hogy nincsen semmilyen Attila. Ezt fokozta az is, hogy anyámat elkapta a George Michael láz újból és folyamatos ismétlésen hallgatta a Careless Whispert, amivel ki lehetett volna a világból is kergetni. Ha az volt a szándéka anyámnak, hogy elhúzzak itthonról, akkor nagyon jó úton haladt affelé.
Kemény negyedóra forgolódás után feladtam ezt a „visszaalvós" próbálkozásomat és inkább belevetettem magamat a közösségi média tengerébe. Rekordidő alatt végipörgettem az Insta sztorikat, mivel nem szokásom őket megnézni, kivétel persze azokét, akik valamilyen szinten érdekelnek és fontosak számomra. A Messengeren reflexszerűen tettem át kéretlen tartalomba, azokat a személyeket, csoportokat, akiket feleslegesnek tartottam, hogy bármilyen üzenetet is lássak tőlük. Egyetlen egy érdekelt jelenleg, az pedig a kocsmás, vagyis bisztrós csoport volt, ahova azért nem vettek fel még új tagokat, mert nem jeleztem vissza a döntésemről Adrival kapcsolatban. Őszintén szólva nem tudom, hogy mit is csináljak, mi lenne a jobb döntés, hiszen hogyha az ő szemszögéből nézem, akkor ki vagyok én, hogy megfosszam a lehetőségtől, viszont, hogyha a saját érdekeimet helyezem előtérbe, nem hiányzik, hogy a nyakamban legyen megállás nélkül, hiszen nekem is kell a függetlenség, most attól eltekintve, hogy nem vagyunk jóban egymással kifejezetten. Tamásnak is rám kell sóznia ezt a sok szart, miközben nem én vagyok a főnök, hanem ő tudtommal. Végül meggyőzött a józan eszem, ahogyan elképzeltem mindkettő opcióval a jövőmet, és írtam egy gyors üzenetet Tamásnak a döntésemről.
- Szép jó reggelt - nézett rám anya teljesen kivirultan, amikor a szokásos mogorva, semmi sem érdekel kedvemmel, megálltam az étkezőasztal mellett.
- De még mennyire szép - motyogtam és igyekeztem elnyomni egy ásítást, több - kevesebb sikerrel.
- Ne lombozz le, inkább segíts - fogott be anya egyből a főzésbe, amiben azért sok hasznomat nem vehette. Az esetek 80%-ában mindig a konyhában találom őt, így nagyon keresnem sem kell. Szerintem számára ez a safeplace. - Kavargasd csak ezt addig, amíg kiviszem ezeket a kukába - nyomta a kezembe azonnal a fakanalat, majd a folyosón hagyott zsákot és dobozokat felszedve a földről, félig kint is volt bejárati ajtón, mire reagálhattam volna bármit is.
